32. fejezet : Életre szóló döntések

Sziasztok!
Hoztam Nektek valamit, amit már régóta megígértem, és amit már egy ideje vártatok.
Hogy mi az, az olvasásból magától értetődően ki fog derülni. :)
Viszont előreláthatólag csúszni fog a 33. fejezet, már elkezdtem írni, de nagyon sok elfoglaltságom van jelenleg, amik akadályoznak az alkotásban. Remélem, megértitek!
xoxo, Lana

3 nappal később

Robert

Szörnyű idegesség uralkodott el rajtam, olyan mértékű, amilyet eddig csak nagyon ritkán tapasztaltam. Öt percen belül már vagy harmadszor néztem az órámra –pedig tudtam, hogy ettől nem fog hamarabb letelni az a bizonyos időintervallum-, miközben az ajtófélfának támaszkodva próbáltam fülelni a csukott fürdőszobaajtó mögött zajló eseményeket, kevés sikerrel. Azt az utasítást kaptam, hogy ne merjek bemerészkedni, amíg arra felszólítást nem kapok, s bár ezt eskü alatt megfogadtam, minden egyes alkalommal, mikor a dzsekim zipzárja véletlenül koppant egyet a kemény faanyagon, egy zaklatott „Ne gyere be!” kiáltás próbált eltéríteni a bennem még csak fel sem merülő szándéktól, miszerint rátörök az odabent tartózkodó személyre. Azt persze meg kell hagyni, hogy iszonyúan furdalt a kíváncsiság, és már majd’ szétrobbantam az idegtől.
Nem tudom, mennyire tudnék örülni, ha pont most lepne meg a sors egy ilyen volumenű hírrel… Nem feltétlenül magam, hanem inkább Olivia miatt. Alig több mint két hónappal a 20. születésnapja előtt közel sem biztos, hogy ilyen ajándékra vágyik. Ha mégis, és valóban bekövetkezik az, ami ellen most a zsigereim túlnyomó többsége tiltakozik, hát legyen; de addig is –bármily kegyetlenül hangzik is- marad a reménykedés, hogy mindennek nem most jött el az ideje.
Ez a negyedik esténk itt, Salt Lake City-ben. Nem tudom, hogy akkor is ennyit maradtunk volna-e, ha nem történik meg az első nap az a bizonyos „baleset”, mely bár az együtt töltött időre nem nyomta rá a bélyegét, az én idegeimet jelentősen felőrölte.
Bár nem igazán voltam szakértője a női témáknak, másnap Liv az előző délutáni reakciójához, és ezáltal az általam kalkuláltakhoz képest jóval nyugodtabban viselte a ránk nehezedő nyomást, és a helyzetet az ovuláció, a ciklus és a naptármódszer szavakkal próbálta oldani, amiket utoljára talán biológiaórán, de nőtől legalábbis évekkel ezelőtt hallottam. Hogy igyekezzek eloszlatni a tudatomat elhomályosító ködfelhőt, bátorkodtam feltenni egy kérdést, ami egy ideje már motoszkált bennem, de eddig valahogy nem mertem előhozakodni vele, túlzottan kényes mivolta miatt.
- Liv, mikor fog… őőő, szóval tudod… mikor fog megjönni neked?
- 3 nap múlva, 26-án –felelte ő könnyedén, mintha csak az időjárásról faggatnám. -Bár túl sok tapasztalatom nincs ezen a téren, azt tudom, hogy ilyenkor már kevés okunk lehet az aggodalomra.
