Hát, íme az, amivel olyan sokáig várattalak Benneteket: a 33. rész! Szerettem volna még a délelőtt folyamán felrakni, hogy aki teheti, hamar elolvashassa.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és számíthatok egy-két véleményre is!
xoxo, lana
/And it's been a week
And it's been a week too long
There are several things that I've been doing wrong.../
And it's been a week too long
There are several things that I've been doing wrong.../
Próbáltunk feltűnésmentesen végighajtani, majd kiszállni az autóból a Christianával közös albérletünk utcájában, ami majdhogynem sikerült is volna, ha az utolsó pillanatban nem talál meg bennünket egy paparazzi. Szerencsére csak a Salt Lake City-ben töltött hosszú hétvégénkről szeretett volna hallani némi információt, s bár fogalmunk sem volt arról, honnan tudott az úticélról, néhány kérdés megválaszolása, és a minket pásztázó fényképezőgép vakujának villanása után visszavonultunk a lakásba, hogy elintézzük, amiért idejöttünk.
Úgy volt, hogy a Helennel töltött, rögtönzött kis vakáció után –ami összességében nem is sikerülhetett volna jobban- azonnal New Yorkba utazunk, azonban szerettem volna, hogy a barátaim is ott legyenek a Rob által megálmodott partin. Ragaszkodtam hozzá, hogy személyesen adhassak át mindannyiuknak egy-egy repülőjegyet a „Nagy Almába”, így kerültünk most ide, Vancouverbe.
Szerencsére Christ és a barátját, Briant is egyaránt a bérelt lakásunk nappalijában találtuk, amint pattogatott kukoricát rágcsálva meredtek a tv-képernyőre.
- Csak nem Csillagok Háborúja-maratont tartotok? –kérdezte Rob, és már le is huppant az ágyként is használatos kanapéra Brian mellé, hogy megvitassák az éppen aktuális epizód végkimenetelét.
- Úgy látom, egymásra találtak –böktem oldalba barátnőmet, aki időközben felállt, hogy eltakarítsa a konyhában keletkezett romokat.
- Ja, Brian imádja ezt az izét… kinyitnád az ablakot? –kérte Chris, és ekkor tűnt fel számomra a helyiségben terjengő, fullasztóan égett szag.
- Ne kérdezd –emelte fel védekezően a karját. –Palacsintát sütöttünk. Egyébként, mit kerestek itt? Ha jól vettem ki a legutóbbi hívásodból, most New Yorkban kéne lennetek valami hiperexkluzív partin.
- Egy baráti összejövetelen –helyesbítettem, lenyelve a palacsintás incidens miatt kitörni készülő nevetésemet. –Amire szeretném, ha eljönnétek ti is, Brian és te. Nem mondhatsz nemet! –kérleltem.
- Meg vagy te huzatva, drágám? –pislogott kerekre tágult szemekkel Chris. –New York és egy puccos buli Hollywood krémjével? Hogy a viharba mondana erre bárki is nemet? Ott a helyünk! –sikkantotta izgatottan. –De ugye a repjegyet a pasid állja?
- Erre is gondoltam! -lengettem meg a visszaigazolást rejtő borítékot a szeme előtt. –Sajnos, csak másodosztály, de remélem, megteszi. Benne van a cím is. Rob intézte, nekem fogalmam sincs arról, hová kell majd jönnötök… meglepetés lesz.
- Király! –Barátnőmmel madarat lehetett volna fogatni, mikor a kezébe kapta a pakkot, és kirohant, hogy elújságolja Briannek a hírt.
- Akkor számítunk rátok! –kacsintottam, miközben magam mellé tereltem a filmtől és a Briannel való beszélgetéstől totálisan átszellemült Robertet.
- Kösz, Liv! És neked is köszi, Rob! –hálálkodott Chris. –De ne mondjátok, hogy máris mentek!
- Mi egy nappal előbb érkezünk New Yorkba, hogy elkezdhessük az előkészületeket… -feleltem. -Előtte azonban még van egy kis elintéznivalóm. Van még egy jegy, amit át kell adnom valakinek.
