Miért nincs még új rész?

Sziasztok!
Tudom, hosszú-hosszú ideje nem volt új fejezet, és sokan már fel sem néznek a blogra.
Az utóbbi hetekben olyan elfoglalt voltam, hogy nem jutott időm írni. Suli, koncertek, vizsgára készülés mellett sajnos a magánéletemre is alig tudtam koncentrálni. Kérlek, nézzétek el ezt nekem. Ma este megpróbálok leülni a kis füzetem elé, persze, nem ígérem, hogy még a héten meglesz, de Karácsonyra mindenképpen szeretném, ha fent lenne a 33. rész. Ugye, még azért várjátok Ti is?:)
Mindenkinek izgalmakban gazdag ünnepi készülődést, a vizsgázóknak pedig sikeres vizsgaidőszakot kívánok, és kitartást!!:)
Szeretettel,
Lana

32. fejezet : Életre szóló döntések

Sziasztok!
Hoztam Nektek valamit, amit már régóta megígértem, és amit már egy ideje vártatok.
Hogy mi az, az olvasásból magától értetődően ki fog derülni. :)
Viszont előreláthatólag csúszni fog a 33. fejezet, már elkezdtem írni, de nagyon sok elfoglaltságom van jelenleg, amik akadályoznak az alkotásban. Remélem, megértitek!
xoxo, Lana

3 nappal később

Robert

Szörnyű idegesség uralkodott el rajtam, olyan mértékű, amilyet eddig csak nagyon ritkán tapasztaltam. Öt percen belül már vagy harmadszor néztem az órámra –pedig tudtam, hogy ettől nem fog hamarabb letelni az a bizonyos időintervallum-, miközben az ajtófélfának támaszkodva próbáltam fülelni a csukott fürdőszobaajtó mögött zajló eseményeket, kevés sikerrel. Azt az utasítást kaptam, hogy ne merjek bemerészkedni, amíg arra felszólítást nem kapok, s bár ezt eskü alatt megfogadtam, minden egyes alkalommal, mikor a dzsekim zipzárja véletlenül koppant egyet a kemény faanyagon, egy zaklatott „Ne gyere be!” kiáltás próbált eltéríteni a bennem még csak fel sem merülő szándéktól, miszerint rátörök az odabent tartózkodó személyre. Azt persze meg kell hagyni, hogy iszonyúan furdalt a kíváncsiság, és már majd’ szétrobbantam az idegtől.
Nem tudom, mennyire tudnék örülni, ha pont most lepne meg a sors egy ilyen volumenű hírrel… Nem feltétlenül magam, hanem inkább Olivia miatt. Alig több mint két hónappal a 20. születésnapja előtt közel sem biztos, hogy ilyen ajándékra vágyik. Ha mégis, és valóban bekövetkezik az, ami ellen most a zsigereim túlnyomó többsége tiltakozik, hát legyen; de addig is –bármily kegyetlenül hangzik is- marad a reménykedés, hogy mindennek nem most jött el az ideje.
Ez a negyedik esténk itt, Salt Lake City-ben. Nem tudom, hogy akkor is ennyit maradtunk volna-e, ha nem történik meg az első nap az a bizonyos „baleset”, mely bár az együtt töltött időre nem nyomta rá a bélyegét, az én idegeimet jelentősen felőrölte.
Bár nem igazán voltam szakértője a női témáknak, másnap Liv az előző délutáni reakciójához, és ezáltal az általam kalkuláltakhoz képest jóval nyugodtabban viselte a ránk nehezedő nyomást, és a helyzetet az ovuláció, a ciklus és a naptármódszer szavakkal próbálta oldani, amiket utoljára talán biológiaórán, de nőtől legalábbis évekkel ezelőtt hallottam. Hogy igyekezzek eloszlatni a tudatomat elhomályosító ködfelhőt, bátorkodtam feltenni egy kérdést, ami egy ideje már motoszkált bennem, de eddig valahogy nem mertem előhozakodni vele, túlzottan kényes mivolta miatt.
- Liv, mikor fog… őőő, szóval tudod… mikor fog megjönni neked?
- 3 nap múlva, 26-án –felelte ő könnyedén, mintha csak az időjárásról faggatnám. -Bár túl sok tapasztalatom nincs ezen a téren, azt tudom, hogy ilyenkor már kevés okunk lehet az aggodalomra.
- Tudod, azért én egy kicsit mégiscsak megijedtem. Nem lehetne ennek utánajárni… mondjuk, egy terhességi teszttel? –kérdeztem, miközben totál hülyének éreztem magam, nem is beszélve a szituáció kellemetlenségéről. De minekután Liv nem csupán az én, de a saját lelki nyugalma végett is beleegyezett, hogy vásároljunk egy ilyen kis kütyüt, mely –rendkívül humorosan- az elején mosolygós, a hátulján szomorú szmájlival borított csomagolásba pakolva, 3 nap elteltével, 99%-os bizonyossággal igazolni tudja, hogy lesz-e baba vagy sem, eljutottunk az ajtófélfánál és a csukott ajtó mögött elért állapotig, melyben már Liv sem volt olyan higgadt, mint előtte. Érthető, hiszen nyilván ő is tartott az eredménytől.
Aztán, ki tudja milyen hosszú és idegtépő várakozás után, de végre meghallottam a hangját a résnyire nyíló ajtóban.
- Mostmár bejöhetsz –mondta halkan, annak ellenére, hogy ketten voltunk a házban. Helen éppen a barátnőivel mulatozott valami női klubban, és fogalma sem volt róla, hogy Olivia mit művel a fürdőszobában. Jobb is, hiszen ha megtudná, azt hiszem, elkergethetnék mindennemű bennem felötlött tervet és vágyat a lányával, és a közös jövőnkkel kapcsolatban.
- Na? –néztem sürgetően Livre, aki viszont szüntelenül a mosdó peremére fektetett tesztet fixírozta.
- Mindjárt kiderül, a használati utasítás szerint két perc alatt kirajzolódik az eredmény. Ha egy vonal, akkor negatív, ha viszont kettő… akkor terhes vagyok.
Szótlanul téblábolva vártuk, hogy történjen végre valami, mikor is Olivia megtörte a csendet.
- Letelt az idő. Megnéznéd, kérlek? –nézett rám könyörgőn. –Egyszerűen nem bírok odamenni. Félek, hogy mi van, ha… tudod…
- Mi lenne, ha inkább együtt néznénk meg? Együtt szúrtuk el, együtt is kell vállalnunk a felelősséget –mondtam, mire Liv lesütötte a szemét.
- Igazad van –felelte, majd bátortalanul a mosdón álló, lázmérőhöz hasonlatos kis tárgyhoz lépett, én pedig követtem.
- Liv?
- Igen?
- Szeretném, ha tudnád, hogy akármi lesz, együtt fogjuk csinálni. Szeretlek, és támogatlak mindenben –bíztattam, majd egyszerre hajoltunk a tesztcsík fölé.
- Nem terhes –állapítottuk meg egybehangzóan, majd a megkönnyebbülés örömétől vezérelve egymás karjába bonyolódtunk.
- Ugye tudod, hogy ha nem lettünk volna ilyen felelőtlenek, nem kellett volna átélnünk ezt a sok, felesleges izgalmat? –kérdeztem figyelmeztetően, tisztában léve a saját józanságom hiányával is.
- Máskor jobban fogunk vigyázni –helyeselt egyetértően ő is, majd felnyalábolta a „bébicsomagot”, én pedig felajánlottam, hogy elrejtem a kocsi kesztyűtartójában, megelőzve ezzel a szomszédok, és főképpen Helen aggályokkal teli faggatózását.
Mire felértem a szobájába, Liv az ágyon elnyúlva édesdeden szunyókált. Nyilván rettenetesen kimerítette őt az elmúlt pillanatok okozta zaklatottság, így jobbnak láttam, ha inkább meg sem kísérelem felébreszteni – majd megágyazom mellette a földön, esetleg alszom a lenti kanapén.
Becsuktam a hálószobaajtót, és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak valamit. Az események engem is próbára tettek, és a torkomat is igencsak kiszárították. Egy forró kávét készítettem, majd letelepedtem vele a konyhapultnál, ahol két szál gyertya pislákolt és vonta be lágy félhomállyal a helyiséget. Ezen kívül az előszobában égő lámpasor és a nappaliban felgyújtott állólámpa gyér világítása adta az alsó szint összes fényforrását.
A kávé és a téli estékhez hasonlatos, idilli hangulat gondolkodásra ösztökéltek.
Mi lett volna, ha a teszt mégis pozitív lesz? Megtartottuk volna a gyereket? Vajon Liv készen áll egy ilyen óriási döntésre? És én készen állok az apaságra?
23 éves vagyok. Mióta beindult a karrierem, a szüleim londoni házát leszámítva nem volt állandó otthonom, sem pedig barátnőm, akihez hazamehettem. Kapcsolataim persze voltak, de sosem éreztem igazán, hogy tartozom valakihez. Most viszont rettenetesen elkezdtem vágyódni valami új és ismeretlen után. Valami után, amit úgy hívnak: család.
Tudtam, hogyha egyszer eljegyzésre kerül a sor, Liv lesz az, akire ráhúzom a gyűrűt. Attól a pillanattól éreztem, hogy megláttam őt. Az első alkalom –mely szerencsére inkább csak szándék volt, mintsem megvalósítás- kudarcba fulladt, így megbeszéltük, hogy várunk a tényleges lánykéréssel, míg legalább meg nem ismerjük egymás családját, és persze, a barátaimat, Kellant, Nikkit és a jó öreg Tomot is be kellene mutatnom.
Biztosan lesznek olyanok a társaságból, akik nem fogadják majd kitörő lelkesedéssel, ha bejelentem a szándékom, mondván: nem az én világom az elkötelezettség, de nem érdekel.
A régi énem százszor is megpróbálta volna lebeszélni önnönmagát a házasságról, azonban ma már másként látom mindezt. Megváltoztam. És pontosan Liv volt az, aki ezt a jobbik énemet előhozta belőlem.
Merengésemet a bejárati ajtó zárjának kattanása, majd léptek zaja törte meg.
- Szervusz, Robert –köszönt Helen, miközben letette a táskáját az egyik konyhaszékre. –Hát te hogyhogy fent vagy ilyenkor? –utalt a szemközti falon ketyegő óra mutatóinak állására.
- Nem tudok aludni –vallottam be, majd a csaphoz sétáltam, hogy elöblítsem a bögrémet. –Meg aztán… jó néhány gondolat kavarog a fejemben.
- Hagyd csak –vette át egy kéz a mosogatnivalót. –Inkább mesélj, mi gyötör!
Vagy most, vagy soha.
- Szeretem a lányod, Helen. Kimondhatatlanul szeretem, és ha eljön az ideje, meg akarom kérni a kezét. Csak róla tudom elképzelni, hogy egyszer majd a feleségem lesz, a gyerekeim anyja, de ehhez a te beleegyezésed is szükséges. Mivel mostanság folyton úton leszünk, először New Yorkba, utána pedig a családomhoz, Londonba, aztán ki tudja, hol állapodunk meg, így szeretném feltenni a kérdést: nekem adod Olivia kezét?
Helen ajkai szelíd mosolyra húzódtak.
- Én ezer örömmel, de tudod, ez nem csak rajtam múlik –felelte. –Liv mit szól hozzá? Bár nagyon önálló lány és mindig is jóval érettebb volt a koránál, félek, ez még egy kicsit korai. Mikor lenne az eljegyzés?
- Mindenképpen szeretném vele megvárni a 20. születésnapját.
- Addig kicsivel több, mint két hónap van hátra. Visszajöttök még? Vagy azért kérted az áldásomat, mert az esküvő napjáig nem is láthatlak benneteket?
- Fogalmam sincs, hogyan alakul majd az életünk, főleg az enyém, ami a filmezést illeti –vallottam be. –De a jövőben szeretnék minél kevesebbet vállalni, hogy több időt tölthessek Oliviával, és persze, a szeretteinkkel is, így amint sikerült vennünk egy házat valahol, és minden az elképzeléseim szerint alakul, küldök egy repülőjegyet, hogy végig a lányod mellett lehess! Szeret téged, és nagy szüksége van rád.
- Köszönöm, Robert, ez nagyon gáláns tőled, de ugye nem feledkezel meg Olivia vágyairól sem?
- Soha nem kényszeríteném rá olyanra, amit ő nem akar –feleltem, majd hálásan megszorítottam Helen kezét. –Köszönöm. Fogalmad sincs, mennyit jelent nekem mindez.
- Azt viszont tudom, hogy a lányomnak mennyit jelentesz te –így ő, majd egy sokatmondó pillantás után jó éjt kívánt, és eltűnt az emeletre vezető lépcső felé.
Még sokáig álltam a félhomályba burkolt konyhában, mielőtt elindultam volna magam is, hogy megágyazzak életem szerelme mellett a földön.
Azonban -legnagyobb meglepetésemre- Livet ébren találtam.
- Ne haragudj –nyöszörögte, miközben megpaskolta maga mellett az ágytakarót. –Sokat aludtam? Mit csináltál?
- Csak egy keveset. És anyukáddal beszélgettem.
- Jaj, ne! –nyöszörögte ismét, miközben a függönyön át beszűrődő fényben alig-alig láthatóan megcsillant az arcára kiült, rémült ábrázat. –Ugye nem traktált téged mindenféle kiskori történettel?
- Sajnos nem –mosolyogtam. –De közel jársz. Ugyanis kegyetlenül és borzasztó alantas módon kielemeztünk téged. Most pedig aludjunk, későre jár már, és lassan össze kell pakolnunk, hogy felkészülhessünk New Yorkra.
- New York?
- Ott lesz a parti, ahol bemutatom neked a barátaim. De most aludj, édes! Én itt vagyok melletted, és álmomban is őrzöm az álmodat… Te vagy a mindenem, kicsi Liv!

