Először is, hálás vagyok azoknak, akik erőt vettek magukon, és megajándékoztak néhány kommenttel, valamint az egyre növekvő követők számáért is köszönetet kell mondanom. Nagyon jól esik, hogy ilyen sokatokat érdekel a történet, hogy elmondjátok a véleményeteket, hiszen végre elértem a célom, azt, hogy tanuljak és inspirációt nyerjek tőletek. Igyekszem mindig olyan részeket hozni, amik elnyerik a tetszéseteket, és ez -úgy látom, javarészt sikerült is.
Egy különleges fejezettel készültem Nektek. Arra gondoltam, nem ártana tisztázni néhány dolgot - hogy miket és hogyan, arra majd olvasás közben rá fogtok jönni. Nem lett túl hosszú, de nem is az volt a célom, hogy regényt írjak, hanem hogy képet kapjatok a háttérben zajló eseményekről. Akiben megfogalmazódik valamilyen gondolat, az kérem, ossza meg velem bátran! Jó szórakozást!
xoxo, Lana
"A barátság számtalan dolgot magában foglal: az élet bármely helyzetében készen áll segítségedre, sohasem jön alkalmatlan időben, soha sincsen terhünkre. Ezért szokták mondani, hogy a tűzre és vízre nincs többször szükségünk, mint a barátságra. Hiszen a barátság nem csak a boldogságot aranyozza be még ragyogóbban, hanem a bajokat is elviselhetőkké teszi azzal, hogy osztozik bennük és részt kér belőlünk." /Cicero/
7 órával korábban
Jonathan
Kora délután jókedvűen fütyörészve, kezemben egy frissen vásárolt, jókora lekváros baguettel, és két pohár kávéval indultam dolgozni az Akadémiára.
Új nap, új kihívás, új diákok. Többek között Olivia is, akivel a sikeres felvételije óta nem beszéltem, így bátorkodtam feltételezni, hogy találkozunk és neki is hoztam egyet a kedvenc csokis macchiatomból.
Azonban mikor az épületbe érve belestem a tanterembe, ahol a mai nap első drámaórája zajlott, Livie arcát nem láttam sehol. Pedig azt az arcot ezer közül is megismerném…
- Biztos bent van, talán csak én nem látom az ajtóból –nyugtattam magam, majd rájöttem, hogy annál, hogy a folyosón ücsörögve végigvárom, míg mindenki kijön a teremből, egyszerűbb és kevésbé idegölő módja is van Olivia ittlétének felderítésére.
Bekopogtattam az iroda ajtaján.
- Jonathan, jó reggelt! –köszöntött a mindig mosolygós, őszülő hajú titkárnő.
- Neked is jó reggelt, Rosie! A segítségedre lenne szükségem. Beiratkozott már egy bizonyos Olivia Cassidy?
Rosie leemelt egy mappát az asztalán heverő stócról, és a benne lévő papírokat kezdte lapozgatni.
- Sajnos nem. Ő talán a barátod?
- Igen, jó a kapcsolatom vele… legalábbis eddig azt hittem –motyogtam alig érthetően, miközben átjárt a felismerés.
- Akkor mondd meg neki, hogy feltétlenül döntsön a jogviszonya felől! Tudod, hogy annak a jelentkezését, aki az első napon nem iratkozik be, másnap töröljük! Így is rengetegen várnak a helyre. –Rosie aggodalmaskodva megcsóválta a fejét, majd visszarakta a mappát az iratköteg tetejére, gondosan eligazgatva a kupacot.
- Rendben. Azonnal beszélek vele! –feleltem, azon imádkozva, hogy Livie csak elfelejtette, hányra kell jönnie, de ezt a reményekkel teli feltevésemet azonnal elvetettem, amint rájöttem, hogy kapott egy értesítőt az Akadémiától, benne minden fontos részlettel. De mi van akkor, ha a levél még a kézbesítés előtt elkallódott? Vagy Livie épp nem volt otthon, amikor megérkezett, és a barátnője elfelejtette odaadni neki?
Ilyen és ehhez hasonló, képtelen gondolatok kavarogtak a fejemben, holott tudtam, Olivia tisztában volt vele, mikor van a beiratkozás, s az első nap is egyben. Talán csak tegnap este sokáig dolgozott, és elaludt. Ez a lehetőség még számba jöhetett, mint a feltételezhető indokok egyike.