*
- Sietek vissza! –nyomtam egy csókot Rob arcára, amikor megálltunk a 4. Sugárút és a Fir Street sarkán. Ő zavartan méregetve az elé táruló épületet biztosított afelől, hogy megvár, azonban a gesztusaiból ítélve nem túlzottan lelkesedett érte, hogy épp felmenni készülök annak az illetőnek a lakására, akinek át szeretném adni az utolsó, New Yorkba szóló repülőjegyet.
A lelke mélyén még mindig féltékeny volt, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt az érzéseimmel, és nem is kérdőjelezte meg azokat.
- Igen? –hallottam az ismerős hangot, ahogy megnyomtam a névhez tartozó kapucsengőt.
- Szia, Olivia vagyok… felmehetnék egy percre? –kérdeztem, de nem kaptam választ – csupán az ajtó jelezte hangos berregéssel, hogy nyitva áll előttem.
Ahogy beléptem az enyhén dohos, de a miénkkel ellentétben kevésbé omladozó vakolatú lépcsőházba, eszembe jutott a legutóbbi, s egyben a legelső látogatásom. Az állapotomat tekintve nem voltam sem vidám, sem éppen józan, és –legtisztább emlékeim szerint- valahogy négykézláb vonszoltam fel magam Nath ajtajáig, ahol egy jó darabig vártam rá – most viszont még csak el sem jutottam a megfelelő emeletig, amikor Jonathan szélvészként száguldott felém a lépcsőn, és önfeledt, gyermeki kacajt produkálva a karjába kapott.
- Hát nem mentél el! –kiáltotta, és háromszor megpörgetett a levegőben, miközben szinte megfojtott az ölelésével.
- Jaj… Nath, én is örülök neked, csak… tegyél le! Összeroppantod a derekamat! –nyögtem, majd miután újra a lábam alatt éreztem a talajt, viszonoztam az előbbi ölelést.
- Miért nem szóltál, hogy maradsz? –kérdezte Jonathan, miközben beinvitált a lakásába. A hangjában felfedeztem némi sértődöttséget, de inkább meglepettnek és aggodalmasnak tűnt.
- Nos… ami azt illeti, valójában elmentem, mondjuk úgy, egy rövidebb vakációra… de nem egyedül –feleltem, mire már az arcán is tisztán kivehetők voltak a döbbenet jelei.
- Csak nem…?
- De… de, igen. –Mosolyt erőltettem az arcomra. Tudtam, hogy Jonathan mire gondol, azt azonban nem, hogy örül-e ennek a hírnek, vagy sem.
- És…?
- Hát, egyelőre nem beszéltünk arról, mi lesz a… jövőben. –Próbáltam keresni a helyénvaló kifejezést. Annyira szerettem volna, hogy ez legyen a megfelelő szó, hiszen minden vágyam volt megalapozni Robbal a közös életünket, de nem tudtam, mit vált ki Nath-ből, hogy újra együtt vagyunk. Nem akartam megbántani őt.
–Még nincsenek konkrét terveink. Szeretnénk egy kicsit jobban megismerni a másikat, főleg ami a családjainkat és a barátokat illeti.
- Ez egy igen remek ötlet. Örülök, hogy… boldog vagy –felelte Nath. Láttam rajta, hogy őszintén gondolja, amit mond, ugyanakkor majd’ megszakadt a szíve.
- Köszönöm.
Ezután fél percig bámultuk egymást néma csendben és zavartan toporogva, mikor Jonathan egyszer csak felvonta a szemöldökét.
- Na és… minek köszönhetem a látogatásod? –kérdezte. –Gondolom, nem csak úgy beugrottál, közölni, hogy még nem mész el, meg hogy az életed sínen van… mert hát, az nem igazán a te stílusod.
Ez fájt.
- Nos… hű, ez kedves. –Reméltem, hogy kellőképpen érződik a hangomon az elszenvedett sérelmem. –Voltaképpen, de, szerettem volna, hogy tudd, mi van velem. Mint a barátod, ezt kötelességemnek éreztem. És csak hogy emlékeztesselek, eddig is mindenről beszámoltam… előbb vagy utóbb.
