19. fejezet : Mint az esőcseppek

Hát, 2 hónap szünet után, de újra itt. Láttam, hogy azért olvastatok páran, de a kommentekről inkább nem ejtenék szót. Azért született meg olyan nehezen ez a fejezet is, mert hiányzott az inspiráció, amit régebben kaptam. Szeretném, ha erre a részre már egy kicsit több vélemény érkezne, nem hinném, hogy olyan nagy kérés pár mondatban megfogalmazni, amit a fejezet elolvasása okozott, legyen jó vagy rossz az élmény. Légyszi-légyszi, lepjetek meg páran még Szilveszter előtt :P És ha már itt tartunk: Boldog Új Évet kívánok mindenkinek, aki netalántán idetévedt, és elolvasta soraimat. :) xoxo, Lana

Kettesével vettem a lépcsőfokokat a lakásunk felé, miközben szakadatlanul ontottam a könnycseppeket. Szükségem volt valakire, akinek kiönthetem a lelkem, és tudtam, hogy minden köztünk történt affér ellenére Christiana az egyetlen, aki képes levenni a vállamról ezt a szörnyű terhet.
- Liv… -suttogta, mikor hangosan zokogva, kikelve önmagamból rontottam be az előszobába, és egyenesen a karjaiba borultam. A felvételim óta nem volt ennyire szükségem a barátnőm ölelésére. –Liv, drágám, mi történt?
- Pont rád van most szükségem! –temettem a vállába az arcom. –Rettenetesen érzem magam! Egy szörnyeteg vagyok!
Chris aggódva eltolt magától.
- Tudod, hogy nem esem valami könnyen pánikba, de te kezdesz igencsak megijeszteni! Folyton eltűnsz vagy rohansz valahová, és egyszerűen már képtelen vagyok nyomon követni, mi folyik körülötted… Megértem, hogy azért, amit tettem, nem szívesen tájékoztatsz dolgokról, de elvesztettem a fonalat, és gyakorlatilag azon kívül, hogy maholnap férjhez mész, nem tudok rólad semmit! Úgyhogy leszel szíves letenni azt a formás kis hátsódat a kanapéra, és szépen elmondani nekem mindent… Azt hiszem, lesz mit mesélned!
- Nem bírom, Chris, én már nem bírom! –mondtam elfúló hangon, és a mellkasomat maró fájdalomtól görnyedten az előbb felkínált ülőalkalmatossághoz támolyogtam. Barátnőm követett.
- Nyugodj meg! Biztos meg tudjuk oldani a problémád… Csak vegyél egy nagy levegőt, és mondd el végre, hogy mi bánt! Meg tudod ezt tenni? Tudsz újra bízni bennem?
Az engem vizslató, zavarodott szempárba néztem, ám a tekintetemet elhomályosító könnyfátyolon nem volt könnyű átlátnom.
- Te vagy az egyetlen, aki megérthet. Másnak el sem merném mondani ezt a szörnyűséget, de tudom, hogy te nem ítélnél el miatta, pedig megérdemelném… Hidd el, igazán rám férne, hogy valaki egy hatalmasat belém rúgjon, bár az még mindig nem lenne méltó büntetés… -legszívesebben szemen köptem volna saját magam.
- Liv, nem fogok beléd rúgni, elítélni meg aztán végképp nem, csak könyörgöm, beszélj, mert kezdem azt hinni, hogy megöltél valakit… Ugye, nem?… Nézd, ha kell ásó és lapát, én…
- Megcsaltam Robot. –ahogy kimondtam ezt a mondatot, a testemet még jobban szétfeszítette a kínzó fájdalom, holott mindvégig tisztában voltam a tény súlyával.
Christiana hitetlenkedve meredt rám.
- Nem éppen erre számítottam… Vagyis, mindenre gondoltam, csak erre nem…
- És így még nem kerek a történet.
Azzal mindent elmeséltem neki, dacolva a lelkemben dúló és alattomosan rám telepedő érzelmekkel, melyek közül talán a bűnbánat volt a legfojtóbb. Felfedtem előtte emlékeim tárházát, kezdve a Robbal való szakításunktól a Jonathannal való találkozásig, a vidámparki csókon át az összeveszésig és a kialakult szerelmi háromszöget, melyet a mai napon elkövetett akcióm és a paparazzi kép koronázott meg. Chris egyszer sem vágott közbe, csupán a mimikák változtak másodpercenként a még mindig hitetlenséget tükröző arcán, miközben próbálta feldolgozni a rá zúdított, majdnem egy hetet átölelő eseménysorozatot.
- Tehát most két férfit szeretsz egyszerre –konstatálta végül a hallottakat. –És holnap Rob számára is világossá válik a helyzet.
- Fogalmam sincs, mit tehetnék. Nem az újságokból kellene megtudnia ezt az egész Jonathan-dolgot, de elmondani még jobban félek –kezdtem pánikba esni a saját tehetetlenségemtől.
- Talán a Vancouver Magazine-nál meg tudom akadályozni, hogy publikálják a képet, de a többi újsághoz nem ér el a kezem –sóhajtotta Chris. –Ennél többet sajnos nem tehetek.
- Nem is oldana meg semmit, ha belenyúlnánk a sajtó munkájába… Hülye voltam, hiszen tudtam, hogy bármikor lekaphatnak. Az embereket már nem csak Rob érdekli, az én életem is a nyilvánosság előtt zajlik… Attól pedig csak még rosszabbul érezném magam, ha eltitkolnám előtte az igazságot –mondtam, miközben magamban idegesen kutattam a megfelelő megoldás után, de rá kellett jönnöm, hogy hiába; csupán a gondolataim kuszálódtak egyetlen nagy összevisszasággá.
- És mi lesz… Jonathannel? –kérdezte óvatosan Christiana, de a lelkemben tomboló fájdalmat és érzelmi zűrzavart már nem lehetett tovább fokozni.
- Az a csók volt az utolsó. Elbúcsúztunk, és én igyekszem lezárni magamban mindent… csak hát… rettenetesen nehéz –hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mellyel együtt egy kis könnycsepp is útnak indult az arcomon.
- Gyere ide! –suttogta Chris, és szorosan magához vont. Pontosan erre volt szükségem, a barátnőm ölelésére. Úgy éreztem magam, mint egy gyámoltalan, védelemre szoruló kisgyerek, aki végre biztonságban tudhatja magát. A fejemet a vállára hajtottam, és a hangtalan sírás óriási méretű zokogássá nőtte ki magát, de Christ ez egy cseppet sem zavarta. Gondosan manikűrözött ujjaival az én kevésbé gondozott, de annál kuszábbnak mondható hajamat simogatta, hogy ezzel próbáljon némiképp megnyugtatni.
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik –kezdte –De nem a te hibád.
Elszakadva az oltalmat nyújtó válltól, most könnyektől patakzó arccal, hitetlenkedve meredtem az engem nagyon is határozottan vizslató szempárba.
- Tessék?
- Nem a te hibád, Liv –ismételte meg az előbbi kijelentését Christiana. –Rob elhagyott, Jonathan pedig belépett a képbe, ilyen egyszerű. Pont az olyan pillanatokban történik meg ez, amikor egyedül vagyunk, magányosan és összetörve. Mindig jön valaki, aki felépíti a lerombolt álomvilágot. Nem tehetsz róla, hogy beleszerettél Jonathanbe, hiszen ő volt az, aki miatt újjászülettél.
- De hát… -próbáltam volna közbevágni, de Chris folytatta.
- Ha valaki hibás, akkor az én vagyok. Én tehetek a szakításotokról. –mondta szemlesütve.
- Chris… az, hogy egy óvatlan pillanatban mindkettőnknek sikerült ugyanott lenni, ahol a másik, nem a te hibád, és valóban, az enyém sem. Viszont abban, hogy a találkozásunk után minden egyes napot Jonathannel töltöttem, vagy ha épp nem volt mellettem, akkor óránként beszéltünk telefonon, és hogy egyáltalán felmerült bennem annak csak a halvány szikrája is, hogy esetleg több lehetne, mint barát, na, abban nagyon is benne vagyok… méghozzá nyakig.
Tiltakozást véltem felfedezni hallgatóm arcán, és már épp kifejtette volna következő elméletét, mikor jeleztem, hogy az enyém még nem ért véget.
- Hiszek benne, hogy a sors rendelte nekem Jonathant, de a sorsot is ki lehet védeni, ha úgy akarjuk. Csakhogy nekem már nem volt választásom –sóhajtottam. –Túlságosan vak voltam, és képtelen felismerni a saját érzéseim. Amikor pedig rájöttem, már késő volt. Nem fojthattam magamba, hisz mindenáron szenvedés lett volna a vége, de nem mindegy, mekkora az az ár… ha eltitkolom, és inkább hagyom, hogy felemésszen a fájdalom, akkor Rob mellett fakad ki, és abba nem csak én halok bele, hanem ő is. Jonathannek talán jobb lett volna… Nem tudom. Nem tudom, Chris –a torkomat szorongató gombóctól és a fejemben üvöltő káosztól nem tudtam egy épkézláb mondatot összerakni. Az ablakhoz botorkáltam, hogy beszívjak egy kicsit a városi levegőből, mely nagyon is éltetően hatott, de nem azért volt szükségem rá, hogy józanul gondolkozhassak; enélkül is tudtam, mit kell tennem.
- Így vagy úgy, de holnap mindenféleképpen visszaköszön a képünk vagy egy tucat magazin címlapjáról, én pedig vállalom a tetteimért a felelősséget. Nem tehetem meg Robbal, hogy a hotelből kilépve, egy szaftos neonreklámból tudja meg, mi történt Jonathan és köztem tegnap este… ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak –mondtam még mindig az ablaknál állva, miközben a lebukó nap fényében megcsillanó, éppen záporozni kezdő esőcseppek helyébe képzeltem magam - bárcsak én is eltűnhetnék, egyszerűen elpárologhatnék, hogy soha többé ne kelljen látnia senkinek.
- Vagyis? –mocorgott a kanapén Chris. –Mit fogsz csinálni?
- Még ma este elmegyek Robhoz, és elmondok neki mindent. Az őszinteség az egyetlen helyes megoldás.
- Liv –barátnőm homloka hirtelen sokat sejtető ráncba szaladt. –Biztos, hogy meg tudod ezt tenni?
A szívem szakad meg, de egyszerűen nincs más választásom. Némán bólintottam, miközben lenyeltem a torkomban bukfencező, méretes gombócot.
Christiana hasonlóképp, egyetlen hang nélkül vizsgálta az arcomat, miközben a vonásai kétségbeesésről árulkodtak.
- Rendben van –mondta végül, és ő is az ablakhoz botorkált, hogy egy újabb, vigaszt nyújtó öleléssel jutalmazzon. –Tudod, hogy akárhogy döntesz, én támogatlak. És mostmár melletted fogok állni, bármi történjék is!
- Köszönöm –suttogtam a vállába, majd elindultam, hogy átvegyek a melegítőegyüttesemnél valami vállalhatóbb ruhát, elvégre mégiscsak át fogom lépni a Fairmont hotel küszöbét… hacsak nem halok meg útközben.
Miután mindenemet összeszedtem és egy utolsó, bátorító gesztus kíséretében elköszöntem Christől, kiléptem a sűrű esőcseppekkel festett járdára. Ezen az estén éreztem először az ősz hűvös leheletét. Valahogy minden sokkal hidegebbnek tűnt, mint előtte, pedig nem ez az első alkalom, hogy esik.
A táskámba nyúltam, hogy elővegyem az ernyőmet, de mikor kinyitottam, a feltámadó szél azzal a lendülettel kicsavarta a kezemből, és átrepítette az út túloldalára. Remek…
Nagyot sóhajtottam. Miért is ne fogna össze ellenem minden?
Tudván, hogy ennél már csak rosszabb lehet, magam mögött hagyva a törött esernyőt, de tovább cipelve törött szívemet elindultam a végzetem felé vezető, zord éjszakában.

18. fejezet : Végső búcsú

Sziasztok, olvasók (ha még vagytok) !
Sajnálom, hogy ilyen későn sikerült hoznom ezt a fejezetet, de nem csak az egyetemi zűrzavar, hanem az összesen 2 (!) komment is közrejátszott ebben (a 3. az enyém volt). Viszont köszönöm, hogy néhányan legalább rányomtak Vivinek, illetve az ő ötletének köszönhetően kikerült "tetszik-nem tetszik" gombokra, azért egy kis visszajelzést sikerült leszűrnöm. :) Remélem, ehhez a részhez több hozzászólást kapok, és akkor most jóval hamarabb hozom nektek a 19. fejezetet, ami már majdnem kész. Jó szórakozást, remélem, nem üt mindenkit szíven az a kis meglepetés, amit talán okozhat ez a rész. :) Lana

