25. fejezet : Küldetés a nagyvárosban

Hát, sziasztok. Jó hosszú kihagyás után, de ismét itt, újult erővel, a vizsgákkal magam mögött. Hosszú és fárasztó időszakom volt, bár tudom, ez nem mentség arra, hogy ilyen sokáig nem volt új fejezet. Ezalatt két olvasót elveszítettem, azonban nemrég a szám kiegyenlítődött, ugyanis két új követő is feliratkozott a blogra, szeretettel köszöntöm Őket! Remélem, a régiek közül is vannak még, akiket érdekel a történet, és továbbra is szívesen figyelemmel követnék kis csapatunk, Rob, Olivia, Jonathan és a többiek kalandjait. Nem ígérek semmit, hiszen a múltkor sem tudtam betartani, csak annyit mondhatok, mostantól képes leszek több időt az írásra fordítani, mint vizsgaidőszakban. Nem fogok kommentekért könyörögni és határokat szabni, hiszen ennyi szünet után hogyan is várhatnék el bármit? Csak jó érzés lenne látnom, hogy vannak még érdeklődők... Nem is szaporítom tovább a szót, íme a 25. fejezet, mely a szemkápráztató Los Angelesben, Hollywoodban játszódik.
xoxo, Lana

Bár már október közepe volt, és az időjárást többnyire szélfútta, esős napok jellemezték, csodálatos, napsütötte vasárnapra virradtam.
Még volt néhány órám a los angelesi járat indulásáig, és ezt az időt pakolással és készülődéssel igyekeztem eltölteni, valamint beugrottam a Firkin & Barmaidbe, hogy lemondjam a hétfő estét, ugyanis pont be voltam osztva akkorra.
Pete nem fogadta kitörő lelkesedéssel a híremet, miszerint –jobb híján Bridgettel kell majd pótolnia a hirtelen keletkezett űrt.
- Drágám, rendkívül örülök a lehetőségednek, de nem tudtál volna előbb szólni? Semmi kedvem újra alkalmazni azt a szerencsétlen leányzót! –panaszkodott kissé házsártos főnököm. –Te vagy az én kiváló munkaerőm!
- Tudom, Pete, de én is csak nem rég értesültem, hogy ma utazom –mentegetőztem. –Különben is, csak egyetlen estéről van szó!
- És ha összejön a dolog, és L.A-ben maradsz a szívtiprónkkal?
- Nos, ott biztos nem, és egyébként, akkor is vissza kéne jönnöm elintézni egy csomó dolgot… Különben meg én lennék a legboldogabb, ha Rob visszafogadna, de erre sajnos nem sok esélyt látok –sóhajtottam lemondóan.
- Szivi, tudod, hogy a fiúkat szeretem, de a kis szupersztár hülye lenne, ha nem bocsátana meg egy ilyen csajnak, mint te! –csóválta a fejét Pete. –Fiatal vagy, hamvas és gyönyörű, ki ne vágyna egy ilyen virágszálra?
- Akarod mondani, egy ilyen ostoba perszónára, aki megcsalta őt! –fakadtam ki, ezredszerre is elátkozva magam, amiért képes voltam elüldözni magam mellől a szerelmemet. –Rob elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy soha többé nem akar látni.
- Ugyan már! Szeret téged, a szerelem pedig nem múlik el olyan könnyen, mint hiszed! –Pete lekapott két feles poharat a bárszekrényről, és megtöltötte őket –az üveg címkéje szerint portoricoi rummal. –Mindannyian követünk el hibákat. Na, nesze, fogd meg ezt, és igyunk a kis akciódra! –mondta, és összekoccintván poharainkat egyszerre húztuk le az édes italt.

