Ahogy a lyukas függönyön keresztül a nap sugara rátűzött az arcomra, önkénytelenül is kinyitottam a szemem.
-Mostmár tényleg megvarrom! –gondoltam egy kissé bosszúsan, a vakító ébresztés végett. Az a lyuk már azelőtt ott díszelgett a bordó, kockás anyagon, hogy Christianával az albérletbe költöztünk. Ez két hónapja történt. Azóta mindig arra kelek, hogy kisül a szemem, de még nem jutottam el odáig, hogy megoldjam a problémát. Túl zűrösek a napjaim: rohanás, munka, kialvatlanság – de valamiből muszáj kifizetnünk a lakbért, meg a rezsit…
Lerúgtam magamról a takarót, és a földön heverő farmeremhez hajoltam, hogy előkotorjam a zsebéből a mobilom. Álmatagon rápillantottam a kijelzőre – délután fél kettőt mutatott.
Nem lepődtem meg, hisz hajnali hatra értem haza, és a munkám miatt ez amúgy is sokszor előfordult már: egy helyi bárban keresem a kenyerem, mint pultos. Éjszakai meló, sok részeg, bunkó alak között, de egész szép összeget fizet. Tulajdonképpen összetehetem a két kezem, hogy itt, és nem egy gyorsétteremben tengődöm, bár nem egészen erről ábrándoztam…
Salt Lake City-ből költöztünk ide, Vancouverbe Christianával, akivel nyolc éves korunk óta a legjobb barátnők vagyunk és ugyanoda jártunk suliba is. Ő –érettségi után- még ott elvégzett egy újságírói tanfolyamot, minek köszönhetően jó néhány írását megjelentették kisebb, helyi lapok. A tanárai ajánlásokat küldtek a nevével, amikor is a „Vancouver Magazine”-nál felkérték erre az állásra… Gondolkodás nélkül csomagolt, én meg vele tartottam, abban a reményben, hogy felvesznek az itteni színiiskolába – merthogy minden vágyam, hogy színésznő legyek, mégpedig musicalekben. Kislánykorom óta rajongok a zenés darabokért…
De csalódtam. Sosem tanultam énekelni, a barátaim szerint mégis jó hangom van - csak sajnos ez a felvételin nem volt elég. Elküldtek, hogy keressek egy énektanárt, aztán esetleg később próbáljam meg újra.
Nekem viszont nincs pénzem órákat venni. Apám évekkel ezelőtt meghalt, anyámtól meg nem kérhetek, nem vagyok vele túlzottan jó viszonyban, ráadásul ez lenne az utolsó dolog, amire adna; képtelen elfogadni, hogy a színészetet szeretném hivatásomul, nem az orvosi pályát, ahogy azt ő elképzelte. Ezért is jöttem el otthonról – Salt Lake City számomra nem a lehetőségek városa.
Bár –ha jobban belegondolok- Vancouver sem… Itt vagyok, kiábrándultan, hitemet vesztve a tehetségemben, és éjszakánként sört és whisky-t szolgálok fel, hogy ki tudjam fizetni a lakás költségeinek felét, és ne haljak éhen. Ígéretes, mondhatom…
Hosszasan kinyújtóztam, majd beleléptem a rózsaszín, nyuszifejet formázó mamuszomba, hogy kicsoszogjak kávét főzni. Semmire sem vágytam jobban, mint egy jó erős feketére – hiába aludtam, folyton magamon éreztem a fáradtság ólomsúlyát, és ha belegondoltam, hogy ma este megint dolgoznom kell, csak még inkább elálmosodtam. De ahogy kinyitottam a konyhaszekrényt, észrevettem, hogy egy kanál kávé sincs itthon. Nyilván Christiana megitta, mielőtt ma reggel bement volna a szerkesztőségbe.
Ekkor vettem észre a mikróra ragasztott, almazöld post-it-ot:
„Liv! Bocs a kávéért. Korán el kellett mennem, így nem volt időm vásárolni. Viszont a hűtő is kong. Be tudnál szaladni a boltba? Köszi, imádlak, Chris”
Kinyitottam a mindenféle mágnessel és matricával borított hűtőt: az valóban üres volt. Csupán két szem paradicsom és fél üveg vörösbor volt benne, amit még Christiana vett, hogy átvészeljük a sikertelen felvételim okozta traumát…
Mivel sürgősen kávéra volt szükségem, és a gyomrom is megkordult, a fürdőszoba felé slattyogtam, hogy rendbe szedjem magam, mert ilyen állapotban, amiben most vagyok, nem léphetek ki az utcára büntetlenül…
Kibújtam a pizsama gyanánt hordott, kopott alsónadrágból és Minnie Mouse-os pólóból, majd beálltam a zuhany alá. Élveztem, ahogy a langyos vízcseppek eláztatják a hajam és a testem, majd kedvenc eperillatommal igyekeztem eltüntetni a bárban belém ivódott tömény cigarettafüst és alkoholszag nyomait.