- Tudod, azért én egy kicsit mégiscsak megijedtem. Nem lehetne ennek utánajárni… mondjuk, egy terhességi teszttel? –kérdeztem, miközben totál hülyének éreztem magam, nem is beszélve a szituáció kellemetlenségéről. De minekután Liv nem csupán az én, de a saját lelki nyugalma végett is beleegyezett, hogy vásároljunk egy ilyen kis kütyüt, mely –rendkívül humorosan- az elején mosolygós, a hátulján szomorú szmájlival borított csomagolásba pakolva, 3 nap elteltével, 99%-os bizonyossággal igazolni tudja, hogy lesz-e baba vagy sem, eljutottunk az ajtófélfánál és a csukott ajtó mögött elért állapotig, melyben már Liv sem volt olyan higgadt, mint előtte. Érthető, hiszen nyilván ő is tartott az eredménytől.
Aztán, ki tudja milyen hosszú és idegtépő várakozás után, de végre meghallottam a hangját a résnyire nyíló ajtóban.
- Mostmár bejöhetsz –mondta halkan, annak ellenére, hogy ketten voltunk a házban. Helen éppen a barátnőivel mulatozott valami női klubban, és fogalma sem volt róla, hogy Olivia mit művel a fürdőszobában. Jobb is, hiszen ha megtudná, azt hiszem, elkergethetnék mindennemű bennem felötlött tervet és vágyat a lányával, és a közös jövőnkkel kapcsolatban.
- Na? –néztem sürgetően Livre, aki viszont szüntelenül a mosdó peremére fektetett tesztet fixírozta.
- Mindjárt kiderül, a használati utasítás szerint két perc alatt kirajzolódik az eredmény. Ha egy vonal, akkor negatív, ha viszont kettő… akkor terhes vagyok.
Szótlanul téblábolva vártuk, hogy történjen végre valami, mikor is Olivia megtörte a csendet.
- Letelt az idő. Megnéznéd, kérlek? –nézett rám könyörgőn. –Egyszerűen nem bírok odamenni. Félek, hogy mi van, ha… tudod…
- Mi lenne, ha inkább együtt néznénk meg? Együtt szúrtuk el, együtt is kell vállalnunk a felelősséget –mondtam, mire Liv lesütötte a szemét.
- Igazad van –felelte, majd bátortalanul a mosdón álló, lázmérőhöz hasonlatos kis tárgyhoz lépett, én pedig követtem.
- Liv?
- Igen?
- Szeretném, ha tudnád, hogy akármi lesz, együtt fogjuk csinálni. Szeretlek, és támogatlak mindenben –bíztattam, majd egyszerre hajoltunk a tesztcsík fölé.
- Nem terhes –állapítottuk meg egybehangzóan, majd a megkönnyebbülés örömétől vezérelve egymás karjába bonyolódtunk.
- Ugye tudod, hogy ha nem lettünk volna ilyen felelőtlenek, nem kellett volna átélnünk ezt a sok, felesleges izgalmat? –kérdeztem figyelmeztetően, tisztában léve a saját józanságom hiányával is.
- Máskor jobban fogunk vigyázni –helyeselt egyetértően ő is, majd felnyalábolta a „bébicsomagot”, én pedig felajánlottam, hogy elrejtem a kocsi kesztyűtartójában, megelőzve ezzel a szomszédok, és főképpen Helen aggályokkal teli faggatózását.
Mire felértem a szobájába, Liv az ágyon elnyúlva édesdeden szunyókált. Nyilván rettenetesen kimerítette őt az elmúlt pillanatok okozta zaklatottság, így jobbnak láttam, ha inkább meg sem kísérelem felébreszteni – majd megágyazom mellette a földön, esetleg alszom a lenti kanapén.
Becsuktam a hálószobaajtót, és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak valamit. Az események engem is próbára tettek, és a torkomat is igencsak kiszárították. Egy forró kávét készítettem, majd letelepedtem vele a konyhapultnál, ahol két szál gyertya pislákolt és vonta be lágy félhomállyal a helyiséget. Ezen kívül az előszobában égő lámpasor és a nappaliban felgyújtott állólámpa gyér világítása adta az alsó szint összes fényforrását.
A kávé és a téli estékhez hasonlatos, idilli hangulat gondolkodásra ösztökéltek.