31. fejezet : Otthon, édes otthon

Sziasztok!
Újra itt vagyok, és azt hiszem, elmondhatom, hogy révbe értem. Nem szándékozom kisregényt írni, hiszen nem rám vagytok kíváncsiak, de mint azt -emlékeim szerint- augusztus végén említettem, sikerült munkát szereznem. Nos, ezt a munkát most azzal a lendülettel ott is hagytam, mert nem csupán lelkileg, de fizikailag is felőrölt, és semmire nem volt időm mellette. Ezért késett ennyit a fejezet is. De végre szabad vagyok, és bár a zenekarral iszonyatosan jól alakulnak a dolgaink, és előttem áll egy óriási és igen nehéz vizsga is, végre van időm önmagamra és arra, amit szeretek! Igyekszem ezentúl gyakrabban hozni Nektek a frisst, de azért jólesne egy kicsivel több komment... Nem panaszkodni akarok, de az előző rész például teljes mértékben Robról és Livről szólt, azt hittem, több reakció érkezik majd.
Más. Ennek a fejezetnek nagyon fognak örülni azok, akik szeretik a leírásokat (persze, remélem azok is, akik kevésbé!), illetve egy kicsit visszatekinthetünk Olivia múltjába. Kíváncsian várom a véleményeket!
xoxo, Lana

"Választhatnám, a csillagokhoz vezető utat, de én inkább azt választom, amelyikre szükségem van." /Nick Drake/

Világ életemben úgy gondoltam, van valami sajátos varázsa az utazásoknak. Bár legtöbbször kényszerből szálltam vonatra, kiskoromban édesapám sokszor elvitt magával a fellépéseire, és nem csupán az, hogy élvezhettem a játékát, a vele töltött idő miatt a sztrádán való gondtalan száguldás is kedvessé vált számomra.
Ehhez fogható volt az is, ahogy Rob és én szinte hirtelen felindulásból, céltalanul tartottunk Salt Lake City felé, hogy eltöltsünk néhány napot anyámmal.
Mivel a tegnap este túl jól alakult, és tulajdonképpen reggelig ki sem mozdultunk az ágyból, Helen továbbra is úgy tudta, hogy egyedül megyek. Bizonyára dobni fog egy hátast, ha meglátja Robot, de nem csak a meglepetéstől – azóta drukkol nekünk, hogy kimentem Hollywoodba, megpróbálni helyrehozni a dolgokat, ami –bár nem túl zökkenőmentesen, de lássuk be: sikerült is.
Robert ragaszkodott hozzá, hogy az otthonomban, és ne egy szállóban lakjunk az alatt a pár nap alatt, amíg Salt Lake City-ben vagyunk. Szerette volna minél jobban megismerni Helent, és a helyet, ahol felnőttem. Abból az elképzeléséből sem engedett, hogy kényelmesen, kettesben utazzunk, és ő vezessen, így most egy bérelt Audiban –mely nem túl hivalkodó, de mégsem egy rozzant tragacs- ülve közeledtünk a szülővárosom felé.
- Mesélj egy kicsit anyukádról –kérte egyszer csak. –Azt már említetted, hogy szerinte a művészek ingyenélők, de szeretnék róla többet tudni, hogy mégse menjek teljesen felkészületlenül –húzta féloldalas mosolyra a száját, miközben azért a tekintetében zavart aggodalmat véltem felfedezni. Nyilván egyszerre mulattatta és rémítette meg anyámnak ez a kijelentése.
- Nos, a neve Helen, Helen Cassidy. És ne izgulj, azóta, hogy meséltem róla, már megváltozott az elképzelése a művészetekről… Mielőtt kimentem volna utánad, találkoztam vele.
Rob ennek hallatán egy kissé elképedt.
- Nem azt mondtad, hogy nem valami jó a viszonyotok, tudod… édesapád halála, és a költözésed óta? Csodálkoztam is, hogy miért akartál egyáltalán visszamenni hozzá.
- Tudom, de aztán Christiana szervezett egy bulit a tiszteletemre, amire eljött Helen is, mint meglepetés-vendég… Gondolhatod, mennyire meglepődtem… majd utána leültünk egymással, és megbeszéltünk mindent. Végül sikerült tisztáznunk a dolgokat és kibékülnünk, így mikor Chris jóvoltából megkaptam a repülőjegyemet Hollywoodba és az újságírói belépőkártyát, hogy be tudjak jutni a díjátadóra, ott volt mellettem a reptéren is, és támogatott mindenben. Nagyon szép gesztus volt tőle –hadartam.
- Hű, de bonyolult. –Robnak erősen kellett koncentrálnia, hogy egyszerre tudjon rám is és az útra is figyelni. –És milyen alkalomból rendezte neked a barátnőd ezt a bulit?
- Ezt nem is mondtam, de… felvettek a Vancouver Művészeti Akadémiára. –Hát, elérkeztünk a témához, amitől tartottam.
Rob bizonyára egy hatalmasat fékezett volna –egy kissé hirtelen lelassult az autó alattunk-, de szerencsére még időben kapcsolt, hogy a sztrádán vagyunk, így csak az arcára kiült, egyszerre boldog, de inkább döbbent és ijedt arckifejezéséből láthattam, milyen sokkhatás érte a hír hallatán.
- Micsoda? Liv, hiszen ez csodás, de… -kezdte, ám félbeszakítottam.
- Nincs de. Az már biztos, hogy egy évet halasztok. Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom, de mikor döntésre kényszerültem, még csak nem is gondolkoztam, hogy melyik utat válasszam. Téged akartalak, még úgy is, hogy nem voltunk együtt, mert mindennél fontosabbnak tartottam, hogy utánad menjek. És ha ismét elhatározás előtt állnék, ugyanazt mondanám, amit az első alkalommal: azt, hogy veled megyek –feleltem elpirulva, de annál határozottabban.
- Te feladnád az álmodat… értem? –kérdezte Rob ámulva. –Ha egyszer eljön az a pillanat, hogy… tudod, te és én… akkor is, én sohasem kérnék tőled ilyet!
- Mit számítanak azok a vágyaim, amiket bárhol, bármikor meg tudok valósítani, ha van valami nagyobb, amit nem szabad elengednem, soha többé? –leheltem. –Te vagy az igazi álmom, Rob. Ha nem vagy velem, a többi semmit sem ér.
Ekkor az eddig a sebváltón nyugvó kéz gyengéden megszorította az enyémet.
- Pontosan ugyanezt érzem én is –felelte ő. –Az életemnek csak akkor van értelme, ha te a részese vagy, ezt már megtapasztalhattam. Hálát adok a sorsnak, hogy nem veszítettelek el, hogy itt vagy velem, és megígérem, hogy csodásan fogjuk érezni magunkat anyukáddal, és persze, néha kettesben is! –kacsintott.
- Akkor jó –nyugtáztam elégedettséggel vegyes boldogsággal, és kinyújtózkodtam, hogy egy csókot nyomjak Rob arcára. –Látod ott azokat a felhőkarcolókat? Az már Salt Lake City! Közeledünk az otthonom felé!

*

- Megjöttünk! –sikkantottam izgatottan. Ahogy megpillantottam szülőházam kék-fehér sziluettjét, elárasztottak az emlékképek: a felhajtón, melyre most rágurultunk az ezüstös Audival, körülbelül tizenegy évvel ezelőtt még apám öreg Chryslerje állt. Az erkélyre helyezett virágosládákban az október vége-feli időjárást megsínylett, ritkás szirmaikat hullató leanderek rogyadoztak Helen túlbuzgó locsolgatásától ernyedten. Majdnem fél évvel ezelőtt, mikor utoljára láttam a házunkat, a növények még dúsan, békés háborítatlanságban bimbóztak tartóedényeikben, de ezt leszámítva minden olyan volt, ahogy arra emlékeztem.
Komótosan kiszálltunk az autóból, miközben Rob kíváncsian ismerkedett az elé táruló látvánnyal. Bíztatóan belékarolva a bejárati ajtóhoz vezettem, ahol már érezni lehetett a konyhában készülő finomság illatát. Almás kosárkák.
A viszontlátás örömétől vezérelve csengettem be az ajtón, és azzal az egyszerre kicsattanó és meglepődött arckifejezés képével a szemem előtt, amit majd anyám fog produkálni, ha meglát bennünket, együtt. Nemcsak a lányát, egyedül, hanem a férfit is, akiről olyan sokat hallott már, és akiről tudja, hogy milyen fontos nekem. Számításom nem maradt el.
- Szervusztok… nahát! –köszönt Helen megilletődötten, pontosan, ahogy vártam. –Gyertek be, mindjárt kész az édesség! Oli kedvence! –kacsintott Robra, aki zavartan a hajába túrt, majd bemutatkozásra nyújtotta a kezét.
- Robert Pattinson vagyok. Elnézést, hogy ilyen váratlanul… -harapta el a mondatot.
- Ugyan, ugyan, borzasztóan örülök! Végre megismerhetlek! Nem baj, ha tegeződünk? –kérdezte anyám, majd Rob megkönnyebbült fejrázását követően beljebb tessékelt minket. –Helen Cassidy. Érezd otthon magad, Robert! Hozhatok valami hűsítőt? Esetleg egy meleg italt? Mielőtt nekilátnátok a süteménynek.
- Köszönöm, egy kávé jólesne –felelte Rob, miközben az előszobából nyíló nappalit, és a falon függő, keretbe foglalt fényképeket szemlélte.
- Ejha –bökött oldalba vigyorogva, ahogy meglátta a szalagavatós fotómat, majd visszafelé haladva a kronológiai sorrendben megállapodott az édesapámmal közös, születéskori képemnél.
- Nagyon szeretett téged –állapította meg. –Nem csoda, már pelenkás korodban is gyönyörű voltál.
- Rengeteg album van –tért vissza Helen a konyhából, egy gőzölgő bögrével a kezében. –Érdekel? Oli biztosan szívesen megmutatja őket.
- Anya! –torkolltam le, és már hevesen tiltakoztam volna, de Rob megelőzött a szokásos, féloldalas mosolyával kísért bólogatással.
- Tudod, hol találod őket –nézett rám anyám, majd a sütő csipogó hangját meghallva elindult vissza, a zajforrás irányába. –Addig feltálalom az almás kosárkákat.
Félszegen a nappaliban álló széles fiókosszekrényhez sétáltam, hogy előássam az albumokat, melyekben megannyi hosszú év kedves és kevésbé kedves emlékei gyülekeztek. De tulajdonképpen mitől is tartottam? Egyszer úgyis fény derült volna Rob előtt a múltam majdnem minden pillanatára, legyen az keserű, fájdalmas vagy épp örömteli – és ez így is van rendjén. Közösen lapozgattuk a családi relikviákat. Miközben magyaráztam, hogy melyik fotón épp mi van megörökítve, Rob rábukkant egy közel 3 évvel ezelőtti képre.
- Ő kicsoda? –kérdezte, rámutatva a mellettem másfél fejjel magasodó, barna hajú illetőre, akivel szelíd, beállított ölelésbe bonyolódva voltam ábrázolva.
- Ő Eric, a volt barátom. Úgy rémlik, már meséltem róla egyet s mást –feleltem, igyekezve elkerülni az elkerülhetetlent.
- A srác, aki tizenhét éves korodban elhagyott! –bólogatott Rob, de kíváncsisága ezzel nem hagyott alább. Kérdőn nézett rám.
- Egy gimibe jártunk, Eric eggyel felettem. Nagyon tehetséges fotós volt, az érettségi évében már rengeteg felkérést kapott, szinte profiként tekintettek rá a szakmabeliek. A levélben, amelyben elbúcsúzott, csupán az állt, hogy ösztöndíjjal bekerült a Cornell Egyetemre. Nem is kellett felvételiznie, és még állandó munkát is ajánlottak neki, így azonnal New Yorkba költözött… Azóta nem hallottam felőle –vontam meg a vállam sóhajtva.
- Fontos volt neked… igaz?
- Rettenetesen. Ő pedig szó nélkül itt hagyott, egy üzenettel elintézve az egészet. Összetörte a szívemet… Ezért is féltem újra szeretni. De aztán jöttél te, és képtelen voltam elmenekülni, bármennyire is akartam az elején… -feleltem, majd ujjaimmal körbefontam Rob kézfejét. –Ami történt, megtörtént. Eric Webley már a múltam része, és nem is tekintek rá másként. Olyan ez, mint egy heg a tested valamelyik pontján. Egy ideig fáj és a nyoma megmarad, de megtanulsz együtt élni vele és később úgy tekintesz rá, mint valami apró jelre, ami emlékeztet egy régi hibádra.
- Furcsa, hogy nagy szerelmek, melyekről azt hiszed, örökké tartanak, ilyen átalakulásokon képesek végbemenni –gondolkozott el Rob. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, Helen szerencsére betoppant egy nagy tálca illatozó süteménnyel, félbeszakítva kínos merengésünket.
- Éhesek vagytok? –kérdezte anyáskodón, elénk pakolva kedvenc almás édességemet. –Ha mást ennétek inkább, van sajtos makaróni is a tűzhelyen. Ezek a lányom kedvenc ételei –fordult Robhoz, aki maga mellé helyezte az eddig a kezében tartott albumot. –Nem baj, ugye, Robert? Ha tudtam volna, hogy te is jössz… Egyébként, ha már itt tartunk, mit szeretsz? Holnapra elkészítem azt!
- Köszönöm a fáradozásod, Helen, de ezek a sütik nagyon jól néznek ki, és a tésztát is minden formájában megeszem –felelte udvariasan kedvesem, miközben két kosárkát helyezett az egyik kikészített porcelántányérra. De mikor anyu sorolni kezdte az ízlésvilágához közel álló fogásokat, a hamburgernél felcsillant a szeme.
- Hát igen, Rob nem bír nemet mondani a gyorskajára –kuncogtam. –Anya, mutasd meg neki, milyen egy jó, Cassidy-féle házi hamburger!
- Örömmel! Holnap ez fog várni benneteket ebédre! –felelte lelkesen Helen, majd kizavart a nappaliból. –Menj, Liv, vezesd körbe Robertet a házban! A fényképeket ráértek később is nézegetni.
Miután minden helyiséget megmutattam odalent, felmentünk a lépcsőn, hogy a szobám felé vegyük az irányt.
Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy hagytam: a mélykékre festett falakon különböző poszterek, fényképek, keretbe foglalt rajzok és egyéb, színes ábrák sorakoztak szertelen összevisszaságban. Az íróasztalomon régi tankönyvek és néhány szórakoztató mű állt, amiket nem tartottam fontosnak magammal vinni Vancouverbe. Körülöttük tollak, levelek, kacatok. Az asztal alatt a régi magnóm porosodott, mellette egy dobozban pár kazettával. Az ágy pedig bevetve várta, hogy valaki végre összegyűrje a selyemtakaróval elfedett ágyneműt. Ezt Rob is így gondolhatta, ugyanis minekután kíváncsian végigfürkészte a szobámban eluralkodott zsibvásárt, kézen fogva a fekvőhelyhez húzott.
- Gondolod, hogy belefér most egy fél órás csendespihenő? –kérdezte, ujjaival végigsimítva az arcvonalamon.
- Csendesnek én nemigen nevezném.
- Akarlak.
- Mutasd meg, mennyire.
Incselkedésem nem is hathatott volna ösztönzőbben. Rob őrült tempóban kezdte szaggatni a ruháim, bár még így is kínzó lassúságúnak hatott minden mozdulat, amely elvezetett a meztelenségig. Azután a tébolyult kapkodásról lassabbra váltottunk. Mindketten ki akartunk élvezni minden másodpercet. Miközben a nyakától lefelé haladva forró csókokat leheltem Rob izgalomtól liftező felsőtestére, ő ujjaival hol finoman, hol a szenvedélytől elragadtatva szántott végig a hajamon, amely ezektől a mozdulatoktól egyre kócosabb lett, de ezt egy percig sem bántam: megelégelve az izgató, ámde a türelmemet annál inkább próbára tévő előjátékot, Rob szabálytalan ritmusban hullámzó teste fölé kerekedtem, hogy az irányítást átvéve magamban érezhessem őt. Azután elvesztettem az eszemet.
- Liv… -sóhajtotta Rob, majd hirtelen felnyögve körém fonta kezeit, hogy megpróbáljon lelökni magáról, de a derekamat övező szorítás egyszer csak alábbhagyott.
- Liv… elkéstünk –suttogta a szemembe nézve, ködfátyolos tekintetében az ijedtség csillogásával.
- Mi van? –kérdeztem kábán, majd egy csapásra felocsúdtam, ahogy végre eljutott a tudatomig az előbbi kijelentés. Kétségbeesetten Robra néztem, aki addigra feltornázta magát az ágyon és a támlának dőlve, az enyémhez hasonló, magatehetetlen arcmimikát öltve viszonozta a pillantásom.
- Most mégis mi a fenét csináljunk?

