9. fejezet : A boldogság könnyei

A csók –amilyen lágyan indult, úgy lett egyre szenvedélyesebb: Rob ajka követelőzően táncolt az enyémen, míg karja erősen szorított, hogy szinte nem kaptam levegőt. De a vérem olyan iramban meglódult, hogy inkább megfulladtam volna, mintsem türtőztessem magam: ujjaim Rob bronzbarna tincseit szántották, miközben egyre hevesebb és bonyolultabb csóktáncot lejtettünk. Szomjúság gyötört, őrjítő, kielégítetlen, Robert puha ajkának érintése pedig egyenlő volt számomra a legtisztább, legfinomabb forrásvízzel. Halkan zihálni kezdtem, mire ő vonakodva hátralépett, és eltolt magától.
- Mi a baj? –kérdeztem ijedten, még mindig kapkodva a levegőt.
- Úgy érzem, egy kissé gyors neked a tempó –felelte. –Ha… -folytatta volna, de beléfojtottam a szót.
- Nem, dehogy… Ne hagyd abba, kérlek –leheltem, mire Rob arcán –némi tétovázás után, de felbukkant az a bizonyos féloldalas mosoly, mely néhány nappal ezelőtt még feldühített – és melyre rávarrva az „őrjítő” szó most teljesen más értelmet nyert.
Rob megragadott a derekamnál fogva –olyan lendülettel, hogy kis híján elszédültem-, szájával pedig mohón az enyémre tapadt; nyelve ide-oda járt az alsó ajkamon, s néha az én nyelvemmel is összetalálkozott. Leírhatatlan érzés volt csókolózni vele… Tökéletesen csinálta.
Aztán megint elszakadtunk egymástól – de most miattam.
Annyi mindent szerettem volna egyszerre: magamba szívni hajának illatát, hallgatni a szívverését… de inkább csak rátettem a fejem a vállára, és szinte önkívületben, halkan dúdolni kezdtem a dalt, amit a koncerten énekeltem.
Ő karjaival átfonva lágyan ringatott, ajkát most a hajamon pihentette. Éreztem, ahogyan elmosolyodik, majd a fülemhez hajol.
- Mindent értettem, Olivia. Ugye, mostmár nem félsz a repüléstől? –kérdezte.
Értetlenül néztem rá. Tényleg sejtelmem sem volt, mire gondolhat.
- A dalod arról szólt, hogy nem félnél megpróbálni, ha rád találnék, és szeretnélek. –suttogta Rob. –Hát itt vagyok. És szeretlek.
Három dolog történt egyszerre: a koponyám lüktetni kezdett, a gyomrom összerándult, a szívem pedig kiugrott a helyéből. Lehet, hogy tényleg infarktust kaptam, és akkor ez most a mennyország?
- Mikor először láttalak, ott a Davie Street-en, mikor belenéztem a dühtől izzó, rabul ejtő szemeidbe, már akkor megpecsételődött bennem minden. –folytatta Rob. –Azt gondoltam, bárcsak újra láthatnám valahol ezt a gyönyörű, dacos-bájos lányt! És lám, ott voltál a könyvesboltban. Az a tekintet, mikor megláttad nálam a verseskötetet… sosem felejtem el! –nevetett. –És látod… nem tudtál elmenekülni. Az embert előbb-utóbb utoléri a sorsa, még hogyha fél is tőle. Aztán rájön, hogy a legnagyobb félelme valójában az volt, amire a leginkább vágyott. Engem hosszú évek után ért utol a végzetem, csakhogy én egyből tudtam, mit akarok. Téged.
Ha valaha voltam ennél boldogabb, azt biztos csak álmodtam. Legszívesebben visítva ugráltam volna végig a Pacific Boulevard-on, sőt, egész Vancouveren, ehelyett könnycseppek záporoztak a szememből.
- Olivia –nézett rám Rob. –Te sírsz?
- Nem… vagyis, nem a szomorúságtól. Ezek a boldogság könnyei, azt hiszem. –mostmár sírtam és nevettem egyszerre.
- Boldog vagy?
- Igen.
Minél jobban nevettem, a könnyeim annál sűrűbben potyogtak. Mégsem haltam meg… Rosszabb. Bediliztem.
De igen… boldog vagyok. Annyira hihetetlen ez az egész!… Reméltem, hogy Vancouver még tartogat számomra valamit, de hogy az életem 2 nap alatt, hajtűkanyarral vegyen fordulatot, arra azért nem számítottam. Azt hiszem, mégiscsak szeretem ezt a várost.
Robert a karjába kapott és végigpörgetett a szobán. Közben már ő is nevetett; aztán letett, hogy gyengéden megcsókolja a fejem búbját, az orromat, az államat, a nyakamat. Ahogy forró lehelete elért a szegycsontomhoz, megint megborzongtam. Kapkodva ráhajoltam Robra, hogy egyszerre szívjam be az illatát és csókoljam fuldokolva. Éreztem, ahogy a vérem száguldani kezd, és ösztönösen megindultam a szobám felé. Ő csendben követett, de ajkunk közben egyetlen percre sem nyugodott.
