31. fejezet : Otthon, édes otthon

Sziasztok!
Újra itt vagyok, és azt hiszem, elmondhatom, hogy révbe értem. Nem szándékozom kisregényt írni, hiszen nem rám vagytok kíváncsiak, de mint azt -emlékeim szerint- augusztus végén említettem, sikerült munkát szereznem. Nos, ezt a munkát most azzal a lendülettel ott is hagytam, mert nem csupán lelkileg, de fizikailag is felőrölt, és semmire nem volt időm mellette. Ezért késett ennyit a fejezet is. De végre szabad vagyok, és bár a zenekarral iszonyatosan jól alakulnak a dolgaink, és előttem áll egy óriási és igen nehéz vizsga is, végre van időm önmagamra és arra, amit szeretek! Igyekszem ezentúl gyakrabban hozni Nektek a frisst, de azért jólesne egy kicsivel több komment... Nem panaszkodni akarok, de az előző rész például teljes mértékben Robról és Livről szólt, azt hittem, több reakció érkezik majd.
Más. Ennek a fejezetnek nagyon fognak örülni azok, akik szeretik a leírásokat (persze, remélem azok is, akik kevésbé!), illetve egy kicsit visszatekinthetünk Olivia múltjába. Kíváncsian várom a véleményeket!
xoxo, Lana

"Választhatnám, a csillagokhoz vezető utat, de én inkább azt választom, amelyikre szükségem van." /Nick Drake/

Világ életemben úgy gondoltam, van valami sajátos varázsa az utazásoknak. Bár legtöbbször kényszerből szálltam vonatra, kiskoromban édesapám sokszor elvitt magával a fellépéseire, és nem csupán az, hogy élvezhettem a játékát, a vele töltött idő miatt a sztrádán való gondtalan száguldás is kedvessé vált számomra.
Ehhez fogható volt az is, ahogy Rob és én szinte hirtelen felindulásból, céltalanul tartottunk Salt Lake City felé, hogy eltöltsünk néhány napot anyámmal.
Mivel a tegnap este túl jól alakult, és tulajdonképpen reggelig ki sem mozdultunk az ágyból, Helen továbbra is úgy tudta, hogy egyedül megyek. Bizonyára dobni fog egy hátast, ha meglátja Robot, de nem csak a meglepetéstől – azóta drukkol nekünk, hogy kimentem Hollywoodba, megpróbálni helyrehozni a dolgokat, ami –bár nem túl zökkenőmentesen, de lássuk be: sikerült is.
Robert ragaszkodott hozzá, hogy az otthonomban, és ne egy szállóban lakjunk az alatt a pár nap alatt, amíg Salt Lake City-ben vagyunk. Szerette volna minél jobban megismerni Helent, és a helyet, ahol felnőttem. Abból az elképzeléséből sem engedett, hogy kényelmesen, kettesben utazzunk, és ő vezessen, így most egy bérelt Audiban –mely nem túl hivalkodó, de mégsem egy rozzant tragacs- ülve közeledtünk a szülővárosom felé.
- Mesélj egy kicsit anyukádról –kérte egyszer csak. –Azt már említetted, hogy szerinte a művészek ingyenélők, de szeretnék róla többet tudni, hogy mégse menjek teljesen felkészületlenül –húzta féloldalas mosolyra a száját, miközben azért a tekintetében zavart aggodalmat véltem felfedezni. Nyilván egyszerre mulattatta és rémítette meg anyámnak ez a kijelentése.
- Nos, a neve Helen, Helen Cassidy. És ne izgulj, azóta, hogy meséltem róla, már megváltozott az elképzelése a művészetekről… Mielőtt kimentem volna utánad, találkoztam vele.
Rob ennek hallatán egy kissé elképedt.
- Nem azt mondtad, hogy nem valami jó a viszonyotok, tudod… édesapád halála, és a költözésed óta? Csodálkoztam is, hogy miért akartál egyáltalán visszamenni hozzá.
- Tudom, de aztán Christiana szervezett egy bulit a tiszteletemre, amire eljött Helen is, mint meglepetés-vendég… Gondolhatod, mennyire meglepődtem… majd utána leültünk egymással, és megbeszéltünk mindent. Végül sikerült tisztáznunk a dolgokat és kibékülnünk, így mikor Chris jóvoltából megkaptam a repülőjegyemet Hollywoodba és az újságírói belépőkártyát, hogy be tudjak jutni a díjátadóra, ott volt mellettem a reptéren is, és támogatott mindenben. Nagyon szép gesztus volt tőle –hadartam.
