32. fejezet : Életre szóló döntések

Sziasztok!
Hoztam Nektek valamit, amit már régóta megígértem, és amit már egy ideje vártatok.
Hogy mi az, az olvasásból magától értetődően ki fog derülni. :)
Viszont előreláthatólag csúszni fog a 33. fejezet, már elkezdtem írni, de nagyon sok elfoglaltságom van jelenleg, amik akadályoznak az alkotásban. Remélem, megértitek!
xoxo, Lana

3 nappal később

Robert

Szörnyű idegesség uralkodott el rajtam, olyan mértékű, amilyet eddig csak nagyon ritkán tapasztaltam. Öt percen belül már vagy harmadszor néztem az órámra –pedig tudtam, hogy ettől nem fog hamarabb letelni az a bizonyos időintervallum-, miközben az ajtófélfának támaszkodva próbáltam fülelni a csukott fürdőszobaajtó mögött zajló eseményeket, kevés sikerrel. Azt az utasítást kaptam, hogy ne merjek bemerészkedni, amíg arra felszólítást nem kapok, s bár ezt eskü alatt megfogadtam, minden egyes alkalommal, mikor a dzsekim zipzárja véletlenül koppant egyet a kemény faanyagon, egy zaklatott „Ne gyere be!” kiáltás próbált eltéríteni a bennem még csak fel sem merülő szándéktól, miszerint rátörök az odabent tartózkodó személyre. Azt persze meg kell hagyni, hogy iszonyúan furdalt a kíváncsiság, és már majd’ szétrobbantam az idegtől.
Nem tudom, mennyire tudnék örülni, ha pont most lepne meg a sors egy ilyen volumenű hírrel… Nem feltétlenül magam, hanem inkább Olivia miatt. Alig több mint két hónappal a 20. születésnapja előtt közel sem biztos, hogy ilyen ajándékra vágyik. Ha mégis, és valóban bekövetkezik az, ami ellen most a zsigereim túlnyomó többsége tiltakozik, hát legyen; de addig is –bármily kegyetlenül hangzik is- marad a reménykedés, hogy mindennek nem most jött el az ideje.
Ez a negyedik esténk itt, Salt Lake City-ben. Nem tudom, hogy akkor is ennyit maradtunk volna-e, ha nem történik meg az első nap az a bizonyos „baleset”, mely bár az együtt töltött időre nem nyomta rá a bélyegét, az én idegeimet jelentősen felőrölte.
Bár nem igazán voltam szakértője a női témáknak, másnap Liv az előző délutáni reakciójához, és ezáltal az általam kalkuláltakhoz képest jóval nyugodtabban viselte a ránk nehezedő nyomást, és a helyzetet az ovuláció, a ciklus és a naptármódszer szavakkal próbálta oldani, amiket utoljára talán biológiaórán, de nőtől legalábbis évekkel ezelőtt hallottam. Hogy igyekezzek eloszlatni a tudatomat elhomályosító ködfelhőt, bátorkodtam feltenni egy kérdést, ami egy ideje már motoszkált bennem, de eddig valahogy nem mertem előhozakodni vele, túlzottan kényes mivolta miatt.
- Liv, mikor fog… őőő, szóval tudod… mikor fog megjönni neked?
- 3 nap múlva, 26-án –felelte ő könnyedén, mintha csak az időjárásról faggatnám. -Bár túl sok tapasztalatom nincs ezen a téren, azt tudom, hogy ilyenkor már kevés okunk lehet az aggodalomra.
- Tudod, azért én egy kicsit mégiscsak megijedtem. Nem lehetne ennek utánajárni… mondjuk, egy terhességi teszttel? –kérdeztem, miközben totál hülyének éreztem magam, nem is beszélve a szituáció kellemetlenségéről. De minekután Liv nem csupán az én, de a saját lelki nyugalma végett is beleegyezett, hogy vásároljunk egy ilyen kis kütyüt, mely –rendkívül humorosan- az elején mosolygós, a hátulján szomorú szmájlival borított csomagolásba pakolva, 3 nap elteltével, 99%-os bizonyossággal igazolni tudja, hogy lesz-e baba vagy sem, eljutottunk az ajtófélfánál és a csukott ajtó mögött elért állapotig, melyben már Liv sem volt olyan higgadt, mint előtte. Érthető, hiszen nyilván ő is tartott az eredménytől.
Aztán, ki tudja milyen hosszú és idegtépő várakozás után, de végre meghallottam a hangját a résnyire nyíló ajtóban.