Mikor elzártam a vizet, a tagjaim már kevésbé voltak gémberedettek, de a szervezetem ugyanolyan kétségbeesetten koffeinért és valami szilárd tápanyagért kiáltott. Gyorsan megszárítottam a hajam és indultam a ruháimért, elhatározva magamban, hogy csak délután sminkelek, a boltban úgysem érdekel senkit, hogy van-e rajtam alapozó vagy sem. A hálóba érve felkaptam a földre levágott farmerem, a szekrényből pedig kivettem, ami először a kezembe akadt – egy lila, V kivágású felsőt. Magamra rángattam őket, majd ismét kimentem a konyhába, hogy elővegyek a fűszertartóból némi pénzt -igen, bármily furcsa, Christianával egy fűszertartóba dugjuk a fizetésünket-, aztán belebújtam a viseltes, kínai tornacipőmbe, bezártam magam mögött az ajtót, és leügettem a lépcsőn.
Kiléptem a kapun, és a Davie Street irányába indultam, ahol a legközelebbi bolt van - egy utcányira innen. Ma különösen sok ember mászkált odakint, és úgy tűnt, mindegyikőjük siet valahová. Két lány majdnem fellökött, de nem igazán zavartatták magukat: izgatottan csevegtek és kacarásztak, a kezükben egy-egy fényképezőgépet lóbálva. Csak néhány mondat-töredéket sikerült elcsípnem a beszélgetésükből, annyira nagy volt a hangzavar; kész őrület, még sosem láttam ennyi embert errefelé.
- Uramisten, el sem hiszem! Igyekezzünk már, meghalnék, ha elszalasztanám ezt a lehetőséget! –visította hisztérikusan az egyik.
- Igen, jaj, muszáj vele egy fotót csinálnom! –így a másik, aztán elrohantak, gondolom, az Opus Hotel felé, ahol már így is képtelen nagyságú embertömeg kavargott.
- Ki a fene lehet ott? –gondoltam magamban, és mivel elfogott a kíváncsiság, hát odasétáltam, mint csendes szemlélődő.
- Robert, aláírnád ezt? –Robert, csak egy képet! –Imádlak, Robert! –ilyen, és ehhez hasonló kiáltások törtek utat a dobhártyám felé.
És akkor megláttam azt az ismerős fickót, aki abban a vámpíros filmben játszott – és aki most egyenesen felém tartott, mindkét oldalán testőrrel, miközben széles mosollyal az arcán autogramokat osztogatott.
Kihátráltam a sikítozó tinilányok közül, és vágtam egy savanyú grimaszt. Ez a mosoly virít minden egyes újság címlapján – szörnyen elegem van már belőle. Aztán beugrott a film címe is: Alkonyat – Christianától megkaptam DVD-n a 19-ik születésnapomra, de összesen egyszer láttam. Nem valami nagy szám – inkább felejthetőnek mondanám, ez a Robert mégis azt képzeli magáról, hogy ő a világ közepe…
Megforgattam a szemem, és már indultam is volna dühösen, hogy minek jöttem ide a bolt és a kávé helyett, amikor is észrevettem, hogy Robert Pattinson –mostmár a teljes neve is eszembe jutott- kíváncsian, és valami iszonyatosan bosszantó mosollyal az arcán engem méreget.
Éreztem, hogy még a fülcimpám is elvörösödik, de visszafordultam felé és szúrós pillantást vetettem rá, hogy mégis mit bámul – amivel csak azt sikerült elérnem, hogy a vigyort hangtalan kacaj váltsa fel.
Majd’ szétpukkadtam mérgemben. Hátat fordítottam neki, és otthagytam a rajongóhadával együtt.
– Mi a bánatért nevet ez rajtam?! –fortyogtam, miközben a zebra felé kajtattam, de egy pillanatra elfelejtettem, hová is akartam menni az előbb. Egy újságosstand állt velem szemben, a dühítő, alkonyatos pasi pedig legalább három magazin címoldaláról nézett le rám hipnotikus tekintettel.
Morgó hangot hallattam – a járókelők nem kis megdöbbenésére. Ez a Pattinson kikészít!