Kővé dermedve álltam, és bámultam a Jonathan mögött becsukódott ajtót. A kilincset szuggeráltam, hátha történhet még valami csoda, és magától lenyomódik, Jonathan visszatértét jelezve ezzel, aki a küszöbön térdelve esdekli vissza magát az életembe… Az életembe, amiből két perccel ezelőtt csak úgy kiszállt.
De egyre jobban éreztem a veszteség ólomsúlyát, hogy ennyi volt, és végleg elveszítettem a legjobb barátomat. Azt az embert, aki soha nem tudott úgy nézni rám, ahogyan én rá, hisz az első pillanattól fogva szerelmes volt belém.
- Ki volt ez, Liv? –Christiana csoszogott ki a konyhából, ahova időközben besurrant váratlan látogatóm elől.
- Senki… csak egy barátom. –feleltem, de kimondva az utolsó szót, valahogy kelletlen érzések ébredtek bennem. Tényleg csak egy barát lenne Jonathan?
A fejemet elárasztották az emlékképek: megcsókoltam őt, mi több, összebújva csókolóztunk és én mindezt akartam, hiába villant be Robert alakja. És Rob… egy szóval sem említettem neki, mit tettem – bár nem jártunk akkor, valahol úgy érzem, magyarázattal tartozom neki, ennek ellenére képes vagyok hosszú ideje titkolni előtte ezt az egészet.
Többet rágódtam azon, hogy elveszítem Jonathant, mint amennyi időt Rob keresésével töltöttem, és most is csak az utolsó mondata visszhangzott a fejemben: megígérte, hogy többé nem áll az utamba.
És akkor rájöttem.
Lehet, hogy később megbánom majd és biztos, hogy nem helyes, de ebben a pillanatban úgy éreztem, meg kell tennem azt, amit tenni fogok.
- Most meg hová mész? Mégis, mi ez az egész? –kiáltott utánam értetlenül Chris, de én nem gondolkodtam; ahogy voltam, rohantam ki az ajtón, és lélekszakadva vettem a lépcsőfokokat a dohos, pergő vakolatú épületben.
Mikor kiértem az utcára, először az Opus Hotel irányába indultam, de nagyobbnak tartottam a valószínűségét, hogy a sikátorok és a szűk utcácskák felé menet találom meg, amit –vagy inkább akit keresek. Még két saroknyit loholtam eszeveszett tempóban, mikor is a következő kereszteződésben megláttam.
- Nem úgy ismertelek meg, mint aki megfutamodik, Nath! –kiáltottam.
Jonathan megtorpant, majd némi tétovázás után megfordult, és egyenesen a szemembe nézett.
- Úgy ismertelek meg, mint aki tudja, mit akar… Livie.
- Így is van –mondtam, miközben közelebb mentem hozzá. –Nem hagyhattam, hogy búcsú nélkül menj el.
- Én úgy emlékszem, elköszöntem tőled.
- Én meg azt hiszem, mondanom kell valamit.
Jonathan fürkésző tekintetével követte az enyémet, ami figyelmet parancsolóan mélyedt az előttem álló kipirult arcába.
- Lehet, hogy nem helyes és csak összezavar… Nézd, én szeretem Robot, de… fontos lettél. Túl fontos. Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál az után a csók után… amire csak most jöttem rá, mennyit jelentett nekem valójában.
- Te is hiányoztál –bukott ki Jonathanből, a következő pillanatban pedig gyengéden végigsimított a futástól összekuszálódott hajamon, majd az arcomon, melyen az érintésétől legördülni készült pár erőtlen könnycsepp. –Kérlek, ne kínozz tovább. Mi az, amit mondanod kell?
- Szeretlek, Jonathan! –leheltem, majd még közelebb léptem a megilletődöttségtől szoborrá merevedett, angyalarcú fiúhoz, és mohón, másodszor is megcsókoltam.
Pontosan olyan csók volt, mint azok között, akik nagyon hosszú időre –talán örök életükre el készülnek válni. Ezt Jonathan is megérezhette, ugyanis karját olyan szorosra fonta körülöttem, hogy alig kaptam levegőt, ajkai pedig szinte követelték az enyéimet, de nem bántam: lehet, hogy ez lesz életünk utolsó ilyen pillanata.
- Szeretlek, Livie –suttogta Jonathan is, én pedig egyszerre éreztem végtelen boldogságot és kínzó ürességet. A könnyeim megállíthatatlanul utat törtek maguknak a lelkemmel vívott küzdelemben.
- Ne sírj –suttogta ismét, letörölve az arcomon végigfolyó, hűvös cseppeket.
- Most mindent elrontottam, igaz? Könnyebb lett volna, ha nem mondom el.
- Ennek így kellett lennie. Meg kellett tudnom, hogyan érzel valójában.
- Ha a szívem két darabra szakadna –kezdtem –Ha ott tudnék lenni két helyen, két különböző életben… abból az egyik biztosan a tiéd lenne.
- De csak egy életed van –felelte Jonathan, miközben a tőle kevésbé megszokott komolysággal pásztázta a szemeimet. –És el kell döntened, mit akarsz kezdeni vele.
- Bár ilyen egyszerű lenne! –sóhajtottam. –Nem akarok elmenni… túl sok szál köt ide ahhoz, hogy csak úgy elrepüljek, magam mögött hagyva mindent és… mindenkit. –néztem az angyalomra, aki ugyanolyan gyönyörű volt, mint előtte – kétségbeesett, lemondó, ugyanakkor egyszerre lázas és szerelmes arckifejezése láttán még inkább vonzott, a szívem pedig belefacsarodott, ha csak arra gondoltam, hogy el kell őt hagynom.
- Akkor ne menj, Livie! Ha a szíved azt diktálja, akkor maradj! Nem akarlak győzködni, sem pedig válaszút elé állítani, csak tudnod kell… hogy én itt vagyok. –azt hittem, meg fog csókolni, de Jonathan csak állt egy helyben, és a válaszomra várt. Tényleg nem akart befolyásolni, és ez így volt rendjén, hiszen valahol mindketten tudtuk, hogy a sorsom –és ennek a szerelemnek a sorsa meg van pecsételve.
Nagyot sóhajtottam.
- Egyszer el kell hagynom Vancouvert. Robnak nem ez az otthona és a munkája sem ide köti… én pedig vele kell, hogy menjek. A lelkem mélyén hozzá tartozom, bármilyen nehéz is ezt kimondani.
- Tudom, tudom. De csak felcsillant egy halvány reménysugár –mosolygott szomorúan Jonathan, aztán hosszú percekig csak álltunk egymással szemben, és meredtünk a semmibe.
- Nem bírom ezt! Mondj valamit –nyögtem a minket körülölelő kínos csend, és a rám nehezedő teher alatt.
- Mit mondhatnék? Hogy legyél nagyon boldog?
Mielőtt felelhettem volna, Nath közbevágott.
- Tudom, hogy boldoggá tesz, de megöl a gondolat, hogy én is azzá tudnálak tenni. –nagyot nyelt, majd bizonytalanul végigsimított az arcomon. –Önzőség, de annyiszor kívánom azt, bárcsak előbb találkoztunk volna!
- Bárcsak. De ennek is így kellett lennie. Hiszek abban, hogy előre meg van írva mindenki életének a saját kis könyve. Az enyém is. És te az egyik legszebb fejezet voltál a könyvemben, amiért örökre hálás leszek! –leheltem, miközben egy újabb halvány könnycsepp szaladt végig az arcomon.
- Most mi lesz? –kérdezte egy következő, szavak nélküli pillanat után.
- Nem tudom, Jonathan. Talán itt maradok még néhány napig. De nagyon kegyetlen kérés lenne, ha azt mondanám, hadd csókoljalak meg utoljára? –néztem rá könyörgőn, szinte már szánalmasnak érezve saját kínlódásom.
- Ez… amolyan búcsúcsók lenne, igaz?
- Igen.
Nath nem mondott semmit; tétován közelebb lépett és fuldokolva, mégis dacolva az érzéseivel érintette hozzá puha ajkát az enyémhez, miközben karjai béklyójában vad ütemben dübörgő mellkasához szorított… egyszer és mindenkorra utoljára.
Kezeim elkeseredetten szántották szőke tincseit és széles vállát, amikor egy vaku villanására lettem figyelmes. Nem várt hirtelenséggel, szinte egyszerre szakadtunk el egymástól.
- A rohadt életbe! –kiáltottam indulatosan, az egyik sikátorban eltűnni készülő paparazzit nézve. Hiába futottam volna utána, nem értem volna utol.
- Ezt sajnos sikerült elkapnia a mocsoknak –így Jonathan, akin hasonlóan felfedeztem az idegesség jeleit. –Most mit csináljunk?
- Semmit. A fotósok ellen nem lehet mit tenni. Holnapra az összes újság tele lesz a képünkkel.
- Sajnálom, Livie.
- Én is sajnálom. Sikeresen elrontotta a pillanatot… és valószínűleg az esküvőmet is.
Lemondóan, magatehetetlenül toporogtam Jonathan mellett, aki egy kavicsot rugdosott.
- Erre nem tudok mit mondani.
- Talán az lenne a legjobb, ha mindketten hazamennénk.
- Rendben.
Tudtam, hogy ezzel megint hibát követek el és mindkettőnket gyötröm vele, de összekulcsoltam az ujjaimat az angyalom keze körül.
- Ég veled, Jonathan Brooke. Remélem, megtalálod azt, aki megérdemli, hogy szeresd. –mondtam, majd lelkembe maró fájdalmak árán kihúztam a kezemet az övéből, és némán legördülő könnyek között visszaindultam az albérlet felé.
- Már megtaláltam –hallottam még Jonathan hangját, de nem fordultam vissza; csupán megtorpantam a lábam alatt futó, poros aszfalton. –Örökké szeretni foglak, kicsi Livie!
Azzal magam mögött hagytam az angyalarcú fiút, akit szerettem, akinek köszönhetően visszatért belém az élet, és aki miatt számomra már nem süt ki többé a nap Vancouverben. Lezárult egy fejezet a sorsom könyvében és most itt az ideje, hogy továbblépjek – de a rám váró napok újabb nehézséget jelentenek majd. Holnap minden kiderül, és Rob talán soha többé nem áll velem szóba. Megérdemelném, ha valami óriási csapás sújtana le rám, azokért, amiket tettem: jelen pillanatban úgy éreztem, nincsen nálam kegyetlenebb és undorítóbb alak ezen a földön.

17. fejezet : Barátság

Sziasztok!
Köszönöm, hogy egy kicsit nagyobb érdeklődést tanúsítottatok a történet iránt, mint a legutóbbi fejezeteknél, de sajnos -vagy nem sajnos, mivel bekerültem az egyetemre és teljesen el vagyok havazva, ezáltal a sztorit sem tudom olyan tempóban írni, ahogy kellene. Épp ezért, a kommenthatárt felviszem 15-re, szerintem ez még mindig nem olyan sok, főleg, hogy 18 követőm van és emellett még ki tudja, hány névtelen olvasóm. Lehet, hogy sokaknak nem fog ez tetszeni, de a blog írását nem szeretném befejezni, más megoldást meg nem tudok, amivel összeegyeztethető lenne a rengeteg tanulás és az írás. Emellé azonban azt is le kell szögeznem, hogyha a 15 komment a vártnál hamarabb összegyűlik (ami eddig 10 komment esetében is kb. 2 hét volt), akkor sem biztos, hogy fel tudom tölteni a következő részt. Kérlek, legyetek megértőek, hiszen mégiscsak a jövőmről van szó, de igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt! Olvassatok továbbra is! Puszi: Lana

Az albérletben ültem, a szobám ablakában és néztem ki a fejemből. Az utazóbőröndöm, melyben még néhány hónapja hoztam fel a cuccaim Salt Lake City-ből most ott hevert a padlón, benne a legtöbb ruhámmal és személyes holmimmal, amiket már összekészítettem. Igent mondtam Robnak. Holnap este Londonba utazunk és össze fogunk házasodni. Előtte viszont mindenképpen veszünk egy házat valahol a város nyugodtabb környékén, nagy kerttel, úszómedencével, világos, tágas szobákkal. Rob ragaszkodott ehhez az elképzeléséhez. Ma egész nap a Fairmontban ült és hirdetéseket nézegetett a neten, tízpercenként hívogatva, ha talált valami neki tetszőt. Boldogan és izgalommal tele vártam közös életünk minden pillanatát, de valahol mégis furcsa érzés fogott el. Ez volt minden, amire vágytam, mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok rá teljesen készen.
Annyi mindent el kellene még intéznem! Anyámnak is jó lenne szólni a terveinkről, egyáltalán magáról Robertről, mégiscsak a lánya vagyok, annak ellenére, hogy mióta ide költöztem, egy szót sem váltottunk egymással. Jobb lenne, ha nem az újságokból tudná meg, hogy van egy vőlegényem, akivel egy kontinensen arrébb készülök összekötni az életem.
Erre a gondolatra még a hideg is kirázott. Csak nem olyan rég szerettem meg Vancouvert, szinte most rázódtam bele igazán az itteni életbe, és máris odébbállok. Nem vagyok vándor cigánylány, hogy kéthavonta változtassam a lakóhelyem…
Merengéseimet halk kopogás zavarta meg.
- Bejöhetek? –Christiana állt az ajtóban, szemeivel a bőrönd és köztem cikázva.
- Gyere –feleltem, miközben továbbra is bámultam ki az ablakon. Már csak ő hiányzott ide.
- Csak… szerettem volna rendesen bocsánatot kérni és megbeszélni a dolgokat, mielőtt… elmégy –dadogta Chris. Látszott, hogy szégyelli magát, ugyanakkor valamiféle szomorúság is lerítt az arcáról.
- Ami történt, megtörtént. Ezt már nem lehet visszafordítani, sem meg nem történtté tenni, hiába kérsz bocsánatot még egyszer –mondtam hűvösen.
- Tudom, de… annyira bánt a lelkiismeretem! Hogy lehettem ilyen barátnő? Liv, én soha máskor nem vágtalak át, esküszöm! Tudom, hogy ez nem tesz jóvá semmit, de… kiléptem a Flairtől. Ennyi elég volt a barátságod árán szerzett sikerből. Visszamentem a Vancouver Magazine-hoz és nézd csak… írtam egy cikket! –lóbálta meg előttem a kezében tartott újságot, amit eddig észre sem vettem.
- Megint valami szaftos pletyka Robról és rólam? –kérdeztem cinikusan.
- Nem –így ő, teljesen nyugodt hangon. –Csak… olvasd el, jó? Kérlek –azzal kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Nem túl nagy lelkesedéssel bár, de az ágyamhoz sétáltam, ahova Christiana lerakta a magazint. Látszott rajta, hogy már egy jó párszor átlapozták. Kinyitottam annál az oldalnál, ahol –mintegy jelzés értékűen be volt hajtva a papír sarka.
„KÖNNYEN JÖTT SIKER” –írta Christiana McLaine.
„Ki ne olvasta volna a Robert Pattinson legújabb kapcsolatáról szóló cikket? Ki ne háborodott volna fel, mosolyodott volna el vagy tátotta volna el a száját, amikor meglátta a hamisíthatatlan bizonyítékot? Egy biztos: ez a hirtelen jött szenzáció mindenkiből kiváltott valamilyen érzést. Ám arra senki sem gondolt, milyen érzések vannak a képen szereplők között. Én sem, aki ezt az egészet megírtam.” –eddig hidegen hagyott Chris írása, de az utolsó mondatot olvasva nagyon is el kezdett érdekelni. Mit akar ezzel mondani?
„Ebben a cikkben nem lesznek pletykák, kitalált történetek. Ez a cikk vallomás, bocsánatkérés Robert Pattinson szerelmétől, a legjobb barátnőmtől. Igen, kedves olvasók, nincs Kristen Stewart, mert az egyetlen személy, akit Robert szeret, az én barátnőm, akivel 8 éves korunk óta ismerjük egymást, és akit ennek ellenére csúnyán becsaptam.
Kihasználtam az őszinteségét, a bizalmát és elvettem tőle ezt a képet, amiről még csak sejtelmem sem volt, milyen fontos neki valójában.
Az én ügyködéseimnek „hála”, majdnem sikerült elérnem, hogy egy óceán álljon az igaz szerelem közé. Miközben ezeket a sorokat írom, barátnőm éppen a repülőtérre rohan, hogy visszatartsa Robertet, akiről tudom, hogy biztos nem száll fel a londoni járatára, mert belehalna, ha elveszítené ezt a lányt.
Ők ketten már megtalálták a Nagy Őt. Egymásban. Mindig lesznek majd, akik szét akarják őket választani, de a szerelmük mindent kibír. Nem tudom visszatekerni az időt, mert nem vagyok varázsló, csupán a bocsánatkérésemet tudom felajánlani. Mindenkinek, de elsősorban neked és Robnak.
Kívánom, hogy legyetek boldogok, és ha innentől egyedül kell majd élnem közös lakásunkban, hát megpróbálok boldogulni nélküled. Sosem felejtem el azt az estét a felvételid után, a kifogyott kávésüvegeket, és kérlek, te se felejtsd el, hogy van valahol egy lány, akinek mindig te leszel a legfontosabb az életében.”
Mire a lap aljára értem, a könnyeim menthetetlenül eláztatták a már így is rongyos papírokat. Kell nekem ilyen hülye, szenzibilis fruskának lennem…
Azért –bár maradt tüske a szívemben, hisz a Rob nélkül töltött napokat senki nem tudja visszaadni nekem- ez a kis írás meghatott. 11 év barátság azért mégsem múlhat el nyomtalanul.
Kimentem a nappaliba, ahol Chris szintén az ablakban ücsörgött, és bámult kifelé. Bár –mint mindig, most is fújt a szél, a nap meg-megtört a felhőkarcolók ezüstös tornyaiban.
- Nos…? –nézett rám félénken Christiana, miközben két karjával átkulcsolta a térdét.
- Nagyon… őszinte –feleltem, majd némi tétovázás után közelebb mentem hozzá. –Azt szerintem te is tudod, hogy Rob miatt mindig lesz bennem neheztelés, de a barátságunkat nem tudom ilyen könnyedén eldobni.
- Liv, annyira sajnálom! –Chris felpattant az ablakpárkányról, és a következő pillanatban már egymás nyakában voltunk.
- Már nem érdemes. Megtörtént. És talán így is kellett lennie.
Barátnőm kérdőn nézett rám.
- Rob és én összeházasodunk –magyaráztam.
- Ó!… Akkor… az a bőrönd… Nem Canadában maradsz, igaz?
- Nem.
- Londonba mész?
- Igen –böktem ki a választ. Még most is képtelen voltam felfogni, hogy ez a helyzet. Hogy vége a megszokott életemnek, és elkezdődik valami egészen új, amit Rob és én együtt építünk fel.
Ekkor megszólalt a csengő.
- Ez biztos Rob lesz. Megyek, kinyitom –mondtam, és már indultam is a bejárati ajtó felé, ami mögött –legnagyobb meglepetésemre- nem ő, hanem valaki egészen más állt.
- Jonathan? –nem akartam hinni a szememnek.
- Igen, én vagyok –így ő, miközben idegesen toporgott az ajtóban, de én csak álltam ott, mint egy sóbálvány.
- Küldtem neked üzenetet, de nem válaszoltál. Hová tűnt a hajad? –néztem rá döbbenten. A göndör angyalfürtök eltűntek, Jonathan frizurája épphogy csak érintette a homlokát, rövid volt és a lokniknak nyoma veszett.
- Levágattam –felelte könnyedén, meg sem hallva a kérdésem előtti mondatot. –Megváltoztam, Olivia.
A teljes nevem hallatán összefacsarodott a szívem, hiszen Jonathan már egy jó ideje Livie-nek szólított. Ez csak azt jelenthette, hogy haragszik rám, de tudtam: nem alaptalanul.
- A külsődön én is észrevettem, de belül miben változtál meg?
- Sokkal… erősebb lettem. Az elmúlt néhány nap megedzett, rájöttem, hogyha másként nem megy, akkor változtatni kell. Ezért van ez a haj is. És ezért nem kerestelek ez idáig.
- Hiányoztál –bukott ki belőlem, majd Jonathan karjába vetettem magam.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy te nem –felelte, az ölelést azonban nem viszonozta. –De csak azért jöttem, hogy megkérdezzem: akarsz-e újra felvételizni a színiiskolába?
Teljesen leblokkoltam. A pótfelvételi a Vancouver Művészeti Akadémiára! Hogy felejthettem el? Hiszen Jonathan külön miattam elintézte!
- Nath… -kezdtem óvatosan, mert az a rész következett, amit nagyon fájt elmondanom, főleg neki. Még mindig ugyanolyan fontos volt, ha búcsúzkodnom kéne, abba belehalnék. –Nath, én… az életem egy kissé felfordult. Londonba megyek, és házasságot kötök Roberttel.
Jonathan meg-megrezdülő arccal fürkészett a tekintetemben.
- Értem. Még jó, hogy nem beszéltem meg a vezetőséggel. –mondta, majd a plafonra szegezte pillantását.
- Ne haragudj! Ha tudnád, milyen nehéz ez nekem! Nem akarom itt hagyni Vancouvert! Én… még nem vagyok erre készen! –mondtam, mire a szempár, mely az imént a plafonra tévedt, most újra visszatalált az enyémhez.
- Mellettem nem kellett volna ilyen döntésekre elszánnod magad.
Szólásra nyitottam a szám, de Jonathan csendre intett.
- Ne. Ne mondj semmit, mert felesleges. Tudom, hogy szereted Őt, és én tiszteletben tartom az érzéseid. Épp ezért, többé nem avatkozom bele az életedbe –mondta, majd az ajtó felé fordult. A keze után kaptam.
- Nath… Szükségem van rád!
- Tiszteletben tartom az érzéseid… de kérlek, te is légy tekintettel az enyémekre.
- És mi van a barátságunkkal? Azt hittem, neked is jelent valamit… -a hangom már egy kissé indulatosan csengett.
Jonathan megmerevedett. Hiába hadakozott önmagával, szemeiben ott volt az eltitkolhatatlan fájdalom.
- Nem érted. Olivia… mi nem lehetünk barátok! És mások sem. Az egyik miattad nem megy, a másik… miattam. –mondta, majd kilépett a lépcsőházba. –Ahogy ígértem, többé nem leszek útban. Légy nagyon boldog. –azzal Jonathan –immár másodszor- kisétált az életemből.