Az Audi:
http://i52.tinypic.com/2nld92w.jpg
Olivia szülőháza:
http://i52.tinypic.com/ja7vi8.jpg
A nappali:
http://i55.tinypic.com/5a3jsx.jpg
Eric Webley, Liv volt barátja:
http://i56.tinypic.com/2uqf6z5.jpg
Liv hálószobája:
http://i53.tinypic.com/2ut6tlk.jpg

30. fejezet : B-terv

Sziasztok, csajszik!
Meghoztam a várva-várt részt. Nem mondok semmit, olvassátok el és kommenteljetek!
Szeretném jelezni, hogy munka és koncertezés miatt a 31. fejezet előreláthatóan igencsak csúszni fog, de megteszek minden tőlem telhetőt. Tartsatok velem továbbra is!
Köszönöm az immáron 41 követőt, illetve az egyre több visszatérő olvasót! Ne felejtsetek el csatlakozni a facebook-oldalhoz, ahol a következő friss időpontjain kívül más hasznos információkat is kaphattok!
xoxo, Lana

- Nem bírtam ki… nem bírtam –hallottam a halk zihálást, amint a puha, de annál követelőzőbb ajkak elszakadtak az enyémektől, és a tudatomat elborító ködfelhő végre elszállt a fejem felől. Azonban az még nem kevés időbe telt, hogy feldolgozzam az elmúlt pár másodperc –de az is lehet, hogy hosszú percek- történéseit, és felfogjam, hogy az imént vadul csókoló, tökéletes ívű ajkak, és a rám meredő, szintén tökéletes szempár kihez tartoznak.
- Te, itt… -kezdtem megbabonázva, de aztán észhez tértem. –Akarom mondani… mégis mit keresel itt? Hogy merészeled ezt, azok után, ahogy a legutóbb viselkedtél velem? –szegeztem a kérdést a hibátlan testrészeket birtokló, de annál zavarodottabb személynek az ajtóban, aki szokásához híven most is a hajával babrált.
- Engedd, hogy megmagyarázzam –szuggerált szürkéskék tekintetével, aminek -csak úgy, mint minden egyes alkalommal- most sem maradt el a hatása. –Bejöhetek?
Bágyadtan néztem farkasszemet az engem vizslató szempárral, az „igen” és a „nem, mert éppen kétszemélyes búcsúbulit tartunk a tiszteletemre Chrissel” válaszok között vacillálva, amikor az emlegetett szamár pont feltűnt mellettünk.
- Na neee… –nyújtotta el az utolsó szót. –Vagyis hali… Mi a szösz!? Úgy látom, ebből nem lesz filmezés, nem igaz, Liv?
- Hát… -mekegtem, pillantásommal barátnőm és az ajtóban álló személy között ingázva, de a tanácstalan egy helyben ácsorgást természetesen megszakította Christiana közbenjárása.
- Oké, Brian úgyis moziba akart menni. Majd csörögj, ha van valami, és ebbe beletartozik az is, ha a fejedbe veszed, hogy világgá mész. Na sziasztok! –trillázta barátnőm, azzal már el is tűnt a lépcsőházban.
Képtelen voltam egy hangot is szólni, és nem tudtam, hogy ez azért van-e, mert a döbbenet, az öröm, az értetlenség és más egyéb érzelmek színes palettája kavarog bennem, vagy mert egész egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy az illető, akire tétován, de mindenekelőtt felettébb bárgyú arckifejezéssel bámulok még mindig a bejárati ajtóban, az Robert Pattinson.
- Nos, akkor bejöhetek? –kérdezte ismét, még egyszer végigsimítva madárfészek-szerű haján. –Úgy látom, egyedül maradtunk.
- Csak tessék –feleltem, és odébbálltam, hogy beengedjem őt. –Hozhatok esetleg valamit?
- Nem, Liv, csak ülj le, kérlek, és hagyd ezt az idióta formaiságot… Csak hallgass végig! Engedd, hogy megmagyarázzam! –így Rob.
- És egész pontosan mit akarsz megmagyarázni? Hiszen annyira egyértelmű… De megértelek. Egyébként nekem nem tartozol…
- Ez nem az, aminek látszik! Kristen és én nem járunk! –szakított félbe, mire felkaptam a fejem.
- Hogyan? –Már megint valami ócska trükk a bulvárlapok eladási példányszámainak növelése érdekében, vagy valamelyikük ügynökének az ötletére?
- Soha nem akartam tőle semmit, és ennek jelét is mutattam. Csupán Kristen hitte azt mindig, hogy van köztünk valami, és úgy is viselkedett, rövid pórázon tartott… Azt nem tagadom, hogy hozzá fordultam, amikor felejteni akartam, de minden próbálkozás ellenére sem sikerült kivernem téged a fejemből.
- Lefeküdtetek? –néztem Robra kerekre tágult szemekkel, mire ő heves tiltakozásba kezdett.
- Nem, soha! Nem tudtam megtenni. Egyszerűen csak ő volt az, aki rögtön mellettem termett, amikor összeomlottam, és amikor társaságra volt szükségem, de a végén már képtelen voltam elüldözni magam mellől. A sajtótájékoztatón is minden lépésemet, minden mozdulatomat figyelte, nem akartalak kitenni egyáltalán semmiféle kockázatnak, mondjuk, hogy ismét címlapokra kerülsz… Pedig olyan boldog voltam, amikor megláttalak, a bennem lévő tüske ellenére is. Nem is tudod, mennyit jelent az, hogy utánam jöttél, hiszen így legalább tudom, hogy nincs minden veszve. –hadarta egy szuszra. Furcsán néztem rá.
- És mi lett volna, ha nem kereslek meg, pedig veled akarok lenni? Vagy ami még rosszabb, ha nem találkozunk? Továbbléptél volna, annyiban hagyva a dolgokat, meg sem próbálva utánajárni, hogy vajon mit érzek? Hogy megbántam, amit tettem, és te vagy az egyetlen, akivel le tudnám élni az életem?
- Nem, az biztos, hogy nem adtam volna fel egykönnyen, de gondolj csak bele… Te mit tennél, ha az, akit szeretsz bevallja, hogy belegabalyodott valaki másba, ráadásul minden úgy alakul, hogy azt hiszed, számodra már nincs esély? –kérdezte meggyötört hangon Rob, majd egy kisebb szünetet tartva félve, mélyen a szemembe nézett. –Miatta… emiatt a Jonathan miatt mondtad le az esküvőt?
Most rajtam volt a sor, hogy tiltakozzak.
- Bűntudatom volt amiatt, amit veled tettem, és ez a mai napig nem hagy nyugodni, pedig Nath és én csak barátok vagyunk! –feleltem. –De a legfőbb ok, hogy megijedtem… Még csak akkor szoktam meg Vancouvert, akkor kezdtem igazán az otthonomnak érezni, és egyáltalán… túl korainak tartottam, hogy férjhez menjek. Még be sem töltöttem a húszat, Rob! Alig voltunk együtt, nem ismerjük egymás családját, sőt, én még csak a barátaidat sem! Az a gondolat, hogy ilyen hamar fejest ugorjak egy házasságba megrémített.
- Igazad van –sóhajtotta. –Sajnálom, hogy így lerohantalak ezzel, csak… annyira boldog voltam! Szerettem volna úgy végre, igazán tartozni valakihez, akihez hazamehetek a közös otthonunkba, és egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ez a valaki te magad vagy.
- Nekem nem kell hozzá papír, hogy azt érezzem, hozzád tartozom –suttogtam a padlóra bámulva, mikor is Rob megfogta a kezem.
- Mit szólnál ahhoz, ha elölről kezdenénk mindent? Gyűrűk és papírok nélkül… Rendeznénk egy partit, ahol találkozhatnál a barátaimmal, aztán elvinnélek hozzánk, Londonba, hogy megismerd a szüleim, és te is bemutathatnád édesanyád! Persze, csak ha te is akarod… Ha hajlandó vagy tiszta lappal indítani.
- Semmit sem szeretnék ennél jobban! –leheltem, majd hagytam, hogy az ajkaim engedelmesen elnyíljanak Rob csókja alatt, és magával ragadjon a vágy.
Hosszú-hosszú időbe telt, míg felfogtam, hogy mindez valóban megtörténik. Tegnap még magatehetetlenül, a visszautasítás súlyától görnyedten zokogtam az ágyamon, és eszembe sem jutott, hogy Rob váratlanul besétál majd az ajtómon. Igaz, már megszokhattam volna, hogy a dolgok az életemben szürreálisan hirtelen sebességgel képesek megváltozni, de ez akkor is annyira álomszerű volt.
- Csípj meg –kérleltem Robot, aki most az orrom hegyére lehelt apró csókokat. –Csípj meg, hogy tudjam, nem csak álmodom!
- Ez a valóság, Liv –felelte, miközben óvatosan megszabadított a copfomat összetartó hajgumitól, és ujjaival szétzilálta a tincseimet. –Itt vagyok, és mostmár itt is maradok örökre. –Azzal mondandója megpecsételése végett további csókokat hintett az arcom és a nyakam egyes pontjaira. Megborzongtam.
- Érzed ezt? Érzed, miként száguld a vér egyenesen az arcodba, ahogy elpirulsz, mikor végigsimítok a kulcscsontodon? Érzed, hogy dobog a szívem? –kérdezte, kezem a mellkasára téve. –Nem álmodsz, Liv.
Több sem kellett, hogy Rob felsőtestén kalandozó kezem megtalálja ingének gombsorát, és egy szempillantás alatt megszabadítsam őt a ruhadarabtól. Nem akartam kapkodni, de a szenvedély és a kínzó szomjúság olyannyira eluralkodtak rajtam, hogy azonnal magamban akartam tudni őt. Nem csoda, hiszen a napját sem tudom, mikor érintettem meg utoljára, és a vágyakozás, melyet egész lénye iránt éreztem rettenetesen gyötört.
Úgy látszik, Rob is hasonlóan viszonyulhatott hozzám, ugyanis a felsőm a következő pillanatban már a nappali padlóján hevert, majd újabb és újabb ruhadarabok repültek a lakás különböző pontjai felé, ahogy haladtunk egyre beljebb a hálószobámba, és végül meztelenül, hevesen sóhajtozva rádőltünk az ágyra.
- Annyira hiányoztál –suttogtam, miközben kisimítottam egy kósza hajtincset Rob homlokából.
- Nincsenek rá szavak, hogy te nekem mennyire –így ő, még szorosabbra fonva karját körülöttem, mintha attól félne, hogy egyszer csak kibújok az öleléséből, de ez a veszély sem most, sem az elkövetkezendő percekben nem fenyegetett.
- Szeretlek –súgtuk szinte egyszerre, majd egy érzéki, minden gondolatunkat és érzésünket leleplező csókot követően, kínzó hosszúságú idő után végre egymásba forrtunk.
Rob egyszer vad és gyors, másszor apró és óvatoskodó lökései őrült tempóban sodortak a beteljesülés felé. Megállás nélkül csókoltam, harapdáltam, és cirógattam a nyelvemmel az ajkait, miközben a kezeim sűrű, kócos hajtincseit és széles vállát szántották. Az utolsó impulzust a végkifejlet felé a Rob torkából felszakadó hangos, kéjes sóhaj adta meg, majd néhány másodpercre rá belőlem is hasonló hangok törtek elő, s végül egymásba kapaszkodva, egyszerre söpörtek végig rajtunk a gyönyör rég nem érzett hullámai.
- Hűha –adtam a tudtára elégedettségemet, amint a szavakkal leírhatatlan együttlét után Rob szabálytalan ritmusban pihegő mellkasához simultam. –Azt hittem, annál már semmi sem lehet csodálatosabb, mint mikor ott, az ajtóban állva megcsókoltál, de úgy tűnik, tévedtem.
- Én tudok valamit, ami még ezt is felülmúlja –könyökölt felém Rob. –Te, Olivia. A legjobb dolog, ami valaha megtörtént velem az életemben te vagy –nézett mélyen a szemembe, miközben ujjaival az arcélemet simogatta. –Tudod, volt idő, amikor minden nap hálát adtam a sorsnak, hogy találkoztam veled, aztán csak átkoztam azokat a perceket, amiket nélküled töltöttem el. De ez soha többé nem fog megtörténni!… Egyébként, ha már itt tartunk, mi ez a bőrönd? –nézett értetlenül az ágyról a földre száműzött utazótáskámra. A heves ölelkezésben nyilván nem foglalkozott vele, hogy mit is rak arrébb.
- Mikor jöttél, éppen költözni készültem… vissza, Salt Lake City-be, az anyámhoz. Úgy éreztem, itt, Vancouverben már kimerítettem a lehetőségeim tárházát, meg aztán, túl sok volt a csalódás, a rossz emlék, ami ehhez a városhoz fűzött… Képtelenség lett volna felejtenem –magyaráztam, mire Rob bűnbánóan lehajtotta a fejét, de egy pillanat alatt elértem, hogy ismét belefúrja tekintetét az enyémbe. –Jó is, hogy kérdezted, fel kellene hívnom Helent, hogy változott a terv… Benne lennél egy Salt Lake City-i kiruccanásban? Ha már úgyis bepakoltam… Így végre megismerhetnéd az anyámat, és a helyet, ahol felnőttem. Annyit maradhatunk, amennyit szeretnél, és nem muszáj a mi házunkban aludni, ha kényelmetlennek érzed… Mit szólsz? Eltűnünk csak te és én néhány napra, a Sóstó városában?