Előkaptam a zsebemből a mobilom, és azonnal tárcsázni kezdtem a számát. Azonban kiderült, a félelmem nem volt alaptalan – még csak ki sem csöngött, máris egyből az üzenetrögzítő monoton hangja kapcsolt be.
- Livie, itt Jonathan. Nem tudom, merre vagy, de ma van az első nap az Akadémián. Mivel nem szóltál, arra számítottam, hogy jössz… Amint meghallgattad ezt az üzenetet, sürgősen hívj fel, még ma el kellene döntened, hogy tovább akarsz-e tanulni vagy pedig halasztasz. Hívj… kérlek. –hadartam a sípszó után, majd kapkodva kinyomtam a telefont.
Az órámra nézve megállapítottam, hogy még van időm a korrepetálás kezdetéig. Miért ne járhatnék én magam utána, hogy Olivia milyen okból kifolyólag nem ad magáról életjelet?
Fogtam a dzsekimet, és sietős léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn, hogy aztán leintsek egy taxit. Normális esetben tömegközlekedéssel mentem volna, hisz igyekeztem spórolni, de ez az ügy –mivel nem tűrt halasztást, és mivel Livie van ennyire fontos nekem- megkövetelte a bőkezűen szórt dollárokat.
Először a munkahelye, a Firkin & Barmaid felé vettem az irányt. Ha ott nincs, a főnöke vagy a barátnője, az az idősebb pultos biztosan meg tudják mondani, merre találom.
Az ajtóra még ki volt függesztve a „zárva” tábla, de mivel odabent mozgást véltem felfedezni, bátorkodtam egy kissé erőteljesebben bekopogni.
- Fiatalúr, ha nem látná, még nem nyitottunk ki! –jött ki erélyesen, de feltűnő érdeklődéssel méregetve a –emlékeim szerint Pete nevű férfi. –Miben segíthetek?
- Itt van Olivia? Muszáj beszélnem vele! –kérleltem sürgetve, de mindhiába – a pasas tehetetlenül megcsóválta a fejét.
- Hát, alaposan elkerültétek egymást… öhm, Jonathan, ha nem tévedek –nézett rám kérdőn, mire bólintottam. –A kis virágszál már úton van Los Angeles felé, hogy visszahódítsa a széptevője szívét.
Az arcomra rettenetesen fájdalmas és csalódott grimasz ülhetett ki, ugyanis Pete együtt érzően rátette a kezét a vállamra.
- Sajnálom, lehet, hogy ezt nem tőlem kellett volna megtudnod. Gyere be, a vendégem vagy egy italra –ajánlkozott, de én visszautasítottam a felkínált lehetőséget.
- Nem, köszönöm, most… most mennem kell –dadogtam, és ismét leintettem az első üres taxit, amit megláttam, a fickó pedig vállát megvonva visszament a bárba.
Az autóban ülve egyszerre fogtak el a dühös, elkeseredett és sajnálkozó gondolatok.
Tudtam, hogyha eljön az a nap, amikor Livie választásra kényszerül, a szíve úgyis Robert felé húzza őt. De miért nem volt képes szólni nekem? Azt hittem, vagyunk annyira jó barátok, hogy elmondja, miként döntött, pláne, hogy én voltam az, aki ezt az egész lehetőséget elintézte neki. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb erőbedobással beszéltem rá, mint kellett volna, de ez volt minden vágya, amiért Vancouverbe költözött, nem akartam, hogy utólag bánja meg azt, hogy nem ment el.
Most, hogy úton volt egy több mint 1200 mérföldre lévő nagyvárosba, abba a világba, ami után annyira sóvárgott, és amitől mindig is félt, és elérni sem tudtam őt, fogalmam sem volt, mitévő legyek.
Próbáltam úgy gondolkodni, hogy neki mi lenne a legjobb –elvégre mégiscsak róla van szó, én pedig mindig is az ő érdekeit tartottam szem előtt-, amikor eszembe jutott az egyetlen kézenfekvő megoldás. Ha akar, ma estig még változtathat rajta, ha nem, jövőre még mindig ott áll majd a lehetőség, hogy valóra váltsa az álmát.
Az iroda számát kezdtem tárcsázni.
- Halló… Rosie, itt Jonathan. Sajnos a barátommal nem sikerült beszélnem, viszont egy ismerősével igen. Kérlek, vedd elő Olivia Cassidy papírját, és írd rá, hogy a tanulmányait csak jövő ősszel kezdi meg… Igen, majd én aláírom, mint megbízott. És igen, biztos vagyok benne, hogy ez lesz számára a lehető legjobb megoldás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése