Még csak hétfő volt, de már nem fértem a bőrömbe a Robbal való holnapi találkozásunk miatt. Mi több, amióta elment, folyton csak ő és az az éjszaka járt a fejemben… Nem ettem, nem aludtam, csak ültem a telefon felett és hezitáltam, megkíséreljem-e felhívni, mikor is megszólalt az üzenetjelző hangja.
A kijelzőn villogó három betű láttán a szívem egyből kalimpálni kezdett. Olyan, mintha Rob olvasna a gondolataimban…
„Mit csináljunk holnap?” –írta.
- Te, Chris –kiabáltam át barátnőmnek. Támadt egy ötletem.
- Mi az, csak nem helyzet van? –nézett át a konyhából a nappaliba.
- Hát, éppenséggel lenne valami… Arra gondoltam, holnap főznék egy vacsorát Robertnek, aztán…
- Értem én. Ne legyek itthon. Persze, megoldható –vágott közbe legyintve Christiana.
- Imádlak! És jövök neked eggyel.
- És miből fogsz főzni? Ugyanis a hűtő már megint kong.
- Úgyis be akartam menni a Pacific Boulevard-ra venni valami göncöt. Majd bevásárolok –mondtam, miközben elküldtem a vacsorameghívást Robnak, aztán bevágtam a mobilom a táskámba.
- Én most elmegyek. Hoznál néhány doboz narancslevet, meg joghurtot? Van pénz a fűszertartóban –így Chris.
Bólintottam, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy letusoljak és összekészüljek. Közben azon gondolkodtam, mit főzhetnék Robnak. Szerettem volna imponálni és valami különlegességgel kedveskedni neki, de eddig szinte csak egyszerű ételeket készítettem – nem tudtam, hogy belevágjak-e valami konyhai bravúrba vagy maradjak inkább egy könnyű, de finom fogásnál, így hát úgy döntöttem, majd vásárlás közben ötlöm ki a dolgot.
Magamra kaptam az első ruhadarabot, amit a szekrényben találtam, kivettem a pénzt a fűszertartóból és nekivágtam a Pacific Boulevard-menti üzletsornak. A ruhatáram sürgősen valami csinosabb darabért kiáltott, de ahogy elnéztem az árakat, már kevésbé éreztem szükségét, hogy itt bármit is vegyek magamnak. Az augusztusi fizetésemből nem maradt túl sok, a Christől kapott pénzből pedig nem volt képem egy fillért sem öncélú dolgokra költeni. Már így is rengeteg mindent köszönhetek neki: ő fizeti majdhogynem az albérlet teljes költségét, és én alszom franciaágyon… Túl jó hozzám – milyen barátnő lennék, ha még a pénzén is magamnak vásárolnék?
Arra gondoltam, majd a bevásárlóközpontban szétnézek, hátha találok olcsóbb holmit is. Ahogy keresgéltem az üzletek között, elhaladtam a könyvesbolt mellett, és nem tudtam megállni, hogy ne eresszek el egy hangtalan nevetést. Tisztán emlékszem, amikor a Davie Street-en történtek után újra összefutottam itt Roberttel. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy nem is olyan sokára a mérhetetlen ellenszenvem lángoló szerelemmé alakul, valószínűleg csúnyán kinevetem és otthagyom. De hát ki gondolta volna, hogy a sors ilyen fejezetet ír az életünkbe?
És ki gondolta volna, hogy pont a könyvesbolt melletti üzletben találom meg a tökéletes ruhát?
Örömmámorban úszva, egy fehér, lágy esésű, a mell alatt krémszínű szalaggal átkötött tunikával gazdagabban masíroztam át az áruházból a mellette lévő piacra, hogy megvegyem a vacsora hozzávalóit. Jó lett volna, ha egy kicsit több pénzem marad, akkor vehettem volna pezsgőt és epret is, mert hát mégiscsak Robert Pattinson lesz a vendégem… De a legfontosabb feladatom az étel kitalálása volt. Hiába szemezgettem a zöldségek, húsok és halak között, egyszerűen semmi nem jutott az eszembe… Aztán rájöttem, ki segíthet nekem: Maureen Sanders, a Firkin & Barmaid-beli kolléganőm, és a világ legjobb szakácsnője. Ő az én emberem.
Óriási volt a tömeg, így hát elindultam egy csendesebb zugot keresni, hogy nyugodtan felhívhassam Maureen-t – eközben vagy hárman nekemjöttek. Mikor azonban végre odaértem egy üres stand alá és keresgélni kezdtem a táskámban, kétségbeesetten vettem észre, hogy nincs meg a mobilom. Esküdni mertem volna, hogy beraktam – talán csak a cuccaim legalján van. Kiborítottam mindent az egyik gyümölcsös rekeszbe, még a kis zsebeket is átkutattam, de a telefon nem volt sehol. Talán mégsem tettem el, hanem otthon hagytam?
Átrohantam a piacon, vissza a bevásárlóközpont elé – tudtam, hogy van ott egy nyilvános fülke, ahonnan felhívhatom Christ. Ő azonban nem vette fel.
