20. fejezet : Válaszút

Sziasztok!
Ne haragudjatok, most javarészt nem a kommenthiány és a lankadt érdeklődés miatt volt a majdnem 2 hónap szünet, hanem miattam. Sokszor nem volt időm írni, ha pedig valami csoda folytán épp igen, akkor rámtört az alkotói válság. De legalább elmondhatom, hogy túl vagyok egy sikeres vizsgaidőszakon, és lehetőségeimhez mérten egész hamar hoztam a frisst, ugyanis tegnap sikerült legépelnem (akik eddig követtek, és nem csak a fejezeteket olvasták, tudják, hogy füzetbe, tollal sokkal jobban szeretek írni) az új fejit. :) Most, hogy ennek a tortúrának vége, elkezdődött a szorgalmi időszak, ami kevesebb stresszt és több szabadidőt jelent. Ráadásul hétfőnként nincs órám, így jó hír, hogy sokkal többet, sokkal szabadabban tudok alkotni, mert nem kell tartanom magamat napi rutinokhoz, tehát friss is gyakrabban várható! Persze, nem szeretnék semmit elkiabálni, és még mindig túlnyomó százalékban a kommenteken áll a dolog. Nem kérek senkitől több oldalas dicshimnuszt, csupán néhány szót, legyen az pozitív -vagy negatív kritika. Egy író ebből képes tanulni, és levonni a következtetést, hogy szeretik-e amit csinál, valamint útmutatóul is szolgál egy kicsit. De most itt az alkalom, hogy szaporítsátok a hozzászólások számát, ugyanis rengeteg dolgot szeretnék mondani. Először is, lezárult a szavazás, miszerint a döntő többség szeretne olvasni Rob-szemszögű részt. Arra gondoltam, ez az eddig közzétett fejezetek egyike lenne, ezért most arra buzdítanálak benneteket, írjátok meg, melyik fejezetet szeretnétek viszontlátni kedvencünk nézőpontjából! Azt hiszem, annak, aki eddig velem tartott és olvasott, ez nem fog problémát jelenteni. Nem oldalakat kérek, csupán egy-két számot! Kíváncsi vagyok, milyen javaslatok, kérések érkeznek, nagyon várom őket, és persze a véleményeket is az új fejezetről! Talán ez majd kimozdít a vissza-visszatérő alkotói válságomból, és ez már megint csak azt jelenti, hogy hamarabb lesz friss... ;) Nem akarom szaporítani a szót, mindenkinek jó olvasást a fejezethez! xoxo, Lana

