A teljes tehetetlenség és összeroskadás szélén, képtelen gondolataimba merülve baktattam fel a dohos lépcsőházunkban. Még a hűvös levegő sem segített, hogy kiszellőztessem a fejem, ami az őszi, szeles vancouveri időjárásnak köszönhetően átjárta a pergő vakolatú falakat.
Christiana a Jonathan örömteli –és váratlanul letaglózó hírét követő néhány percben telefonált, és amint megtudta az eredményt, lelkesen közölte, hogy ma márpedig ünnepelni fogunk. Amihez viszont most cseppet sem fűlött a fogam, az pont ez volt - Mi értelme lenne magamat ajnároztatni és szórakozni, miközben az sem valószínű, hogy bármilyen közöm lenne a jövőben a Művészeti Akadémiához?
Kedvetlenül nyomtam le az ajtónk kilincsét, de az elém táruló látványra egyáltalán nem számítottam – Chris, Maureen, Pete és Brian álltak a nappaliban, de ami még ennél is megdöbbentőbb volt: az anyám. - Meglepetés! –kiáltották egyszerre, és hirtelen egy pezsgősüveg durranását, valamint a Chris laptopjából felcsendülő „Celebration” című dalt véltem hallani. - Gratulálok! –borult a nyakamba barátnőm, de én eltoltam magamtól, és karon fogva a konyhánkba vonszoltam. - Mégis, mit jelentsen ez? –támadtam le. –Mit keres itt az anyám? - Mivel annyira tudtam, és annyira egyértelmű volt, hogy felvesznek, még tegnap este szóltam mindenkinek, hogy bulit rendezek a tiszteletedre –Christiana a kezeit feltartva védekezett, mintha csak neki akarnék menni, de ez egyáltalán nem állt távol a valóságtól. –Helen a reggeli első vonattal jött Salt Lake City-ből, és kicsivel az után ért ide, hogy te elmentél… Jonathan is mindjárt itt lesz, de feltűnő lett volna, ha veled együtt jön. Nem tudtam, hogy dühös vagyok-e, vagy inkább sírni tudnék, vagy egyszerűen csak nem hiszek a szememnek, de a lesújtó döbbenettől egy jó darabig nem jutottam szóhoz. - De hát… anyu, itt? Anyám, aki világ életében ellenezte a zenéhez való viszonyom, és mindenáron orvost akart belőlem faragni? –hebegtem. Annyira lehetetlen helyzetnek tűnt ez az egész. - Nos, szerintem ezt vele kell megbeszélned –mondta Chris. –Épp itt az ideje, hogy leüljetek, elvégre elég sok mondanivalód lenne a számára –Azzal most ő ragadott karon és ráncigált vissza a nappaliba. - Elnézést az előbbi kis jelenetért… Egy kicsit ideges… Az izgalomtól, igaz, Liv? –Christiana erősen oldalba bökött, miközben ezzel a nem éppen mesterire fejlesztett füllentéssel magyarázta ki jogos felháborodásomat és értetlenségemet a vendégeknek. - Abszolút –szűrtem a fogaim között, mindvégig rég látott anyámmal nézve farkasszemet. - Pezsgőt? –kérdezte Pete, mintegy kiszimatolva a levegőben lévő feszültséget, és már rohant is körbe egy ezüsttálcával, ami kétségtelenül nem a mi lakásunk tartozéka volt. –Olivia, kicsi csillag, ne most! –súgta oda nekem, miközben egy teli poharat nyomott a kezembe. - Akkor én el is mondanám a köszöntőt –kezdte Chris, és mint aki észre sem vette tüntetőleges fejrázásom és a hozzá tartozó, rosszalló mimikám, rám villantotta a legszebb mosolyát. Ekkor anyám halkan közbeszólt. - Esetleg… elmondhatnám én, ha nem bánjátok? –kérdezte, s közben továbbra is engem nézett, aki viszont egyetlen, tiltakozó kézmozdulattal meghiúsítottam a tervét. - Anya, gyere ki a konyhába, kérlek… most! –közöltem az utasítást, és elindultam a helyiségbe, ami a fontos közlendők és beszélgetések színterévé vált. Helen elnézést kért az