29. fejezet : Jobb lesz ez így!

Sziasztok!

Tudom, majdnem két hét telt el a legutóbbi friss óta, és egy olvasót el is veszítettem - azonban köszönettel tartozom azoknak, akik kitartottak mellettem. Nagyon jól estek a dicsérő szavak, amiket a 28. részhez kaptam. Remélem, most is elegendő okot adok majd, hogy gyűljenek azok a kommentek! Hallgassátok szeretettel az egyik aktuális kedvenc számom (Adele - Someone like you), amiről azonnal tudtam, hogy ennek a fejezetnek a zenéje lesz, amint legutóbb meghallottam.
xoxo, Lana

- Miért hívtál ide? –kérdezte Jonathan, ahogy helyet foglalt kedvenc kávézónk, a Rummy’s egyik kényelmes kis babzsákfoteljében. A hangjából tagadhatatlanul érződött a megbántottság – tudtam, cseppet sem alaptalanul.

- Azt hiszem, tartozom egy magyarázattal –kezdtem, mire Nath felvonta a szemöldökét.
- Olivia, én megtettem minden tőlem telhetőt. Ez a te életed, nem várom el, hogy mentegetőzz a döntésed miatt –felelte. –Viszont, mint a barátod, arra azért számítottam, hogy felhívsz, elvégre mégiscsak én voltam az, aki elintézte neked a felvételit.
- Tudom, és pont erről szerettem volna veled beszélni. Nem hívtalak, mert azt hittem, megpróbálsz majd rábeszélni az Akadémiára… Te tudod a legjobban, mennyit ábrándoztam arról, mi lesz, hogyha bekerülök, és mennyit jelentett nekem ez az egész. Sőt, mennyit jelent, a mai napig… De semmi sem annyira fontos a számomra, mint Robert. Választásra kényszerültem, és én azt választottam, amit nem biztos, hogy később is megkapnék… a szerelmet.
- Te tényleg azt hiszed, hogy megpróbáltalak volna befolyásolni a döntésben? Milyen barát lennék? Sok mindent mondhatsz rám, de ha valaki, hát te pontosan tudod, hogy önző az nem vagyok! –emelte fel a hangját Jonathan. Nem igazán láttam még ilyennek – tényleg nagyon megbánthattam őt.
- Annyira sajnálom –leheltem. –Nézd, Nath, én… Vasárnap kimentem Rob után Hollywoodba, és mint látod, nem nyúlt túl hosszúra a látogatás… A helyzet úgy alakult, hogy nem megyek sehová. –Amint ezt kimondtam, a tudatomat elborító emlékképek, és Nath meghökkent pillantása egyszerre késztettek sírásra, de megálltam, hogy a könnyeim menthetetlenül elárasszák az asztalterítőt, és a –még félig teli- kávéscsészémet. Bár tudtam, hogy ismét el kell mesélnem elejétől a végéig a díjátadót és az after party-t, és a tegnapi, sajtótájékoztatós eseményeket –ami egyébként próbára tenné az amúgy labilis érzelmi világomat-, annyiszor átestem már ezen, és az elmúlt néhány napban annyit sírtam, hogy emlékeim szomorú mivolta ellenére is képtelen voltam több könnycseppet ejteni.
- Mi történt? –kérdezte Jonathan ahogy vártam, majd türelmesen, szinte másodpercenként váltakozó arckifejezéssel végighallgatott.
- Jézusom, Livie… Sajnálom –mondta, miután az utolsó betűig kimerítettük a témát. –Ne haragudj, hogy goromba voltam, mikor már így is épp elég rosszul érezheted magad… Nem tudtam, hogy ez van… Mihez fogsz most kezdeni?
Nagyot sóhajtottam, hiszen ez a téma kezdett egy kissé kínossá válni, főleg nekem, mivel én voltam az, aki egyfolytában szívességet kért.
- Arra gondoltam, mégis elkezdeném a színiiskolát. Csak nem jelent gondot ez a három kimaradt nap… vagy igen? –kérdeztem, mert Nath egy kicsit elsápadt.
- Olivia, én nem akarok veled még egy rossz hírt közölni, de… a tanulmányaidat szüneteltettem. Mivel nem kaptam tőled választ, ez volt a lehető legjobb megoldás, amit tehettem. Sajnálom, de csak jövő ősszel kezdheted meg ezt a félévet –mondta szomorúan, lemondó tekintetét rám függesztve.
Hát, pont ez hiányzott, még egy csalódás. De ez most tényleg, száz százalékban az én hibám volt, csak magamat okolhattam érte.
Miért is nem bíztam Jonathanben? Mindig a legjobbat akarta nekem, az én érdekeimet tartotta szem előtt, pedig mindketten tudjuk, mi volt közöttünk. Soha, de soha nem próbálta meg a saját javára fordítani a helyzetet, még olyankor sem, amikor tényleg megtehette volna, például mikor részegen felkerestem a lakásán… Miért pont most beszélt volna a döntésem ellen? Annyira ostoba vagyok… Szörnyen ostoba, és pocsék egy barát.
- Istenem, hogy én mekkora hülye vagyok. Ráadásul rettenetesen viselkedtem veled –nyögtem panaszosan, mire Jonathan közelebb csúszott hozzám a fotellel, hogy kezét együtt érzően rátegye a vállamra.
- Ugyan már, Livie. Ettől még nem dől össze a világ. És meglátod, az az egy év nagyon hamar el fog telni! Tudod mit? Addig is gyakorolok majd veled! Sőt, ha szeretnéd, megkérem Davidet, hogy felléphessünk együtt a Doolinsban! Mit szólsz? Megígérem, hogy mostantól azon leszek, hogy ezt az egészet elfeledtessem veled! Nem fogom hagyni, hogy szomorkodj! –ajánlkozott kedvesen, de ekkorra már megfogalmazódott bennem a megoldás.
- Nath, te mindig tudod, mit kell mondani, és iszonyú hálás is vagyok ezért, de… azt hiszem, már megvan, mit fogok csinálni –mondtam.
Jonathan néhány másodpercig csak bambán pislogott rám, majd az arcára kiült a kétségbeesés, ahogy leesett neki a tantusz.
- Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne! –nézett továbbra is, szinte már könyörögve, de minekután nem kapott választ, folytatta. –Olivia, nem csinálhatod ezt!
- Mi rossz van abban, ha egy kicsit hosszabb időre visszamegyek oda, ahol a gyerekkoromat töltöttem? Hiányzik Salt Lake City, a házunk, a régi szobám… Már a napját sem tudom, mikor voltam utoljára apám sírjánál… így legalább bármikor meglátogathatom őt a temetőben. És most, hogy Helennel is rendeződött a kapcsolatom, csak még több okom van visszamenni… Hidd el, jobb lesz ez így! –magyaráztam, de úgy tűnt, nem igazán sikerült meggyőznöm Nath-et arról, hogy itt az ideje összecsomagolnom, és visszaköltöznöm anyámhoz.
- Olivia, te mondtad nekem, hogy nem menekülhetek a problémáim elől, emlékszel? Mi értelme volt, ha most te is pontosan ugyanazt csinálod? Nem futhatsz el egyfolytában, ha valami nem úgy jön össze, ahogy vártad!
- Te pedig azt mondtad, nem befolyásolsz a döntéseimben, mert az önzőség. Hát akkor szépen, vita nélkül kérlek, hogy ne légy önző! –replikáztam.
- De ez most más! Mi vagy ki elől menekülsz? Robert és az emléke akár két földrésszel arrébb is üldözni fog, hiába köt egy csomó, vele kapcsolatos emléked ide… Ez ellen nem tudsz semmit tenni, és ez így is van jól, hiszen szereted. De mi más oka van, amiért haza kéne költöznöd? Felvettek az Akadémiára, lehet, hogy nem most kezded, de akkor is bent vagy! Van munkád, és vannak barátaid, akiknek fontos vagy! Te pedig szereted ezt a várost… ez lett az otthonod, magad mondtad! –erősködött Jonathan, de mindhiába. Szomorúan megcsóváltam a fejem, majd egy újabb sóhajtás kíséretében megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Ebben a városban számomra már nincs több lehetőség. Kinyitottam minden kiskaput, amit csak lehetett, de azok egy pillanat alatt be is zárultak előttem… Szeretlek titeket, téged, Christ, Maureen-t és a többieket, de nem lehetek pultoslány egy bárban, amíg a napokat számlálom… Nem ez az álmom. Keresnem kell önmagam, és szükségem van egy kis időre, távol innen, hogy begyógyulhassanak a sebeim… Túl sok az emlék. Meg aztán, az anyám is egyedül van, szüksége van rám. Mindketten megérdemeljük, hogy ennyi év keserűség után végre normálisan, békességben eltöltsünk együtt egy kis időt. Amint letelik az egy év, visszajövök és elvégzem az Akadémiát, de engedj el, Jonathan… mennem kell –mondtam, miközben azért mégiscsak meg-megcsuklott a hangom. Hiába, a búcsúzás sosem volt az erősségem.
- Ez azt jelenti, hogy a 365 nap leteltéig most látlak utoljára? –kérdezte az angyalom, akinek a szemében valami mérhetetlen fájdalmat véltem felfedezni.
- Még ma felhívom Helent, és ha rábólint, hogy holnap már vonatra szállhatok, akkor igen… azt –feleltem nehéz szívvel. De ne csüggedj, hívlak majd, és írok is. Néhányszor talán visszajövök, persze, nem ígérek semmit. Nem tudom még, hogyan lesz. Így a legbiztosabb, ha elköszönünk az októberi viszontlátásig.
- És én? Én nem látogathatlak meg?
- Idővel… talán.
- …S mi –az idő halálraítélt foglyai- leszünk a hézagok e furcsa űrben*…
- Nézd csak –mondtam, miközben a felsőm kivágásából elővettem a láncot, melyre a Jonathantől kapott medált függesztettem. –Látod? Mindig itt leszel velem! Itt vagy a szívemben! –suttogtam, majd homlokon csókoltam a legjobb barátot a világon, és sírással küszködve, vissza sem nézve kisiettem a kávézóból.
Önmagam után a búcsú a második azoknak a dolgoknak a listáján, amiket a világon a legjobban gyűlölök.