Mi lett volna, ha a teszt mégis pozitív lesz? Megtartottuk volna a gyereket? Vajon Liv készen áll egy ilyen óriási döntésre? És én készen állok az apaságra?
23 éves vagyok. Mióta beindult a karrierem, a szüleim londoni házát leszámítva nem volt állandó otthonom, sem pedig barátnőm, akihez hazamehettem. Kapcsolataim persze voltak, de sosem éreztem igazán, hogy tartozom valakihez. Most viszont rettenetesen elkezdtem vágyódni valami új és ismeretlen után. Valami után, amit úgy hívnak: család.
Tudtam, hogyha egyszer eljegyzésre kerül a sor, Liv lesz az, akire ráhúzom a gyűrűt. Attól a pillanattól éreztem, hogy megláttam őt. Az első alkalom –mely szerencsére inkább csak szándék volt, mintsem megvalósítás- kudarcba fulladt, így megbeszéltük, hogy várunk a tényleges lánykéréssel, míg legalább meg nem ismerjük egymás családját, és persze, a barátaimat, Kellant, Nikkit és a jó öreg Tomot is be kellene mutatnom.
Biztosan lesznek olyanok a társaságból, akik nem fogadják majd kitörő lelkesedéssel, ha bejelentem a szándékom, mondván: nem az én világom az elkötelezettség, de nem érdekel.
A régi énem százszor is megpróbálta volna lebeszélni önnönmagát a házasságról, azonban ma már másként látom mindezt. Megváltoztam. És pontosan Liv volt az, aki ezt a jobbik énemet előhozta belőlem.
Merengésemet a bejárati ajtó zárjának kattanása, majd léptek zaja törte meg.
- Szervusz, Robert –köszönt Helen, miközben letette a táskáját az egyik konyhaszékre. –Hát te hogyhogy fent vagy ilyenkor? –utalt a szemközti falon ketyegő óra mutatóinak állására.
- Nem tudok aludni –vallottam be, majd a csaphoz sétáltam, hogy elöblítsem a bögrémet. –Meg aztán… jó néhány gondolat kavarog a fejemben.
- Hagyd csak –vette át egy kéz a mosogatnivalót. –Inkább mesélj, mi gyötör!
Vagy most, vagy soha.
- Szeretem a lányod, Helen. Kimondhatatlanul szeretem, és ha eljön az ideje, meg akarom kérni a kezét. Csak róla tudom elképzelni, hogy egyszer majd a feleségem lesz, a gyerekeim anyja, de ehhez a te beleegyezésed is szükséges. Mivel mostanság folyton úton leszünk, először New Yorkba, utána pedig a családomhoz, Londonba, aztán ki tudja, hol állapodunk meg, így szeretném feltenni a kérdést: nekem adod Olivia kezét?
Helen ajkai szelíd mosolyra húzódtak.
- Én ezer örömmel, de tudod, ez nem csak rajtam múlik –felelte. –Liv mit szól hozzá? Bár nagyon önálló lány és mindig is jóval érettebb volt a koránál, félek, ez még egy kicsit korai. Mikor lenne az eljegyzés?
- Mindenképpen szeretném vele megvárni a 20. születésnapját.
- Addig kicsivel több, mint két hónap van hátra. Visszajöttök még? Vagy azért kérted az áldásomat, mert az esküvő napjáig nem is láthatlak benneteket?
- Fogalmam sincs, hogyan alakul majd az életünk, főleg az enyém, ami a filmezést illeti –vallottam be. –De a jövőben szeretnék minél kevesebbet vállalni, hogy több időt tölthessek Oliviával, és persze, a szeretteinkkel is, így amint sikerült vennünk egy házat valahol, és minden az elképzeléseim szerint alakul, küldök egy repülőjegyet, hogy végig a lányod mellett lehess! Szeret téged, és nagy szüksége van rád.
