17. fejezet : Barátság

Sziasztok!
Köszönöm, hogy egy kicsit nagyobb érdeklődést tanúsítottatok a történet iránt, mint a legutóbbi fejezeteknél, de sajnos -vagy nem sajnos, mivel bekerültem az egyetemre és teljesen el vagyok havazva, ezáltal a sztorit sem tudom olyan tempóban írni, ahogy kellene. Épp ezért, a kommenthatárt felviszem 15-re, szerintem ez még mindig nem olyan sok, főleg, hogy 18 követőm van és emellett még ki tudja, hány névtelen olvasóm. Lehet, hogy sokaknak nem fog ez tetszeni, de a blog írását nem szeretném befejezni, más megoldást meg nem tudok, amivel összeegyeztethető lenne a rengeteg tanulás és az írás. Emellé azonban azt is le kell szögeznem, hogyha a 15 komment a vártnál hamarabb összegyűlik (ami eddig 10 komment esetében is kb. 2 hét volt), akkor sem biztos, hogy fel tudom tölteni a következő részt. Kérlek, legyetek megértőek, hiszen mégiscsak a jövőmről van szó, de igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt! Olvassatok továbbra is! Puszi: Lana

Az albérletben ültem, a szobám ablakában és néztem ki a fejemből. Az utazóbőröndöm, melyben még néhány hónapja hoztam fel a cuccaim Salt Lake City-ből most ott hevert a padlón, benne a legtöbb ruhámmal és személyes holmimmal, amiket már összekészítettem. Igent mondtam Robnak. Holnap este Londonba utazunk és össze fogunk házasodni. Előtte viszont mindenképpen veszünk egy házat valahol a város nyugodtabb környékén, nagy kerttel, úszómedencével, világos, tágas szobákkal. Rob ragaszkodott ehhez az elképzeléséhez. Ma egész nap a Fairmontban ült és hirdetéseket nézegetett a neten, tízpercenként hívogatva, ha talált valami neki tetszőt. Boldogan és izgalommal tele vártam közös életünk minden pillanatát, de valahol mégis furcsa érzés fogott el. Ez volt minden, amire vágytam, mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok rá teljesen készen.
Annyi mindent el kellene még intéznem! Anyámnak is jó lenne szólni a terveinkről, egyáltalán magáról Robertről, mégiscsak a lánya vagyok, annak ellenére, hogy mióta ide költöztem, egy szót sem váltottunk egymással. Jobb lenne, ha nem az újságokból tudná meg, hogy van egy vőlegényem, akivel egy kontinensen arrébb készülök összekötni az életem.
Erre a gondolatra még a hideg is kirázott. Csak nem olyan rég szerettem meg Vancouvert, szinte most rázódtam bele igazán az itteni életbe, és máris odébbállok. Nem vagyok vándor cigánylány, hogy kéthavonta változtassam a lakóhelyem…
Merengéseimet halk kopogás zavarta meg.
- Bejöhetek? –Christiana állt az ajtóban, szemeivel a bőrönd és köztem cikázva.
- Gyere –feleltem, miközben továbbra is bámultam ki az ablakon. Már csak ő hiányzott ide.
- Csak… szerettem volna rendesen bocsánatot kérni és megbeszélni a dolgokat, mielőtt… elmégy –dadogta Chris. Látszott, hogy szégyelli magát, ugyanakkor valamiféle szomorúság is lerítt az arcáról.
- Ami történt, megtörtént. Ezt már nem lehet visszafordítani, sem meg nem történtté tenni, hiába kérsz bocsánatot még egyszer –mondtam hűvösen.
- Tudom, de… annyira bánt a lelkiismeretem! Hogy lehettem ilyen barátnő? Liv, én soha máskor nem vágtalak át, esküszöm! Tudom, hogy ez nem tesz jóvá semmit, de… kiléptem a Flairtől. Ennyi elég volt a barátságod árán szerzett sikerből. Visszamentem a Vancouver Magazine-hoz és nézd csak… írtam egy cikket! –lóbálta meg előttem a kezében tartott újságot, amit eddig észre sem vettem.
- Megint valami szaftos pletyka Robról és rólam? –kérdeztem cinikusan.