*

A reptérre induláskor Chris és Helen is egyaránt ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjenek, én viszont nem adtam le abból az elképzelésemből, hogy kifizetem a taxi árát. Így is rengeteget költöttek rám az előző nap, nem hiányzott még az is, hogy állják a fuvart.
Ahogy a hátsó ülésről kinéztem az ablakon, gondolatban elköszöntem szeretett városomtól, még ha csak alig több, mint egy napra készültünk is elválni. Los Angeles annyira más a maga előkelőségével, eleganciájával és luxusával, hogy muszáj volt magamba szippantanom egy keveset a sikátorok és szűk utcák egyszerű atmoszférájából, mielőtt felszállnék.
Az ismerős terminálban masírozva jól megnéztem magamnak azt a bizonyos üvegablakot, ahol egy hónapja figyeltem a Londonba tartó járatot. Azt a járatot, amire Rob nem szállt fel, mert nem volt képes itt hagyni engem. Most viszont én vagyok az, aki elrepül, hogy jóvátegyem mindazt az ostoba hibát, amit ellene elkövettem.
Feladtam a bőröndömet a futószalagra, ami –Chrisnek hála tele volt mindenféle pipereeszközzel és kellékkel (és természetesen a gyönyörű Marchesa ruhámmal), ami az ott tartózkodásom alatt szükséges lehet. Véleményem szerint bőven elég lett volna egy kisebb poggyász, de barátnőm jobbnak látta a kezébe venni az irányítást, és anyámmal karöltve megtöltötte a táskámat az általa fontosnak vélt dolgokkal. Ha nem állítom le őket, a csomagom most valószínűleg túllépné a megengedett súlyértéket.
- Becsekkolás a los angelesi járatra az 5-ös kapunál –hallottam az irányító hangját, és megragadva a kézipoggyászom, búcsúzó ölelésre nyújtottam a karom kísérőim felé.
- Szia, csajszi! Aztán kiélvezni minden pillanatot! –búgta Chris. –Ja és persze, azonnal tájékoztass, ha történt valami!
- Ezt mondani sem kell! –feleltem bizalmasan, majd anyuhoz fordultam. Ám mielőtt még megölelhettem volna, a kezembe nyomott egy borítékot.
- Maradt még egy kis félretett pénzem, amit szeretném, ha elvinnél –mondta. Hollywood nem a legolcsóbb, téged pedig nem fizetnek agyon, úgyhogy ez még jól fog jönni! Aztán ha időd engedi, gyere el Salt Lake City-be meglátogatni! –Helen elmorzsolt egy könnycseppet.
- Jaj, anyu! –suttogtam, és a nyakába borultam. –Boldogan hazamegyek, amint lehetőségem lesz rá… Hiányozni fogsz!
- Becsekkolás a los angelesi járatra az 5-ös kapunál –szólt ismét az irányító. Indulnom kellett.
- Vigyázz magadra, kicsim! –hallottam még anyám hangját, mielőtt eltűntem volna a gépem felé vezető folyosón.
Az első osztályon utazva kiemelt figyelemben volt részem. Ahogy végignéztem a körülöttem kényelmesen üldögélő, a drága holmikat kínáló repülős katalógusokat böngésző, dauerolt hajú úrinőkön, és a laptopjukat buzgón nyüstölő, öltönyös férfiakon, olyan érzésem támadt, mintha valami fontos, üzleti konferenciára mennék. Miután a stewardess kiosztotta a kis piperecsomagokat, ami csak itt, az elit részen járt az utasoknak, még legalább háromszor jött vissza egy zsúrkocsival, melyen jobbnál jobb ételeket és italokat, valamint kávét kínált, de mindannyiszor visszautasítottam az egyébként csábító csemegéket.