- Köszönöm, Robert, ez nagyon gáláns tőled, de ugye nem feledkezel meg Olivia vágyairól sem?
- Soha nem kényszeríteném rá olyanra, amit ő nem akar –feleltem, majd hálásan megszorítottam Helen kezét. –Köszönöm. Fogalmad sincs, mennyit jelent nekem mindez.
- Azt viszont tudom, hogy a lányomnak mennyit jelentesz te –így ő, majd egy sokatmondó pillantás után jó éjt kívánt, és eltűnt az emeletre vezető lépcső felé.
Még sokáig álltam a félhomályba burkolt konyhában, mielőtt elindultam volna magam is, hogy megágyazzak életem szerelme mellett a földön.
Azonban -legnagyobb meglepetésemre- Livet ébren találtam.
- Ne haragudj –nyöszörögte, miközben megpaskolta maga mellett az ágytakarót. –Sokat aludtam? Mit csináltál?
- Csak egy keveset. És anyukáddal beszélgettem.
- Jaj, ne! –nyöszörögte ismét, miközben a függönyön át beszűrődő fényben alig-alig láthatóan megcsillant az arcára kiült, rémült ábrázat. –Ugye nem traktált téged mindenféle kiskori történettel?
- Sajnos nem –mosolyogtam. –De közel jársz. Ugyanis kegyetlenül és borzasztó alantas módon kielemeztünk téged. Most pedig aludjunk, későre jár már, és lassan össze kell pakolnunk, hogy felkészülhessünk New Yorkra.
- New York?
- Ott lesz a parti, ahol bemutatom neked a barátaim. De most aludj, édes! Én itt vagyok melletted, és álmomban is őrzöm az álmodat… Te vagy a mindenem, kicsi Liv!

31. fejezet : Otthon, édes otthon

Sziasztok!
Újra itt vagyok, és azt hiszem, elmondhatom, hogy révbe értem. Nem szándékozom kisregényt írni, hiszen nem rám vagytok kíváncsiak, de mint azt -emlékeim szerint- augusztus végén említettem, sikerült munkát szereznem. Nos, ezt a munkát most azzal a lendülettel ott is hagytam, mert nem csupán lelkileg, de fizikailag is felőrölt, és semmire nem volt időm mellette. Ezért késett ennyit a fejezet is. De végre szabad vagyok, és bár a zenekarral iszonyatosan jól alakulnak a dolgaink, és előttem áll egy óriási és igen nehéz vizsga is, végre van időm önmagamra és arra, amit szeretek! Igyekszem ezentúl gyakrabban hozni Nektek a frisst, de azért jólesne egy kicsivel több komment... Nem panaszkodni akarok, de az előző rész például teljes mértékben Robról és Livről szólt, azt hittem, több reakció érkezik majd.
Más. Ennek a fejezetnek nagyon fognak örülni azok, akik szeretik a leírásokat (persze, remélem azok is, akik kevésbé!), illetve egy kicsit visszatekinthetünk Olivia múltjába. Kíváncsian várom a véleményeket!
xoxo, Lana

"Választhatnám, a csillagokhoz vezető utat, de én inkább azt választom, amelyikre szükségem van." /Nick Drake/

Világ életemben úgy gondoltam, van valami sajátos varázsa az utazásoknak. Bár legtöbbször kényszerből szálltam vonatra, kiskoromban édesapám sokszor elvitt magával a fellépéseire, és nem csupán az, hogy élvezhettem a játékát, a vele töltött idő miatt a sztrádán való gondtalan száguldás is kedvessé vált számomra.
Ehhez fogható volt az is, ahogy Rob és én szinte hirtelen felindulásból, céltalanul tartottunk Salt Lake City felé, hogy eltöltsünk néhány napot anyámmal.