értetlen, egy helyben toporgó vendégektől, és utánam jött. - Megmagyaráznád ezt az egészet? –néztem rá, mire ő elkapta a tekintetét. - Neked is szia, kislányom. - Anya, ne játszd itt a sértődöttet! –Mostmár igazán kikeltem magamból. –Majdnem öt hónapja nem láttam, nem hallottam felőled… Még csak meg sem próbáltál keresni! Erre egyszer csak itt teremsz, és pohárköszöntőt kívánsz mondani a bulimon, amit a sikeres felvételim miatt rendeztek… A felvételim miatt a vancouveri színiiskolába! - Liv, minden rendben? –Chris tűnt fel a konyhát a nappalitól elválasztó boltozatban, és szemmel láthatóan zavart volt. A nem túl hatékony szigetelésnek köszönhetően nyilván mindenki részese lehetett az anyámmal folytatott, nem éppen békés diskurzusnak. - Chris, kösz, hogy gondoltál rám, de remélem, nem haragszol meg, ha ezt a bulit most lefújom –mondtam, majd a barátnőméhez hasonló arcvonásokat tükröző jelenlévők felé fordultam. - Köszönöm, hogy itt voltatok, de a bulinak sajnos vége. Mindenki menjen haza! –szólítottam fel a csalódástól lelombozódott hármas fogatot, mikor is nyílt az ajtó. - Bocsánat, remélem, nem késtem el nagyon! –szabadkozott jókedvűen Jonathan, de végignézve rajtam és a Maureen-Pete-Brian alkotta csapaton az ő arcára is kiült az értetlenkedés. –Talán rosszkor jöttem? - Nos –közöltem tárgyilagosan. –A buli eddig tartott. Talán valamit kiolvashatott a tekintetemből, ugyanis Nath kérdő pillantást vetett a konyha felé, majd lassacskán a többiekkel –értem ez alatt a Brianbe kapaszkodó Christianát is- kiment ugyanott, ahol bejött. - Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha most békén hagyunk –mondta, és becsukta maga mögött az ajtót. Szerettem volna még hozzátenni, hogy majd később elmondom, mi történt, de Jonathan amúgy is mindig értesült a velem kapcsolatos eseményekről, így hát visszamentem a konyhába. Helen az asztalnál ülve várakozott. - Hallgatlak –vetettem oda, mire ő hangosat sóhajtva kifújta a levegőt. - Nem olyan könnyű nekikezdeni és megmagyarázni, mi vett rá arra, hogy idejöjjek. - El tudom képzelni –szűrtem, de anyám leintett. - Olivia, megtennéd, hogy egy kis időre félreteszed a rosszindulatodat, és az irántam érzett haragodat? –kérte. –A gyerekem vagy. Nem gyűlölhetsz ennyire, ahogy én sem téged. Többek között ezért is jöttem el hozzád, hogy ezt meglásd. - Mégis, mit vársz tőlem, anya? Hogy a köztünk történtek után majd sírva a nyakadba borulok? –kérdeztem cinikusan, miközben elárasztottak az emlékek. –Ezt te sem gondolhattad komolyan. - Tudod, apád halála sok mindenre rádöbbentett –kezdte feszegetni a kényes témát, amiről a baleset óta egyáltalán nem beszéltünk. –Sokáig magamat hibáztattam, és az, hogy elmentél, csak még jobban megerősítette ezt az érzést. Nem maradt senkim sem, Olivia. Egyedül voltam és egyedül vagyok, mind a mai napig. - Apuval kapcsolatban én is ugyanezt érzem… rettenetesen hiányzik –leheltem elérzékenyülten, mire anyám szeme könnybe lábadt. - Nekem is hiányzik… ahogy te is. Sohasem gondolnád, de minden rólad megjelent cikket kivágtam, és betettem a családi fényképalbumba. –Hát ez tényleg meglepett. –Szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád, annak ellenére, ahogyan viszonyultam az álmaidhoz. De mi értelme lenne megakadályozzalak, ha téged ez tesz boldoggá? Bebizonyítottad, hogy kitartasz tűzön-vízen át, és arra, hogy ez