Majd -felborítva magam körül néhány embert- bevágtattam a Urban Fare-be, hogy végre megvegyem a dolgokat, amik egy nyugodt reggelihez szükségesek – és valahogy tudtam, hogy sem a „Flaire”, sem a „FAZE” e havi száma nem lesz köztük…
-Mostmár tényleg megvarrom! –gondoltam egy kissé bosszúsan, a vakító ébresztés végett. Az a lyuk már azelőtt ott díszelgett a bordó, kockás anyagon, hogy Christianával az albérletbe költöztünk. Ez két hónapja történt. Azóta mindig arra kelek, hogy kisül a szemem, de még nem jutottam el odáig, hogy megoldjam a problémát. Túl zűrösek a napjaim: rohanás, munka, kialvatlanság – de valamiből muszáj kifizetnünk a lakbért, meg a rezsit…
Lerúgtam magamról a takarót, és a földön heverő farmeremhez hajoltam, hogy előkotorjam a zsebéből a mobilom. Álmatagon rápillantottam a kijelzőre – délután fél kettőt mutatott.
Nem lepődtem meg, hisz hajnali hatra értem haza, és a munkám miatt ez amúgy is sokszor előfordult már: egy helyi bárban keresem a kenyerem, mint pultos. Éjszakai meló, sok részeg, bunkó alak között, de egész szép összeget fizet. Tulajdonképpen összetehetem a két kezem, hogy itt, és nem egy gyorsétteremben tengődöm, bár nem egészen erről ábrándoztam…
Salt Lake City-ből költöztünk ide, Vancouverbe Christianával, akivel nyolc éves korunk óta a legjobb barátnők vagyunk és ugyanoda jártunk suliba is. Ő –érettségi után- még ott elvégzett egy újságírói tanfolyamot, minek köszönhetően jó néhány írását megjelentették kisebb, helyi lapok. A tanárai ajánlásokat küldtek a nevével, amikor is a „Vancouver Magazine”-nál felkérték erre az állásra… Gondolkodás nélkül csomagolt, én meg vele tartottam, abban a reményben, hogy felvesznek az itteni színiiskolába – merthogy minden vágyam, hogy színésznő legyek, mégpedig musicalekben. Kislánykorom óta rajongok a zenés darabokért…
De csalódtam. Sosem tanultam énekelni, a barátaim szerint mégis jó hangom van - csak sajnos ez a felvételin nem volt elég. Elküldtek, hogy keressek egy énektanárt, aztán esetleg később próbáljam meg újra.
Nekem viszont nincs pénzem órákat venni. Apám évekkel ezelőtt meghalt, anyámtól meg nem kérhetek, nem vagyok vele túlzottan jó viszonyban, ráadásul ez lenne az utolsó dolog, amire adna; képtelen elfogadni, hogy a színészetet szeretném hivatásomul, nem az orvosi pályát, ahogy azt ő elképzelte. Ezért is jöttem el otthonról – Salt Lake City számomra nem a lehetőségek városa.
Bár –ha jobban belegondolok- Vancouver sem… Itt vagyok, kiábrándultan, hitemet vesztve a tehetségemben, és éjszakánként sört és whisky-t szolgálok fel, hogy ki tudjam fizetni a lakás költségeinek felét, és ne haljak éhen. Ígéretes, mondhatom…
Hosszasan kinyújtóztam, majd beleléptem a rózsaszín, nyuszifejet formázó mamuszomba, hogy kicsoszogjak kávét főzni. Semmire sem vágytam jobban, mint egy jó erős feketére – hiába aludtam, folyton magamon éreztem a fáradtság ólomsúlyát, és ha belegondoltam, hogy ma este megint dolgoznom kell, csak még inkább elálmosodtam. De ahogy kinyitottam a konyhaszekrényt, észrevettem, hogy egy kanál kávé sincs itthon. Nyilván Christiana megitta, mielőtt ma reggel bement volna a szerkesztőségbe.
Ekkor vettem észre a mikróra ragasztott, almazöld post-it-ot:
„Liv! Bocs a kávéért. Korán el kellett mennem, így nem volt időm vásárolni. Viszont a hűtő is kong. Be tudnál szaladni a boltba? Köszi, imádlak, Chris”
Kinyitottam a mindenféle mágnessel és matricával borított hűtőt: az valóban üres volt. Csupán két szem paradicsom és fél üveg vörösbor volt benne, amit még Christiana vett, hogy átvészeljük a sikertelen felvételim okozta traumát…
Mivel sürgősen kávéra volt szükségem, és a gyomrom is megkordult, a fürdőszoba felé slattyogtam, hogy rendbe szedjem magam, mert ilyen állapotban, amiben most vagyok, nem léphetek ki az utcára büntetlenül…
Kibújtam a pizsama gyanánt hordott, kopott alsónadrágból és Minnie Mouse-os pólóból, majd beálltam a zuhany alá. Élveztem, ahogy a langyos vízcseppek eláztatják a hajam és a testem, majd kedvenc eperillatommal igyekeztem eltüntetni a bárban belém ivódott tömény cigarettafüst és alkoholszag nyomait.