Mivel a tegnap este túl jól alakult, és tulajdonképpen reggelig ki sem mozdultunk az ágyból, Helen továbbra is úgy tudta, hogy egyedül megyek. Bizonyára dobni fog egy hátast, ha meglátja Robot, de nem csak a meglepetéstől – azóta drukkol nekünk, hogy kimentem Hollywoodba, megpróbálni helyrehozni a dolgokat, ami –bár nem túl zökkenőmentesen, de lássuk be: sikerült is.
Robert ragaszkodott hozzá, hogy az otthonomban, és ne egy szállóban lakjunk az alatt a pár nap alatt, amíg Salt Lake City-ben vagyunk. Szerette volna minél jobban megismerni Helent, és a helyet, ahol felnőttem. Abból az elképzeléséből sem engedett, hogy kényelmesen, kettesben utazzunk, és ő vezessen, így most egy bérelt Audiban –mely nem túl hivalkodó, de mégsem egy rozzant tragacs- ülve közeledtünk a szülővárosom felé.
- Mesélj egy kicsit anyukádról –kérte egyszer csak. –Azt már említetted, hogy szerinte a művészek ingyenélők, de szeretnék róla többet tudni, hogy mégse menjek teljesen felkészületlenül –húzta féloldalas mosolyra a száját, miközben azért a tekintetében zavart aggodalmat véltem felfedezni. Nyilván egyszerre mulattatta és rémítette meg anyámnak ez a kijelentése.
- Nos, a neve Helen, Helen Cassidy. És ne izgulj, azóta, hogy meséltem róla, már megváltozott az elképzelése a művészetekről… Mielőtt kimentem volna utánad, találkoztam vele.
Rob ennek hallatán egy kissé elképedt.
- Nem azt mondtad, hogy nem valami jó a viszonyotok, tudod… édesapád halála, és a költözésed óta? Csodálkoztam is, hogy miért akartál egyáltalán visszamenni hozzá.
- Tudom, de aztán Christiana szervezett egy bulit a tiszteletemre, amire eljött Helen is, mint meglepetés-vendég… Gondolhatod, mennyire meglepődtem… majd utána leültünk egymással, és megbeszéltünk mindent. Végül sikerült tisztáznunk a dolgokat és kibékülnünk, így mikor Chris jóvoltából megkaptam a repülőjegyemet Hollywoodba és az újságírói belépőkártyát, hogy be tudjak jutni a díjátadóra, ott volt mellettem a reptéren is, és támogatott mindenben. Nagyon szép gesztus volt tőle –hadartam.
- Hű, de bonyolult. –Robnak erősen kellett koncentrálnia, hogy egyszerre tudjon rám is és az útra is figyelni. –És milyen alkalomból rendezte neked a barátnőd ezt a bulit?
- Ezt nem is mondtam, de… felvettek a Vancouver Művészeti Akadémiára. –Hát, elérkeztünk a témához, amitől tartottam.
Rob bizonyára egy hatalmasat fékezett volna –egy kissé hirtelen lelassult az autó alattunk-, de szerencsére még időben kapcsolt, hogy a sztrádán vagyunk, így csak az arcára kiült, egyszerre boldog, de inkább döbbent és ijedt arckifejezéséből láthattam, milyen sokkhatás érte a hír hallatán.
- Micsoda? Liv, hiszen ez csodás, de… -kezdte, ám félbeszakítottam.
- Nincs de. Az már biztos, hogy egy évet halasztok. Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom, de mikor döntésre kényszerültem, még csak nem is gondolkoztam, hogy melyik utat válasszam. Téged akartalak, még úgy is, hogy nem voltunk együtt, mert mindennél fontosabbnak tartottam, hogy utánad menjek. És ha ismét elhatározás előtt állnék, ugyanazt mondanám, amit az első alkalommal: azt, hogy veled megyek –feleltem elpirulva, de annál határozottabban.
- Te feladnád az álmodat… értem? –kérdezte Rob ámulva. –Ha egyszer eljön az a pillanat, hogy… tudod, te és én… akkor is, én sohasem kérnék tőled ilyet!