- Hű, de bonyolult. –Robnak erősen kellett koncentrálnia, hogy egyszerre tudjon rám is és az útra is figyelni. –És milyen alkalomból rendezte neked a barátnőd ezt a bulit?
- Ezt nem is mondtam, de… felvettek a Vancouver Művészeti Akadémiára. –Hát, elérkeztünk a témához, amitől tartottam.
Rob bizonyára egy hatalmasat fékezett volna –egy kissé hirtelen lelassult az autó alattunk-, de szerencsére még időben kapcsolt, hogy a sztrádán vagyunk, így csak az arcára kiült, egyszerre boldog, de inkább döbbent és ijedt arckifejezéséből láthattam, milyen sokkhatás érte a hír hallatán.
- Micsoda? Liv, hiszen ez csodás, de… -kezdte, ám félbeszakítottam.
- Nincs de. Az már biztos, hogy egy évet halasztok. Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom, de mikor döntésre kényszerültem, még csak nem is gondolkoztam, hogy melyik utat válasszam. Téged akartalak, még úgy is, hogy nem voltunk együtt, mert mindennél fontosabbnak tartottam, hogy utánad menjek. És ha ismét elhatározás előtt állnék, ugyanazt mondanám, amit az első alkalommal: azt, hogy veled megyek –feleltem elpirulva, de annál határozottabban.
- Te feladnád az álmodat… értem? –kérdezte Rob ámulva. –Ha egyszer eljön az a pillanat, hogy… tudod, te és én… akkor is, én sohasem kérnék tőled ilyet!
- Mit számítanak azok a vágyaim, amiket bárhol, bármikor meg tudok valósítani, ha van valami nagyobb, amit nem szabad elengednem, soha többé? –leheltem. –Te vagy az igazi álmom, Rob. Ha nem vagy velem, a többi semmit sem ér.
Ekkor az eddig a sebváltón nyugvó kéz gyengéden megszorította az enyémet.
- Pontosan ugyanezt érzem én is –felelte ő. –Az életemnek csak akkor van értelme, ha te a részese vagy, ezt már megtapasztalhattam. Hálát adok a sorsnak, hogy nem veszítettelek el, hogy itt vagy velem, és megígérem, hogy csodásan fogjuk érezni magunkat anyukáddal, és persze, néha kettesben is! –kacsintott.
- Akkor jó –nyugtáztam elégedettséggel vegyes boldogsággal, és kinyújtózkodtam, hogy egy csókot nyomjak Rob arcára. –Látod ott azokat a felhőkarcolókat? Az már Salt Lake City! Közeledünk az otthonom felé!

*

- Megjöttünk! –sikkantottam izgatottan. Ahogy megpillantottam szülőházam kék-fehér sziluettjét, elárasztottak az emlékképek: a felhajtón, melyre most rágurultunk az ezüstös Audival, körülbelül tizenegy évvel ezelőtt még apám öreg Chryslerje állt. Az erkélyre helyezett virágosládákban az október vége-feli időjárást megsínylett, ritkás szirmaikat hullató leanderek rogyadoztak Helen túlbuzgó locsolgatásától ernyedten. Majdnem fél évvel ezelőtt, mikor utoljára láttam a házunkat, a növények még dúsan, békés háborítatlanságban bimbóztak tartóedényeikben, de ezt leszámítva minden olyan volt, ahogy arra emlékeztem.
Komótosan kiszálltunk az autóból, miközben Rob kíváncsian ismerkedett az elé táruló látvánnyal. Bíztatóan belékarolva a bejárati ajtóhoz vezettem, ahol már érezni lehetett a konyhában készülő finomság illatát. Almás kosárkák.
A viszontlátás örömétől vezérelve csengettem be az ajtón, és azzal az egyszerre kicsattanó és meglepődött arckifejezés képével a szemem előtt, amit majd anyám fog produkálni, ha meglát bennünket, együtt. Nemcsak a lányát, egyedül, hanem a férfit is, akiről olyan sokat hallott már, és akiről tudja, hogy milyen fontos nekem. Számításom nem maradt el.
- Szervusztok… nahát! –köszönt Helen megilletődötten, pontosan, ahogy vártam. –Gyertek be, mindjárt kész az édesség! Oli kedvence! –kacsintott Robra, aki zavartan a hajába túrt, majd bemutatkozásra nyújtotta a kezét.