Ott értük egymást, ahol csak lehetett – Rob minden egyes csókja parázsként égette a bőrömet, s mikor újra visszatalált a nyakamon lévő kis gödröcskéhez, már végképp nem bírtam magammal: a szobába érve az ajtófélfához nyomtam őt, és szinte tépni kezdtem a gombokat enyhén meggyűrődött, szürke ingéről.
- Olivia –lehelte a fülembe. –Biztos, hogy ezt akarod?
A kezem –válasz gyanánt- türelmetlenül siklott végig ingének gombsorán. Bár Rob nem próbálta megakadályozni, hogy félmeztelenre vetkőztessem, és láttam, hogy a mellkasa szabálytalan ritmusban emelkedik fel s alá, olyan volt, mintha megint hezitálna, és ettől engem is elfogott a kételkedés.
- Rob –az ujjaim lassan lecsúsztak a szürke ruhadarabról, ahogy átjárt a szörnyű felismerés. –Rob, te talán… nem akarsz engem?
Robert arckifejezése ekkor kétségbeesetté változott, ugyanakkor úgy festett, mint aki most hallotta a világ legjobb viccét.
- Olivia Jane Cassidy –suttogta, miközben a vállamnál fogva közelebb húzott magához. –Hogy kérdezhetsz ilyet? Hát nem látod, mit tettél velem? Nem látod, hogy minden porcikám remeg az érintésedtől? Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
- Akkor? –kérdeztem. –Mitől vagy bizonytalan?
Rob gyengéden végigsimított a hajamon, majd saját hajába túrt, mint mindig, amikor zavart helyzetbe kerül.
- Nem tudom, hogy helyes lenne-e, ha pont ma este… Hogy jót tenne-e neked… Nem akarom, hogy úgy maradjon meg benned…
- Meséltem neked az első szerelmemről –szakítottam félbe. –Akkor még nem igazán értettem, milyen akarni egy férfit. Soha nem éreztem ilyet, egészen mostanáig. Akarlak, Rob. Annyira akarlak, hogy belebolondulok…
- Én sem kívántam még ennyire nőt, ahogyan téged.
- És mégis úgy vigyázol rám, mintha valami törékeny porcelán lennék.
- Mert féltelek. Azt akarom, hogy ez legyen életed legcsodálatosabb pillanata.
- Minden pillanat csodás, amit veled oszthatok meg… –suttogtam, és ajkam lassan Rob ajkához érintettem.
Az ablakon beszűrődő fények csillogva vontak körbe minket, ahogy az ajtófélfának támaszkodva csókolóztunk. Aztán kilépve a sugárkoszorúból az ágy felé táncoltunk, de mielőtt teljesen eldőltünk volna, Robert szakadatlanul csókolva, óvatosan lehúzta rólam a ruhát, én pedig teljesen megszabadítottam őt félig kigombolt ingétől. Meztelen felsőteste láttán még inkább elfogott a vágy; lágyan hanyatt döntve Robertet végigcsókoltam a nyakát, a mellkasát, kezemmel pedig az övét kezdtem kioldani. Ahogy róla a nadrág, úgy került le rólam a melltartó, végül pedig mindketten ruha nélkül, sóhajtozva öleltük egymást. Rob egyszer csak megfordult, és fölém könyökölve megsimogatta az arcom.
- Érezted már azt, hogy nem lehetsz elég közel a másikhoz? –lehelte.
Némán bólintottam. Tudtam, mi következik most és azt is, hogy annál sokkal, de sokkal közelebb szeretnék lenni hozzá, csakhogy az már fizikai képtelenség lenne…
- Gyönyörű vagy –suttogott megint, és megcsókolt, gyengédebben, mint valaha, nekem mégis szinte fájt. Aztán éles hang tört fel a torkomból, de nem a fájdalomtól: mert még nem éreztem annál csodálatosabbat, ahogyan Rob és én eggyé olvadtunk a vancouveri éjszakában.

*

Bár ezen a reggelen is a lyukas függönyön át beszűrődő napfényre ébredtem, valahogy mégsem tudtam haragudni, amiért még mindig nem varrtam meg. Túlságosan lefoglalt, hogy a világ legtökéletesebb férfijában gyönyörködjek, aki ott feküdt éppen mellettem, és édesdeden aludt… Legalábbis azt hittem.
- Kibámultad már magad? –szólalt meg egyszer csak mosolyogva, csukott szemekkel Rob, és ettől egy kicsit megijedtem.
- Igazán nem akartalak felébreszteni –mentegetőztem fülig vörösen, és közben hálát adtam az égnek, hogy Rob ezt nem látja.