- Mit számítanak azok a vágyaim, amiket bárhol, bármikor meg tudok valósítani, ha van valami nagyobb, amit nem szabad elengednem, soha többé? –leheltem. –Te vagy az igazi álmom, Rob. Ha nem vagy velem, a többi semmit sem ér.
Ekkor az eddig a sebváltón nyugvó kéz gyengéden megszorította az enyémet.
- Pontosan ugyanezt érzem én is –felelte ő. –Az életemnek csak akkor van értelme, ha te a részese vagy, ezt már megtapasztalhattam. Hálát adok a sorsnak, hogy nem veszítettelek el, hogy itt vagy velem, és megígérem, hogy csodásan fogjuk érezni magunkat anyukáddal, és persze, néha kettesben is! –kacsintott.
- Akkor jó –nyugtáztam elégedettséggel vegyes boldogsággal, és kinyújtózkodtam, hogy egy csókot nyomjak Rob arcára. –Látod ott azokat a felhőkarcolókat? Az már Salt Lake City! Közeledünk az otthonom felé!

*

- Megjöttünk! –sikkantottam izgatottan. Ahogy megpillantottam szülőházam kék-fehér sziluettjét, elárasztottak az emlékképek: a felhajtón, melyre most rágurultunk az ezüstös Audival, körülbelül tizenegy évvel ezelőtt még apám öreg Chryslerje állt. Az erkélyre helyezett virágosládákban az október vége-feli időjárást megsínylett, ritkás szirmaikat hullató leanderek rogyadoztak Helen túlbuzgó locsolgatásától ernyedten. Majdnem fél évvel ezelőtt, mikor utoljára láttam a házunkat, a növények még dúsan, békés háborítatlanságban bimbóztak tartóedényeikben, de ezt leszámítva minden olyan volt, ahogy arra emlékeztem.
Komótosan kiszálltunk az autóból, miközben Rob kíváncsian ismerkedett az elé táruló látvánnyal. Bíztatóan belékarolva a bejárati ajtóhoz vezettem, ahol már érezni lehetett a konyhában készülő finomság illatát. Almás kosárkák.
A viszontlátás örömétől vezérelve csengettem be az ajtón, és azzal az egyszerre kicsattanó és meglepődött arckifejezés képével a szemem előtt, amit majd anyám fog produkálni, ha meglát bennünket, együtt. Nemcsak a lányát, egyedül, hanem a férfit is, akiről olyan sokat hallott már, és akiről tudja, hogy milyen fontos nekem. Számításom nem maradt el.
- Szervusztok… nahát! –köszönt Helen megilletődötten, pontosan, ahogy vártam. –Gyertek be, mindjárt kész az édesség! Oli kedvence! –kacsintott Robra, aki zavartan a hajába túrt, majd bemutatkozásra nyújtotta a kezét.
- Robert Pattinson vagyok. Elnézést, hogy ilyen váratlanul… -harapta el a mondatot.
- Ugyan, ugyan, borzasztóan örülök! Végre megismerhetlek! Nem baj, ha tegeződünk? –kérdezte anyám, majd Rob megkönnyebbült fejrázását követően beljebb tessékelt minket. –Helen Cassidy. Érezd otthon magad, Robert! Hozhatok valami hűsítőt? Esetleg egy meleg italt? Mielőtt nekilátnátok a süteménynek.
- Köszönöm, egy kávé jólesne –felelte Rob, miközben az előszobából nyíló nappalit, és a falon függő, keretbe foglalt fényképeket szemlélte.
- Ejha –bökött oldalba vigyorogva, ahogy meglátta a szalagavatós fotómat, majd visszafelé haladva a kronológiai sorrendben megállapodott az édesapámmal közös, születéskori képemnél.
- Nagyon szeretett téged –állapította meg. –Nem csoda, már pelenkás korodban is gyönyörű voltál.