*

Az utóbbi időszakban már megszokott kép volt számomra, hogy a bőröndöm lassan többször feküdt az ágyamon, félig megpakolva, mint a sarokba dugva, üresen.

Helen sajnálkozva, de többnyire persze örömmel, azonnal beleegyezett, hogy visszaköltözhessek hozzá.
A Firkin & Barmaidben már elintéztem mindent, elköszöntem az én drága Maureen-emtől és Pete-emtől, aki visszahelyezte Bridgetet teljes műszakba –állítása szerint, amíg beugrott helyettem, olyan jól végezte a munkáját, hogy megbocsátott neki-, így az elutazásommal keletkezett, üres hellyel kapcsolatos probléma is megoldódott. Már csak a vonatút maradt hátra, és egyetlen, kicsit bonyolultabb „ügy”, ami megoldásra várt: Chris.
Barátnőm kissé sértődötten ült a nappali kanapéján; nyilván rosszul érintette, hogy nem egyeztem bele az általa kigondolt, a tiszteletemre tartandó búcsúbuliba. Mivel nem éppen örömteli az elutazásom oka, és elegem van abból, hogy folyton el kell köszönnöm azoktól, akiket szeretek, nem tartottam helyénvalónak egy ilyen „mulatozást”. Meg aztán, sokkal szívesebben töltöttem volna az utolsó estémet Chrissel kettesben.
- Ne haragudj rám, most egyszerűen nincs kedvem az ilyesfajta összejövetelekhez –mondtam bűnbánóan. –De kedves tőled, hogy eszedbe jutottam.
- Nem baj –vonta meg a vállát Christiana, de azért még láttam rajta az elkeseredettség nyomait, amiért nem hagytam, hogy kiélje szervezői képességeit. –Elvégre ez az este rólad szól. Mihez van kedved, mit csináljunk?
- Nem is tudom… Talán csak ülnék itt veled a heverőn, egy pohár borral, és hajnalig beszélgetnénk. Mint régen.
- Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk egy filmet? Mondjuk, a Római vakációt! Úgyis az a kedvenced. És azt néztük akkor is, mielőtt vonatra szálltunk… Emlékszel?
- Hogyan is felejthetném el? –feleltem. –Rendben. Római vakáció!
- Hozom a DVD-t. Meg egy üveg bort is! –pattant fel barátnőm, mikor is csengetésre lettem figyelmes.
- Várunk valakit? –kérdeztem, miközben érdeklődve néztem az ajtóra.
- Tudtommal nem –így Chris. –Fogalmam sincs, ki lehet az. Menj, engedd be a látogatónkat, addig én előkészítek mindent a filmezéshez. Akárki is az, remélem, nem marad sokáig, ugyanis találtam egy kis fagyit is a hűtőben, amit nem szívesen osztanék meg egy harmadik személlyel! –kiabálta már a konyhából.
Kíváncsian sétáltam a bejárathoz, majd kinyitva azt egy pillanatra megállt a szívverésem, és a lélegzetem is elakadt.
- Mi a…? –kezdtem, de már nem tudtam befejezni a mondandómat, ugyanis valami puha és lágy befogta a számat, és azon nyomban önkívületi állapotba zuhantam.

A Rummy's:

http://i56.tinypic.com/15ot09h.jpg

*Ismeretlen idézet

28. fejezet : A második első találkozás

Sziasztok, lányok!

Elnézést kérek mindenkitől, hogy késtem a fejezettel, de megvolt rá az okom. Sajnos, nem sajnos az életem egy kész felfordulás és kavalkád lett, az eddigi kemény munkám most hozza meg a gyümölcsét a zenekar terén, valamint álláskereséssel telnek a napjaim, hogy szeptembertől boldoguljak a költségeimmel. Magánjellegű problémák, tudom, de gondoltam, megosztom veletek, hogy tudjátok, miért kell ennyit várnotok a frissre.
Ismét fogok bőven meglepetésekkel szolgálni, de kérlek, ne harapjátok le a fejem. Úgy gondolom, egy történet akkor jó és izgalmas, ha tele van fordulatokkal, no meg, nem kell mindennek "happy end"-el végződnie. ;)

ölelcsókol, Lana

- „Livie, itt Jonathan. Nem tudom, merre vagy, de ma van az első nap az Akadémián. Mivel nem szóltál, arra számítottam, hogy jössz… Amint meghallgattad ezt az üzenetet, sürgősen hívj fel, még ma el kellene döntened, hogy tovább akarsz-e tanulni vagy pedig halasztasz. Hívj… kérlek.” –hallgattam a rögzítőmre mondott, a tartalmából ítélve ma reggeli üzenetet.
Tudtam, hogy Jonathan nem hagyja majd szó nélkül, ha csak simán eltűnök, és nem beszélek vele, de akkor ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak. Nem akartam sem megbántani, sem pedig hagyni, hogy esetleg megpróbáljon befolyásolni a döntésemben, rábeszélve, hogy az Akadémiát válasszam Rob helyett. Mielőtt kézhez kaptam volna az értesítő levelet, már akkor tudtam, hogy a két út közül hova húz a szívem – a színészi álmokat később is megvalósíthatom, de ha hagyom, hogy az igaz szerelem lehetősége –ami jobbára csak egyszer adódik az életben- kicsússzon a kezem közül, ha hagyom, hogy Rob ott folytassa, ahol előttem abbahagyta, azzal mindent elbaltázok, és azt örökké bánni fogom. Persze, az már más kérdés, hogy semmi sem jött össze, de legalább megpróbáltam, mert tudom, hogy Rob nélkül soha, de soha nem lennék igazán boldog.
Tudtam, hogy Jonathan csak segíteni akart, de úgy döntöttem, majd csak később magyarázom el neki részletesen a választásom okát.
„Mindent el fogok mondani” –pötyögtem a telefonba, hogy aztán továbbítsam Nath számára, miközben igyekeztem rendezni kusza gondolataimat. Rémes egy barát vagyok, de csak én tudhatom igazán, mi a jó nekem, ezt az ügyet pedig egyedül kell megoldanom.
- Minden rendben? –kérdezte Inka, mire kizökkentem alélt állapotomból.
- Tessék?… Ja, igen, persze… Hol is tartottunk? –mosolyogtam bárgyún, barátnőm nem kis értetlenségére és döbbenetére.
- Ott, hogy tudom, hogyan segíthetnék neked rendbe hozni a helyzetet… Van még egy esély, hogy találkozhass Robbal. –felelte. Mi ez az egész? Egy újabb haditerv?
- Holnap délelőtt Robert, Taylor és Kristen sajtótájékoztatót adnak a Four Seasons Hotelnél. Ott még el tudnád csípni őt, hogy megbeszéljétek a dolgokat.
- Kristen is ott lesz? –kérdeztem rosszallóan. Cseppet sem volt ínyemre, hogy ismét szembe kelljen néznem azzal a nővel. Volt benne valami, ami egyáltalán nem tetszett, és nem csak az, hogy piócaként csüngött Robon.
- Igen, de ez ne érdekeljen! Olivia, ez az utolsó alkalom, hogy helyrehozz mindent! Kit izgat egy ostoba, elkényeztetett kis nőszemély, aki a nyomodba sem érhet? –Inka olyan kedvesen bíztatott, hogy még véletlenül sem akartam elrontani a kedvét azzal, ha közbeszólok, hogy talán pont Rob az, akit igenis izgat, így hát jobbnak láttam csendben maradni.
- Bár mindkettőnk gépe pont délelőtt indul vissza, szerintem el tudnánk intézni, hogy valamelyik későbbivel menj. Sőt, hogy ne vegyünk zsákbamacskát, be is jelenthetnénk Rob ügynökségénél a részvételi szándékodat. Ő maga nem fog tudni erről semmit, mielőtt elkezdesz ezen rágódni… Nos, benne vagy? Leszel még egy napig Christiana McLaine újságíró?

*

Szótlanul, de annál izgatottabban ültem Inka mellett a limuzinban, ami most a Four Seasons Hotel felé tartott, hogy elvigyen a sajtótájékoztatóra.
A bőröndömet a Marriott recepcióján hagytam, ugyanis sikerült elintézni, hogy egy délutáni géppel mehessek haza, barátnőm viszont egyenesen a reptérre készült, így nem volt túl sok időnk, hogy könnyes búcsút vegyünk egymástól.
Szerencsére ő még tegnap gondoskodott arról, hogy az utolsó, Hollywoodban töltött éjszakánk igazán emlékezetesre sikerüljön. Nem mentünk bulizni, hiszen ahhoz –az Avalonban történtek után- nem volt túl sok kedvem; helyette felhívtuk a szobaszervizt, rendeltünk egy csomó fagyit, és órákon át beszélgettünk. Ez kellett, hogy egy kicsit kikapcsoljak, és erőt gyűjtsek a rám váró, mindent eldöntő feladathoz.
- Olyan kár, hogy nem maradhatok itt veled –mondta Inka. –Sajnos minél előbb vissza kell mennem Helsinkibe, hogy elkészítsem a beszámolót a díjátadóról.
- Nem baj –feleltem. –Délután már én is úton leszek Vancouver felé. Különben is, ezt egyedül nekem kell helyrehozni, te már így is rengeteget segítettél a tervben!
- Tudom, hogy minden rendbe jön majd! –mosolygott. –Bátorság és fel a fejjel! Ne feledd, ez a Kristen semmi hozzád képest! Piskóta az egész! Paskapuhe! – tett hozzá még valamit finnül, amit nem értettem, de Inka arckifejezéséből ítélve nem dicshimnuszt zengett. Én is elmosolyodtam.
- Ég veled! Hiányozni fogsz!
- Majd írok levelet! Felhívlak néha! És lehet, hogy meg is látogatlak! Én bármikor szívesen látlak, ha Finnországban jársz! –hadarta barátnőm az elguruló autóból, miközben bőszen integetett. Még egy percig bámultam, ahogyan a fekete Lincoln eltűnik a láthatáron, majd nagyot sóhajtva a hotel felé indultam.
Néhány rajongó, fényképész és újságíró már lehorgonyozott a Four Seasons bejárata előtt, hogy minél többet kaphasson az emberek millióit lázban tartó sztárokból. Én is beálltam közéjük, de inkább hátul maradtam, nehogy egyből kiszúrjon valami szemfüles paparazzi, és azt sem szerettem volna, ha Rob hanyatt-homlok menekül vissza az épületbe, csak mert megzavarja őt a látványom.
Furcsa, hogy néhány héttel ezelőtt hasonló körülmények között találkoztam először vele, igaz, akkor egészen másképp viszonyultam hozzá. Ódzkodtam a viselkedésétől, attól, ahogy rám nézett, most viszont bármit megadnék azért, hogy legalább végighallgasson –noha fogalmam sem volt, hogyan is kezdhetném a mondandómat-.
Egy csapat lázban égő tini sikoltozására, kiáltásokra, és vakuk villanására lettem figyelmes. Gyorsan a nyakamba akasztottam a Chris által rámruházott plasztikkártyát, majd nem törődve a dühösen az orruk alatt sziszegő, kevésbé rámenős sajtósokkal és más egyéb személyekkel, előrébb furakodtam a tömegben. Aztán a bejáratnál megjelentek ők hárman.
Elsőként Taylor Lautner, akit látva Inka biztosan elolvadt volna itt mellettem, és majdhogynem egyszerre Rob, és a nyomában kiskutyaként koslató Kristen Stewart, aki szemmel láthatóan alig akart elmozdulni mellőle.
Egyfolytában vigyorgott rá, hozzásimult, és frivol pillantásokkal bombázta, mit sem törődve a körülöttük lévő újságírókkal, Rob pedig mindannyiszor azzal a féloldalas mosolyával viszonozta a gesztusokat, amit úgy imádok.
Próbáltam finn barátnőm szavaival nyugtatgatni magam Kristent illetően, de nem igazán sikerült. Ki vagyok én hozzá képest? Csak egy senkiházi, vancouveri kis fruska, aki épphogy ki tudja fizetni a számláit.
Egy valamit viszont biztosan tudtam: szeretem Robot, és bármit, akármit megtennék érte, elmennék akár a világ végére is, hogy visszaszerezzem. Sokszor hibáztam, de mit számít, hogy nem vagyok sztár, vagy hogy nincs sok pénzem, ha Rob is belém tudott szeretni?
Ez a gondolat adott elég erőt és bátorságot, hogy kijátsszam az utolsó kártyalapot, és mindent vagy semmit alapon éljek az egyetlen megmaradt lehetőségemmel.
- Figyelj csak, lefoglalnád egy percre Kristent? –szólítottam le egy idősebb tinilányt, és a nyakába akasztottam a kártyát. Válaszként lelkes bólogatást kaptam, majd a lány utat tört magának, hogy Kristen közelébe férkőzhessen. Megvártam, míg Rob jó néhány lépésnyi távolságra kerül tőle, hogy autogramot adjon egy baseball-sapkás, vámpírfogat viselő kisfiúnak, majd egyenesen elé álltam.
- Feltehetnék egy kérdést? –köszörültem meg a torkom, amire Rob –anélkül, hogy felnézett volna- rávágott egy „tessék”-et, de rövid hatásszünet után felkapta a fejét, és azzal a furcsa, egyszerre csodálkozó, dühös, és bűnbánó tekintetével meredt rám.
- Beszélnem kell veled –mondtam halkan, mire Rob azonnal arrébb termett, hogy kiosszon még pár aláírást.
- Ne haragudj, de látod, hogy most nem érek rá –felelte, miközben álmosolyt villantott az éppen a fényképezőjüket kattintó anya-lánya rajongópáros és egy fotóriporter felé, én azonban láttam, mennyire zavart valójában.
- Nem baj, akkor majd ha végeztél. Van itt, nem messze egy csendes kis kávézó… -Próbáltam magabiztos lenni, de valahogy éreztem, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Mi több, Rob egyáltalán nem akart beszélgetni.
- Nem lehet –bökte ki röviden a választ, miközben Kristenre sandított, aki rosszallóan figyelte minden mozdulatát, majd arrébb ment néhány lépést. Követtem.
- Ő az oka, igaz? Miatta nem akarsz meghallgatni. –A torkom összeszorult, miközben tudatosult bennem, hogy Rob számára már végképp megszűntem létezni. Mindent elrontottam, de esélyem sincs jóvátenni, hiszen Kristen bekerült a képbe.
- Mit akarsz, Olivia? –kérdezte Rob szinte alig hallhatóan, összeszorított ajkakkal, miközben egyre csak a körülötte hemzsegő embertömegnek pózolt.
- Azt akarom, hogy figyelj rám, hogy meghallgass végre! –Mintha egy teljesen másik Robert Pattinson állt volna előttem, olyan érzésem támadt. Ez nem az a kedves, félénk srác, akit egykor ismertem. –Idejöttem, és igen, újságírónak adtam ki magam, csak hogy megtaláljalak! Hibát követtem el, méghozzá óriásit, de féltem. Emberek vagyunk, Rob. Mindannyian elszúrhatjuk, de most azért vagyok itt, hogy megmagyarázzam és jóvátegyem a dolgokat! Adj egy esélyt, hogy helyrehozhassam! Ez minden, amit kérek tőled… Kérlek –suttogtam szinte könyörögve, könnyektől elhomályosult tekintettel, miközben vártam, hogy Rob mondjon valamit.
- Olivia, az idők változnak –sóhajtotta végre hosszú szünet után, de nem ez volt a válasz, amire vártam. –Elhagytalak, hogy túl tudjam tenni magam a történteken, és ez sikerült is… Új életet kezdtem, erre idejössz és felforgatsz mindent… Igen, szerettem volna és vártam, hogy utánam gyere, de ez hetekkel ezelőtt volt. Azóta minden más lett. Sajnálom.
A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon, miközben Kristen csörtetett oda hozzánk, és furakodott kettőnk közé.
- Befejeztétek? –kérdezte álszent mosollyal, miközben a szemei szikrákat szórtak felém. Rob bólintott, majd pár lépéssel arrébb ment az őt a karjánál fogva vonszoló nővel, de még így is tisztán hallottam a köztük zajló diskurzust.
- Ki ez a csaj? –vetette oda Kristen, mire Rob csak ennyit válaszolt: Senki.
Senki. Ez lennék én. Minden, ami köztünk volt Roberttel, egyszerre megszűnt, és a helyét egy óriási, tátongó lyuk vette át.
Hát ennyi. Vége. Nincs tovább. Itt az ideje, hogy eljusson a tudatomig, hogy Rob és én már csak a múlt részesei vagyunk; hogy a férfi, akit szerettem, és akit teljes szívemből szeretek továbblépett, és újra megtalálta a boldogságot.
Nekem is ezt kellene tennem, megpróbálni emlékként tekinteni erre a kapcsolatra, és lezárni az életem ezen szakaszát. Idővel talán sikerül, abban az egyben viszont biztos voltam, hogy Rob nélkül minden kétségbeesett próbálkozás ellenére, soha nem leszek igazán boldog.
Vissza se néztem, úgy menekültem el a Four Seasons Hoteltől, pont úgy, mint az első találkozásunkkor, hosszú-hosszú hetekkel ezelőtt. Csakhogy most a veszteség, a sors, nem pedig Rob szemtelenül vizslató pillantása elől futottam.
Gyorsan leintettem egy taxit. Még volt fél órám annak a gépnek az indulásáig, amivel eredetileg repültem volna haza. Bár Inka elintézte, hogy az eggyel későbbivel mehessek, még megvolt a régi jegyem, és minél előbb otthon akartam lenni Vancouverben, hogy visszatérjek a barátaimhoz, a munkámhoz, és az egyszerű, megszokott életemhez, ahol minden úgy folytatódik majd, ahogy eddig is, az elutazásom előtt: a normális kerékvágásban, Robert nélkül.