Nem voltam sem éhes, sem pedig szomjas, de még csak álmos sem. Hogyan is lehettem volna, mikor a gyomromban lévő üres teret a szükségesnél jobban kitöltötte a várakozás izgalma és a nyugtalanság által keletkezett pillangók serege? Csak bámultam ki a kis kerek ablakon, és néztem a felhőket, és az alattuk felvillanó világot, ahol az épületek hangyaméretűvé zsugorodtak, ahol emberek élnek, autók járnak, mégsem látni őket.
Mikor elértük végre Los Angeles városát, megnyugtatott a látvány, hogy minden újra normális méretű. Próbáltam az első repülés élményére fogni pillanatnyi zavarodottságom, azonban mikor a csomagom megkaparintása után megláttam az autót, mely minden kétséget kizáróan rám –vagyis jelen esetben Christiana McLainre- várakozott, a dolgok csak még inkább megkavarodtak bennem. Az a kocsi… túlságosan nagy volt. Egészen pontosan akkora, mint egy Lincoln Limuzin. Hűha.
- Úgy látszik, te sem ültél még ehhez hasonló szépségben –szólalt meg valaki a hátam mögött, elég erőteljes amerikai akcentussal. Hátrafordulva egy barátságosan mosolygó, nálam talán pár évvel idősebb, vörös hajú lányt véltem felfedezni, aki most felém nyújtotta a kezét.
- Inka Brander, újságíró, Helsinki.
- Nagyon örülök –mondtam, és egy pillanatra elgondolkoztam, hogyan is kéne bemutatkoznom, azonban Inka megelőzött.
- Te vagy Christiana, ugye? Olvastam néhány cikkedet, mikor a szerkesztőségben elmondták, kik azok, akikkel együtt érkezünk a rendezvényre, és meg kell hagyni… van tehetséged! Viszont azt hittem, egy kicsit szőkébb vagy! –Újdonsült finn „kolléganőm” furcsállva méregette a hajamat.
- Befestettem! –füllentettem, ami valójában nem is volt akkora hazugság.
- Így már értem –mosolygott Inka, miközben hagyta, hogy a sofőr elvegye a csomagját és besegítse őt az óriási autóba. Követtem a példáját.
- Úgy izgulok –fecsegett tovább, amiért rendkívül hálás voltam, hisz addig sem nekem kellett beszélni. –Sosem voltam még Los Angelesben! Igazából, ez az első komolyabb rendezvény, amin részt veszek.
- Hol is lesz pontosan? –kérdeztem, de valami azt súgta, a tudatlanságomat leleplező kérdéseket jobb lenne magamban tartanom, Inka ugyanis tátott szájjal nézett rám.
- Drágám, úgy látszik, téged nem világosítottak fel valami nagyon! A díjátadó a Görög Színházban lesz, az after party pedig az Avalonban. –Erre az információra voltam igazán kíváncsi. –Ugye, jössz?
- Ki nem hagynám! Imádnám Taylor Lautnert részegen látni! –mosolyogtam. Inka nem tudhatta, hogy az egyetlen személy, aki valójában érdekel, az Robert.
- Nekem is ő a kedvencem! –lelkendezett. –Szerintem jól megleszünk mi ketten! Remélem, egymás mellett lesz a szobánk a Marriott-ban!
- Én is! –feleltem, és hirtelen bűntudatom támadt. Bírtam ezt a lányt. Nem túl jó érzés másnak adni ki magam, és ócska kis hazugságok mögé bújni. De ahhoz, hogy minden úgy alakuljon, ahogy elterveztem, áldozatokat kell hozni, azt hiszem.