- Mostmár bejöhetsz –mondta halkan, annak ellenére, hogy ketten voltunk a házban. Helen éppen a barátnőivel mulatozott valami női klubban, és fogalma sem volt róla, hogy Olivia mit művel a fürdőszobában. Jobb is, hiszen ha megtudná, azt hiszem, elkergethetnék mindennemű bennem felötlött tervet és vágyat a lányával, és a közös jövőnkkel kapcsolatban.
- Na? –néztem sürgetően Livre, aki viszont szüntelenül a mosdó peremére fektetett tesztet fixírozta.
- Mindjárt kiderül, a használati utasítás szerint két perc alatt kirajzolódik az eredmény. Ha egy vonal, akkor negatív, ha viszont kettő… akkor terhes vagyok.
Szótlanul téblábolva vártuk, hogy történjen végre valami, mikor is Olivia megtörte a csendet.
- Letelt az idő. Megnéznéd, kérlek? –nézett rám könyörgőn. –Egyszerűen nem bírok odamenni. Félek, hogy mi van, ha… tudod…
- Mi lenne, ha inkább együtt néznénk meg? Együtt szúrtuk el, együtt is kell vállalnunk a felelősséget –mondtam, mire Liv lesütötte a szemét.
- Igazad van –felelte, majd bátortalanul a mosdón álló, lázmérőhöz hasonlatos kis tárgyhoz lépett, én pedig követtem.
- Liv?
- Igen?
- Szeretném, ha tudnád, hogy akármi lesz, együtt fogjuk csinálni. Szeretlek, és támogatlak mindenben –bíztattam, majd egyszerre hajoltunk a tesztcsík fölé.
- Nem terhes –állapítottuk meg egybehangzóan, majd a megkönnyebbülés örömétől vezérelve egymás karjába bonyolódtunk.
- Ugye tudod, hogy ha nem lettünk volna ilyen felelőtlenek, nem kellett volna átélnünk ezt a sok, felesleges izgalmat? –kérdeztem figyelmeztetően, tisztában léve a saját józanságom hiányával is.
- Máskor jobban fogunk vigyázni –helyeselt egyetértően ő is, majd felnyalábolta a „bébicsomagot”, én pedig felajánlottam, hogy elrejtem a kocsi kesztyűtartójában, megelőzve ezzel a szomszédok, és főképpen Helen aggályokkal teli faggatózását.
Mire felértem a szobájába, Liv az ágyon elnyúlva édesdeden szunyókált. Nyilván rettenetesen kimerítette őt az elmúlt pillanatok okozta zaklatottság, így jobbnak láttam, ha inkább meg sem kísérelem felébreszteni – majd megágyazom mellette a földön, esetleg alszom a lenti kanapén.
Becsuktam a hálószobaajtót, és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak valamit. Az események engem is próbára tettek, és a torkomat is igencsak kiszárították. Egy forró kávét készítettem, majd letelepedtem vele a konyhapultnál, ahol két szál gyertya pislákolt és vonta be lágy félhomállyal a helyiséget. Ezen kívül az előszobában égő lámpasor és a nappaliban felgyújtott állólámpa gyér világítása adta az alsó szint összes fényforrását.
A kávé és a téli estékhez hasonlatos, idilli hangulat gondolkodásra ösztökéltek.
Mi lett volna, ha a teszt mégis pozitív lesz? Megtartottuk volna a gyereket? Vajon Liv készen áll egy ilyen óriási döntésre? És én készen állok az apaságra?
23 éves vagyok. Mióta beindult a karrierem, a szüleim londoni házát leszámítva nem volt állandó otthonom, sem pedig barátnőm, akihez hazamehettem. Kapcsolataim persze voltak, de sosem éreztem igazán, hogy tartozom valakihez. Most viszont rettenetesen elkezdtem vágyódni valami új és ismeretlen után. Valami után, amit úgy hívnak: család.
Tudtam, hogyha egyszer eljegyzésre kerül a sor, Liv lesz az, akire ráhúzom a gyűrűt. Attól a pillanattól éreztem, hogy megláttam őt. Az első alkalom –mely szerencsére inkább csak szándék volt, mintsem megvalósítás- kudarcba fulladt, így megbeszéltük, hogy várunk a tényleges lánykéréssel, míg legalább meg nem ismerjük egymás családját, és persze, a barátaimat, Kellant, Nikkit és a jó öreg Tomot is be kellene mutatnom.