- Nem –így ő, teljesen nyugodt hangon. –Csak… olvasd el, jó? Kérlek –azzal kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Nem túl nagy lelkesedéssel bár, de az ágyamhoz sétáltam, ahova Christiana lerakta a magazint. Látszott rajta, hogy már egy jó párszor átlapozták. Kinyitottam annál az oldalnál, ahol –mintegy jelzés értékűen be volt hajtva a papír sarka.
„KÖNNYEN JÖTT SIKER” –írta Christiana McLaine.
„Ki ne olvasta volna a Robert Pattinson legújabb kapcsolatáról szóló cikket? Ki ne háborodott volna fel, mosolyodott volna el vagy tátotta volna el a száját, amikor meglátta a hamisíthatatlan bizonyítékot? Egy biztos: ez a hirtelen jött szenzáció mindenkiből kiváltott valamilyen érzést. Ám arra senki sem gondolt, milyen érzések vannak a képen szereplők között. Én sem, aki ezt az egészet megírtam.” –eddig hidegen hagyott Chris írása, de az utolsó mondatot olvasva nagyon is el kezdett érdekelni. Mit akar ezzel mondani?
„Ebben a cikkben nem lesznek pletykák, kitalált történetek. Ez a cikk vallomás, bocsánatkérés Robert Pattinson szerelmétől, a legjobb barátnőmtől. Igen, kedves olvasók, nincs Kristen Stewart, mert az egyetlen személy, akit Robert szeret, az én barátnőm, akivel 8 éves korunk óta ismerjük egymást, és akit ennek ellenére csúnyán becsaptam.
Kihasználtam az őszinteségét, a bizalmát és elvettem tőle ezt a képet, amiről még csak sejtelmem sem volt, milyen fontos neki valójában.
Az én ügyködéseimnek „hála”, majdnem sikerült elérnem, hogy egy óceán álljon az igaz szerelem közé. Miközben ezeket a sorokat írom, barátnőm éppen a repülőtérre rohan, hogy visszatartsa Robertet, akiről tudom, hogy biztos nem száll fel a londoni járatára, mert belehalna, ha elveszítené ezt a lányt.
Ők ketten már megtalálták a Nagy Őt. Egymásban. Mindig lesznek majd, akik szét akarják őket választani, de a szerelmük mindent kibír. Nem tudom visszatekerni az időt, mert nem vagyok varázsló, csupán a bocsánatkérésemet tudom felajánlani. Mindenkinek, de elsősorban neked és Robnak.
Kívánom, hogy legyetek boldogok, és ha innentől egyedül kell majd élnem közös lakásunkban, hát megpróbálok boldogulni nélküled. Sosem felejtem el azt az estét a felvételid után, a kifogyott kávésüvegeket, és kérlek, te se felejtsd el, hogy van valahol egy lány, akinek mindig te leszel a legfontosabb az életében.”
Mire a lap aljára értem, a könnyeim menthetetlenül eláztatták a már így is rongyos papírokat. Kell nekem ilyen hülye, szenzibilis fruskának lennem…
Azért –bár maradt tüske a szívemben, hisz a Rob nélkül töltött napokat senki nem tudja visszaadni nekem- ez a kis írás meghatott. 11 év barátság azért mégsem múlhat el nyomtalanul.
Kimentem a nappaliba, ahol Chris szintén az ablakban ücsörgött, és bámult kifelé. Bár –mint mindig, most is fújt a szél, a nap meg-megtört a felhőkarcolók ezüstös tornyaiban.
- Nos…? –nézett rám félénken Christiana, miközben két karjával átkulcsolta a térdét.
- Nagyon… őszinte –feleltem, majd némi tétovázás után közelebb mentem hozzá. –Azt szerintem te is tudod, hogy Rob miatt mindig lesz bennem neheztelés, de a barátságunkat nem tudom ilyen könnyedén eldobni.
- Liv, annyira sajnálom! –Chris felpattant az ablakpárkányról, és a következő pillanatban már egymás nyakában voltunk.
- Már nem érdemes. Megtörtént. És talán így is kellett lennie.
Barátnőm kérdőn nézett rám.