- Rengeteg album van –tért vissza Helen a konyhából, egy gőzölgő bögrével a kezében. –Érdekel? Oli biztosan szívesen megmutatja őket.
- Anya! –torkolltam le, és már hevesen tiltakoztam volna, de Rob megelőzött a szokásos, féloldalas mosolyával kísért bólogatással.
- Tudod, hol találod őket –nézett rám anyám, majd a sütő csipogó hangját meghallva elindult vissza, a zajforrás irányába. –Addig feltálalom az almás kosárkákat.
Félszegen a nappaliban álló széles fiókosszekrényhez sétáltam, hogy előássam az albumokat, melyekben megannyi hosszú év kedves és kevésbé kedves emlékei gyülekeztek. De tulajdonképpen mitől is tartottam? Egyszer úgyis fény derült volna Rob előtt a múltam majdnem minden pillanatára, legyen az keserű, fájdalmas vagy épp örömteli – és ez így is van rendjén. Közösen lapozgattuk a családi relikviákat. Miközben magyaráztam, hogy melyik fotón épp mi van megörökítve, Rob rábukkant egy közel 3 évvel ezelőtti képre.
- Ő kicsoda? –kérdezte, rámutatva a mellettem másfél fejjel magasodó, barna hajú illetőre, akivel szelíd, beállított ölelésbe bonyolódva voltam ábrázolva.
- Ő Eric, a volt barátom. Úgy rémlik, már meséltem róla egyet s mást –feleltem, igyekezve elkerülni az elkerülhetetlent.
- A srác, aki tizenhét éves korodban elhagyott! –bólogatott Rob, de kíváncsisága ezzel nem hagyott alább. Kérdőn nézett rám.
- Egy gimibe jártunk, Eric eggyel felettem. Nagyon tehetséges fotós volt, az érettségi évében már rengeteg felkérést kapott, szinte profiként tekintettek rá a szakmabeliek. A levélben, amelyben elbúcsúzott, csupán az állt, hogy ösztöndíjjal bekerült a Cornell Egyetemre. Nem is kellett felvételiznie, és még állandó munkát is ajánlottak neki, így azonnal New Yorkba költözött… Azóta nem hallottam felőle –vontam meg a vállam sóhajtva.
- Fontos volt neked… igaz?
- Rettenetesen. Ő pedig szó nélkül itt hagyott, egy üzenettel elintézve az egészet. Összetörte a szívemet… Ezért is féltem újra szeretni. De aztán jöttél te, és képtelen voltam elmenekülni, bármennyire is akartam az elején… -feleltem, majd ujjaimmal körbefontam Rob kézfejét. –Ami történt, megtörtént. Eric Webley már a múltam része, és nem is tekintek rá másként. Olyan ez, mint egy heg a tested valamelyik pontján. Egy ideig fáj és a nyoma megmarad, de megtanulsz együtt élni vele és később úgy tekintesz rá, mint valami apró jelre, ami emlékeztet egy régi hibádra.
- Furcsa, hogy nagy szerelmek, melyekről azt hiszed, örökké tartanak, ilyen átalakulásokon képesek végbemenni –gondolkozott el Rob. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, Helen szerencsére betoppant egy nagy tálca illatozó süteménnyel, félbeszakítva kínos merengésünket.
- Éhesek vagytok? –kérdezte anyáskodón, elénk pakolva kedvenc almás édességemet. –Ha mást ennétek inkább, van sajtos makaróni is a tűzhelyen. Ezek a lányom kedvenc ételei –fordult Robhoz, aki maga mellé helyezte az eddig a kezében tartott albumot. –Nem baj, ugye, Robert? Ha tudtam volna, hogy te is jössz… Egyébként, ha már itt tartunk, mit szeretsz? Holnapra elkészítem azt!