A Four Seasons:
http://i54.tinypic.com/11vo56r.jpg

Frissítés

Sziasztok!

Szeretném jelezni, hogy a következő fejezetet szerda helyett -előreláthatólag- pár nappal később tudom csak hozni. Elnézést kérek mindenkitől! Bevallom, mikor elkezdtem írni a részt, egy kis válság ért a továbbiakkal kapcsolatban, nem tudtam, hogyan folytatódjon a történet. Azóta -hál' istennek- ismét megtalált az ihlet, csakhogy egy egész estés koncertre kell készülnöm a zenekarommal, így a próbafolyamatok töltik ki a szabadidőm nagy részét. Nem panaszkodom, mert hihetetlenül élvezem, de így sajnos most kevésbé tudok az írásra koncentrálni. Azért igyekszem a hét végére HÉTFŐ ESTÉRE hozni a frisst, kérlek Titeket, tartsatok ki!

xoxo, Lana

27. fejezet : Kiderül az igazság

Sziasztok!
Tudom, tudom. Tegnapra ígértem az új részt, de mikor fel szerettem volna tölteni, az internetem épp akkor mondott csődöt... Ne haragudjatok! Most viszont meghoztam, és azt tanácsolom, hogy akit megkavart a köztes fejezet (Jonathan), az olvasson vissza egy picit. Lesznek, akik utálni fognak, de remélem, sikerült fokoznom az izgalmakat! Jó szórakozást!
xoxo, Lana

Nem egyedül ült az asztalnál – ott volt vele valaki más is. És annak a valakinek az ajkai mágnesként tapadtak Rob szájához, aki heves csókokkal viszonozta a közeledést, olyan szenvedélyes és követelőző csókokkal, amelyekkel engem halmozott el korábban.
Nem szólhattam egy szót sem. Hogyan is szólhattam volna, mikor pont én vagyok az, akinek nincs joga ítélkezni a férfi felett, akit megcsalt? Az egészben csak az fájt, hogy nem volt hozzám őszinte. Hogy a nő, akinek az ajkait hosszasan birtokolta, éppen az volt, akivel már annyiszor hírbe hozták, és akit minden egyes alkalommal letagadott: Kristen Stewart.
A tekintetemet elhomályosító könnyfátyol akkor vált még vastagabbá, amikor a nyomomban loholó biztonsági őrök erős szorítását éreztem a két karom körül. A patáliára nem csupán a számomra néhonnan ismerős, azonban többnyire ismeretlen –de minden bizonnyal jelentős- személyiségek figyeltek fel; Rob és Kristen is zavarodottan szétrebbentek, hogy aztán minden figyelmükkel a zajforrás felé összpontosítsanak. Miközben a két gorilla agresszívan és ellentmondást nem tűrően ráncigált lefelé a lépcsőn, még láttam Robert egyszerre döbbent és riadt arckifejezését, ahogy a pillantásunk találkozott.
Nem tudtam, mi lenne a jobb: ha utánam jönne, roppant kínos helyzetbe hozva ezzel mindkettőnket, vagy ha egyszerűen hagyná, hogy kitegyék a szűrömet és egyedül süllyedjek el szégyenemben… Azonban a körülmények még a lehetséges végkifejleteknél is komplikáltabban alakultak.
- Chris? –Hallottam egy ismerős hangot, ahogy a biztonságiak kifelé cibáltak az ajtón –nem mintha bármiféle ellenállást is tanúsítottam volna-. Annak ellenére, hogy nem az én nevem hangzott el, tudtam, hogy a szólongatást nekem címezték, így hát –könnyektől elvakított szemekkel bár, de felfigyeltem.
Inka állt a klub előtti járdán, kócosan, ziláltan és meglehetősen rémült állapotban.
- Mit csinálnak vele? Azonnal engedjék el! –kiabálta az őröknek, és már rohant is, hogy kiszabadítson a szorításukból, persze, mindhiába. Csupán annyit sikerült elérnie, hogy a föld helyett az ő karjaiba lökjenek erőteljesen, amitől „kolléganőm” –erre a szóra gondolatban cinikusan felnevettem- egy kissé meg is ingott.
- Jól vagy, Chris? –nézett rám aggódva, de minekután egy hang sem jött ki a torkomon, a biztonságiak felé fordult. –Mégis, mi folyik itt?
- Ez a nő megpróbált beszökni a rendezvényre, miután nem volt hajlandó felmutatni az igazolványát! –vetette oda az egyik nagydarab férfi.
- Azzal erősködött, hogy rajta van a listán, aztán pedig előállt mindenféle kifogással –így a másik, aki inkább mentegetőzéssel, mintsem flegma szigorúsággal próbálta megmagyarázni az Inka előtt nyilván kínosnak vélt helyzetet.
- De hát rajta is van! A neve Christiana McLaine, és újságíróként jött ide Vancouverből! Mondd meg nekik, Chris! –nézett rám Inka, de én csak lemondóan megcsóváltam a fejem. Képtelen voltam tovább hazudozni.
- Sajnálom –suttogtam elcsukló hangon. –Hazudtam. Hazudtam neked is, és mindenki másnak. Az igazság az, hogy más vagyok, mint akinek valójában hittél. –Próbáltam Inka szemébe nézni, de annyira szégyelltem magam, hogy legtöbbször inkább a cipőm orrát bámultam, akár egy kisgyerek, akit rajtakaptak csínytevés közben. Mennyire szánalmas… A szemem továbbra is égett a kicsordulni készülő könnyektől, de halkan kifújva a tüdőmben rekedt levegőt tovább folytattam a valóság leleplezését. –Nem vagyok sem Christiana McLaine, sem pedig újságíró, csak egy egyszerű pultoslány, aki helyre akarta hozni, amit elrontott –mondtam. Inka sötétbarna szempárja kerekre tágult a döbbenettől, ahogy feldolgozta a hallottakat, majd a leblokkolt állapotból kijózanodva hirtelen a megbántottság és a düh vegyes érzelmei mutatkoztak meg az arcán.
- Nos –vetette oda a rajta tükröződő grimaszokkal ellentétben sziklaszilárd higgadtsággal. –Ezt már semmiképp nem tudod jóvátenni. –Azzal Inka elindult az út mentén várakozó limuzin felé, és vissza sem fordulva beült, hogy aztán néhány másodpercre rá el is tűnjön az éjszakában.
Nem tudtam, mitévő legyek. Mostmár tényleg, istenigazából egyedül maradtam egy illúziókkal teli városban, kártyavárként összedőlt tervvel, a saját hazugságom dugájába dőlve.
Tudtam, hogy az ötletemnek –miszerint minden más lehetőséget félredobva szökjek be a klubba- még meglesz a böjtje, de a bent történtek alapján jobb lett volna, ha inkább otthon maradok, és megpróbálom csendben felépíteni az új életemet, ahogyan Rob is tette.
Miért is gondoltam, hogy várni fog rám? Azok után, amiket műveltem vele bolond lett volna nem visszarohanni Kristen karjai közé. De legalább jó helyen van. A saját, álmokkal és lehetőségekkel teli, csillogó kis világában, amibe –néhai viselkedése és vélekedése ellenére- úgy tűnt, nagyon is beleillett.
Nem bírtam tovább – a szememet szúró könnyek óhatatlanul is kicsordultak.
Torkig voltam ezzel az őrülettel. Szerettem volna elvonulni a világ elől –ha már egyedül vagyok, akkor tényleg legyek is úgy- valami nyugodt helyre, de azt itt nem tehettem meg; az úttesten egyre megszaporodott a limuzinok, az azokban érkező sztárocskák és a paparazzik száma, így jobbnak láttam eltűnni a helyszínről. Nem akartam újabb pletykák és fényképek áldozatának kitenni magam, és szerettem volna minél távolabb lenni az Avalontól és az azt körülvevő nyüzsgéstől, így sietve leintettem egy taxit.
- A Marriottba, legyen szíves –mondtam a sofőrnek, és már indultunk is a szállás felé.
A szobámba érve aztán rádőltem az ágyra, és zokogtam egy kiadósat. Sosem gondoltam volna, hogy az életem valaha is ennyire összeomlik majd, és most, hogy megtörtént, csak még felfoghatatlanabb volt az egész.
Az elkeseredéstől vezérelve, hirtelen felindulásból a bőröndömhöz ugrottam, hogy aztán –továbbra is fékezhetetlen, kétségbeesett zokogással- belehajigáljam, ami a kezem ügyébe akadt, mikor is kopogtattak.
Az ereimben hirtelen megfagyott a vér. Alattomosan hulló könnyeimet törölgetve léptem a bejárathoz, és remegő kézzel, az elém táruló látványtól való félelem szülte óvatossággal kinyitottam azt.
- Odaát hallani, hogy sírsz –mondta Inka, kiábrándult, ugyanakkor aggódó tekintetét rám függesztve, majd a pillantása hirtelen rólam az ágyamon heverő, félig –hanyagul- megpakolt utazótáskámra tévedt. –Mit csinálsz?
- Elmegyek –szipogtam a földre meredve. –Itt már nincs maradásom.
- Na jó –Inka maga felé fordította lehorgasztott fejemet. –Most bemegyek, te pedig szépen elmondod, hogy mi a fene folyik itt, ami miatt hazudnod kellett.
Tétován arrébb álltam az ajtóból, hogy utat engedjek az ellentmondást nem tűrően az ágyamhoz vágtató egyszemélyes kihallgató bizottságnak. Talán ha fény derül a teljes igazságra, Inka majd megbocsát, és én sem fogom rosszul érezni magam, mert mindvégig hazudtam neki.
- Hallgatlak –nézett rám, miután feszélyezve leült a termetes fekvőhelyre.
- Hát jó –sóhajtottam, majd belekezdtem a terjedelmes, de mindenekelőtt bonyolult történetbe. Végül is, vesztenivalóm az már nincs, nem igaz? –A nevem Olivia Cassidy. Vancouverből jöttem, de a foglalkozásom nem újságíró, hanem mint már mondtam, pultoslány. Christiana a barátnőm, aki felajánlotta, hogy jöjjek el helyette a rendezvényre, hogy visszaszerezhessem a szerelmemet, akit az én hibámból elveszítettem. –Inka értetlenkedő pillantását látva, és a kérdést –melyet nekem szegezni készült- megelőzve belefogtam a második számú, talán százszor elismételt, és még az előzőnél is szövevényesebb cselekmények összességébe Robról, Jonathanről, a köztünk kialakult szerelmi háromszögről, az eljegyzésről, majd Chris ötletéről, hogy magamat újságírónak kiadva jussak be a díjátadóra, és hódítsam vissza a férfi szívét, aki nélkül mit sem ér az életem.
- Te jó ég –Inka hitetlenkedve meredt rám. –Te vagy az az Olivia, Robert Pattinson volt barátnője!?… Hogy én milyen egy buta fruska vagyok! –kiáltotta a felismeréstől sújtottan. –Még Finnországban is megjelent egy csomó pletykalap a képetekkel, nem hiszem el, hogy nem ismertelek meg… Hogy a csudában lehetek ilyen vak?! Te meg… miért nem ezzel kezdted?
- Nos –hebegtem, egy kissé zavarba jőve Inka reakciójától. –Szerettem volna, hogy még véletlenül se derüljön fény az ittlétemre, hiszen ha valahogy Rob fülébe jutott volna, hogy utána jöttem, talán még azelőtt elmenekült volna innen, hogy elindult az after party-ra. Ahol nem mellesleg Kristen Stewartba gabalyodva találtam rá…
- Jaj nekem! De hisz ez szörnyű! Ne haragudj rám, én… Én nem tudhattam, min mész keresztül.
- Nem, te bocsáss meg nekem. Tudod, mikor ide jöttem, nem tudtam, hogy kiben bízhatok és kiben nem. De aztán megismertelek, és rettenetesen éreztem magam amiatt, hogy nem voltam hozzád őszinte! Csak hát… fogalmam sem volt, mit szólnál, ha egyszer csak bejelenteném, hogy nem az vagyok, akinek kiadtam magam –magyaráztam bűnbánóan. –Azért remélem, lehetünk még barátok, annak ellenére, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztem.
- Olivia, én az első perctől barátként tekintettem rád, amint szóba elegyedtünk a repülőtéren… -mosolygott finn beszélgetőtársam, majd rövid szünet után folytatta. –Az életben sok minden közbejöhet, amire nem számítunk, sokszor fogunk csalódni, mire elérjük a céljainkat, de azt nem szabad hagyni, hogy bármiféle kudarc eltántorítson tőlük! Ha Robert igazán szeret, vissza fog jönni hozzád. Te pedig, ha igazán szereted őt, nem adhatod fel a harcot. És tudom is, én hogyan segíthetnék ebben… megvan még a plasztikkártyád? –kérdezte, hangja pedig valamiféle cselszövésről árulkodott. Fogalmam sem volt, Inka hova akar kilyukadni mindezzel, de bólintottam, majd a táskámért mentem, hogy kivegyem belőle a Chris nevével ellátott kis plakettet.
Ekkor vettem észre, hogy a telefonom kijelzője nem világít. Ó, jaj! Még Vancouverben, a reptéren kapcsoltam ki, és úgy látszik, annyira megfeledkeztem róla, hogy a felszállás óta ilyen állapotban hagytam. Csak remélni tudtam, hogy Helen és Chris nem kerestek, különben már rég idegbajt kaptak miattam…
Fogtam a kis készüléket és beütöttem a pin-kódomat, hogy legalább egy rövidke sms-ben tudassam velük: élek. Azonban a mobilom éles csipogása és a kijelzőn megjelenő, a hangpostámhoz tartozó számok arról tettek tanúbizonyságot, hogy nem hiába aggódtam.
„Önnek egy új üzenete érkezett” –olvastam még, mielőtt kétségbeesett pillantást vetettem barátnőmre, és a fülemhez emeltem a kagylót.