16. fejezet : A változás szele

Sziasztok!
Íme a következő epizód. Nagyon szomorú vagyok, hogy ilyen kevés követőm van (sőt, egy le is iratkozott), és a kommentek is alig-alig akarnak jönni, úgy kell titeket noszogatni. Szeretném, ha a jövőben egy kicsit több aktivitást mutatnátok, hisz így nem ösztönöztök az írásra, mostmár csak 2 fejezet van előre megírva, annyira lemaradtam. Szóval, hajrá!


Free MP3 Downloads at MP3-Codes.comAz életem ott suhant, egyre távolabb a horizonttól, a borús, szürke égbolt felé.
- Isten veled, Rob –suttogtam magam elé halkan, kezemet az üveglapra, az elhalványuló repülő alakjára tapasztva, mintha így még utoljára megérinthetném őt.
Nem zokogtam, nem őrjöngtem, csak néhány könnycsepp gördült le hangtalanul az arcomon.
Talán még fel se fogtam, hogy elment. Hogy ő választotta ezt, anélkül, hogy elmondhattam volna neki az igazságot. Azt, amit eddig is próbáltam, csak nem voltak bizonyítékaim, hiszen magam sem ismertem a valódi körülményeket. De mostmár mindegy. Hiába tudom az igazat, már nincs kinek elmondanom.
Ott álltam az ablaknál, és nem tudtam megmozdulni. De hová is mehettem volna, mikor elveszítettem mindenkit magam körül? A legjobb barátnőm elárult, az életem egyik fontos támpontját, Jonathant én üldöztem el magamtól és most valószínűleg látni sem akar, a szerelmem pedig ugyanúgy folytat mindent tovább, ahogyan azt előttem elkezdte. Hittem már azt, hogy egyedül vagyok, de ennyire soha életemben nem voltam magányos.
Bár látni sem akartam Christianát, muszáj volt hazamennem, hisz nem ácsoroghattam örökké a repülőtéren. Mikor végre rávettem magam, hogy elszakadjak az üvegablaktól, nagyot sóhajtva megfordultam, és elindultam az új életem felé, de egy lépés után meg is torpantam.
- Olivia… -hallottam a hangot. Hogy a fejemben szólalt-e meg vagy a külvilágból jött, azt már nem tudtam volna megmondani. De mégsem képzelgés volt: ott állt velem szemben a megtestesítője. Ott állt, pont úgy, ahogy utolsó találkozásunk alkalmával megmaradt bennem. Ez nem lehet álom.
- Rob… -suttogtam hitetlenkedve.
- Olivia… -így ő ismét, aztán a következő pillanatban kapkodva a karjaiba zárt és fuldokolva, mohón csókolni kezdtük egymást. Szinte alig jutott el a tudatomig, mi történik, de ahogy megéreztem az ajkaimon az ő ajkának érintését, ahogy beszívtam a jól ismert illatát, a boldogságtól egyszerre kellett sírnom és nevetnem.
Jó néhány mámoros csók után sikerült csak kibontakoznunk az ölelésből, hogy végre egymás látványával is betelhessünk.
- Nem mentél el… -suttogtam, miközben egyszerre merültem el gyönyörű, szürkéskék tekintetében és néztem hibátlan ívű ajkát, mely az együtt töltött idő hiányában most még kegyetlenebbül csábított, mint előtte.
- Nem. Liv, én… hogy nem bízhattam meg benned? Mi ütött belém, hogy nem hittem neked? Tudnom kellett volna, hogy semmi közöd az egészhez, hogy soha nem tennél velem ilyet. –mondta bűnbánóan Rob.
- Hogy jöttél rá? –kérdeztem vissza értetlenül.
- A lakótársad, Christiana felhívott, és mindent bevallott. Nem tudom, tudsz-e róla, hogy…
- Oh, igen –szakítottam félbe. Nyilván a cikkre gondolt. –Tudok róla.
Meglepett, hogy Christiana szólt Robnak arról, amit tett. Ez talán egy kissé enyhített a haragomon, de megbocsátani még mindig nem tudtam neki. Mégiscsak kihasznált, holott a legjobb barátnőmnek hittem.
- Liv –Rob mélyen a szemembe nézett, és megfogta a kezem. –Még ha nem is szólt volna, akkor sem mentem volna el. Nem tudnálak elhagyni. Ez a majdnem egy hét, amit nélküled töltöttem, maga volt a pokol. Bár haragudtam rád, és igen, ok nélkül… de hiányoztál. Csak a sajtótájékoztatók tartottak életben és a barátaim, Kellan és Jackson.
- És… Kristen? –kérdeztem óvatosan.
- Kristennel semmi közünk egymáshoz. Csak jó haverok vagyunk, semmi több. Amit az újságok cikkeznek, az mind hazugság és kitalált mese, azért, hogy fenntartsák az olvasók érdeklődését… Sajnos már te is megtapasztalhattad, milyen kegyetlen tud lenni a sajtó.
Én szégyelltem magam.
- Sajnálom, hogy nem hittem neked –mondtam.
- Azért valami jó is kisült ebből a dologból –folytatta Rob. –Bevallom, a menedzseremnek nem meséltem rólad, féltem, mi lesz a reakciója, hiszen ő a Kristen-féle kitalált románchoz volt szokva. Eleinte mondta is, hogy tartsuk fent a látszatot, mert az csak dobhat a népszerűségi mutatónkon… De azt nem vette észre, mennyire boldogtalan vagyok. Mikor megismertelek téged, attól a naptól fogva megváltoztam. Madarat lehetett velem fogatni, és ezt mindenki megjegyezte. Nick is, persze, de azt nem tudta, hogy te vagy a dologban. Egyszerűen csak látta rajtam a pozitív változást. Aztán megjelent a cikk a képünkkel és Nick számára is világossá vált, mi folyik a háttérben. És ahelyett, hogy leszúrt volna, azt mondta, hogy őt nem érdekli ez a botrány, számíthatok a feltétlen támogatására, mert te csodát tettél velem. Igaz, hogy pont aznap szakítottunk, de Nick jól mondta: Liv, te egy csoda vagy, a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam a sorstól, és képtelen lennék nélküled élni!
Erre csupán egyetlenegy szót voltam képes válaszolni, azt is el-elcsukló hangon, annyira elérzékenyültem. Hiába, Rob az Rob. És az enyém.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek –mondta, azzal újból magához vont, hogy gyengéden megcsókoljon. Most nem hiányzott a szenvedély, így volt tökéletes, ahogy csinálta.
A lemenő nap sugarai és a vancouveri repülőtér fényei táncolva vontak körbe minket a hatalmas üvegablak előtt. Már egy jó ideje ácsoroghattunk ott összegabalyodva, amikor Rob kézen fogva elindult velem a kijárat felé.
- Hová megyünk? –kérdeztem.
- Kiveszünk egy hotelszobát, és kettesben fogjuk tölteni az estét. Veled akarok lenni! –suttogta a fülembe, majd játékosan belecsípett a fenekembe. Ezt jó néhány ember észrevette és ki-ki szájtátva, ki-ki mosolyogva nézte, ahogy vonulunk végig a csarnokon. Felnevettem.
- Oké, de nem zavar, hogy mindenki minket bámul? Hol a napszemüveged?
- A táskámban. –felelte lazán Rob. –Többé nem érdekel, hány fotót csinálnak rólunk, nem érdekelnek a pletykák. Kész vagyok felvállalni téged a nyilvánosság előtt, persze, csak ha te is készen állsz rá. Azonban ha másképp döntesz, itt és most esküt teszek, hogy ahogy csak tudlak, minden erőmmel azon leszek, hogy téged megóvjalak, szerelmem. Le is térdelnék, de az az igazság, hogy valóban sokan néznek minket. –nem kellett körbetekintenie, hogy ezt megállapítsa.
- Nos, az után a cikk után engem már semmitől nem kell megóvni, de kedves tőled, hogy ilyen figyelmes vagy. És amíg veled vagyok, az sem számít, ha minden áldott nap a szemembe vakuznak majd, ha kilépek az utcára. –mondtam. Tényleg készen álltam, hogy az életem mostmár egyáltalán ne hasonlítson egy hétköznapi emberéhez, de Rob mellett ehhez –inkább előbb, mint utóbb amúgy is hozzá kellett volna szoknom.
- Ez esetben –térdelt le a reptér közepén, majd felemelte a hangját. –Hallgasson ide mindenki! Olivia Jane, a barátnőm, életem szerelme a mai naptól kezdve mostmár hivatalosan sincs rejtegetve a világ elől! Önök a tanúk rá! És tudja meg mindenki, hogy szeretem! –kiáltotta Rob, mire hatalmas ováció tört ki a csarnokban. Mindenki felállva tapsolt és ujjongott, néhányan még fényképet is csináltak, akiknél volt kéznél gép.
- Őrült vagy! –próbáltam nevetve túlkiabálni a tömeget, mire Rob a karjaiba kapott, megpörgetett, majd –mostmár ő is nevetve, vagy ötszáz turista szeme láttára megcsókolt. Erre még nagyobb lett a tapsvihar.
Aztán –én félig fejcsóválva, félig rötyögve, Rob pedig elégedetten, de kéz a kézben távoztunk a helyszínről. Azért örültem, hogy odakint nem találkoztunk sem tévésekkel, sem paparazzikkal, sem pedig újságírókkal.
Rob gyorsan leintett egy taxit, majd szólt a sofőrnek, hogy vigyen el minket a Fairmontba, ami Vancouver egyik legmenőbb luxusszállodája.
- Édesem, nekem egy egyszerű kis panzió is tökéletesen megfelelne, az a lényeg, hogy veled legyek! –tiltakoztam, de Rob máris hadakozni kezdett.
- Csak nem gondolod, hogy ennyi idő elteltével az első közös éjszakánkat egy egérlyukban töltjük majd? Ennyit igazán megérdemlünk! –mondta. –Sőt, ha tehetném, én magam vinnélek az Audival, de sajnos azt a menedzserem már visszaszolgáltatta a kölcsönzőnek.
- Hát, elvégre úgy volt, hogy ma utazol –nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Igen, de aztán közbejött valami –incselkedett ő is, aminek egy csók lett a vége. Ezt megbeszéltük.
Kinéztem a kocsi ablakán. A nap már majdhogynem teljesen lebukott, csupán egy vékony kis csík látszott belőle valahol a messzi távolban. Az utcákat már kivilágították, és az éjszakai fények teljesen beragyogták ezt a gyönyörű várost. Szerettem Vancouvert, főleg ebben a napszakban – de valahogy éreztem, hogy ez az éj ma más lesz. Nem csupán azért, mert újra itt van velem az, akit a földön a legjobban szeretek, hanem mert a változás szelét észleltem a levegőben. Valami másnak, valami csodálatos dolognak a kezdetét.