- Köszönöm a fáradozásod, Helen, de ezek a sütik nagyon jól néznek ki, és a tésztát is minden formájában megeszem –felelte udvariasan kedvesem, miközben két kosárkát helyezett az egyik kikészített porcelántányérra. De mikor anyu sorolni kezdte az ízlésvilágához közel álló fogásokat, a hamburgernél felcsillant a szeme.
- Hát igen, Rob nem bír nemet mondani a gyorskajára –kuncogtam. –Anya, mutasd meg neki, milyen egy jó, Cassidy-féle házi hamburger!
- Örömmel! Holnap ez fog várni benneteket ebédre! –felelte lelkesen Helen, majd kizavart a nappaliból. –Menj, Liv, vezesd körbe Robertet a házban! A fényképeket ráértek később is nézegetni.
Miután minden helyiséget megmutattam odalent, felmentünk a lépcsőn, hogy a szobám felé vegyük az irányt.
Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy hagytam: a mélykékre festett falakon különböző poszterek, fényképek, keretbe foglalt rajzok és egyéb, színes ábrák sorakoztak szertelen összevisszaságban. Az íróasztalomon régi tankönyvek és néhány szórakoztató mű állt, amiket nem tartottam fontosnak magammal vinni Vancouverbe. Körülöttük tollak, levelek, kacatok. Az asztal alatt a régi magnóm porosodott, mellette egy dobozban pár kazettával. Az ágy pedig bevetve várta, hogy valaki végre összegyűrje a selyemtakaróval elfedett ágyneműt. Ezt Rob is így gondolhatta, ugyanis minekután kíváncsian végigfürkészte a szobámban eluralkodott zsibvásárt, kézen fogva a fekvőhelyhez húzott.
- Gondolod, hogy belefér most egy fél órás csendespihenő? –kérdezte, ujjaival végigsimítva az arcvonalamon.
- Csendesnek én nemigen nevezném.
- Akarlak.
- Mutasd meg, mennyire.
Incselkedésem nem is hathatott volna ösztönzőbben. Rob őrült tempóban kezdte szaggatni a ruháim, bár még így is kínzó lassúságúnak hatott minden mozdulat, amely elvezetett a meztelenségig. Azután a tébolyult kapkodásról lassabbra váltottunk. Mindketten ki akartunk élvezni minden másodpercet. Miközben a nyakától lefelé haladva forró csókokat leheltem Rob izgalomtól liftező felsőtestére, ő ujjaival hol finoman, hol a szenvedélytől elragadtatva szántott végig a hajamon, amely ezektől a mozdulatoktól egyre kócosabb lett, de ezt egy percig sem bántam: megelégelve az izgató, ámde a türelmemet annál inkább próbára tévő előjátékot, Rob szabálytalan ritmusban hullámzó teste fölé kerekedtem, hogy az irányítást átvéve magamban érezhessem őt. Azután elvesztettem az eszemet.
- Liv… -sóhajtotta Rob, majd hirtelen felnyögve körém fonta kezeit, hogy megpróbáljon lelökni magáról, de a derekamat övező szorítás egyszer csak alábbhagyott.
- Liv… elkéstünk –suttogta a szemembe nézve, ködfátyolos tekintetében az ijedtség csillogásával.
- Mi van? –kérdeztem kábán, majd egy csapásra felocsúdtam, ahogy végre eljutott a tudatomig az előbbi kijelentés. Kétségbeesetten Robra néztem, aki addigra feltornázta magát az ágyon és a támlának dőlve, az enyémhez hasonló, magatehetetlen arcmimikát öltve viszonozta a pillantásom.
- Most mégis mi a fenét csináljunk?

Az Audi:
http://i52.tinypic.com/2nld92w.jpg
Olivia szülőháza:
http://i52.tinypic.com/ja7vi8.jpg
A nappali:
http://i55.tinypic.com/5a3jsx.jpg
Eric Webley, Liv volt barátja:
http://i56.tinypic.com/2uqf6z5.jpg
Liv hálószobája:
http://i53.tinypic.com/2ut6tlk.jpg