*

A szobám a Marriott-ban maga volt a tökély. Bézs színű falak, gyönyörű dekorációk, paravánnal elválasztott fürdő, benne egy óriási, pezsgőfürdős káddal, és egy széles franciaágy, melyben az izgatott forgolódást leszámítva akkorát aludtam az éjjel, mint talán még soha. Ha hazaérek, nem győzöm majd meghálálni Chrisnek, hogy miattam lemondott minderről.
Most kipihenten, a lenyűgöző Marchesámba bújva, forró cappuchinot kortyolgatva vártam, hogy megérkezzen a fodrász és a sminkes, akik épp Inkán dolgoztak a szomszéd szobában, és akik engem is átalakítanak majd a –remélhetőleg- tökéletes estére.
„Kolléganőm” épp ekkor tódult be az ajtómon, a sietve masírozó személyzet sarkában, akik szemet gyönyörködtető munkát végeztek rajta. Vörös haját loknikba rendezték, és a méregzöld koktélruhájához illő sminket készítettek neki.
- Milyen vagyok? –kérdezte Inka, miközben lassan megpördült maga körül.
- Csodásan festesz!
- Köszönöm! Na, megyek is, szépülj csak, bár te már így is gyönyörű vagy! Ez a ruha… valami eszméletlen! –mondta elismerően. –A kocsiban találkozunk! –tette még hozzá, majd kisétált a szobából, én pedig hagytam, hogy a türelmetlenül lecsapni készülő kezek gondozásba vegyenek.
Alig fél órával később minden „munkálatot” és simítást elvégeztek rajtam: a hajam laza kontyban tornyosult a fejem tetején, az arcomra füstös, mégis szolid, minden részletet kiemelő sminket festettek, mindezt pedig a Helentől kapott, csodaszép pár fülbevaló koronázta meg.
Életemben először úgy néztem ki, akár egy hercegnő, mégsem éreztem magam menetkésznek. Liftező gyomorral botorkáltam az óriási, elegáns jármű felé, ahol Inka már várt – nem volt szabad tétováznom, hisz a végén még lebuknék. Nem, Olivia, ezt nem engedheted meg magadnak!
- Minden rendben? –Újdonsült finn ismerősöm készségesen mellettem termett, hogy átkarolva a vállamat eltámogasson a limuzinig.
- Persze –mosolyogtam rá. –Csak én is nagyon izgulok. Életem egyik legfontosabb rendezvénye ez. –És most még csak nem is hazudtam Inka szemébe. Valóban sok múlik ezen a díjátadón. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az életem, bár meglehet, hogy azt már réges-rég elszúrtam, és csak és kizárólag az én hibámból.
- Atyaég, szedd össze magad, Olivia! –próbáltam nyugtatni magam. Elvégre azért vagyok itt, hogy helyrehozzam a dolgokat, nem pedig hogy elbaltázzam a tökéletes haditervet, amely egyben az utolsó, mindent eldöntő esélyem is.
- Ne aggódj, minden simán fog menni! Tehetséges újságíró vagy, a szépségeddel pedig akárkit leveszel a lábáról! Nem mellesleg, egy rendkívül kedves és jófej lányt ismerhettem meg benned. Kell ennél több? –bátorított Inka, én pedig már megint szörnyen éreztem magam, amiért folyton vissza kell élnem az emberek jóindulatával. –Gyere, menjünk, Taylor Lautner és a díja nem várnak örökké! Azt tudtad, hogy Elijah Wood hirdeti ki az idei év legjobb fantasy filmjét? –Ismét egy végtelenített fecsegés vette kezdetét, miközben beszálltunk a kocsiba, persze, csakis finn útitársam oldaláról. Ha Chris ülne itt helyettem, tökéletes beszélgetőpartnerre lelnének egymás személyében, míg én inkább csak bőszen bólogattam, miközben a gondolataim egészen máshol jártak.
A luxusjárgány kigurult a Marriott parkolójából, egyre közelebb érve ezáltal úticélunkhoz, a Görög Színházhoz. Ahogy rákanyarodtunk a North Vermont sugárútra, és a távolban felderengtek az épület villódzó fényei, a szívem egyre hevesebben dobogott. Aztán mikor távolról is sikerült kiszúrnom a paparazzik seregét, a félelem teljesen a hatalmába kerített. Újságíróként jöttünk, a lesifotósoknak pedig a hírességekre fáj a foga, de mi van akkor, ha észrevesznek? Ha bármelyikük meglát, a hír, hogy itt vagyok, futótűzként fog terjedni és talán Robhoz ér el elsőként, aki azelőtt elmenekül innen, hogy megmagyarázhatnám a történteket.
Az autónk a limuzinok és luxusautók sorának legvégén, a főbejárattól távol állt meg, de még így sem lehettem teljes biztonságban.
De hát mégis mit képzeltem? Az egész rendezvényen túl nagy a lebukás kockázata. Mindig akadhat olyan a tömegben, aki felismer, és esetleg még a nevemen is szólít. Az igazi nevemen. Épp ezért, a belépésre jogosító, Christiana McLaine elnevezéssel bélyegzett kártyát alaposan elsüllyesztem a retikülöm mélyére, miután felmutattam, és –bármennyire is bűntudatom van emiatt, de- Inkával sem mutatkozhatom tovább.
- Készen állsz? –kérdezte az említett.
- Azt hiszem, igen –feleltem, lenyelve a torkomban lévő hatalmas gombócot. –Tudod mit, menj csak előre! Ott van Nina Dobrev, felteszek neki néhány kérdést! –füllentettem, rögtönzött kis hazugságomat megtoldva az első hangzatos sztárnévvel, ami eszembe jutott, mire Inka bólintott, majd a sofőr szélesre tárta a limuzin ajtaját. Azonban kiszálláskor olyan dolog történt, ami igencsak zavarba hozott, és amire magam sem számítottam…

A vancouveri repülőtér, a híres-neves üvegablakkal:

http://i51.tinypic.com/15qptsg.jpg
A limuzin:
http://i54.tinypic.com/33vmftc.jpg
Inka Brander, a finn újságíró:
http://i56.tinypic.com/168frd1.jpg
Liv szobája a Marriottban:
http://i55.tinypic.com/2i7agqf.jpg
Inka a koktélruhájában:
http://i55.tinypic.com/xlbhvt.jpg
És végül, de nem utolsó sorban, amivel már az előző rész óta húzlak Titeket:
Olivia a Marchesában:
http://i53.tinypic.com/hug38g.jpg