*

- Azt… a… mindenségit! –csak ennyit sikerült kinyögnöm, ahogy beléptünk a hotelszobába. Nem túl gazdag lány lévén nem igazán jártam még ehhez hasonló, fényűző helyen, mint a Fairmont Hotel. A nappali a bútoraival együtt majdhogynem teljesen hófehér volt, csupán néhány pezsgőszínű dísztárgy, mint a hatalmas szófán lévő párnák és pár, zöldben pompázó növény tarkította.
- Tetszik? –kérdezte Rob elégedetten.
- Nagyon! –feleltem ámulva.
- Nézzük meg a hálót és a fürdőszobát is! –javasolta.
A többi helyiségben sem kellett csalódnom: a hálószobában egy négy személynek is elegendő baldachinos ágy várt, míg a fürdőben egy óriási, pezsgőfürdős kád, egy üveg borral és illatmécsesekkel körberakva.
- Nahát –még a szám is tátva maradt, ahogy megláttam ezt a fogadtatást. –Ezt te intézted?
- Szóltam odalent, hogy gondoskodjanak a hangulatról. És a teljes zavartalanság érdekében arra is felhívtam a figyelmüket, hogy senki nem jöhet be, és nem kereshetnek telefonon, hacsak nem mi óhajtjuk azt. De szerintem nem lesz rá szükség –Rob hátulról átölelt, és ajkát a nyakamhoz érintette. Megborzongtam.
- Milyen cseles –duruzsoltam a fülébe. Több se kellett, hogy máris felcsigázzon. A kádhoz léptem és megnyitottam a csapot, majd a zubogó vízhez öntöttem egy keveset az egyik polcon található fürdősók valamelyikéből. Kis idő múltán könnyed gyömbérillat terjengett a felszálló párával.
- Mmm… jó választás! –mosolygott sejtelmesen szerelmem. –A gyömbér felkorbácsolja a vágyakat!
- Na de még ennél is jobban? –néztem rá kéjesen, mire válaszul mohón megcsókolt. Egy percig sem kellett könyörögnie, a szám engedelmesen elnyílt a nyelve alatt, mely vad táncba kezdett az enyémmel. Aztán kínzó lassúsággal lehúzta rólam a felsőmet.
- Kívánlak –súgtuk szinte egyszerre, majd folytattuk egymás kihámozását az utunkban álló ruhadarabokból. Végre alaposan is megnézhettem magamnak Robert tökéletes idomait. Ő azonban nem tétovázott: kezei sebesen vándoroltak a csípőmről egyre lejjebb és lejjebb, minden egyes érintésével halk sóhajokat szabadítva fel a tüdőmből. Én sem bírtam sokáig, az ujjaim felfedezőútra indultak Rob szabálytalan ritmusban hullámzó testén, végül megállapodtak egy bizonyos pontnál.
Második szeretkezésünk egy cseppet sem volt finomnak és óvatoskodónak mondható, de ezen egyikünk sem csodálkozott azok után, hogy mennyi elvesztegetett percet töltöttünk külön. A kéj egyszerre öntött el bennünket, majd miután feldolgoztuk azt az érzést, amit a másik teste nyújtott, és hosszas csókolózás után kifújtuk magunkat, beültünk az addigra megtelt kádba.
- Gyere ide –kérlelt Rob és magához húzott. A kád olyannyira nagy volt, hogy akár úszva is mehettem volna.
Miután elhelyezkedtem az ölében, Rob kinyitotta a bort és töltött mindkettőnknek.
- Az újrakezdésre és kettőnkre –emelte fel a poharát, majd egy csók kíséretében hozzáérintette az enyémhez.
A „kettőnk” szó kellemes izgalmat ébresztett bennem. Mostmár tényleg, istenigazából együtt vagyunk. Nem kell többé titkolóznunk, élhetünk, ahogy nekünk tetszik. Például, kivehetünk egy hotelszobát, hogy az egész éjszakát egymás társaságában töltsük, hol intim, hol kevésbé intim helyzetekben.
Miután megfürödtünk és alaposan megtörölgettük egymást, az utunk a maradék borral együtt a hálóból nyíló erkélyre vezetett, mely eszméletlen panorámát mutatott az éjszakai Vancouverről és a csillagos égboltról, sőt, még az óceánra is rá lehetett látni.
- Gyönyörű itt –mondta Rob, miközben meggyújtott egy szál cigit.
- Csak úgy, mint más nagyváros, Vancouver sem alszik –tettem hozzá mosolyogva, majd kivettem a szájából a füstölgő Camelt, és beleszívtam. –El sem tudnád képzelni, mennyire tetszik, hogy veled nézhetem a kilátást –mondanivalóm hangos krákogásba torkollt.
- Mit csinálsz? –nézett rám gúnyosan vigyorogva Rob. –Azt hittem, nem dohányzol.
- Láthatod –feleltem a nyelvemet kiöltve. –Ha dohányoznék, nem néznék ki úgy egy slukk után, mint az előbb. Egyébként néha szoktam, ha ideges vagyok.
Erre furcsán felvonta a szemöldökét.
- És most ideges vagy?
- Jaj, nem, dehogy! Nem azért mondtam! –tiltakoztam. –Csak gondoltam, ha már itt rákezdtél…
- Tudod mit? –nyomta el a félig szívott csikket. –Menjünk be! Még a végén rászoktatlak téged erre a hülyeségre!
Rádőltünk a fehér és barna színű ágytakaróval borított fekhelyre és hosszú percekig csak egymás szemébe néztünk. Aztán ugyanott folytattunk mindent, ahol a fürdőben abbahagytuk, de ez a szeretkezésünk most olyan volt, akárcsak az első. Rob úgy bánt velem, mint egy törékeny virággal, gyengéden és figyelmesen, ügyelve rá, hogy egyetlen lökésével se okozzon fájdalmat. Nem mintha fájt volna bármi is, amit csinált… A gyönyör ugyanolyan hevességgel futott át rajtam, ahogy eddig, minden alkalommal. Mikor visszafeküdtünk egymás mellé, akkor vettem észre, hogy valamin töri a fejét.
- Mi a baj? –kérdeztem aggódva. –Talán valami nem esett jól?
- Csak szeretnék neked mondani valamit. Pontosabban, inkább kérni, egy nagyon-nagyon fontos dolgot.
- Kivele –néztem rá fürkésző tekintettel.
- Nem várok azonnali választ, hiszen egy ilyen kérdésben képtelenség rögtön dönteni. De szeretném, ha átgondolnád –mostmár igazán furdalt a kíváncsiság.
- Olivia, azt szeretném, hogy velem gyere Londonba! Költözzünk össze, és kezdjük el a közös életünket!
- Ez most… komoly? –az állam is leesett döbbenetemben. –De hát… folyton úton vagy, folyton forgatsz! Ezt… mégis hogy? –hebegtem.
- Valahogy csak megoldanánk! Szeretnék már végre egy állandó, saját otthont, ahova jó hazamenni… És szeretném, ha ez az otthon a kettőnké lenne! Veled akarom leélni az életem, ebben biztos vagyok! És hogy lásd, mennyire komolyan beszélek… bár most nincs nálam semmi, ami késik, nem múlik –Rob felült a baldachinos ágyban, és komoly, lázas tekintetét az enyémbe fúrta. –Olivia Jane Cassidy… ezennel megkérem a kezed! Gyere hozzám feleségül!

A Fairmont Hotel:
http://i55.tinypic.com/vse1ds.jpg
Rob és Olivia hálószobája:
http://i56.tinypic.com/2dmfry9.jpg

15. fejezet : Amikor minden a fejére áll

Csak azután lassítottam le a lépteimet, miután beértem a lakásunk dohos, hűvös lépcsőházába. Fáradtan nyomtam neki az arcom a falnak, amelyen hosszúkás, fekete pacát hagyott a sminkemmel összemosódott könnyem.
Egyszerre sirattam két férfit; azt, akibe szerelmes vagyok, és a legjobb barátomat, aki belém szerelmes. És mindkettőt el fogom veszíteni. Az egyiket holnap, amikor felszáll a gépe, a másikat pedig… lehet, hogy már el is veszítettem.
Ennek tudatában a szívemet mintha kitépték volna a helyéből. Én tehetek róla, hiszen visszacsókoltam Jonathannak, fogalmam sincs miért. És azt sem tudom, miért voltam olyan vak, hogy nem láttam, milyen végzetes hiba lehet belőle.
Nem akarom, hogy megszakadjon a barátságunk! Jonathan nélkül felfordulna minden. Olyan lenne, mintha nem is élnék. És ha Robot is elveszítem… abba végképp belehalok.
Kétségbeesetten kutattam a mobilom után, bár még nem tudtam, mihez kezdjek. Felhívni nem hívhatom Jonathant, az sem biztos, hogy válaszolna, ráadásul nekem sem volt merszem beszélni vele. Így hát aztán rányomtam az „üzenetküldés” opcióra. Gyáva féreg vagyok, de ez tűnt az egyetlen elfogadható megoldásnak.
„Nath, bocsáss meg! Nem tudom, mi ütött belém. Szeretem Robot, és nem hagyhatom, hogy visszarepüljön Angliába, de téged sem akarlak elveszíteni. A legjobb barátom vagy, nélküled üres lenne az életem. Ha többé látni sem akarsz… megértem. De mindig lesz nálam valami, ami emlékeztet Rád” –miközben ezt írtam, eszembe jutott a nyakamban függő medál. Ahogy megérintettem, egy könnycsepp csordult ki a szememből. Aztán hosszú tétovázás után elküldtem az üzenetet.
És Rob? Vele kapcsolatban végképp nem tudtam, mitévő legyek. Hogyan kereshetném meg? Biztos nem venné fel a telefont. Talán, ha rejtett számról hívnám… de mégis, mit mondhatnék neki?
Bocs, de nem mehetsz vissza Angliába, mert szeretlek, és szükségem van rád? És azokhoz a cikkekhez semmi közöm, mert nem én adtam ki a képünket a bulvársajtónak? Valószínű, hogy elhinné és végighallgatna… Legalább ha tudnám, melyik szállodában lakik… De semmi. A tehetetlenség és a félelem a hatalmába kerített.
A sírástól kimerülten dőltem rá az ágyamra, amint felértem a lakásba, és azonnal elnyomott az álom. Hét órakor a telefonom csörgésére ébredtem fel.
Először azt hittem, Jonathan az, aztán megláttam a nevet a kijelzőn, és elfogott a gyomorgörcs. Nem létezik, hogy ennyit aludtam…! Végem.
- Olivia Cassidy, mégis mit képzelsz magadról?! Nem gondolod, hogy legalább szólnod kellett volna, ha már elkerülöd a munkahelyed? Milyen nyomós indokot tudsz felhozni a mentségedre? –üvöltött Pete. Ekkor már tudtam, hogy hiábavaló a magyarázkodás.
- Pete, ne haragudj, én… az az igazság, hogy nem éreztem túl jól magam, úgyhogy ledőltem egy kicsit és…
- Nem! Ne is folytasd! Van fogalmad róla, hogy mi folyik itt?! Majdnem tele vagyunk, de Maureen-nak egyedül kell csinálnia mindent, mert te ELALUDTÁL!!! Nem érdekel, hogy mi bajod van, nem tűröm, hogy az alkalmazottaim bejelentés nélkül maradjanak távol! Tudod, mi a véleményem? Az, hogy KI VAGY RÚGVA!!! –azzal Pete lecsapta a kagylót.
Hát, ennyi. Mostmár az állásomat is elveszítettem. A helyzet fényesebb nem is lehetne.
Orbitális méretű zokogásban törtem ki. Rob, Jonathan és a kirúgásom súlya egyszerre nehezedett rám, egyszerre nyomta a vállam, én pedig eddig bírtam tombolás nélkül. Sírnom kellett már egy nagyot, de ez persze nem sokat javított a dolgokon – csupán Christiana jött be ijedten a szobámba.
- Minden rendben, Liv? –kérdezte, miközben óvatosan az ágyam szélére ült.
- Persze –feleltem. –Csupán elveszítettem a munkám, a legjobb barátom, holnap pedig a szerelmem hazarepül Londonba, és soha többé nem látom majd. –talán egy kissé durván reagáltam Chris kérdésére.
- Sajnálom –így ő. –Gondolom… nem szeretnél róla beszélni.
- Nem, ne haragudj… Talán majd holnap. Most csak aludni vágyom. Ennél okosabbat úgysem tudok tenni.
- Értem. Jó éjt.
- Jó éjt.
Napok óta most fordult elő először, hogy a kimerültség ellenére is képtelen voltam elaludni. Csak egyetlen dolog járt a fejemben: meg kell találnom Robot. Bármi áron.