Nem, biztos, hogy otthon hagytam. Miután elküldtem Robnak az sms-t és bedobtam a mobilt a táskámba, mellé eshetett, a kanapéra. Ott van –nyugtattam magam, de közben rossz érzésem támadt. Hogy eltereljem a figyelmem, Maureen-t kezdtem tárcsázni, azonban többször félreütöttem a számot és csak sokadszorra sikerült őt elérnem.
- Halló –szólt bele a készülékbe.
- Szia Maureen, Liv vagyok.
- Liv, kisanyám, de jó hallani felőled! Te meg milyen számról hívsz?
- Nyilvános telefonról. Otthon hagytam a mobilom –mondtam, és közben imádkoztam, hogy ez valóban így legyen. –Szükségem lenne a segítségedre. Meghívtam Robot holnap estére, vacsorára és…
- Állj! Úgy érted, Robot? Azt a Robot, aki eljött múltkor a bárba? Robert Pattinsont?
- Igen, őt.
- Tyűha! –Maureen csak ennyit tudott kinyögni. –Ti most akkor… együtt vagytok?
- Ha megmondom a választ, megígéred, hogy nem sikítasz? –kérdeztem, de előre sejtettem, mi lesz a reakció.
- Ááá, szóval igen! Igen! Tudtam! Tudtam, hogy sikerül megszédítened azt a görög istent! Apám, ne tudd meg, mennyire lennék most a helyedben!
- Tudom, Maureen, tudom –nevettem. –De kérlek, segíts kitalálni, mi legyen a menü.
- Hmm… na várjunk csak. Valami nagyon tuti kaját kéne csinálnod! Milyen nehézségig vállalod?
- Inkább valami egyszerűbb legyen. Nem szeretném elrontani –feleltem.
- Mit szólnál mondjuk egy csirkemell-steakhez? Vagy egy lasagne-hoz?
- Lasagne! Isteni! Úgyis szereti az ilyeneket… Kösz, Maureen! Tudtam, hogy téged kell felhívjalak! Imádlak! –hálálkodtam. Ismertem Rob ízlését, de nekem tényleg nem jutott volna eszembe, hogy lasagne-t készítsek.
- Oké, oké, de aztán finom legyen! Mert ha bizony csalódik a főzőtudományodban, elképzelhető, hogy nem vesz feleségül, azt pedig nem élném túl, ha nem lehetnék koszorúslány az esküvőtökön! Ja, és helyettem is vidd ágyba ezt a…
- Maureen, elég lesz –csóváltam a fejem nevetve.
- Jólvanna! Aztán csak ügyesen, kislány! Este találkozunk.
- Rendben. Köszönök mindent! –mondtam, azzal letettem a kagylót és visszamentem a piacra, hogy megvegyem a hozzávalókat, meg azokat a dolgokat, amiket Christiana kért. Nem maradt semmi pénzem, de legalább minden megvolt a holnap estéhez. Mostmár csak azon izgulhattam, hogy a mobilom tényleg ott legyen, a kanapén.
Mikor hazaértem, Chris már otthon volt, és egy tál földimogyorót rágcsálva a TV-csatornák közt kapcsolgatott. Miután lepakoltam a szatyrokat, a kanapéhoz rohantam, de csak pár szétszórt mogyoróhéjat találtam.
-Nem láttad a mobilom? –kérdeztem Christ, aki rám sem nézve tovább nyomkodta a távirányítót.
- Nem én. Eltűnt?
- Aha.
- Nézd meg a szobádban vagy a fürdőben, hátha ott hagytad.
Gépiesen végigmentem minden helyiségen, de tudtam, hiába: a telefonomnak nyoma veszett. Az egyetlen magyarázat pedig hogy ellopták.
Biztos akkor történt, amikor fizettem a ruhaboltban – vagy mikor a piacon nekemjöttek… De hát hogy nem vehettem észre?
Visszacsoszogtam a nappaliba és leültem Chris mellé, aki épp akkor állapodott meg egy Robbal folytatott interjúnál.
- Nézd, a lovagod van élő adásban! –mutatott a képernyőre, miközben egy marék mogyorót vett a szájába.
Normális esetben majd’ kiesett volna a szemem, de most csak üveges tekintettel bámultam Robert TV-beli alakját, miközben alig egy-két hangfoszlány jutott el a tudatomig. Mi van, ha felhív és valaki más veszi fel? Vagy ami rosszabb, nem veszi fel senki, és akkor Rob azt hiszi majd, hogy valami bajom van vagy nem akarok vele beszélni? Sürgősen szólnom kell neki, csak hát épp egy TV-felvétel kellős közepén ül…
- Chris, írhatnék egy sms-t a telefonodról? –kérdeztem. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, hisz ha végzett, azonnal megkapja majd az üzenetem, amint bekapcsolta a mobilját.
- Bocs Liv, de bent felejtettem a szerkesztőségben. Nem került elő a tied?
- Nem, de nem is fog mostmár. Azt hiszem, ellopták… Csak szólni akartam Robertnek, hogy ne hívjon.