- Rob és én összeházasodunk –magyaráztam.
- Ó!… Akkor… az a bőrönd… Nem Canadában maradsz, igaz?
- Nem.
- Londonba mész?
- Igen –böktem ki a választ. Még most is képtelen voltam felfogni, hogy ez a helyzet. Hogy vége a megszokott életemnek, és elkezdődik valami egészen új, amit Rob és én együtt építünk fel.
Ekkor megszólalt a csengő.
- Ez biztos Rob lesz. Megyek, kinyitom –mondtam, és már indultam is a bejárati ajtó felé, ami mögött –legnagyobb meglepetésemre- nem ő, hanem valaki egészen más állt.
- Jonathan? –nem akartam hinni a szememnek.
- Igen, én vagyok –így ő, miközben idegesen toporgott az ajtóban, de én csak álltam ott, mint egy sóbálvány.
- Küldtem neked üzenetet, de nem válaszoltál. Hová tűnt a hajad? –néztem rá döbbenten. A göndör angyalfürtök eltűntek, Jonathan frizurája épphogy csak érintette a homlokát, rövid volt és a lokniknak nyoma veszett.
- Levágattam –felelte könnyedén, meg sem hallva a kérdésem előtti mondatot. –Megváltoztam, Olivia.
A teljes nevem hallatán összefacsarodott a szívem, hiszen Jonathan már egy jó ideje Livie-nek szólított. Ez csak azt jelenthette, hogy haragszik rám, de tudtam: nem alaptalanul.
- A külsődön én is észrevettem, de belül miben változtál meg?
- Sokkal… erősebb lettem. Az elmúlt néhány nap megedzett, rájöttem, hogyha másként nem megy, akkor változtatni kell. Ezért van ez a haj is. És ezért nem kerestelek ez idáig.
- Hiányoztál –bukott ki belőlem, majd Jonathan karjába vetettem magam.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy te nem –felelte, az ölelést azonban nem viszonozta. –De csak azért jöttem, hogy megkérdezzem: akarsz-e újra felvételizni a színiiskolába?
Teljesen leblokkoltam. A pótfelvételi a Vancouver Művészeti Akadémiára! Hogy felejthettem el? Hiszen Jonathan külön miattam elintézte!
- Nath… -kezdtem óvatosan, mert az a rész következett, amit nagyon fájt elmondanom, főleg neki. Még mindig ugyanolyan fontos volt, ha búcsúzkodnom kéne, abba belehalnék. –Nath, én… az életem egy kissé felfordult. Londonba megyek, és házasságot kötök Roberttel.
Jonathan meg-megrezdülő arccal fürkészett a tekintetemben.
- Értem. Még jó, hogy nem beszéltem meg a vezetőséggel. –mondta, majd a plafonra szegezte pillantását.
- Ne haragudj! Ha tudnád, milyen nehéz ez nekem! Nem akarom itt hagyni Vancouvert! Én… még nem vagyok erre készen! –mondtam, mire a szempár, mely az imént a plafonra tévedt, most újra visszatalált az enyémhez.
- Mellettem nem kellett volna ilyen döntésekre elszánnod magad.
Szólásra nyitottam a szám, de Jonathan csendre intett.
- Ne. Ne mondj semmit, mert felesleges. Tudom, hogy szereted Őt, és én tiszteletben tartom az érzéseid. Épp ezért, többé nem avatkozom bele az életedbe –mondta, majd az ajtó felé fordult. A keze után kaptam.
- Nath… Szükségem van rád!
- Tiszteletben tartom az érzéseid… de kérlek, te is légy tekintettel az enyémekre.
- És mi van a barátságunkkal? Azt hittem, neked is jelent valamit… -a hangom már egy kissé indulatosan csengett.
Jonathan megmerevedett. Hiába hadakozott önmagával, szemeiben ott volt az eltitkolhatatlan fájdalom.
- Nem érted. Olivia… mi nem lehetünk barátok! És mások sem. Az egyik miattad nem megy, a másik… miattam. –mondta, majd kilépett a lépcsőházba. –Ahogy ígértem, többé nem leszek útban. Légy nagyon boldog. –azzal Jonathan –immár másodszor- kisétált az életemből.