*

Az időm vészesen fogytán volt.
- Jó napot. Bár nagyon furcsán hangzik, elég fontos lenne megtudnom, melyik vancouveri szállodában tartózkodik Robert Pattinson. A barátja vagyok, és mindenféleképpen el kell őt érnem. –daráltam idegesen a telefonba. Jobb ötlet híján felhívtam a tudakozót.
- Sajnálom, kisasszony, de ebben nem tudok önnek segíteni. Ha jól értettem a szavait, a színész most éppen Vancouverben van. Miért nem próbálja meg felhívni valamelyik hotelt? –javasolták a vonal túlsó végén.
- Nos, ez esetben az összes itteni luxusszálloda telefonszámát kérném.
A tudakozós kitartóan diktált, én pedig vadul jegyzeteltem.
Aztán sorra végigtárcsáztam minden lehetőséget, de sehol nem akartak segíteni. Még annyit sem voltak hajlandóak elárulni, hogy kijelentkezett-e már. Az utolsó, amit tehetek, hogy felhívom a repülőteret.
- Jó napot kívánok. Nagyon fontos lenne, hogy segítsen. Robert Pattinson egy barátja vagyok, és afelől érdeklődnék, hogy hány órási járattal repül ma az úr Londonba.
- Elnézését kérem, de ez szigorúan bizalmas információ. –hangzott a válasz. Valahogy sejtettem…
- Értem. És azt meg tudná mondani, hogy mikor megy oda repülő vagy az is szigorúan bizalmas? –kérdeztem, majd’ szétrobbanva az idegtől.
- Megy egy 40 perc múlva, 19:30-kor és 22:40-kor –felelte hideg sértődöttséggel a női hang.
- Köszönöm –mondtam, és már le is tettem.
Hát ez nagyszerű! Három lehetőség közül vajon melyik a nyerő? És ha pont az a járat, amelyik 40 perc múlva indul? Azt már talán el sem érném!
Megint úrrá lett rajtam a totális pánik. A körmömet rágcsálva, fel-alá kezdtem rohangálni a lakásban, és már éppen kitört volna rajtam egy újabb sírógörcs, mikor is Christiana toppant be az ajtón.
- Szia Liv! –köszönt. –Jaj, kicsim, mi a baj megint? –kérdezte, ahogy észrevette a könnybe lábadt szemeimet.
- Muszáj őt látnom! Muszáj, érted? Nem lehet, hogy hazamenjen Angliába! –azzal –eláztatva a zakóját- átöleltem Christ, és megint nyomorultul bőgni kezdtem.
- Kevesebb, mint 40 perc múlva felszáll egy gép. Mi van, ha azon lesz rajta? Bármit megadnék, hogy maradjon! Még az sem érdekel, hogy már munkám sincs! Akármit odaadnék, csak hogy…
- Micsoda? Kirúgtak? –kérdezte Christiana döbbenten.
- Igen. Többek között ez volt az, amiről nem akartam beszélni tegnap este. Nagyon ki voltam borulva és elaludtam, elfeledkezve arról, hogy dolgozni kéne mennem. Aztán Pete felhívott és közölte, hogy fel is út, le is út… De már nem érdekel. A legfontosabb, hogy látnom kell Robot! Tudnia kell, hogy nem én tettem!
Chris kifürkészhetetlenül meredt rám, aztán hirtelen eltorzult az arca.
- Na jó, én ezt már nem bírom. Nem csinálom tovább. –mondta.
Értetlenül pislogtam.
- Micsodát?
Christiana nagyot sóhajtott, majd az ajkába harapva kinyögött valamit, amit a tudatom képtelen volt feldolgozni.
- Én írtam azt a cikket.
- Tessék? –néztem rá bambán.
- Jól hallottad. Én voltam. Én tettem közzé a képeteket, és küldtem szét a pletykalapoknak. –kis szünetet tartott, majd folytatta. –Emlékszel, amikor írtad azt az sms-t, hogy Roberttel mész Spunk Ransom koncertjére? Akkor terveztem el az egészet. Nem volt más dolgom, mint kideríteni, hol játszik az a bizonyos Spunk Ransom, akiről nagyon is jól tudtam, kicsoda. Egész este figyeltelek benneteket. Felszedtem azt a fiút, hogy eltereljem a figyelmed, ha netalán idő előtt észrevennél, de minden az elképzelésem szerint alakult. Az, hogy rátok hagytam a lakást, jó alapnak bizonyult a továbbiakhoz. És persze, be is jött. A kép volt a százszázalékos bizonyíték, az kellett hozzá, hogy szenzáció legyen a sztoriból. Mikor másnap be akartál menni a Pacific Boulevard-ra és elmentél fürdeni, akkor vettem ki a táskádból a mobilod és vittem magammal a szerkesztőségbe. Az enyémet persze direkt hagytam bent, nehogy valami hiba csússzon a dologba. Mondjuk, hogy felhívod Robertet… A következő lépésnek annak kellett lennie, hogy valahogy visszakerüljön hozzád a telefon. Tökéletesen kapóra jött az új barátom, Brian, aki bevitte a rendőrségre, és szólt, hogy értesítsék szegény szomszéd Emma nénit. Így volt teljes a színjáték. Hidd el, Liv, én nagyon rosszul éreztem magam utána. Ezért is voltam ilyen keveset itthon, mert nem tudtam a szemedbe nézni. De csak a siker, a pénz járt a fejemben, és az, hogy végre átkerülhessek valami menő magazinhoz… Megtörtént, de nem érzem jobban magam. Sajnálom, hogy hazudtam neked.
- Hol van most Robert? –kérdeztem lesápadva.
- Ha minden igaz, fél óra múlva útban hazafelé. Indulj a reptérre, van pénz a fűszertartóban. És bocsáss meg… Undorító dolog volt tőlem, hogy így kihasználtalak. –mondta Christiana, de én meg sem hallottam, már rohantam is lefelé a lépcsőházban.
- Taxi! –kiáltottam, ahogy megláttam egy szabad járművet az úton. –A reptérre, legyen szíves, amilyen gyorsan csak tud!
A kocsi elindult, én pedig kétségbeesetten néztem az órámat. Még 25 percem van.
Egy darabig egész jó tempóban haladtunk, aztán úgy 10 perc elteltével elkezdtünk lelassulni.
- Igyekezzen, kérem! –szóltam indulatosan a sofőrnek, mire az megcsóválta a fejét.
- Igyekeznék én, de kezd egyre sűrűbb lenni a kocsisor. A rádióban azt mondta egy kolléga, hogy valami baleset történt.
- Remek! És nem tudjuk valahogy kikerülni ezt az egészet? Bárhogy, akár szabálytalankodva is? Ha kell, kifizetem a büntetést, de nekem negyed órán belül muszáj a reptéren lennem! –erősködtem.
- Egy darabig még talán el tudom vinni, de nem hiszem, hogy feloldódna a torlódás –mondta a sofőr, majd bekanyarodott egy „behajtani tilos” táblával jelölt utcába. Rendkívül hálás voltam ezért a tettéért, hiszen így jó pár autót megelőztünk. A távolban már láttam a repülőtér alakját, azonban még mindig túl lassan araszoltunk ahhoz, hogy időben odaérjek.
- Tartsa meg, én most kiszállok –mondtam a vezetőnek, miközben a kezébe nyomtam néhány bankjegyet, majd futni kezdtem a reptér felé, mint egy őrült, át mindenen és mindenkin. Nem érdekelt más, csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem késhetek el, és ez még 8 percig volt érvényben.
Lélekszakadva hagytam magam mögött az autókat, utakat és táblákat, mígnem beértem a vancouveri repülőtér előcsarnokába. Kavargó embertömeg fogadott, és nem éreztem a lábaimat, de muszáj volt tovább rohannom, hogy megtaláljam Robot.
- Bocsánat, meg tudná mondani, merre van a beszállás az… őőő, két perc múlva induló Londoni járatra? –hadartam az első embernek, akit megláttam. Két perc…
- Excusez-moi, je ne parle pas américain!*
Beláttam, rossz ötlet volt kérdezősködni, de aztán meghallottam az eligazító hangját a csarnokban.
- Utolsó felszólítás: Becsekkolás a londoni járatra a 23-mas kapunál.
Fogalmam sem volt, merre van a 23-mas kapu, de a nyilakat követve meg kell találnom.
Így aztán magam mögött hagytam az értetlen franciát és futottam tovább, küzdve az idővel, a lábamban sajgó fájdalommal és két makacs biztonsági őrrel, akik nem engedték, hogy beszállókártya és útlevél hiányában továbbmenjek.
Csupán egy nagy üvegablakhoz sikerült eljutnom, de ez is elég volt, hogy lássak mindent: a 17:40-es londoni gép a kifutópályára gördült, majd útnak indult a felhők fölé, hogy magával vigye a szívemet 4700 mérföldnyire innen, az örök eső városába.

*Elnézést, nem beszélek amerikaiul!

14. fejezet : Emlékezz rám!

Sziasztok!
Úgy döntöttem, nem várom meg a 10 kommentet, ugyanis -hozzászólások ide vagy oda- egy hónapja nem volt új fejezet. Azonban szeretném, ha ehhez a részhez már egy kicsit többen írnátok, hiszen nem leszünk híján az izgalmaknak, úgyhogy talán megérdemel néhány betűt attól, akinek elnyerte a tetszését (meg persze attól is, akinek nem :) ) Jó szórakozást, és még egyszer kérlek titeket, tegyetek boldoggá a megjegyzésekkel, már csak azért is, mert annál hamarabb jön a 15. fejezet! ;)

- Ezt jobb lesz, ha felveszed! –nyújtotta felém a napszemüvegemet Jonathan. Grandiózus terve előtt, miszerint ma éjszaka szórakozni fogunk, még átjöttünk hozzánk, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.
- Minek? –körülbelül úgy nézhettem rá, mint egy idiótára. –Éjjel 11 óra van!
- A paparazzik miatt. Nem lenne szerencsés, ha rólunk is készítene valaki pár közös fotót. És ezt rád nézve értettem. –felelte kényelmetlenül.
- A paparazzik… Igaz… Már nem vagyok tőlük biztonságban. –sóhajtottam. El is felejtettem, hogy többé nem lehet normális életem. Ez a néhány óra Jonathannel annyira békésnek, annyira nyugodtnak tűnt. Mellette úgy érzem magam, mintha minden a régi volna.
Az elkövetkező néhány napot végig együtt töltöttük, és ez még inkább megerősítette azt a látszatot, hogy az életem visszatért a normális kerékvágásba.
Jonathan olyan lett nekem, mint a bátyám, a lelkitársam, a legjobb barátom.
Munka előtt mindig kitalált valami programot, és ha ideje engedte, ellátogatott hozzám a Firkin & Barmaidbe is, és gyakran egészen hajnalig ott maradt. Rengeteget beszélgettünk.
Péntek volt, és éppen jólesően szundítottam, mikor is megcsörrent a telefonom. Tudtam, ki keres és eszem ágában sem volt haragudni rá, sőt, alig vártam, hogy előhozakodjon a következő programmal.
- Nath?
- Livie (így hívtuk egymást, csak ő és én)… Felkeltettelek?
- Nem baj! Hová megyünk ma? –kérdeztem lelkesen, és mintha minden csepp fáradtság elpárolgott volna a testemből.
- Nos, arra gondoltam, a „vidítsuk fel Oliviát” hadjárat ma folytatódhatna a Vidámparkban, ha van hozzá kedved.
- Tökéletes! –kiáltottam, mire a vonal túlsó végén Jonathan felnevetett.
- Találkozzunk fél 4-kor a Robson Square-n –mondta, és letette a kagylót.

*

Mire megérkeztem a megbeszélt helyre, Jonathan már ott volt. Egyik kezével bőszen integetett, míg a másikban valamilyen papírféléket szorongatott, amikről előre sejtettem, mik lehetnek.
- Ugye nem vetted meg a jegyeket? –torkolltam le gyanakvóan köszönés helyett, mire ő vigyorogva a háta mögé rejtette a pakkot. Tudtam…
- Nath! –hisztiztem, akár egy kisgyerek. –Ezt nem csinálhatod! Folyton te hívsz meg és te fizetsz mindent! Ebből elég! Legalább azt hagytad volna, hogy a sajátomat én vegyem meg!
- Livie… Én mondtam, hogy jöjjünk ide. Csak nem gondoltad, hogy elhívlak, és majd hagyom, hogy te fizess? –mosolygott rám Jonathan, valamiféle rendkívüli, csábos mosollyal, amilyet még sosem láttam az arcán. Ha az volt a célja, hogy így kenyerezzen le, hát sikerült neki.
- Ez akkor sem fair! –duzzogtam.
- Na jó –forgatta meg a szemeit. –Megnyugszol, ha megengedem, hogy vegyél nekem vattacukrot?
- Még meggondolom –nyújtottam ki rá a nyelvem. –Ha megígéred, hogy innentől nem költesz rám egy garassal sem többet!
- Még meggondolom –grimaszolt, majd futásnak eredt. –Verseny, ki ér oda elsőnek!
- Hé! –nevettem, majd utána iramodtam.
Mire beértem, ő már csípőre tett kézzel ácsorgott a bejáratnál.
- Vesztettél –közölte diadalittasan.
- Jonathan Brooke, te ma minden szabályt megszegsz! –próbáltam lesújtóan nézni rá, de megint kitört rajtam a nevetés.
–Rendben van, újabb verseny a hullámvasútig! És most nincs… -folytattam volna, de Jonathant mintha puskából lőtték volna ki, már el is tűnt a szemem elől.
- Aljas csaló vagy! –tromfoltam le megint, mikor odaértem a hullámvasúthoz.
- Inkább csak túl gyors –villantotta fel az előbbi, sármos mosolyát.
- Mintha ezzel bármit is el tudnál érni! Csaló! Becstelen, szégyentelen gazember!
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! –játszott.
Nevetéstől rázkódva ültünk fel a hullámvasútra, onnan pedig sorra az összes többi mutatványra.