- Tegnap este nem pirultál így el –a mosoly az arcán még szélesebb lett, aztán végül kinyitotta a szemét, hogy csibészesen az enyémbe fúrja.
- Tegnap este… -suttogtam, már mit sem törődve az arcszínemmel, ahogy néhány kép futólag átvillant az agyamon, de ez is elég volt ahhoz, hogy felidézze bennem mindazt, amit az éjszaka Robbal átéltem.
- Nem bántad meg, ugye? –kérdezte aggodalmaskodva, mire fejbevágtam a párnámmal.
- Robert Thomas Pattinson, ha még egyszer ilyen hülyeséget… -rivalltam rá, de Rob hanyatt döntött, és fölém kerekedve ajkával betapasztotta a számat. Ezzel ennyiben maradtunk.
- Kérdezhetek valamit? -felültem az ágyon, hogy Robert szemébe nézhessek. Ő ugyanígy tett.
- Bármit –felelte várakozón.
- Ugye, mostmár soha nem hagysz el?
Rob –válasz helyett- a földön heverő nadrágja után kezdett kutatni, aztán előhúzta a telefonját annak zsebéből.
- Gyere ide –vont magához, és egy fotót csinált kettőnkről. –Nézd csak –tolta elém a kis készüléket. –Lehet, hogy nem a legjobb, de egyelőre legyen ez a bizonyítéka annak, hogy melletted leszek, amíg másképp nem döntesz. –azzal levette a mobilom az éjjeliszekrényemről, átküldte rá a képet, és lágyan megcsókolt.
- Nekem ennyi is elég… -suttogtam, ahogy megpillantottam magunkat a kijelzőn: én borzasztóan néztem ki, Rob viszont –aki az átlagosnál is kócosabb hajával is fantasztikusan festett- úgy nézett rám, mintha a legutolsó csoda lennék a földön…
- Együtt reggelizünk? –kérdeztem, mikor láttam, hogy szedegetni kezdi a ruháit a földről.
- Nem lehet. Sajnos sietnem kell, van még néhány hiányos részlet az Újholdban, amit ma be kell fejeznünk.
- Oh, értem.
- Pedig sokkal szívesebben ennék veled, minthogy a kocsiban tömjek magamba valami rémes kaját! Ne haragudj… -mondta bűnbánóan és közelebb jött, hogy megcsókoljon. –Megígérem, hogy legközelebb én magam készítek neked villásreggelit!
- Semmi gond. Megértem… Az ajánlat pedig nagyon kecsegtető! –nevettem, s közben kikísértem őt az ajtóhoz. –Mikor lesz legközelebb?
- Holnap sajtótájékoztatóra megyek, de a kedd az jó. Hívj fel!
- Rendben.
- Hát akkor… szia –köszönt.
- Hát akkor… szia –így én is, de mielőtt az ajkunk összeérhetett volna, Christiana érkezése megzavarta a pillanatot. Szétrebbentünk.
- Ugyan már, miattam nem kell visszafogni magatokat, csak csináljátok egy kicsit arrébb, hogy bemehessek! –trillázta egy kacsintás kíséretében, majd miután zavartan odébbálltunk, egy újabb kacsintást követően betáncolt a konyhába.
- Viszlát kedden –mosolygott rám Robert, és elindult lefelé.
- Viszlát –mondtam én is, és mikor már épp becsuktam volna az ajtót, Rob visszafordult és hosszan, szenvedélyesen megcsókolt.
- Liv, mostmár te vagy a mindenem. –suttogta, azzal eltűnt a lépcsőházban.
Csak álltam ott, mint egy szobor, egészen addig, amíg Christiana a szemem előtt való hadonászásával ki nem zökkentett a hipnózisból; akkor aztán a nyakába ugrottam, és őrült módjára visítani kezdtem.
- Jézusom, Liv, összeroppantasz! Na, mi az már? Jól telt az éjszaka? –kérdezte kajánul vigyorogva.
- Szeret, szeret, szeret! –kiáltottam nevetve, majd a nappali közepére sasszéztam, és pörögni kezdtem.
- Uram-atyám! Föld hívja Olivia Cassidy-t!
- Ezt nézd! –mutattam a fényképünket Chrisnek. –Annyira jóképű és kedves és csodálatos… és annyira…
- Annyira… szereted. –forgatta vigyorogva a szemét barátnőm. –Drágaságom, te rózsaszín felhők közt lebegsz!
És igaza volt.
Soha, de soha nem éreztem ilyen végtelen boldogságot.
Az, hogy néhány nappal ezelőtt követtem azt a két lányt a Davie Street-re, megváltoztatta az életem, és valóra váltotta azokat az álmaimat, amelyekről már réges-rég lemondtam… vagyis inkább féltem tőlük, egészen tegnapig; mert akkor végre ráébredtem, hogy felesleges bármilyen kifogás: Robert szeret engem, én pedig őt – rajongva, önzetlenül, a legtisztább, legforróbb szerelemmel.