Nath keserűen felciccegett, és tudtam, nem hiába. Egy kicsit azért jogos volt az engem ért vád, de ettől még igenis rosszul esett. Lesütöttem a szemem.
- Livie, még… vissza kell mennem az Akadémiára valamiért, úgyhogy bökd ki végre, hogy miért vagy itt –sürgetett.
Hazudik. Tudtam, hogy hazudik, hiszen hétfőnként csak kéthetente járt be dolgozni a színiiskolába, a beiratkozás pedig az előző héten volt, másrészt, az arckifejezése is elárulta. Nagyon ügyesen ki tudtam szűrni, hogy ki mikor blöfföl és mikor nem, és Jonathan határozottan nem mondott igazat. Csak kellett neki valami indok, hogy lerázhasson, bár nem igazán értettem, miért. Mindenesetre elhatároztam, hogy nem teszem szóvá a csúfondáros lebukását.
- Nem teljesen világos, miért vagy velem ilyen goromba, de mindegy is. Csak ezt szerettem volna átadni. –Elővettem a kabátomból a borítékot, és felé nyújtottam. Ő –vonakodva bár, de kivette a kezemből.
- Mi ez?
- Egy repülőjegy… New Yorkba –feleltem, mire kigúvadtak a szemei.
- New Yorkba…? És… milyen alapon adod ezt nekem? –kérdezte szkeptikusan.
- Szóval –kezdtem, –Rob egy partit rendez a tiszteletemre, amire szeretném, ha te is eljönnél. –Láttam, hogy Nath arckifejezése semmi jót nem ígér.
- Olivia… nem hiszem, hogy okos ötlet lenne, ha Rob és én…
- Ne! Mielőtt… mielőtt bármit is mondanál… vagy gondolnál, ez a parti rólam szól. Nem Robról, és még csak nem is magunkat ünnepeltetjük –magyaráztam. –Azért van, hogy a barátaink összejöhessenek… és hát, hogy megismerjem Rob barátait és ő az enyémeket, de nem kell vele jópofiznod, ha nem akarsz! Sőt, nem is kell vele még csak beszélned sem! –Mostmár leesett a tantusz. Nem velem van baja Jonathannek, hanem Roberttel. Örül a boldogságomnak, de még mindig nem tette túl magát azon, ahogy a legutóbb Rob bánt velem. Nem bízott benne, és ez érthető, hiszen szeretett.
- Nem fogok könyörögni, úgy döntesz, ahogy akarsz, de boldoggá tennél, ha ott lennél –néztem rá, mire elkapta a tekintetét.
- Nem tudom, Livie… nem tudom.
- Csak gyere el, oké? Ha mást nem, legalább miattam –mondtam, majd megpusziltam az arcát, és magára hagytam a konyhában.
A lépcsőházban lefelé menet vegyes érzések kavarogtak bennem Jonathannel kapcsolatban. Csak remélni tudtam, hogy találkozom vele New Yorkban, de a Roberthez fűződő negatív ellenérzései tekintetében erre sajnos igen kevés esélyt láttam.
De nem csupán emiatt volt kellemetlen a találkozásunk. Bántott, ahogyan viselkedett velem, és fel nem foghattam, miért, hiszen láthatólag boldog volt, hogy én is az vagyok. Ez nyilvánvaló, hiszen egy barát örül, ha a másiknak összejön valami, nem igaz? Csak hát, olyan furcsa volt… mintha neheztelne rám.
Tudom, sok hülyeséget csináltam már, de számtalanszor tisztáztuk, hogy ő és én csak barátok lehetünk, semmi több. Őszintén hittem benne, hogy nem valami ilyesmi áll a háttérben, mert azt nem élném túl, ha még egyszer fájdalmat kellene okoznom valakinek, pláne, ha Jonathanről van szó.
Amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, Rob megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Végre! Azt hittem, már sosem jössz! –Azzal nyomott egy sietős csókot az ajkamra. –Hogy ment?
- Nehezebben, mint gondoltam –leheltem az ablakból visszanézve a sarki épületre, majd hangos fékcsikorgás kíséretében elhajtottunk.