- Robert Pattinson vagyok. Elnézést, hogy ilyen váratlanul… -harapta el a mondatot.
- Ugyan, ugyan, borzasztóan örülök! Végre megismerhetlek! Nem baj, ha tegeződünk? –kérdezte anyám, majd Rob megkönnyebbült fejrázását követően beljebb tessékelt minket. –Helen Cassidy. Érezd otthon magad, Robert! Hozhatok valami hűsítőt? Esetleg egy meleg italt? Mielőtt nekilátnátok a süteménynek.
- Köszönöm, egy kávé jólesne –felelte Rob, miközben az előszobából nyíló nappalit, és a falon függő, keretbe foglalt fényképeket szemlélte.
- Ejha –bökött oldalba vigyorogva, ahogy meglátta a szalagavatós fotómat, majd visszafelé haladva a kronológiai sorrendben megállapodott az édesapámmal közös, születéskori képemnél.
- Nagyon szeretett téged –állapította meg. –Nem csoda, már pelenkás korodban is gyönyörű voltál.
- Rengeteg album van –tért vissza Helen a konyhából, egy gőzölgő bögrével a kezében. –Érdekel? Oli biztosan szívesen megmutatja őket.
- Anya! –torkolltam le, és már hevesen tiltakoztam volna, de Rob megelőzött a szokásos, féloldalas mosolyával kísért bólogatással.
- Tudod, hol találod őket –nézett rám anyám, majd a sütő csipogó hangját meghallva elindult vissza, a zajforrás irányába. –Addig feltálalom az almás kosárkákat.
Félszegen a nappaliban álló széles fiókosszekrényhez sétáltam, hogy előássam az albumokat, melyekben megannyi hosszú év kedves és kevésbé kedves emlékei gyülekeztek. De tulajdonképpen mitől is tartottam? Egyszer úgyis fény derült volna Rob előtt a múltam majdnem minden pillanatára, legyen az keserű, fájdalmas vagy épp örömteli – és ez így is van rendjén. Közösen lapozgattuk a családi relikviákat. Miközben magyaráztam, hogy melyik fotón épp mi van megörökítve, Rob rábukkant egy közel 3 évvel ezelőtti képre.
- Ő kicsoda? –kérdezte, rámutatva a mellettem másfél fejjel magasodó, barna hajú illetőre, akivel szelíd, beállított ölelésbe bonyolódva voltam ábrázolva.
- Ő Eric, a volt barátom. Úgy rémlik, már meséltem róla egyet s mást –feleltem, igyekezve elkerülni az elkerülhetetlent.
- A srác, aki tizenhét éves korodban elhagyott! –bólogatott Rob, de kíváncsisága ezzel nem hagyott alább. Kérdőn nézett rám.
- Egy gimibe jártunk, Eric eggyel felettem. Nagyon tehetséges fotós volt, az érettségi évében már rengeteg felkérést kapott, szinte profiként tekintettek rá a szakmabeliek. A levélben, amelyben elbúcsúzott, csupán az állt, hogy ösztöndíjjal bekerült a Cornell Egyetemre. Nem is kellett felvételiznie, és még állandó munkát is ajánlottak neki, így azonnal New Yorkba költözött… Azóta nem hallottam felőle –vontam meg a vállam sóhajtva.
- Fontos volt neked… igaz?
- Rettenetesen. Ő pedig szó nélkül itt hagyott, egy üzenettel elintézve az egészet. Összetörte a szívemet… Ezért is féltem újra szeretni. De aztán jöttél te, és képtelen voltam elmenekülni, bármennyire is akartam az elején… -feleltem, majd ujjaimmal körbefontam Rob kézfejét. –Ami történt, megtörtént. Eric Webley már a múltam része, és nem is tekintek rá másként. Olyan ez, mint egy heg a tested valamelyik pontján. Egy ideig fáj és a nyoma megmarad, de megtanulsz együtt élni vele és később úgy tekintesz rá, mint valami apró jelre, ami emlékeztet egy régi hibádra.
- Furcsa, hogy nagy szerelmek, melyekről azt hiszed, örökké tartanak, ilyen átalakulásokon képesek végbemenni –gondolkozott el Rob. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, Helen szerencsére betoppant egy nagy tálca illatozó süteménnyel, félbeszakítva kínos merengésünket.