-Meglepetés fejezet-

Sziasztok, lányok!
Először is, hálás vagyok azoknak, akik erőt vettek magukon, és megajándékoztak néhány kommenttel, valamint az egyre növekvő követők számáért is köszönetet kell mondanom. Nagyon jól esik, hogy ilyen sokatokat érdekel a történet, hogy elmondjátok a véleményeteket, hiszen végre elértem a célom, azt, hogy tanuljak és inspirációt nyerjek tőletek. Igyekszem mindig olyan részeket hozni, amik elnyerik a tetszéseteket, és ez -úgy látom, javarészt sikerült is.
Egy különleges fejezettel készültem Nektek. Arra gondoltam, nem ártana tisztázni néhány dolgot - hogy miket és hogyan, arra majd olvasás közben rá fogtok jönni. Nem lett túl hosszú, de nem is az volt a célom, hogy regényt írjak, hanem hogy képet kapjatok a háttérben zajló eseményekről. Akiben megfogalmazódik valamilyen gondolat, az kérem, ossza meg velem bátran! Jó szórakozást!
xoxo, Lana

"A barátság számtalan dolgot magában foglal: az élet bármely helyzetében készen áll segítségedre, sohasem jön alkalmatlan időben, soha sincsen terhünkre. Ezért szokták mondani, hogy a tűzre és vízre nincs többször szükségünk, mint a barátságra. Hiszen a barátság nem csak a boldogságot aranyozza be még ragyogóbban, hanem a bajokat is elviselhetőkké teszi azzal, hogy osztozik bennük és részt kér belőlünk." /Cicero/

7 órával korábban

Jonathan

Kora délután jókedvűen fütyörészve, kezemben egy frissen vásárolt, jókora lekváros baguettel, és két pohár kávéval indultam dolgozni az Akadémiára.
Új nap, új kihívás, új diákok. Többek között Olivia is, akivel a sikeres felvételije óta nem beszéltem, így bátorkodtam feltételezni, hogy találkozunk és neki is hoztam egyet a kedvenc csokis macchiatomból.
Azonban mikor az épületbe érve belestem a tanterembe, ahol a mai nap első drámaórája zajlott, Livie arcát nem láttam sehol. Pedig azt az arcot ezer közül is megismerném…
- Biztos bent van, talán csak én nem látom az ajtóból –nyugtattam magam, majd rájöttem, hogy annál, hogy a folyosón ücsörögve végigvárom, míg mindenki kijön a teremből, egyszerűbb és kevésbé idegölő módja is van Olivia ittlétének felderítésére.
Bekopogtattam az iroda ajtaján.
- Jonathan, jó reggelt! –köszöntött a mindig mosolygós, őszülő hajú titkárnő.
- Neked is jó reggelt, Rosie! A segítségedre lenne szükségem. Beiratkozott már egy bizonyos Olivia Cassidy?
Rosie leemelt egy mappát az asztalán heverő stócról, és a benne lévő papírokat kezdte lapozgatni.
- Sajnos nem. Ő talán a barátod?
- Igen, jó a kapcsolatom vele… legalábbis eddig azt hittem –motyogtam alig érthetően, miközben átjárt a felismerés.
- Akkor mondd meg neki, hogy feltétlenül döntsön a jogviszonya felől! Tudod, hogy annak a jelentkezését, aki az első napon nem iratkozik be, másnap töröljük! Így is rengetegen várnak a helyre. –Rosie aggodalmaskodva megcsóválta a fejét, majd visszarakta a mappát az iratköteg tetejére, gondosan eligazgatva a kupacot.
- Rendben. Azonnal beszélek vele! –feleltem, azon imádkozva, hogy Livie csak elfelejtette, hányra kell jönnie, de ezt a reményekkel teli feltevésemet azonnal elvetettem, amint rájöttem, hogy kapott egy értesítőt az Akadémiától, benne minden fontos részlettel. De mi van akkor, ha a levél még a kézbesítés előtt elkallódott? Vagy Livie épp nem volt otthon, amikor megérkezett, és a barátnője elfelejtette odaadni neki?
Ilyen és ehhez hasonló, képtelen gondolatok kavarogtak a fejemben, holott tudtam, Olivia tisztában volt vele, mikor van a beiratkozás, s az első nap is egyben. Talán csak tegnap este sokáig dolgozott, és elaludt. Ez a lehetőség még számba jöhetett, mint a feltételezhető indokok egyike.
Előkaptam a zsebemből a mobilom, és azonnal tárcsázni kezdtem a számát. Azonban kiderült, a félelmem nem volt alaptalan – még csak ki sem csöngött, máris egyből az üzenetrögzítő monoton hangja kapcsolt be.
- Livie, itt Jonathan. Nem tudom, merre vagy, de ma van az első nap az Akadémián. Mivel nem szóltál, arra számítottam, hogy jössz… Amint meghallgattad ezt az üzenetet, sürgősen hívj fel, még ma el kellene döntened, hogy tovább akarsz-e tanulni vagy pedig halasztasz. Hívj… kérlek. –hadartam a sípszó után, majd kapkodva kinyomtam a telefont.
Az órámra nézve megállapítottam, hogy még van időm a korrepetálás kezdetéig. Miért ne járhatnék én magam utána, hogy Olivia milyen okból kifolyólag nem ad magáról életjelet?
Fogtam a dzsekimet, és sietős léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn, hogy aztán leintsek egy taxit. Normális esetben tömegközlekedéssel mentem volna, hisz igyekeztem spórolni, de ez az ügy –mivel nem tűrt halasztást, és mivel Livie van ennyire fontos nekem- megkövetelte a bőkezűen szórt dollárokat.
Először a munkahelye, a Firkin & Barmaid felé vettem az irányt. Ha ott nincs, a főnöke vagy a barátnője, az az idősebb pultos biztosan meg tudják mondani, merre találom.
Az ajtóra még ki volt függesztve a „zárva” tábla, de mivel odabent mozgást véltem felfedezni, bátorkodtam egy kissé erőteljesebben bekopogni.
- Fiatalúr, ha nem látná, még nem nyitottunk ki! –jött ki erélyesen, de feltűnő érdeklődéssel méregetve a –emlékeim szerint Pete nevű férfi. –Miben segíthetek?
- Itt van Olivia? Muszáj beszélnem vele! –kérleltem sürgetve, de mindhiába – a pasas tehetetlenül megcsóválta a fejét.
- Hát, alaposan elkerültétek egymást… öhm, Jonathan, ha nem tévedek –nézett rám kérdőn, mire bólintottam. –A kis virágszál már úton van Los Angeles felé, hogy visszahódítsa a széptevője szívét.
Az arcomra rettenetesen fájdalmas és csalódott grimasz ülhetett ki, ugyanis Pete együtt érzően rátette a kezét a vállamra.
- Sajnálom, lehet, hogy ezt nem tőlem kellett volna megtudnod. Gyere be, a vendégem vagy egy italra –ajánlkozott, de én visszautasítottam a felkínált lehetőséget.
- Nem, köszönöm, most… most mennem kell –dadogtam, és ismét leintettem az első üres taxit, amit megláttam, a fickó pedig vállát megvonva visszament a bárba.
Az autóban ülve egyszerre fogtak el a dühös, elkeseredett és sajnálkozó gondolatok.
Tudtam, hogyha eljön az a nap, amikor Livie választásra kényszerül, a szíve úgyis Robert felé húzza őt. De miért nem volt képes szólni nekem? Azt hittem, vagyunk annyira jó barátok, hogy elmondja, miként döntött, pláne, hogy én voltam az, aki ezt az egész lehetőséget elintézte neki. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb erőbedobással beszéltem rá, mint kellett volna, de ez volt minden vágya, amiért Vancouverbe költözött, nem akartam, hogy utólag bánja meg azt, hogy nem ment el.
Most, hogy úton volt egy több mint 1200 mérföldre lévő nagyvárosba, abba a világba, ami után annyira sóvárgott, és amitől mindig is félt, és elérni sem tudtam őt, fogalmam sem volt, mitévő legyek.
Próbáltam úgy gondolkodni, hogy neki mi lenne a legjobb –elvégre mégiscsak róla van szó, én pedig mindig is az ő érdekeit tartottam szem előtt-, amikor eszembe jutott az egyetlen kézenfekvő megoldás. Ha akar, ma estig még változtathat rajta, ha nem, jövőre még mindig ott áll majd a lehetőség, hogy valóra váltsa az álmát.
Az iroda számát kezdtem tárcsázni.
- Halló… Rosie, itt Jonathan. Sajnos a barátommal nem sikerült beszélnem, viszont egy ismerősével igen. Kérlek, vedd elő Olivia Cassidy papírját, és írd rá, hogy a tanulmányait csak jövő ősszel kezdi meg… Igen, majd én aláírom, mint megbízott. És igen, biztos vagyok benne, hogy ez lesz számára a lehető legjobb megoldás!