Végtelennek tűnő percek óta ácsorogtam a Fairmont Hotel előtt, és néztem farkasszemet a bejárattal. Szinte fel sem tűnt, hogy a hajam, és minden egyes ruhadarabom már egy merő víz, csak az az elkerülhetetlen gondolat motoszkált a fejemben, hogy túl kell lépnem a gyávaságomon és a félelmemen, és felmennem végre Rob szobájába. Muszáj erőt vennem magamon. De hát, nincs is más választásom, a tisztességtelen kártyalapokat ugyanis képtelen lennék kijátszani.
Erőtlenül sóhajtva leléptem az úttest mellett futó járdaszigetről, hogy átmenjek a túloldalra. Eközben azt kívántam, bárcsak elütne egy autó, vagy valami más történne, amit lehetőleg nem élnék túl. Gyűlöltem magam, minden egyes pillanatért, amivel fájdalmat okoztam Robnak –és aminek ő még egyáltalán nincs is tudatában.
Az előcsarnokba lépvén a londiner igencsak megvető pillantásokat lövellt felém és már éppen azon volt, hogy kitessékeljen, mikor meghallottam a recepciós halk, ugyanakkor megálljt parancsoló susmorgását.
- Ne, Dean, ő Mr. Pattinson barátnője! –hadarta az előbbi, Dean nevű fickónak, de a szemem sarkából láttam, hogy ő is kelletlenül méreget. Tényleg rémesen rosszul nézhettem ki.
Megejtettem valami biccentés-félét, majd –igyekezvén minél kevesebb feltűnést kelteni, eloldalogtam a lift irányába.
Rob a kilencediken foglalta azt a szobát, ahol a szakítás után először szeretkeztünk.
Ahogy ezek az emlékek előjöttek, még szörnyebben éreztem magam, mint előtte. Istenem, mit tettem…
A lift egy rövid csengetéssel jelezte, hogy megállt, még mielőtt az ajtó kinyílt volna. Nekem pedig ki kellett lépnem, és meg sem állnom a bíbor kárpiton, egészen a 455-ös szobáig.
Itt az idő. Egyszer már az eszem helyett a szívem egy részét használtam, most ez az a pillanat, amikor mindkettőre szükségem van.
A kezem nehezebb volt, mint valaha; szinte ólomsúlyúnak éreztem, de végül csak sikerült megtalálnom vele a kilincset. Rob azt mondta, ha jövök, nem kell csengetnem, sem kopognom. Nem tudom, ez mennyire volt helyénvaló, de úgy tettem, ahogy meghagyta. A lakosztályba érve felakasztottam vékony kis dzsekimet egy fogasra, majd –mivel a nappaliban nem volt, végigjártam a többi helyiséget, hogy megtaláljam őt.
A háló felé haladva kiszűrődött a lámpafény, és Rob öltözékének egy-két darabját is sikerült kiszúrnom: farmerban, elegáns ingben és lakkozott bőrcipőben volt, tehát készült valahová.
Aztán feltűnt valami más is.
- Tudom, már régóta kértelek, és talán nem ez a legmegfelelőbb… nem jó. A múltkori alkalommal nem volt nálam semmi, amivel bizonyíthattam volna szerelmemet, de most itt van ez, és… Jézusom!
Beszélt. A tükör előtt beszélt, kezében egy kis masnival díszített dobozkával.
Lehet, hogy ki kéne ugranom az ablakon…?
Sírva fakadtam.
- Liv… Kicsim! –Rob felneszelt a zokogásra, és gyorsan elrejtette a dobozt, majd kijött, hogy magához öleljen. –Nem is hallottalak! –hebegte zavarodottan, majd aggódón fürkészni kezdett. –Mi a baj?
Akaratlanul sem tudtam válaszolni a kérdésére. A szememet csípte a belefolyt festék, a tüdőm sípolt, a szám pedig kiszáradt a rajta végigfolyó, sós könnycseppektől.
- Kicsim… Szívem… Nyugodj meg –csitítgatott, mire még inkább zokogni kezdtem. Egyik kedves becézést sem érdemeltem meg. S mikor Rob keze odaadón végigsimított volna az arcomon, a saját tulajdon kezem egyetlen mozdulattal eltaszította azt, mert még arra sem éreztem magam méltónak, hogy megérintsen.
- Na jó, Liv, kezdesz borzasztóan megijeszteni, ugye tudod? Könyörgöm, mondd el, mi a baj, különben beleőrülök! Legalább azért áruld el, hogy hadd próbáljak meg segíteni…
- Rob –vágtam közbe. –A dolog… a dolog sokkal rosszabb, mint gondolnád –böktem ki, mire arcára fagyott a grimasz.
- De hát, mégis miről lenne szó?
- Ezt… nehéz így elmondanom. Nem tudom, hogyan is foghatnék bele… Emlékszel… emlékszel Jonathan Brooke-ra, a Doolins zongoristájára? –hebegtem félve, miközben Rob kemény arcizmai egyre torzabb görcsbe rándultak.
- Hallgatlak –mondta hűvös, ugyanakkor ideges, kétségbeesett hangon.
- Mikor szakítottunk, egy véletlen találkozásnak köszönhetően kicsit közelebb kerültem hozzá. Aztán… előbb-utóbb ebből a kicsiből nagyon lett.
- Olivia, az Isten szerelmére, ne humorizálj!… Történt valami köztetek?
- Először nemet mondtam neki, miattad. Egy jó darabig nem is láttuk egymást, aztán… aztán újra találkoztunk, és rá kellett ébrednem, hogy… szerelmes vagyok belé. Rob, én… megcsókoltam, és a helyes az lett volna, ha ezt amúgy is elmondom neked… De mindenképpen tudnod kellett, még ma, holnap ugyanis az újságok tele lesznek a képeinkkel. Egy lesifotós lekapott bennünket… Én… annyira sajnálom!
Rob a távolba meredt, az ablakon túlra, ahol a vancouveri éjszaka mesés fényei játszottak, miközben az eső egyre csak kopogott a párkányon.
- Vele akarsz lenni? –kérdezte hosszú szünet után.
- Tessék? –nem hittem a fülemnek. Talán Rob képes lenne ilyen könnyedén elengedni, csakhogy nekem jó legyen? Bár, jelen pillanatban nem is tudtam, valójában mi lenne a helyénvaló.
- Azt kérdeztem, vele akarsz lenni? –ismételte meg a kérdését, de ezúttal felém fordult.
- Nem… Én… nem tudom. Szeretlek, Rob, de…
- De őt is –vágott a szavamba. –Világos.
- Talán a legjobb az lenne, ha elhalasztanánk az esküvőt. Őszinte leszek hozzád, én… nem állok készen arra, hogy itt hagyjam Vancouvert. Még csak most lett az otthonom.
- Hozzám akarsz még jönni egyáltalán? –ez a kérdés ismét meglepett.
- Nem tudom –feleltem szemlesütve. –Nem tudom, mi lenne nekünk a jó.
- Igazad van. Halasszuk el az esküvőt. Vagy inkább fújjuk le. Befejeztem.
Mintha a tudatom egyszerűen nem fogta volna fel, amit Rob az imént mondott. Csak álltam ott, bambán és szoborszerűen, miközben ő a hajába túrva a nappaliban álló bárszekrényhez sétált. Aztán a szívem szúrni kezdett, a tüdőmben pedig úgy éreztem, mintha fojtogatnának, ahogy a felismerés villámcsapás-szerűen érte el az agyam. Mindennek vége.
-Rob, én…
- Amint lehetséges, visszarepülök Londonba. Vagy ahova épp mennem kell –vágott közbe cinikusan, majd folytatta. –Ha sikerült választanod, esetleg gyere utánam, de szerintem az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is keresnél.
A könnyeim újra a szemembe mosták a sminkem maradékát, így szinte már vakon, könyörögve ácsorogtam továbbra is egy helyben. Milyen szánalmas…
- Rob, kérlek…
- Olivia –sóhajtotta, majd felém fordulva olyan arcát mutatta, amit eddig sosem láttam: a lehető legüvegesebb szempár meredt rám, miközben Rob arcizmai görcsösen összerándultak. De érzelmeim arzenálja csak kimondott szavai után mutatkozott meg igazán. –Tűnj már el! –sziszegte.
Reszketve, a bűntudattól görnyedten, teljesen összetörve rontottam ki a bejárati ajtón, miközben rázott a zokogás. A hajam csimbókokban lógott, ahogy a koszos esővízzel keveredett, ragacsos könnyem összetapasztotta a szálakat, az öltözetem zilált volt, de nem érdekelt; meg akartam halni. Ezen kívül csupán egyetlen kép lebegett előttem tisztán: ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, még láttam, ahogyan Rob teletölt egy üvegpoharat whiskey-vel, és sírástól eltorzult arccal, fenékig kiissza azt.

A Fairmont lobbija:
http://i52.tinypic.com/nlq33k.jpg