Éppen az „Őrült táncról” szálltunk le, amikor Jonathan meglátott egy céllövöldét.
- Hadd lőjek neked valamit!
- Nathan, megbeszéltük, hogy…
- Kérlek –unszolt. –Szeretnék neked egy emléket, amiről soha nem felejtesz el.
- Miért gondolod, hogy valaha is elfelejtenélek? –néztem rá döbbenten.
- Senki sem tudhatja, mit hoz a jövő… Kérlek –lehelte megint, könyörgő tekintettel párosítva azt a különös, soha nem látott mosolyát. Nem tudtam neki ellenállni.
- Legyen! –bólintottam. –De te választod ki a díjat!
Miközben Jonathan a céllövöldéssel üzletelt, azt hittem, annak a nagy plüssmackónak indul neki, ami ott ücsörgött a legfelső polcon. Aztán láttam, hogy más mellett döntött, nekem pedig támadt egy ötletem.
- Én is kérnék egyet! –kiáltottam oda a lövöldés fickónak.
- 5.30 lesz –mondta, és a kezembe nyomott egy hosszú puskát. Elszántan megragadtam.
- Mit csinálsz? –nézett rám Jonathan.
- Csak hogy neked is legyen egy emléked rólam –kacsintottam rá, és lőttem.
A mackó megadóan pottyant le a megszokott helyéről.
- Ejha! Szép találat! –nevetett Jonathan.
- Hogy soha ne felejts el –nyújtottam át neki a terebélyes plüsst.
- Ez lenne a legutolsó, amit tennék –így ő. –Fordulj meg!
Amint eleget tettem a kérésének, a nyakamba akasztott valamit. Egy lánc volt, rajta egy csodaszép medállal, aminek a belsejébe fényképet lehetett illeszteni.
- Nahát! Ez gyönyörű! –néztem ámulattal a kis ékszerre.
- Azt teszel bele, akit akarsz –mondta Jonathan, miközben elindultunk, hogy leüljünk egy fa tövébe. –Most pedig szeretném, ha aláírnád nekem Miss Csinost!
- Miss Csinos? –vontam fel a szemöldököm.
- A mackó. Nem maradhatott névtelenül, valamit csak adnom kellett neki. –Nathan nagyon komolyan adta elő magát. –A hasán lévő fehér részre kérnénk az autogramot, hogyha majd híres színésznő leszel, Miss Csinos igazán trendi tetkóval büszkélkedhessen!
- Értem –nem tudtam elfojtani egy széles mosolyt. Jonathan elbűvölt a viselkedésével.
Miközben nagy gonddal a mackójára véstem néhány sort, észrevettem, hogy valamit nagyon bámul.
- Mi az? –kérdeztem.
- Felülnél velem arra? –mutatott egy óriási toronyra, amin egy hajó-szerű szerkezet pörgött ide-oda. „Titanic” –olvastam a nevét. Nagyot nyeltem.
- Csak ha itt és most esküt teszel, hogy túléljük!
- Hát persze! Ha akarod, fogom közben a kezed –ajánlkozott.
Mikor elhelyezkedtünk az ülésen, valami ránk csukódott.
- Ez azért szükséges, hogy megakadályozzuk a kizuhanás lehetőségét. –hallottam az irányító hangját.
- Remek! Meg fogunk halni! –pánikoltam, de Jonathan csak nevetett.
A mutatvány elindult. Először lassan himbálózott jobbra-balra, azt hittem, ennyi lesz az egész. Aztán hirtelen begyorsult, és 360 fokos fordulatokat tett. Sikítani kezdtem.
- Meghalunk! –vinnyogtam Jonathan fülébe, mire ő kezével átkulcsolta az enyémet. Legalább nem magányosan ér a vég.
A következő pillanatban a hajó vagy tíz másodpercre megállt a szerkezet tetején, ami annyit jelentett, hogy fejjel lefelé csüngtünk a levegőben. Éreztem, ahogy minden vér a koponyámba tódul, és elfogott a hányinger.
- Rosszul vagyok –krákogtam, mire a szorítás erősebbé vált az ujjaim körül.
- Mindjárt vége –bíztatott Jonathan, és szerencsére igaza volt. Csakhogy rajtam ez már nem segített.
Támolyogva szálltam ki a Titanic nevű rémből, miközben arra gondoltam, hogy vajon Rose és Jack is így szenvedett-e. Aztán éreztem, hogy a gyomortartalmam megállíthatatlanul közeleg felfelé.
- Nath…
- Igen?
- Azt hiszem… hányni fogok –mondtam, és már a földön tápászkodva adtam ki magamból az ebédemet. Jonathan a következő pillanatban mellettem termett, és hátrafogta a hajamat.
- Annyira sajnálom! Én mondtam, hogy üljünk fel a Titanicra! –szabadkozott bűnbánóan.
- Nem… nem baj! –így én, miközben még egy kör távozott belőlem. Igazán bájos látványt nyújthattam. –Legalább megtudtam, milyen volt Kate-nek és Leo-nak.
Azzal egy újabb kiadós adaggal gazdagítottam a Vidámpark zöld gyepét, Jonathan pedig kitartóan simította ki a hajtincseket a homlokomból.
- Sajnálom –mekegtem félholtan.
- Nehogy még te kérj itt bocsánatot! Hallod? –szúrt le.
- Nem… én… lehánytam Miss Csinos fülét –mutattam a plüssmackóra.
- Vagy úgy –mosolyodott el. –Szerintem így még csinosabb! És legalább van még valami, ami emlékeztet rád.
Felé fordultam, ő pedig gyengéden a fülem mögé tűrte a hajam.
- Jól vagy?
- Igen –feleltem, és ránéztem Jonathan fürkésző arcára. Szőke tincsei a szemébe hullottak, amely olyan különös fénnyel csillogott, hogy úgy éreztem, egyszerre akar felperzselni és kővé dermeszteni. Pontosan azzal a fénnyel, ahogyan egy szerelmes néz arra, aki a világot jelenti számára.
Megborzongtam. Itt ül velem szemben valaki, akivel jól érzem magam, aki bármikor fel tud vidítani, aki néhány nap alatt az életem részévé vált. Sőt, az egyik legfontosabb részévé. Aki úgy fest a göndör fürtjeivel, mint egy angyal, aki tehetséges és el tud képeszteni, és aki úgy néz rám, olyan melegséggel, hogy megdobban tőle a szívem.
Miért ne? –futott át az agyamon a gondolat. Miért ne lehetne Jonathan több, mint egy barát?
- Menjünk, Livie –szakította meg a merengésemet az, akin az eszem járt. –Hazakísérlek.
Már esteledett, amikor kiléptünk a Vidámpark kapuján. A lenyugvó nap bíborszínben világította meg az égen úszó bárányfelhőket. A bent történt hányós balesetem után groteszkül romantikus látványt nyújtott ez a természeti kép.
- Akarod, hogy taxival menjünk? –tette fel a kérdést Jonathan.
- Nem kell, a Robson Square közel van a Seymour Streethez. –feleltem. –Szívesen sétálnék most, olyan szép idő van. Meg aztán… nem árt egy kis friss levegő.
- Na igen –pironkodott Jonathan. –Remélem, azért tetszett a mai nap… a legutolsó, hülye ötletem ellenére is.
- Nagyon jól éreztem magam veled.
- Akkor örülök. Én is jól éreztem magam.
Megálltunk.
- Nath, én… -kezdtem volna, de aztán egy puha ajkat éreztem az enyémen, ami belém fojtotta a szót, és egy gyengéd, de mégis erős kezet, ami közelebb húzott Jonathan mellkasához. A testem az övének feszült, a karom pedig hamar megtalálta izmos vállát, és legnagyobb meglepetésemre a szám csókkal válaszolt az azt ért csókokra. Aztán a lehunyt szemhéjam mögött megláttam Robert alakját.
Te jó ég. Mi a fenét csinálok?
Szeretem Őt. Őt, aki elhagyott, aki miatt szenvedtem, és aki miatt valójában még most is szenvedek, de akiért mindezek ellenére kész lennék feláldozni az életem. A férfi, akit tiszta szívemből szeretek, Robert Pattinson holnap hazautazik, örökre búcsút mondva ezzel kettőnknek. Miért vagyok még mindig itt?
Egy határozott mozdulattal eltaszítottam magamtól Jonathant.
- Olivia, bocsáss meg, én… -kezdte, de közbeszóltam.
- Nem! Te bocsáss meg… Azt hittem, ez így működhet, de… Nem megy. Ő a mindenem.
Azzal hátat fordítottam, és rohanni kezdtem, otthagyva ezzel azt, akit egy percig a végzetemnek hittem, és akire most az esti szürkület fényei vetődtek a Robson Square közepén, a végtelen vancouveri égbolt alatt.

Hírek és díj

Sziasztok, Rob-fanok!

Szomorúan látom, hogy nem érkeznek a kommentek a 13. fejezethez. Persze, gondolom sokan nyaralni mentetek, de ez azt jelenti, hogy kénytelen leszek eltolni a friss időpontját, legalább addig, amíg össze nem gyűlik a szokásos 10 hozzászólás. A versenyre sem jelentkezett senki, ez is elszomorít egy picit, de valahol megértem, hiszen nagyobb a kihívás és több időt igényel. A szavazatok alapján pedig új külsőt kellene adnom az oldalnak, ezt majd a 14. fejezettel hozom el nektek. Mára még annyit, hogy kaptam egy díjat Sourire-tól, nagyon köszönöm neki (remélem, jót másoltam be)!

5 dolog magamról:

- utálok korán kelni
- imádom az édességet
- szeretem azt képzelni, hogy az életem egy film
- nehezen bírom a napokat, ha nem tudok zenét hallgatni
- most leszek gólya az ELTE-BTK francia szakán :)

Mivel ezt a díjat kb. az összes kedvenc blogszerzőm megkapta, küldeném szeretettel Ariana-nak és nyc_girl-nek!

13. fejezet : Sorsfordító találkozás

- Jonathan! –fordultam meglepetten a hang irányába. Amint megláttam a szőkés, göndör fürtöket, rögtön felismertem a Doolins zongoristáját. –Micsoda meglepetés!
- Ezek a tieid –mondta, majd felém nyújtott egy zacskót, benne a boltban összeszedett holmikkal.
- Nahát… igazán kedves tőled… bár tulajdonképpen nem is volt szükségem rájuk –feleltem egy kissé zavarban, ahogy eszembe jutott, miket is pakoltam a kosaramba.
- Ki tudja? Egyszer még jól jöhet az az árva tasak instant, koffeinmentes kávé! –mosolygott egy hajtincse alól.
- Koffeinmentes kávé? Hát ez abszolút nem vall rám!
- Szerettem volna gratulálni múltkor, a koncert után, de aztán elmentél Mr. Pattinsonnal, és…
Rob vezetéknevére mintha áram futott volna végig a testemben.
- Olivia… minden rendben? –nézett rám Jonathan.
- Persze, persze, csak… egy kicsit elszédültem –hazudtam.
- Biztos, hogy jól vagy? Nem akarsz leülni? –kérdezte aggódva.
- Nem, semmi baj. Tényleg –mosolyogtam rá, és úgy tűnt, ezzel meggyőztem. Nem akartam beszélni Robról, pláne nem egy félig idegen sráccal. –És veled mi újság? Még mindig a Doolinsban kísérsz?
- Igen, de ez csak mellékállás. Ha csak ezt csinálnám, nem tudnék rendesen megélni, és fizetni az egyetemet.
- Várj csak! Te egyetemre jársz? Hány éves vagy? –néztem rá hitetlenkedve.
- Huszonegy. Miért, mennyinek hittél?
- Szent ég! Ne haragudj… Azt hittem, fiatalabb vagy nálam! –szabadkoztam. Tényleg azt gondoltam, Jonathan még a gimnáziumot sem végezte el, nemhogy már egyetemista.
- Előfordul. Biztos csak a hajam teszi –mondta szórakozottan, és ajkát felfelé csücsörítve odébb fújt egy szemébe lógó fürtöt.
Felnevettem.
- Egészen meglágyítja a vonásaidat!
- Nem akarsz sétálni? Egy kicsit hülyén érzem magam, így egy helyben állva –toporgott félszegen Jonathan, én pedig nagyon megörültem az ajánlatának. Végre nem kell egyedül lennem!
- Dehogyisnem, induljunk.
- Itt van nem messze a David Lam park…
- Jaj, ne! –kiáltottam a kelleténél indulatosabban. –Ne menjünk oda, kérlek…
- Talán valami baj van azzal a parkkal?
Nincs, azt leszámítva, hogy ott voltunk Robbal is, a könyvesboltos dolog után. De Jonathan ezt nyilván nem tudhatta.
- Egyszerűen csak nem szeretnék ott sétálni. Túl késő van már –hazudtam megint, és egyre inkább bűntudatom volt, hogy miért nem mondom el neki az igazságot. Hisz biztos olvasta a cikket. Vagy ha nem, a sok címlap közül egyel csak szembetalálkozott az utcán.
- Rendben, akkor mit szólnál, ha beülnénk valahova… egy kávéra, esetleg? –javasolta. Erre rábólintottam.
A választásunk a Howe Street végén lévő csendes kis kávézóra esett. Miközben óvatosan kortyolgattuk a forró, fahéjas cappucinonkat, Jonathant faggattam, legalább addig sem rám terelődött a szó.
- Szóval, hogy is van ez a dolog a tanulással és a munkával?
- A Doolins mellett főállásban egy iskolában korrepetálok és kísérek énekeseket. Egyébként pszichológiát tanulok a Columbián, Shaugnessyben.
Nahát, egy agyturkásztan-hallgató. Ha eddig nem látott bele a fejembe, akkor túl jó a színjátékom.
- Melyik az az iskola, ahol dolgozol?
- A Vancouver Művészeti Akadémia. Most mentem oda, körülbelül két hónapja.
A mellkasomban megjelent a jól ismert szúrás, az emlékek pedig vulkán módjára törtek fel az agyam legmélyebb rejtekeiből.
A Vancouver Művészeti Akadémia nem más, mint a színiiskola, ahova jelentkeztem. Körülbelül két hónappal ezelőtt.
Hiába igyekeztem palástolni az érzéseim, valami kiülhetett az arcomra, ugyanis Jonathan most kevésbé áthatóan vizsgálgatott, mielőtt megállapította volna, hogy valami nem oké.
- Na jó, Olivia. Engem nem tudsz becsapni. Elmondod, mi bántja a lelked?
Itt az ideje őszintének lennem.
- Hát jó. Kezdjük a legelejétől.
És akkor szépen mindent elmeséltem Jonathannak, ami a költözésem óta történt, a sikertelen felvételitől a Robbal való szakításunkig, ő pedig figyelmesen végighallgatott.
- Sajnálom, hogy így ért véget a kapcsolatod. –kezdte, amint befejeztem a mondandóm. –Tudom, közhelyesen hangzik, de ha így viselkedett, akkor nem is érdemelt meg téged. Viszont ami a színiiskolát illeti… ha akarod, szívesen segítek.
A tekintetem a félig teli, virágmintás kávéscsészémről Jonathanra vándorolt.
- Hogyan?
- Korrepetálhatnálak. Gyakorolnék veled, amikor csak szeretnéd. Ha gondolod, azt is elintézem, hogy állandó fellépési lehetőséget kaphass a Doolinsban. Októberben pedig lesz egy pótfelvételi, azoknak, akik lemaradtak a jelentkezésről. Meg tudnám beszélni a vezetőséggel, hogy újra meghallgassanak.
- Komolyan? Komolyan megtennéd? –csillant fel a szemem.
- Persze.
- Nahát, Jonathan! –álmélkodtam. Nem hittem el, hogy lehet valaki ennyire jófej és kedves. –Tényleg feláldoznád az időd azért, hogy nekem segíts? De hát mivel érdemeltem ezt ki?
- Nos, megvan az a képességem, hogy felismerem az igazi tehetségeket. És te határozottan közéjük tartozol, Olivia. –felelte.
- Hű –elpirultam. –Kösz szépen!
- Szóval, gondold át. Ha szükséged van rám, csak szólj és megbeszélünk egy találkát. Van otthon zongorám.
- Rendben. Mindenképpen!
Egy darabig szótlanul ültünk, én a maradék cappucinomat szürcsölgettem, mikor is Jonathan megtörte a csendet.
- Mit csinálsz később? –szegezte nekem hirtelen a kérdést.
Mit felelhetnék? Hazamegyek sírni és Robertről ábrándozni?
- Öhm, nincs programom. Miért?
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova. Táncolni, szórakozni… Nem szeretném, ha szomorkodnál! Nem áll jól –mosolygott.
Ezt a fiút az égiek küldték. Bár nem volt sok kedvem bulizni, Jonathan értette a módját, hogyan kell valakit jobb kedvre deríteni.
- Tudod, reméltem, hogy nem kell egyedül töltenem az estét… Menjünk! –lelkesedtem, mire az arca felragyogott. –Ja és Jonathan… köszönöm!

A Columbia Egyetem és a Vancouver Művészeti Akadémia

12. fejezet : Mindenhol Ő

Free MP3 Downloads at MP3-Codes.com

Vége. Mindennek vége. A szerelmemnek, az életemnek, az álmomnak.
Odakint már alkonyodott, amikor felébredtem. Ránéztem az órámra: este 8-ra járt, úgyhogy olyan két órát tölthettem az ágyban. Emlékszem, hogy elájultam – a többit nem akartam felidézni. Épp elég volt rádöbbennem a tényre, hogy elveszítettem azt, akit a világon a legjobban szerettem. Hogy a tündérmese, amelyben eddig éltem megszűnt létezni, és nem maradt más, csak a kegyetlen valóság. Most jutott el a tudatomig, hogy ennyi volt. Nincs tovább.
Kikászálódtam az ágyból és kimentem a nappaliba, de Christianát nem találtam sehol. Csupán egy cetlit hagyott maga után a konyhában:
„Kajálni mentünk, C.”
A „mentünk” szót nyilván magára és a barátjára értette, a „kajálni” pedig egy romantikus vacsorát takart – Chris igyekezett finoman fogalmazni, nehogy fájdalmat okozzon, de egyből eszembe jutott a puding és a félkész lasagne, amik most ott álltak a hűtőben. A gyomrom görcsbe rándult, de kipakoltam őket. Ha már megvettem a hozzávalókat és neki is láttam a főzésnek, nem hagyhatom félbe és dobhatom ki ezt a rengeteg, drága ételt…
Bekapcsoltam a sütőt és csináltam tovább, amit kellett – közben próbáltam nem gondolkodni. Amíg a lasagne sült, robot módjára raktam ki magamnak az evőeszközöket, s –bár makulátlanul tiszták voltak- alaposan áttörölgettem őket, hogy addig is eltereljem a figyelmem. Sosem terítettem még egy személyre…
A sütő órája csipogni kezdett: az étel elkészült.
Megfogtam a tányéromat, tettem rá egy szeletet, majd gépiesen visszamentem az asztalhoz.
- Jó étvágyat –suttogtam magam elé, és a villámra szúrtam egy kis darabot életem legrosszabb főztjéből.