- Oh!… Szerintem rá fog jönni, hogy mi van, ne izgulj. Holnap meg felhívhatod, ha hazahoztam végre azt a hülye ketyerét –mondta Chris, és felhangosította a TV-t.
- Kösz.
- Na, nyugi, nincsen semmi gond! Inkább figyelj már, elvégre a te pasid megy az MTV-n!
Bekapcsolódtam a műsorba – miközben Robot néztem, sikerült megnyugodnom. Igaza volt Chrisnek: nincsen semmi gond. Egy ideig kibírom telefon nélkül, holnap pedig majd beszélek Roberttel és elmondom neki, mi történt. Este, a vacsora közben már csak nevetni fogunk az egészen.
*
Az óra délután fél 4-re járt. Hiába dolgoztam tegnap este, nem tudtam 8-nál tovább aludni, annyira izgultam a vacsora előkészületei miatt. Mivel Chris korán reggel bement a munkahelyére és csak 4-re jön haza, kénytelen voltam egyedül kitakarítani az egész lakást, de még így is túl hamar végeztem. Most a konyhaszekrényben talált zacskós porokból próbáltam összerakni egy pudingtortát, hogy ezzel is elüssem valamelyest az időt, és legalább valami desszertet fel tudjak tálalni az esti menü mellé.
Úgy látszik, sokáig bíbelődhettem, ugyanis Christiana egyszer csak betoppant az ajtón, nyomában a szemközt lakó, idős nénivel.
- Üdvözlöm, Mrs. Cooper, szia Chris –köszöntem, miközben egy lábast kavargattam a tűzhelyen.
- Liv, képzeld, Emma néninek nagyszerű híre van a számodra!
- Igazán?
- Kedveském, a rendőrségről hívtak épp az előbb, a mobiltelefonod miatt. Azt mondták, egy fiatalember találta meg, és akár most is bemehetsz érte… Látom, nagyon serénykedsz! Akarod, hogy megcsináljam, amíg elmégy? –ajánlkozott Mrs. Cooper.
- Ó, nem, a puding még várhat! Köszönöm, Emma néni! Jaj, ez csodás! Köszönöm! –kiáltottam ujjongva. –Hát megtalálták! És leadták, ez kész csoda! El sem hiszem!
- Ugye, micsoda szerencse? –így Chris.
- Megtennéd, hogy leveszed a tűzről az edényt? –kértem, miközben már a bejárati ajtóban toporogtam. –Sietek haza.
Szélvészként süvítettem végig a Smithe Street-en, be a rendőrőrsre, ahol rajtam és az ott dolgozókon kívül egy síró, harmincöt év körüli nő, egy hajléktalannak tűnő férfi, és néhány tinédzser várakozott. Ahogy beléptem, néhányan különösen végigmértek – nyilván azt latolgatták, milyen okból jöhettem ide. A kapitány készségesen átnyújtotta a telefonom, de közben ő is kíváncsian fürkészett, mintha ismerős lennék neki valahonnan. Mielőtt hátat fordítottam volna, megszólított.
- Elnézést, nem ön van véletlenül vagy négy mai újságnak a címlapján? –kérdezte.
Összevont szemöldökkel néztem rá.
- Hogyan? Címlapon? Én? Azt nem hinném –feleltem zavartan.
- Érdekes… Le mertem volna fogadni, hogy maga az… Nagyon hasonlít arra a sötét hajú kislányra, aki együtt szerepel azon a képen, azzal a színésszel… Hogy is hívják? Pattison vagy Pattinson? Mindegy is. Bocsánatot kérek, amiért feltartottam. További szép napot!
Ahogy kimondta Rob vezetéknevét, a gyomrom görcsbe rándult. Itt valami nem stimmel…
Kirohantam az utcára, a legközelebbi újságosbódéhoz, de nem akartam hinni a szememnek.
„Szerelem Vancouverben – Robert Pattinson új barátnője” –ilyen és ehhez hasonló vastag, piros betűs főcímek köszöntek vissza különféle plakátokról és a pavilonra kirakosgatott újságok elejéről – alattuk pedig az a fotó, amit Rob vasárnap reggel készített kettőnkről, és ami az én telefonomban is benne volt… a telefonom… Éreztem, ahogy a vérnyomásom rohamosan csökkenni, az utca pedig furcsán forogni kezd.
Talán a megtaláló mégsem olyan becsületes, mint hittem. Ezzel az egy kis képpel –ami nekem mindennél fontosabb, és amit mostmár az egész világ szemügyre vehet majd- óriási pénzt kaszálhatott… Több ezer dollárt kaphatott azért, hogy felfedte valakinek a magánéletét, aki ugyanolyan ember, mint bárki más, csak éppen egy kicsivel többet foglalkoznak vele… Ez az egész annyira undorító… Egyszerűen nem tudom elhinni.
A könnyeimmel küszködve lapoztam bele az egyik „Extra kiadás” címmel illetett magazinba, miközben próbáltam feldolgozni a tényt, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan: a mai naptól kezdve búcsút mondhatok a normális életemnek.
Olivia tunikája:
http://i46.tinypic.com/wbuf5y.jpg