Biztosan lesznek olyanok a társaságból, akik nem fogadják majd kitörő lelkesedéssel, ha bejelentem a szándékom, mondván: nem az én világom az elkötelezettség, de nem érdekel.
A régi énem százszor is megpróbálta volna lebeszélni önnönmagát a házasságról, azonban ma már másként látom mindezt. Megváltoztam. És pontosan Liv volt az, aki ezt a jobbik énemet előhozta belőlem.
Merengésemet a bejárati ajtó zárjának kattanása, majd léptek zaja törte meg.
- Szervusz, Robert –köszönt Helen, miközben letette a táskáját az egyik konyhaszékre. –Hát te hogyhogy fent vagy ilyenkor? –utalt a szemközti falon ketyegő óra mutatóinak állására.
- Nem tudok aludni –vallottam be, majd a csaphoz sétáltam, hogy elöblítsem a bögrémet. –Meg aztán… jó néhány gondolat kavarog a fejemben.
- Hagyd csak –vette át egy kéz a mosogatnivalót. –Inkább mesélj, mi gyötör!
Vagy most, vagy soha.
- Szeretem a lányod, Helen. Kimondhatatlanul szeretem, és ha eljön az ideje, meg akarom kérni a kezét. Csak róla tudom elképzelni, hogy egyszer majd a feleségem lesz, a gyerekeim anyja, de ehhez a te beleegyezésed is szükséges. Mivel mostanság folyton úton leszünk, először New Yorkba, utána pedig a családomhoz, Londonba, aztán ki tudja, hol állapodunk meg, így szeretném feltenni a kérdést: nekem adod Olivia kezét?
Helen ajkai szelíd mosolyra húzódtak.
- Én ezer örömmel, de tudod, ez nem csak rajtam múlik –felelte. –Liv mit szól hozzá? Bár nagyon önálló lány és mindig is jóval érettebb volt a koránál, félek, ez még egy kicsit korai. Mikor lenne az eljegyzés?
- Mindenképpen szeretném vele megvárni a 20. születésnapját.
- Addig kicsivel több, mint két hónap van hátra. Visszajöttök még? Vagy azért kérted az áldásomat, mert az esküvő napjáig nem is láthatlak benneteket?
- Fogalmam sincs, hogyan alakul majd az életünk, főleg az enyém, ami a filmezést illeti –vallottam be. –De a jövőben szeretnék minél kevesebbet vállalni, hogy több időt tölthessek Oliviával, és persze, a szeretteinkkel is, így amint sikerült vennünk egy házat valahol, és minden az elképzeléseim szerint alakul, küldök egy repülőjegyet, hogy végig a lányod mellett lehess! Szeret téged, és nagy szüksége van rád.
- Köszönöm, Robert, ez nagyon gáláns tőled, de ugye nem feledkezel meg Olivia vágyairól sem?
- Soha nem kényszeríteném rá olyanra, amit ő nem akar –feleltem, majd hálásan megszorítottam Helen kezét. –Köszönöm. Fogalmad sincs, mennyit jelent nekem mindez.
- Azt viszont tudom, hogy a lányomnak mennyit jelentesz te –így ő, majd egy sokatmondó pillantás után jó éjt kívánt, és eltűnt az emeletre vezető lépcső felé.
Még sokáig álltam a félhomályba burkolt konyhában, mielőtt elindultam volna magam is, hogy megágyazzak életem szerelme mellett a földön.
Azonban -legnagyobb meglepetésemre- Livet ébren találtam.
- Ne haragudj –nyöszörögte, miközben megpaskolta maga mellett az ágytakarót. –Sokat aludtam? Mit csináltál?
- Csak egy keveset. És anyukáddal beszélgettem.
- Jaj, ne! –nyöszörögte ismét, miközben a függönyön át beszűrődő fényben alig-alig láthatóan megcsillant az arcára kiült, rémült ábrázat. –Ugye nem traktált téged mindenféle kiskori történettel?
- Sajnos nem –mosolyogtam. –De közel jársz. Ugyanis kegyetlenül és borzasztó alantas módon kielemeztünk téged. Most pedig aludjunk, későre jár már, és lassan össze kell pakolnunk, hogy felkészülhessünk New Yorkra.
- New York?
- Ott lesz a parti, ahol bemutatom neked a barátaim. De most aludj, édes! Én itt vagyok melletted, és álmomban is őrzöm az álmodat… Te vagy a mindenem, kicsi Liv!