*

Az elkövetkező órákban hol a kanapén, hol az ágyamban forgolódtam, miközben újra és újra rám tört a sírás. Nincs fél napja sem, hogy Rob kilépett az életemből, engem mégis úgy kínzott a hiánya, mintha legalább egy hete történt volna. És így, hogy Christiana is elment itthonról, magányosabbnak éreztem magam, mint valaha, pedig tudtam, hogy ez önzőség – hisz végre talált valakit és boldog; nem kívánhattam tőle, hogy velem legyen, csak mert nekem most ment tönkre a szerelmi életem… Egyedül maradtam, minden értelemben.
Miközben épp a nappaliba csoszogtam, véletlenül nekimentem a kávézóasztalnak. Hirtelen fájdalom hasított a lábfejembe, mire mostmár szánt szándékkal, dühösen belerúgtam egyet a kemény fa lábba. Aztán valami leesett a földre. Közelebb mentem, hogy felvegyem, de mielőtt lehajoltam volna érte, a szívem heves dobogásba kezdett: a padlón a születésnapomra kapott Alkonyat-DVD hevert, mint valami égi jel. Vagy mint egy arra szolgáló kínzóeszköz, hogy még véletlenül se tudjam elfelejteni Robot… Erőt vettem magamon, és a tok után nyúltam, melynek legelején Ő és az a lány álltak, szorosan egymáshoz simulva. Üveges tekintettel bámultam az élettelen képre – Rob fehérre maszkolt arcára, amely az életben barackszínű és enyhén pirospozsgás, és a valójában kékesszürke, de itt kontaktlencsével színezett szempárra. Akármennyire sem ő volt előttem, átláttam a rengeteg sminken, láttam a kócos, borostás Robert Pattinsont, és rá kellett jönnöm, hogy még őrültebben hiányzik, mint azt gondoltam. A következő pillanatban már a lejátszóban volt az ezüstös korong.
Ahogy néztem a filmet, nem tudta elkerülni a figyelmemet a Kristen és Rob közti vibrálás. Láttam a köztük lévő heves vonzalmat, és eszembe jutott az az újságcikk.
„Kristen Stewarttal az eljegyzést tervezték, sőt, a pletykák szerint a színésznő gyermeket várt.”
Hát igaz lenne? Tényleg szeretik egymást? Hisz minden e mellett szól… De akkor Rob miért tette ezt velem? Miért hazudott? Képtelen voltam felfogni.
A csókjelenetnél aztán újból kigördült a könnyem. Nem olyan rég még engem csókolt így, talán még nagyobb szenvedéllyel, és azon az estén odaadtam magam neki… Nem bírtam tovább. Fátyolos tekintettel a távirányító után kutattam, majd kikapcsoltam a TV-t.
Elegem volt az egyedüllétből. Úgy éreztem, el kell mennem itthonról, bár azt még nem tudtam, hová, de muszáj, különben lassan megzavarodom.
Így, ahogy voltam felkaptam a táskámat és nekivágtam a Seymour Street-nek, majd a Pacific Boulevard-nak. Próbáltam kiszellőztetni a fejem, de aztán feltűnt velem szemben az Opus Hotel. A hely, ahol ez az egész kezdődött…
Sietve, szinte már futólépésben indultam a másik irányba, ahol azonban egy plakát fogadott, Kristen és Rob képével. Nem akartam tovább az utcán maradni, bementem a legközelebb eső boltba, a Urban Fare-be. Tudtam, hogy egyszer innen is ki kell jönnöm, de legalább egy rövid időre megszabadulok a kínzó emlékektől.
Felkaptam egy kosarat, és elindultam a polcok között. Alig volt valami pénz nálam, úgyhogy próbáltam olcsó dolgokat keresni, amikre talán még szükségem is lehet. Egy pár hajgumi, egy csomag keksz és egy tasak instant kávé voltak, amik még belefértek a maradék fizetésembe. Ahogy beálltam a pénztárhoz, az előttem lévő két lány egy újságot olvasgatott, Roberttel a címlapon. Hát már mindenhol ott van… Mikor jövök rá végre, hogy képtelenség elmenekülnöm előle, mert mindenhol körülvesz?
- Annyira jól néz ki ezen a képen! –sóhajtozott vágyakozva az egyik tizenéves kislány.
- Igen, Kristen egy mázlista! –így a másik is, nem kevésbé ábrándozva, mint az előző.
- Kíváncsi vagyok, mikor lesz az esküvőjük!
Éreztem, ahogyan a vér kiszalad az arcomból. A pénztáros sürgetve nézett rám, hiszen én következtem, de ahelyett, hogy a kezemben szorongatott kosarat a futószalagra raktam volna, hirtelen levágtam a földre és meg sem álltam a kijáratig.
Futottam, amerre láttam, reszketve a fájdalomtól, az érzéseimtől és attól a tudattól, hogy talán sosem fogom tudni kizárni őt az életemből. Ott volt bennem és körülöttem, minden egyes percben…
Aztán egy ismerős férfihangot hallottam a hátam mögött.
- Olivia! –szólított meg, mire megtorpantam. –Ezeket otthagytad a boltban.

11. fejezet : Teljes zűrzavar - 2. rész

Sziasztok!
Mivel már nagyon sokan kértetek, elhoztam a friss fejezetet. Örülnék, ha ehhez összegyűlne az a minimum 10 komment, amiért viszont én könyörgök nektek. Tehát írásra fel! Kíváncsi vagyok, mi lesz a reakciótok. Jó szórakozást!

Istenem, bárcsak ne tettem volna! Bárcsak ne lapoztam volna bele abba az újságba!
„Robert Pattinson Vancouverben hódít – de mit szól ehhez Kristen Stewart?” –ahogy a szemem végigfutott a főcímen, a könnyeim megállíthatatlanul kicsordultak. Ki az a Kristen Stewart? És Rob miért nem beszélt róla sohasem?
- Mi lesz, kisasszony? Megveszi végre azt a lapot vagy fizetés nélkül szándékozik eláztatni? –mordult rám az újságárus a bódé ablakából, mire én szótlanul a kezébe nyomtam a pénzt. Mostmár úgyis mindegy volt, hogy végigolvasom-e a cikket. Már semmi sem számított.
„Úgy látszik, az Alkonyat jóképű sztárja, Robert Pattinson alaposan becsajozott, mialatt a Twilight Saga stábjával a vámpírsztori második részét, az Újholdat forgatta Vancouverben. Meglepő fordulat ez az után, hogy kolléganőjével és szerelmével, a 19 éves Kristen Stewarttal már az eljegyzést tervezték, sőt, a pletykák szerint a színésznő gyermeket várt. Talán mégsem olyan felhőtlen a viszonyuk, és nem ők Hollywood új sztárpár-üdvöskéje?
Forrásaink szerint Pattinson már jó ideje randizgat a minap nyilvánosságra került képen szereplő fiatal lánnyal, aki néhány nappal ezelőtt elkísérte koncertjére a 23 éves színészt – és akivel később együtt látták távozni a hölgy lakására. Minden jel arra mutat, hogy ez a kapcsolat bizony nem csupán futó kaland – de akkor mi lesz Kristennel?
- Az utóbbi időben valóban nem volt minden rendben köztünk Robbal, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk egymást –nyilatkozta szűkszavúan a sztár.
Vajon kit választ végül a szívtipró? Stewart megy és Ms. Vancouver marad vagy az Alkonyat Bellája lesz a befutó?”
Szerettem volna hinni, hogy csak álmodom ezt az egészet. Hogy ez a cikk nem több a képzeletem játékánál.
Eljegyzés? Terhesség? Ha ez igaz, Rob miért nem mondta el? Csak játszott volna velem? Nem, ez egész egyszerűen nem lehet…
Támolyogva indultam haza. Szörnyen éreztem magam – szédültem és a gyomrom is kavargott. Ha a lakásba érve nem támaszkodom az ajtónak, összeestem volna, de aztán valahogy elbotorkáltam a kanapéig, amire lerogyva a könnyeim erőtlenül folyni kezdtek. Már sírni is képtelen voltam rendesen…
- Liv, jól vagy? –hallottam Christianát valahonnan a távolból.
- Nem –feleltem, de a hangom inkább csak suttogásnak tűnt.
- Mi történt?
- Én… Rob… -próbáltam valami értelmeset kinyögni, de a torkom egyre jobban elszorult.
- Szakított veled?
- Nem…
- Hát akkor? Csak nem… megcsalt? –hördült fel Chris.
- Nem… vagyis… nem egészen… nem tudom, mi folyik itt –préseltem ki végre egy épkézláb mondatot a számon, majd kihúztam magam alól a gyűrött újságot, és Christiana felé nyújtottam.
Ő szótlanul elvette, majd hárompercnyi olvasás után felcsattant.
- Ez a szemétláda! Gondolhattam volna, hogy ilyen egy mocsok!
- Bárcsak… bárcsak ne lenne igaz, amit az újság ír róla, meg… erről a Kristenről… Te biztos tudsz valamit… Kérlek, mondd, hogy csak pletyka az egész!
- Hát… talán magát Robot kellene megkérdezned. Hívd fel.
- Gondolod, hogy ez jó ötlet? –néztem kétségbeesetten barátnőmre. Mégis mit tehetnék?
- Tudsz jobbat? –így ő.
Igaza volt – ez tűnt a legjobb megoldásnak. Bár este elméletileg találkozunk, muszáj, hogy előtte kiderítsem az igazságot. E nélkül képtelen lennék a szemébe nézni.
- Rendben van –feleltem némi hezitálás után. –Felhívom őt.
Azzal a táskámat felkapva átmentem a szobámba és lassított film-szerű sebességgel ültem le az ágyam szélére. Próbáltam lejátszani magamban, mit is fogok mondani, de az agyam teljesen leblokkolt. Görcsösen szorítottam a telefonom, mintha attól várnék megoldást – amikor az csörögni kezdett.
A szívem a torkomba csúszott és levert a víz, ahogy megláttam a nevet a kijelzőn – és ez most először nem kellemes izgulás volt, hanem félelem.
- Rob? –szóltam bele elvékonyodott hangon a telefonba.
- Miért csináltad, Olivia? Hogy voltál erre képes? –Robert hangja nem dühösen, sokkal inkább csalódottan és kiábrándultan csengett.
- Micsodát? –kérdeztem. Már végképp meg voltam zavarodva… Mit tettem?
- Jaj, csak ezt ne… Könyörgöm, ne játszd meg magad! –a hangjában mostmár felfedeztem egy árnyalatnyi haragot is.
- Mit ne csináljak?! Robert, miről beszélsz? –fakadtam ki.
- A fénykép… Olivia, hogy csinálhattál sajtószenzációt a képünkből? Aztán meg…
- Rob, ugye nem képzeled, hogy azt a fotót én adtam el az újságoknak?! –eddig bírtam. Végre leesett, hogy mivel gyanúsít, és ettől mintha tőrt döftek volna a szívembe. Hogy feltételezhet ilyesmit?
- Akkor mégis ki volt, ha nem te? Mégis mivel akarod megmagyarázni a történteket?
- Éppen a piacra mentem vásárolni, amikor észrevettem, hogy eltűnt a mobilom. Először azt hittem, otthon hagytam, de amikor nem találtam sehol, rá kellett döbbennem, hogy ellopták. Másnap viszont telefonáltak a rendőrségről, hogy valaki leadta. Amikor hazafelé indultam, akkor láttam meg a cikkeket. Senki más nem lehetett, csak a fickó, aki megtalálta a mobilom, benne a képpel… -hadartam.
- Értem… -Robert sóhajtva kifújta a levegőt, majd kis szünetet tartott. –Komplett hülyének nézel, igaz? Azt hiszed, beveszem ezt a maszlagot? Olivia, ez egyszerűen hihetetlen…
- Maszlag? –a döbbenettől nem jutottam szóhoz. –Amit mondok, az teljes mértékig igaz, megkérdezhetsz bárkit! Tőlem felhívhatod Christianát vagy a szomszéd nénit, ha úgy tetszik… De minek magyarázkodom? Aki itt magyarázattal tartozik, az egyedül te vagy! Mikor akartál mesélni a menyasszonyodról?
- Csak nem vetted komolyan ezt a baromságot? Mindenki tudja, hogy amiket Kristenről meg rólam összehordanak, azoknak köze sincs a valósághoz. Vagy ha volt is valami, az már régen, és nem tartott semeddig.
- Mindenki tudja… csak én nem.
- Olivia, ez már nevetséges! Nem csak letagadod, amit műveltél, hanem még rám is hárítod!…
Megpróbáltam közbeszólni, de Rob vízesésként zúdította rám a vádjait. A könnyeim ismét hangtalanul csorogni kezdtek. Nem hittem el, hogy ilyeneket vág a fejemhez, de nem állt meg ennyinél.
- Tudod… óriásit csalódtam benned. Azt hittem, te más vagy, mint a többi lány, hogy téged nem érdekel a hírnevem, csak az, aki valójában vagyok… de tévedtem. Kihasználtál, kihasználtad a legmélyebb érzéseim, úgy, ahogyan még soha senki… Nem hittem, hogy valaha is ezt mondom majd, de már várom a percet, amikor a gépem leszáll Londonban. Ég veled. És remélem, hogy jó hasznot húztál belőlem.
- Én pedig remélem, hogy boldog lesz a házasságod Kristennel! –mondtam elfúló hangon, aztán a vonal megszakadt. Letette.
Sokkos állapotban ültem, még mindig a fülemen tartva a monotonon búgó telefont. Aztán iszonyatos módon zokogni kezdtem. Nem hittem el, hogy ez megtörténhet… Egyszerűen képtelen voltam felfogni Robert szavait. Csak kihasználtam? Már várja a percet, amikor hazaérkezik Londonba? Nem, ilyet ő nem mondhatott!… A lelkem ebben a pillanatban darabokra szakadt. Nagyon fájt… Leírhatatlanul… De nem csak ott, belül, hanem az egész testem… Szédültem, és nem kaptam levegőt. Éreztem, amint a tagjaim elernyednek, a világ pedig elsötétül. Lehet, hogy meghalok? A szívem is megszűnik dobogni, ha már a lelkemet megölték? Annál jobb – legalább nem kell szembenéznem a valósággal… Mert ha ez mind megtörtént az előbb, ha Rob elhagyott és látni sem akar többé, akkor már nincs értelme az életemnek.
Szinte hallottam, ahogy a gondolatok oda-vissza cikáznak a fejemben, aztán az elmémre szépen lassan sötétség borult, és édes tudatlanságban zuhantam tovább, a semmibe…

10. fejezet : Teljes zűrzavar

Drága Olvasóim!