Rosie:
http://i53.tinypic.com/axnnuh.jpg

26. fejezet : A díjátadó

Sziasztok!
Mivel a két hónap kihagyás ellenére azért felfedezni véltem némi érdeklődést, meghoztam az új fejezetet. Előre mondom, ne harapjatok :DD Viszont nagyon szeretnék több kommentet kapni, úgy gondolom, ez a rész igazán megérdemel párat. Minél több visszajelzés érkezik, annál szívesebben írok én is, és annál hamarabb jön a folytatás...
Szép hétvégét és jó éjt mindenkinek!
xoxo, Lana

- Készen állsz? –kérdezte Inka.
- Azt hiszem, igen –feleltem, lenyelve a torkomban lévő hatalmas gombócot. –Tudod mit, menj csak előre! Ott van Nina Dobrev, felteszek neki néhány kérdést! –füllentettem, rögtönzött kis hazugságomat megtoldva az első hangzatos sztárnévvel, ami eszembe jutott, mire Inka bólintott, majd a sofőr szélesre tárta a limuzin ajtaját. Azonban kiszálláskor olyan dolog történt, ami igencsak zavarba hozott, és amire magam sem számítottam…

Egy elegáns, öltönybe öltözött férfi állt Inka és elém, mielőtt egy lépést is megtehettünk volna.
- Láthatnám a meghívóját vagy a kártyáját, kisasszony? –kérdezte, mire mindketten az ittlétünk célját igazoló kis plasztik után kezdtünk kutatni, amely –nekem, természetesen a táskám legmélyén rejtőzött. Azonban mielőtt még minden magammal hozott dolgot kiszórtam volna a földre, a biztonsági ember illedelmesen maga felé fordított.
- A kérdés a hölgynek szólt. Ön menjen csak nyugodtan, eszemben sincs feltartóztatni! –mosolygott kedvesen. A fenébe!
Lopva Inkára pillantottam, aki szemöldökét felvonva, igencsak furcsállva fogadta a szituációt, de egy pillanattal később előzékenyen legyintett, mikor látta, hogy tanácstalanul toporgom egy helyben. Azt nyilván nem tudhatta, miért.
- Semmi baj, Christiana, menj csak nyugodtan! Úgyis interjút akartál készíteni! –mondta, majd meglengette kártyáját a fickó orra előtt, aki azonban ahelyett, hogy odafigyelt volna rá, engem méregetett gyanakodva.
- Christiana? –kérdezte, s arca olyan ábrázatot öltött, mintha most próbálná meg beolajozni a régen elrozsdásodott agytekervényeit. Ó, az ördögbe is!
- Na jó, tényleg előre megyek! Ott van Anna Paquin, muszáj őt elkapnom egy percre! –Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy lelépjek, mielőtt az öltönyös biztonsági őr összerakná a puzzle darabkáit.
Anélkül, hogy hátranéztem volna, az oldalsó bejárathoz siettem, és csak remélni tudtam, hogy a helyzet finn „kolléganőm” és a fickó között tisztázatlan marad. Már az is elég volt, hogy ő tudja, ki vagyok, nem hiányzott még valaki a sorból, pláne, ha az a valaki maga Inka. Kedvel és megbízik bennem, tehát nem ez lenne a legjobb módja, hogy fény derüljön a valódi kilétemre.
A színház nagyobb és zsúfoltabb volt, mint amilyennek képzeltem. Az est csillagain kívül rengeteg újságíró, riporter, operatőr és hozzájuk hasonló személyiség, valamint pezsgőt és apró szendvicsfalatkákat kínáló pincér volt jelen az épület falain belül. Mindenki ráérősen csevegett és nevetgélt – a díjátadó 20 órai kezdettel volt kitűzve, addig pedig még volt egy kis idő.
Úgy döntöttem, azt a röpke háromnegyed órát a mosdóban vagy valami más, eldugott helyen töltöm, ahol még csak véletlenül sem szólít le senki, és amit a fotósok is messziről elkerülnek. Ekkor láttam meg az ismerős, vörös hajzuhatagot, és Inka kutakodó pillantását, amely vélhetően engem pásztázott a fontos emberek seregében.
Mit tehetnék? Rohanjak el előle? Előbb vagy utóbb úgyis egymásba botlanánk, a meneküléssel pedig csak felhívnám magamra a figyelmet, és tovább növelném a lebukás rizikóját. Így hát úgy csináltam, mint aki a falnak támaszkodva pont őt várja – mikor észrevett, bőszen integetni kezdtem.
- Csak hogy megtaláltalak! –lihegte. –Mi volt ez odakint?
- Fogalmam sincs –hazudtam ismét. –Szerintem az a férfi összekevert valakivel. –Körbenézve láttam, hogy éppen egy fotós tart felénk, de aztán szerencsére megállapodott a Twilightból jól ismert Taylor Lautnernél. Jaj nekem! A szívem egy hatalmasat dobbant, a látószögem pedig innentől csak arra a területre terjedt ki, ahol állt. Ha itt van ő, akkor…
- Figyelj, nem megyünk ki és foglalunk valami jó helyet? Nagyon bánnám, ha elhappolnák előlünk az összes széket, és emiatt nem látnánk semmit! –Kétség sem fért hozzá: berezeltem. Egyszerűen megrémített a gondolat, hogy bármikor összetalálkozhatok Robbal, de hiába a jó kifogás, sajnos Inka is észrevette a fényképésznek lazán pózoló Taylort.
- Elment az eszed?! –kérdezte a nyálát csorgatva, miközben egyre csak imádott bálványát figyelte. –Látod, ki van ott? Erre vártam, amióta megtudtam, hogy kijutok ide, Hollywoodba!
- Szerinted… Robert Pattinson is megérkezett már? –tettem fel félve a kérdést, amire egy vállrándítás volt a válasz.
- Nem láttam sem őt, sem a többi Alkonyatos szereplőt. De kit érdekel?! Egek, micsoda feneke van! –áradozott Inka, továbbra is azzal foglalatoskodva, hogy imádatának minden egyes porcikáját megcsodálja.
- Ugyan már, csak azt ne mondd, hogy jobban érdekel egy tizenhét éves srác, minthogy normális ülőhelyet szerezzünk! –nevetést színleltem, majd társamba karolva megpróbáltam őt finoman kifelé terelni.
- De hát csak huszonegy éves vagyok! Csak négy évvel fiatalabb nálam! A finn nők szeretik a fiatalabb fiúkat! –magyarázta tiltakozva Inka, de egy kis unszolást követően sikerült rávennem, hogy velem tartson a nézőtérre.
A tévések és a sajtó munkatársai számára fenntartott helyek középtájt voltak, és az első sorokat már mind elfoglalták, úgyhogy nem maradt túl sok választási lehetőségünk. Nem is baj, hiszen így legalább esélyem volt meghúzni magam.
A show –óriási zenebona és fényjáték kíséretében- elkezdődött.
Más –általam ismert gálákkal ellentétben, itt nem volt állandó műsorvezető. Először a díjátadó házigazdája mutatta be a rendezvényt, majd kategóriánként egy-egy híresség jelentette be a győztest, és nyújtotta át a –leginkább egy fáklyához hasonlatos, fekete trófeát. Mikor kiderült, hogy Taylor Lautner kapta a legjobb feltörekvő színésznek járó díjat, Inkát nem lehetett lelőni. Szinte már ugrálva, teli torokból kiabálta kedvence nevét, a körülöttünk ülők nem kis meglepetésére és bosszúságára. Kristen Stewart lett a legjobb fantasy színésznő kategória győztese, azonban nem jelent meg, hogy átvegye a díját. Furcsának találtam, de a szívdobogásom egészen addig nem tért ki a normális ritmusából, amíg be nem jelentették, hogy Rob lett ugyanennek a kategóriának a férfi győztese, és amíg hasonlóképp ő sem ment fel a színpadra a trófeáért.
Most én álltam fel a székből, és nyakamat nyújtogatva próbáltam kideríteni, mi lehet az oka, hogy egyikük sem tűnik fel és veszi át a neki járó kitüntetést, de nem láttam semmit. Csak azt sikerült elérnem, hogy a bejáratnál megszólító, öltönyös férfi leplezetlen aggodalommal idesiessen.
- Mi a probléma, kisasszony? Ha azért ült ide, mert előrébb már nem volt hely, adjon egy percet, és…
- Semmi szükség rá! –Próbáltam illedelmesen mosolyogni, de az idegesség túlságosan is kiülhetett az arcomra, ugyanis –a zakója zsebére illesztett plakett szerint Lucas nevű biztonsági őr egy kissé meghátrált.
- Akkor miben lehetek a segítségére?
Kioldalogtam a székek között, hogy még csak véletlenül se hallja senki, amit kérdezni fogok.
- Meg tudná esetleg mondani, hogy Rob… Robert Pattinson merre tartózkodik? Az előbb, mikor szólították, nem…
- Tudtam, hogy maga az! –szólt közbe Lucas, széles mosolyt villantva rám. Inka kétségbeesetten méregetett a székéből. –Nos, az előbb kaptam az információt, hogy Mr. Pattinson nemrég érkezett meg az after party helyszínére. Óhajtja esetleg, hogy elkísérjem az autójáig?
- Nem, köszönöm, inkább csak arra kérném, kezelje diszkréten a jelenlétemet, és azt, hogy a továbbiakban hol szándékozom tölteni az estét. Bárki kérdezné, a nevem Christiana McLaine, és a Vancouver Magazine-tól jöttem, hogy anyagot gyűjtsek a gáláról szóló cikkemhez. –daráltam, s közben őszintén reméltem, hogy valóban bízhatok ebben a fickóban.
- Biztosíthatom a teljes tapintatosságom felől, bár felteszem, nem én vagyok az egyetlen személy, aki tudja, hogy itt van, kisasszony. A maga helyében viszont ragaszkodnék ahhoz, hogy mégiscsak elkísérjem, a hely ugyanis tele van paparazzikkal.
- Ez esetben, kérnék még egy utolsó szívességet.
- Menjünk –mondta az öltönyös, aki mostmár testőrként is funkcionált, és elém vágva, szapora léptekkel húzott maga után az egyik oldalsó kijárat felé. –Tudok egy biztonságosabb utat.
Gyorsan hátrapillantva még láttam, amint Inka értetlenül fordul utánam, de magyarázkodni már nem volt időm.
Minél előbb oda kellett érnem az Avalonba, hisz ez volt az utolsó lehetőségem.
A kocsiig tartó, végtelenül hosszúnak tűnő úton Lucas agresszívan hessegette az éppen kattintani készülő lesifotósokat, míg én az arcom takargatásával próbáltam védekezni ellenük. Szerencsére nem voltak olyan sokan, így egy-két, a ruhámról és a hátamról készült képtől eltekintve sikerült megúsznom és beszállnom a limuzinba.
- Köszönöm! –kiáltottam még a garde-de-dame-omnak, majd bediktáltam a sofőrnek a címet.
Az Avalon Klub számomra úgy nézett ki, mintha véletlenül Hollywood utcáira pottyant volna egy épület Bagdadból. Az egyetlen megkülönböztetés a vörös szőnyeg, és a bejáratnál sorban állók szabályos rendjének fenntartására szolgáló kordonok voltak, persze, a mai estén szó sem volt semmiféle sorról, ugyanis az egész helyet a díjátadón részt vevők számára bérelték ki, a gála pedig még nagyban zajlott. Ezért is reménykedtem benne, hogy hamar megtalálom majd Robot.
Az autóból kiszállva a bejárathoz siettem, ahol már előrelátóan felmutattam a retikülömből kihalászott, Chris névjegyével fémjelzett plasztikkártyát, és türelmetlenül vártam, hogy a biztonsági őr ellenőrizze a listát. Azonban mielőtt beviharozhattam volna, a másik őr megragadta a karomat.
- Kérnék valami iratot, amivel igazolni tudja a személyazonosságát! –dörmögte, cseppet sem barátságosan.
- Tessék? De hiszen rajta vagyok a listán! Ott a nevem! –mutogattam. Kezdtem nagyon, de nagyon pánikba esni.
- Sajnálom, de a stafftól muszáj igazolványt kérnünk! A szabály az szabály! –felelte a másik, aki az előbb a nevekkel teli papírt böngészte.
- Hát jó, megnézem… de lehet, hogy otthon felejtettem –próbáltam bájosan mosolyogva, de egyre fogyó türelemmel kivágni magam, mire az őrök összenéztek. Így hát tovább játszottam. –Olyan kevesen vannak bent… nem lehetne ez esetben eltekinteni a szabályoktól? Különben is, nem ismernek meg? –pislogtam rájuk, mire az egyik gondolkodóba esett.
- Ami azt illeti, Archie, nekem nagyon is ismerős!
- Erről van szó! –mondtam, és futásnak eredtem befelé. Tudtam, hogy ennek az őrült ötletemnek még nagy lesz az ára, de nem volt más választásom, és jelen esetben csak az érdekelt, hogy végre szembenézhessek Robbal.
Egy rövid terepszemlét követően láttam, hogy lent, a tánctéren nincs senki, csupán megterített büféasztalok sorakoznak a fal mellett néhány, szalvétákat hajtogató és a dekorációkat rendezgető pincérrel körülvéve –akik most leginkább velem és a nyomomban koslató biztonságiakkal voltak elfoglalva-, így az utam csakis felfelé vezethetett, ahol halk zene és beszélgetések morajának összemosódott zaját véltem felfedezni. Mint egy őrült felcaplattam a földszintet az emelettel összekötő csigalépcsőn, hogy aztán az egyik sötét sarokban, egy kis asztalnál meg is találjam, aki miatt idejöttem.
Ami pedig ezután történt, az már csak néhány keserves másodperc szilánkos töredéke volt.

A Görög Színház:
http://i51.tinypic.com/213kf48.jpg
Lucas:
http://i51.tinypic.com/280jhuw.jpg
Az Avalon kívülről:
http://i54.tinypic.com/2jg79c8.jpg
Belülről:
http://i53.tinypic.com/2m440ms.jpg