Mikor elzártam a vizet, a tagjaim már kevésbé voltak gémberedettek, de a szervezetem ugyanolyan kétségbeesetten koffeinért és valami szilárd tápanyagért kiáltott. Gyorsan megszárítottam a hajam és indultam a ruháimért, elhatározva magamban, hogy csak délután sminkelek, a boltban úgysem érdekel senkit, hogy van-e rajtam alapozó vagy sem. A hálóba érve felkaptam a földre levágott farmerem, a szekrényből pedig kivettem, ami először a kezembe akadt – egy lila, V kivágású felsőt. Magamra rángattam őket, majd ismét kimentem a konyhába, hogy elővegyek a fűszertartóból némi pénzt -igen, bármily furcsa, Christianával egy fűszertartóba dugjuk a fizetésünket-, aztán belebújtam a viseltes, kínai tornacipőmbe, bezártam magam mögött az ajtót, és leügettem a lépcsőn.
Kiléptem a kapun, és a Davie Street irányába indultam, ahol a legközelebbi bolt van - egy utcányira innen. Ma különösen sok ember mászkált odakint, és úgy tűnt, mindegyikőjük siet valahová. Két lány majdnem fellökött, de nem igazán zavartatták magukat: izgatottan csevegtek és kacarásztak, a kezükben egy-egy fényképezőgépet lóbálva. Csak néhány mondat-töredéket sikerült elcsípnem a beszélgetésükből, annyira nagy volt a hangzavar; kész őrület, még sosem láttam ennyi embert errefelé.
- Uramisten, el sem hiszem! Igyekezzünk már, meghalnék, ha elszalasztanám ezt a lehetőséget! –visította hisztérikusan az egyik.
- Igen, jaj, muszáj vele egy fotót csinálnom! –így a másik, aztán elrohantak, gondolom, az Opus Hotel felé, ahol már így is képtelen nagyságú embertömeg kavargott.
- Ki a fene lehet ott? –gondoltam magamban, és mivel elfogott a kíváncsiság, hát odasétáltam, mint csendes szemlélődő.
- Robert, aláírnád ezt? –Robert, csak egy képet! –Imádlak, Robert! –ilyen, és ehhez hasonló kiáltások törtek utat a dobhártyám felé.
És akkor megláttam azt az ismerős fickót, aki abban a vámpíros filmben játszott – és aki most egyenesen felém tartott, mindkét oldalán testőrrel, miközben széles mosollyal az arcán autogramokat osztogatott.
Kihátráltam a sikítozó tinilányok közül, és vágtam egy savanyú grimaszt. Ez a mosoly virít minden egyes újság címlapján – szörnyen elegem van már belőle. Aztán beugrott a film címe is: Alkonyat – Christianától megkaptam DVD-n a 19-ik születésnapomra, de összesen egyszer láttam. Nem valami nagy szám – inkább felejthetőnek mondanám, ez a Robert mégis azt képzeli magáról, hogy ő a világ közepe…
Megforgattam a szemem, és már indultam is volna dühösen, hogy minek jöttem ide a bolt és a kávé helyett, amikor is észrevettem, hogy Robert Pattinson –mostmár a teljes neve is eszembe jutott- kíváncsian, és valami iszonyatosan bosszantó mosollyal az arcán engem méreget.
Éreztem, hogy még a fülcimpám is elvörösödik, de visszafordultam felé és szúrós pillantást vetettem rá, hogy mégis mit bámul – amivel csak azt sikerült elérnem, hogy a vigyort hangtalan kacaj váltsa fel.
Majd’ szétpukkadtam mérgemben. Hátat fordítottam neki, és otthagytam a rajongóhadával együtt.
– Mi a bánatért nevet ez rajtam?! –fortyogtam, miközben a zebra felé kajtattam, de egy pillanatra elfelejtettem, hová is akartam menni az előbb. Egy újságosstand állt velem szemben, a dühítő, alkonyatos pasi pedig legalább három magazin címoldaláról nézett le rám hipnotikus tekintettel.
Morgó hangot hallattam – a járókelők nem kis megdöbbenésére. Ez a Pattinson kikészít!
Majd -felborítva magam körül néhány embert- bevágtattam a Urban Fare-be, hogy végre megvegyem a dolgokat, amik egy nyugodt reggelihez szükségesek – és valahogy tudtam, hogy sem a „Flaire”, sem a „FAZE” e havi száma nem lesz köztük…
Olivia pizsamája és a lila felső:
Olivia szobája:
http://i56.tinypic.com/2yoqqo4.jpg
http://i56.tinypic.com/2yoqqo4.jpg
Az Opus Hotel:
http://i54.tinypic.com/wgydj5.jpg
http://i54.tinypic.com/wgydj5.jpg