Ne haragudjatok, hogy csak most hozom a 10. részt, de rengeteg elfoglaltságom akadt. Készülök az érettségire, és a zenekarommal egy tehetségkutató utolsó magyarországi döntőjére. Szorítsatok nekem nagyon, ígérem, ha vége ennek az egésznek, megkapjátok a megérdemelt "adagot"! Addig is olvassatok, írjatok minél többet, és ne felejtsétek el a Vágyak szárnyán weboldalt sem, ahol mindenfélét fellelhettek hőseinkről. Remélem, ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket!

Még csak hétfő volt, de már nem fértem a bőrömbe a Robbal való holnapi találkozásunk miatt. Mi több, amióta elment, folyton csak ő és az az éjszaka járt a fejemben… Nem ettem, nem aludtam, csak ültem a telefon felett és hezitáltam, megkíséreljem-e felhívni, mikor is megszólalt az üzenetjelző hangja.
A kijelzőn villogó három betű láttán a szívem egyből kalimpálni kezdett. Olyan, mintha Rob olvasna a gondolataimban…
„Mit csináljunk holnap?” –írta.
- Te, Chris –kiabáltam át barátnőmnek. Támadt egy ötletem.
- Mi az, csak nem helyzet van? –nézett át a konyhából a nappaliba.
- Hát, éppenséggel lenne valami… Arra gondoltam, holnap főznék egy vacsorát Robertnek, aztán…
- Értem én. Ne legyek itthon. Persze, megoldható –vágott közbe legyintve Christiana.
- Imádlak! És jövök neked eggyel.
- És miből fogsz főzni? Ugyanis a hűtő már megint kong.
- Úgyis be akartam menni a Pacific Boulevard-ra venni valami göncöt. Majd bevásárolok –mondtam, miközben elküldtem a vacsorameghívást Robnak, aztán bevágtam a mobilom a táskámba.
- Én most elmegyek. Hoznál néhány doboz narancslevet, meg joghurtot? Van pénz a fűszertartóban –így Chris.
Bólintottam, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy letusoljak és összekészüljek. Közben azon gondolkodtam, mit főzhetnék Robnak. Szerettem volna imponálni és valami különlegességgel kedveskedni neki, de eddig szinte csak egyszerű ételeket készítettem – nem tudtam, hogy belevágjak-e valami konyhai bravúrba vagy maradjak inkább egy könnyű, de finom fogásnál, így hát úgy döntöttem, majd vásárlás közben ötlöm ki a dolgot.
Magamra kaptam az első ruhadarabot, amit a szekrényben találtam, kivettem a pénzt a fűszertartóból és nekivágtam a Pacific Boulevard-menti üzletsornak. A ruhatáram sürgősen valami csinosabb darabért kiáltott, de ahogy elnéztem az árakat, már kevésbé éreztem szükségét, hogy itt bármit is vegyek magamnak. Az augusztusi fizetésemből nem maradt túl sok, a Christől kapott pénzből pedig nem volt képem egy fillért sem öncélú dolgokra költeni. Már így is rengeteg mindent köszönhetek neki: ő fizeti majdhogynem az albérlet teljes költségét, és én alszom franciaágyon… Túl jó hozzám – milyen barátnő lennék, ha még a pénzén is magamnak vásárolnék?
Arra gondoltam, majd a bevásárlóközpontban szétnézek, hátha találok olcsóbb holmit is. Ahogy keresgéltem az üzletek között, elhaladtam a könyvesbolt mellett, és nem tudtam megállni, hogy ne eresszek el egy hangtalan nevetést. Tisztán emlékszem, amikor a Davie Street-en történtek után újra összefutottam itt Roberttel. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy nem is olyan sokára a mérhetetlen ellenszenvem lángoló szerelemmé alakul, valószínűleg csúnyán kinevetem és otthagyom. De hát ki gondolta volna, hogy a sors ilyen fejezetet ír az életünkbe?
És ki gondolta volna, hogy pont a könyvesbolt melletti üzletben találom meg a tökéletes ruhát?
Örömmámorban úszva, egy fehér, lágy esésű, a mell alatt krémszínű szalaggal átkötött tunikával gazdagabban masíroztam át az áruházból a mellette lévő piacra, hogy megvegyem a vacsora hozzávalóit. Jó lett volna, ha egy kicsit több pénzem marad, akkor vehettem volna pezsgőt és epret is, mert hát mégiscsak Robert Pattinson lesz a vendégem… De a legfontosabb feladatom az étel kitalálása volt. Hiába szemezgettem a zöldségek, húsok és halak között, egyszerűen semmi nem jutott az eszembe… Aztán rájöttem, ki segíthet nekem: Maureen Sanders, a Firkin & Barmaid-beli kolléganőm, és a világ legjobb szakácsnője. Ő az én emberem.
Óriási volt a tömeg, így hát elindultam egy csendesebb zugot keresni, hogy nyugodtan felhívhassam Maureen-t – eközben vagy hárman nekemjöttek. Mikor azonban végre odaértem egy üres stand alá és keresgélni kezdtem a táskámban, kétségbeesetten vettem észre, hogy nincs meg a mobilom. Esküdni mertem volna, hogy beraktam – talán csak a cuccaim legalján van. Kiborítottam mindent az egyik gyümölcsös rekeszbe, még a kis zsebeket is átkutattam, de a telefon nem volt sehol. Talán mégsem tettem el, hanem otthon hagytam?
Átrohantam a piacon, vissza a bevásárlóközpont elé – tudtam, hogy van ott egy nyilvános fülke, ahonnan felhívhatom Christ. Ő azonban nem vette fel.
Nem, biztos, hogy otthon hagytam. Miután elküldtem Robnak az sms-t és bedobtam a mobilt a táskámba, mellé eshetett, a kanapéra. Ott van –nyugtattam magam, de közben rossz érzésem támadt. Hogy eltereljem a figyelmem, Maureen-t kezdtem tárcsázni, azonban többször félreütöttem a számot és csak sokadszorra sikerült őt elérnem.
- Halló –szólt bele a készülékbe.
- Szia Maureen, Liv vagyok.
- Liv, kisanyám, de jó hallani felőled! Te meg milyen számról hívsz?
- Nyilvános telefonról. Otthon hagytam a mobilom –mondtam, és közben imádkoztam, hogy ez valóban így legyen. –Szükségem lenne a segítségedre. Meghívtam Robot holnap estére, vacsorára és…
- Állj! Úgy érted, Robot? Azt a Robot, aki eljött múltkor a bárba? Robert Pattinsont?
- Igen, őt.
- Tyűha! –Maureen csak ennyit tudott kinyögni. –Ti most akkor… együtt vagytok?
- Ha megmondom a választ, megígéred, hogy nem sikítasz? –kérdeztem, de előre sejtettem, mi lesz a reakció.
- Ááá, szóval igen! Igen! Tudtam! Tudtam, hogy sikerül megszédítened azt a görög istent! Apám, ne tudd meg, mennyire lennék most a helyedben!
- Tudom, Maureen, tudom –nevettem. –De kérlek, segíts kitalálni, mi legyen a menü.
- Hmm… na várjunk csak. Valami nagyon tuti kaját kéne csinálnod! Milyen nehézségig vállalod?
- Inkább valami egyszerűbb legyen. Nem szeretném elrontani –feleltem.
- Mit szólnál mondjuk egy csirkemell-steakhez? Vagy egy lasagne-hoz?
- Lasagne! Isteni! Úgyis szereti az ilyeneket… Kösz, Maureen! Tudtam, hogy téged kell felhívjalak! Imádlak! –hálálkodtam. Ismertem Rob ízlését, de nekem tényleg nem jutott volna eszembe, hogy lasagne-t készítsek.
- Oké, oké, de aztán finom legyen! Mert ha bizony csalódik a főzőtudományodban, elképzelhető, hogy nem vesz feleségül, azt pedig nem élném túl, ha nem lehetnék koszorúslány az esküvőtökön! Ja, és helyettem is vidd ágyba ezt a…
- Maureen, elég lesz –csóváltam a fejem nevetve.
- Jólvanna! Aztán csak ügyesen, kislány! Este találkozunk.
- Rendben. Köszönök mindent! –mondtam, azzal letettem a kagylót és visszamentem a piacra, hogy megvegyem a hozzávalókat, meg azokat a dolgokat, amiket Christiana kért. Nem maradt semmi pénzem, de legalább minden megvolt a holnap estéhez. Mostmár csak azon izgulhattam, hogy a mobilom tényleg ott legyen, a kanapén.
Mikor hazaértem, Chris már otthon volt, és egy tál földimogyorót rágcsálva a TV-csatornák közt kapcsolgatott. Miután lepakoltam a szatyrokat, a kanapéhoz rohantam, de csak pár szétszórt mogyoróhéjat találtam.
-Nem láttad a mobilom? –kérdeztem Christ, aki rám sem nézve tovább nyomkodta a távirányítót.
- Nem én. Eltűnt?
- Aha.
- Nézd meg a szobádban vagy a fürdőben, hátha ott hagytad.
Gépiesen végigmentem minden helyiségen, de tudtam, hiába: a telefonomnak nyoma veszett. Az egyetlen magyarázat pedig hogy ellopták.
Biztos akkor történt, amikor fizettem a ruhaboltban – vagy mikor a piacon nekemjöttek… De hát hogy nem vehettem észre?
Visszacsoszogtam a nappaliba és leültem Chris mellé, aki épp akkor állapodott meg egy Robbal folytatott interjúnál.
- Nézd, a lovagod van élő adásban! –mutatott a képernyőre, miközben egy marék mogyorót vett a szájába.
Normális esetben majd’ kiesett volna a szemem, de most csak üveges tekintettel bámultam Robert TV-beli alakját, miközben alig egy-két hangfoszlány jutott el a tudatomig. Mi van, ha felhív és valaki más veszi fel? Vagy ami rosszabb, nem veszi fel senki, és akkor Rob azt hiszi majd, hogy valami bajom van vagy nem akarok vele beszélni? Sürgősen szólnom kell neki, csak hát épp egy TV-felvétel kellős közepén ül…
- Chris, írhatnék egy sms-t a telefonodról? –kérdeztem. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, hisz ha végzett, azonnal megkapja majd az üzenetem, amint bekapcsolta a mobilját.
- Bocs Liv, de bent felejtettem a szerkesztőségben. Nem került elő a tied?
- Nem, de nem is fog mostmár. Azt hiszem, ellopták… Csak szólni akartam Robertnek, hogy ne hívjon.
- Oh!… Szerintem rá fog jönni, hogy mi van, ne izgulj. Holnap meg felhívhatod, ha hazahoztam végre azt a hülye ketyerét –mondta Chris, és felhangosította a TV-t.
- Kösz.
- Na, nyugi, nincsen semmi gond! Inkább figyelj már, elvégre a te pasid megy az MTV-n!
Bekapcsolódtam a műsorba – miközben Robot néztem, sikerült megnyugodnom. Igaza volt Chrisnek: nincsen semmi gond. Egy ideig kibírom telefon nélkül, holnap pedig majd beszélek Roberttel és elmondom neki, mi történt. Este, a vacsora közben már csak nevetni fogunk az egészen.

*

Az óra délután fél 4-re járt. Hiába dolgoztam tegnap este, nem tudtam 8-nál tovább aludni, annyira izgultam a vacsora előkészületei miatt. Mivel Chris korán reggel bement a munkahelyére és csak 4-re jön haza, kénytelen voltam egyedül kitakarítani az egész lakást, de még így is túl hamar végeztem. Most a konyhaszekrényben talált zacskós porokból próbáltam összerakni egy pudingtortát, hogy ezzel is elüssem valamelyest az időt, és legalább valami desszertet fel tudjak tálalni az esti menü mellé.
Úgy látszik, sokáig bíbelődhettem, ugyanis Christiana egyszer csak betoppant az ajtón, nyomában a szemközt lakó, idős nénivel.
- Üdvözlöm, Mrs. Cooper, szia Chris –köszöntem, miközben egy lábast kavargattam a tűzhelyen.
- Liv, képzeld, Emma néninek nagyszerű híre van a számodra!
- Igazán?
- Kedveském, a rendőrségről hívtak épp az előbb, a mobiltelefonod miatt. Azt mondták, egy fiatalember találta meg, és akár most is bemehetsz érte… Látom, nagyon serénykedsz! Akarod, hogy megcsináljam, amíg elmégy? –ajánlkozott Mrs. Cooper.
- Ó, nem, a puding még várhat! Köszönöm, Emma néni! Jaj, ez csodás! Köszönöm! –kiáltottam ujjongva. –Hát megtalálták! És leadták, ez kész csoda! El sem hiszem!
- Ugye, micsoda szerencse? –így Chris.
- Megtennéd, hogy leveszed a tűzről az edényt? –kértem, miközben már a bejárati ajtóban toporogtam. –Sietek haza.
Szélvészként süvítettem végig a Smithe Street-en, be a rendőrőrsre, ahol rajtam és az ott dolgozókon kívül egy síró, harmincöt év körüli nő, egy hajléktalannak tűnő férfi, és néhány tinédzser várakozott. Ahogy beléptem, néhányan különösen végigmértek – nyilván azt latolgatták, milyen okból jöhettem ide. A kapitány készségesen átnyújtotta a telefonom, de közben ő is kíváncsian fürkészett, mintha ismerős lennék neki valahonnan. Mielőtt hátat fordítottam volna, megszólított.
- Elnézést, nem ön van véletlenül vagy négy mai újságnak a címlapján? –kérdezte.
Összevont szemöldökkel néztem rá.
- Hogyan? Címlapon? Én? Azt nem hinném –feleltem zavartan.
- Érdekes… Le mertem volna fogadni, hogy maga az… Nagyon hasonlít arra a sötét hajú kislányra, aki együtt szerepel azon a képen, azzal a színésszel… Hogy is hívják? Pattison vagy Pattinson? Mindegy is. Bocsánatot kérek, amiért feltartottam. További szép napot!
Ahogy kimondta Rob vezetéknevét, a gyomrom görcsbe rándult. Itt valami nem stimmel…
Kirohantam az utcára, a legközelebbi újságosbódéhoz, de nem akartam hinni a szememnek.
„Szerelem Vancouverben – Robert Pattinson új barátnője” –ilyen és ehhez hasonló vastag, piros betűs főcímek köszöntek vissza különféle plakátokról és a pavilonra kirakosgatott újságok elejéről – alattuk pedig az a fotó, amit Rob vasárnap reggel készített kettőnkről, és ami az én telefonomban is benne volt… a telefonom… Éreztem, ahogy a vérnyomásom rohamosan csökkenni, az utca pedig furcsán forogni kezd.
Talán a megtaláló mégsem olyan becsületes, mint hittem. Ezzel az egy kis képpel –ami nekem mindennél fontosabb, és amit mostmár az egész világ szemügyre vehet majd- óriási pénzt kaszálhatott… Több ezer dollárt kaphatott azért, hogy felfedte valakinek a magánéletét, aki ugyanolyan ember, mint bárki más, csak éppen egy kicsivel többet foglalkoznak vele… Ez az egész annyira undorító… Egyszerűen nem tudom elhinni.
A könnyeimmel küszködve lapoztam bele az egyik „Extra kiadás” címmel illetett magazinba, miközben próbáltam feldolgozni a tényt, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan: a mai naptól kezdve búcsút mondhatok a normális életemnek.

Olivia tunikája:
http://i46.tinypic.com/wbuf5y.jpg