- Éhesek vagytok? –kérdezte anyáskodón, elénk pakolva kedvenc almás édességemet. –Ha mást ennétek inkább, van sajtos makaróni is a tűzhelyen. Ezek a lányom kedvenc ételei –fordult Robhoz, aki maga mellé helyezte az eddig a kezében tartott albumot. –Nem baj, ugye, Robert? Ha tudtam volna, hogy te is jössz… Egyébként, ha már itt tartunk, mit szeretsz? Holnapra elkészítem azt!
- Köszönöm a fáradozásod, Helen, de ezek a sütik nagyon jól néznek ki, és a tésztát is minden formájában megeszem –felelte udvariasan kedvesem, miközben két kosárkát helyezett az egyik kikészített porcelántányérra. De mikor anyu sorolni kezdte az ízlésvilágához közel álló fogásokat, a hamburgernél felcsillant a szeme.
- Hát igen, Rob nem bír nemet mondani a gyorskajára –kuncogtam. –Anya, mutasd meg neki, milyen egy jó, Cassidy-féle házi hamburger!
- Örömmel! Holnap ez fog várni benneteket ebédre! –felelte lelkesen Helen, majd kizavart a nappaliból. –Menj, Liv, vezesd körbe Robertet a házban! A fényképeket ráértek később is nézegetni.
Miután minden helyiséget megmutattam odalent, felmentünk a lépcsőn, hogy a szobám felé vegyük az irányt.
Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy hagytam: a mélykékre festett falakon különböző poszterek, fényképek, keretbe foglalt rajzok és egyéb, színes ábrák sorakoztak szertelen összevisszaságban. Az íróasztalomon régi tankönyvek és néhány szórakoztató mű állt, amiket nem tartottam fontosnak magammal vinni Vancouverbe. Körülöttük tollak, levelek, kacatok. Az asztal alatt a régi magnóm porosodott, mellette egy dobozban pár kazettával. Az ágy pedig bevetve várta, hogy valaki végre összegyűrje a selyemtakaróval elfedett ágyneműt. Ezt Rob is így gondolhatta, ugyanis minekután kíváncsian végigfürkészte a szobámban eluralkodott zsibvásárt, kézen fogva a fekvőhelyhez húzott.
- Gondolod, hogy belefér most egy fél órás csendespihenő? –kérdezte, ujjaival végigsimítva az arcvonalamon.
- Csendesnek én nemigen nevezném.
- Akarlak.
- Mutasd meg, mennyire.
Incselkedésem nem is hathatott volna ösztönzőbben. Rob őrült tempóban kezdte szaggatni a ruháim, bár még így is kínzó lassúságúnak hatott minden mozdulat, amely elvezetett a meztelenségig. Azután a tébolyult kapkodásról lassabbra váltottunk. Mindketten ki akartunk élvezni minden másodpercet. Miközben a nyakától lefelé haladva forró csókokat leheltem Rob izgalomtól liftező felsőtestére, ő ujjaival hol finoman, hol a szenvedélytől elragadtatva szántott végig a hajamon, amely ezektől a mozdulatoktól egyre kócosabb lett, de ezt egy percig sem bántam: megelégelve az izgató, ámde a türelmemet annál inkább próbára tévő előjátékot, Rob szabálytalan ritmusban hullámzó teste fölé kerekedtem, hogy az irányítást átvéve magamban érezhessem őt. Azután elvesztettem az eszemet.
- Liv… -sóhajtotta Rob, majd hirtelen felnyögve körém fonta kezeit, hogy megpróbáljon lelökni magáról, de a derekamat övező szorítás egyszer csak alábbhagyott.
- Liv… elkéstünk –suttogta a szemembe nézve, ködfátyolos tekintetében az ijedtség csillogásával.
- Mi van? –kérdeztem kábán, majd egy csapásra felocsúdtam, ahogy végre eljutott a tudatomig az előbbi kijelentés. Kétségbeesetten Robra néztem, aki addigra feltornázta magát az ágyon és a támlának dőlve, az enyémhez hasonló, magatehetetlen arcmimikát öltve viszonozta a pillantásom.
- Most mégis mi a fenét csináljunk?

Az Audi:
http://i52.tinypic.com/2nld92w.jpg
Olivia szülőháza:
http://i52.tinypic.com/ja7vi8.jpg
A nappali:
http://i55.tinypic.com/5a3jsx.jpg
Eric Webley, Liv volt barátja:
http://i56.tinypic.com/2uqf6z5.jpg
Liv hálószobája:
http://i53.tinypic.com/2ut6tlk.jpg