mindennél fontosabb, épp az édesapád, Ray döbbentett rá. Istenem, ugyanolyan madárfészek haja volt, mint a te Robodnak! –Helen mindentudó pillantást vetett rám, mire én keserűen felsóhajtottam. - Anya, Rob és én… Rob már nincs nekem. Ha olvastad a cikkeket, biztos tisztában vagy az eseményekkel. - Tudom, csak reméltem, hogy mesélsz magadtól is –felelte. –Rég beszélgettünk, kislányom. Sok mindent kell bepótolnunk. - Öt hónapot nem lehet csak úgy bepótolni! –csattantam fel, és kitört belőlem a zokogás. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni a tényt, hogy itt van az anyám, az édesanyám, akiről hosszú hetek óta nem tudtam semmit, és most váratlanul be akarja hozni a lemaradását. Még mindig le voltam ragadva annál a morcos és megfáradt Helen Cassidy-nél, aki mindenáron bele akart piszkálni az elképzelt jövőmbe… Most pedig egy másik ember ült velem szemben az asztalnál. - Kicsim… -suttogta, és egy tétova mozdulattal felém nyúlt, de aztán láttam, hogy elkapja a kezét. –Tudom, hogy amit ellened és apád ellen elkövettem, azt már nem lehet jóvátenni. De tiszta lap mindig van… Ha hajlandó vagy visszaengedni az életedbe. - Szerinted nem akarom? Szerinted nem hiányzik az édesanyám? Egyszerűen csak… furcsa számomra ez az egész –hebegtem, miközben még mindig folytak a könnyeim. - Nekem pedig a kislányom hiányzik, aki –bár már nem is olyan kicsi, mindig az én babám marad! - Tényleg… összegyűjtöttél rólam mindent? - Tényleg. - Jaj, anya! –Azt hiszem, csak most kezdtem el igazán sírni, de nem a szomorúságtól. Vehemensen Helen nyakába borultam, mint aki egyszerre akarja behajtani öt hónap elmaradt öleléseit, ő pedig olyan közel húzott magához, hogy a vállamon éreztem az arcáról lehulló, hűvös könnycseppeket. Kár, hogy minderre csak most és ilyen körülmények között került sor. - A Victoria Drive-on foglaltam szállást. Töltsd nálam az estét! –kérlelt, a szemét és elmaszatolódott sminkjét törölgetve. –Te mesélsz, én pedig sütök neked almás kosárkákat… a kedvencedet! Na, mit szólsz? - És mi lenne, ha inkább te maradnál itt? –vetettem fel az ötletet. –Ne dobj ki feleslegesen pénzt hotelszobára, boldog lennék, ha itt aludnál ma este. - Igazán? - Hát persze. De azokat az almás kosárkákat ki nem hagyom! Azzal az anyám és én hosszú idő óta először egymásra nevettünk.
*
- Mesélj, mi történt a fiúddal! –Anya rutinos mozdulattal tolta be a sütőbe az összeállított almás sütiket, amiknek a hozzávalóiért az előbb ugrottunk le a Urban Fare-be. - Rob és én csodálatos pillanatokat töltöttünk együtt. Először nem kedveltem, de aztán az első nap végére minden megváltozott –nosztalgiáztam elmerengve. –Az első közös képünk, ami legalább egy tucat magazinban megjelent, az volt a fordulópont a kapcsolatunkban. Egy óriási félreértésnek köszönhetően szakítottunk, ő azt hitte, én adtam ki a képünket, én pedig azt, hogy csak időtöltés vagyok neki, és igazából Kristen Stewarttal jár. - Azzal a lánnyal az Alkonyatból? De hisz ő iszonyú ellenszenves! –Mi a fene? Anyám titokban moziba jár? –És mi lett azután? –kérdezte, miközben beállította az időzítőt, majd leült velem szemben az asztalhoz. - Rob már úton volt, hogy visszamenjen Londonba, én pedig utána mentem a reptérre, hogy megállítsam. Csakhogy amúgy sem szállt volna fel, mert Christiana elmondta neki, hogy ő írta a cikket –Helennek kikerekedtek a szemei. Erről nyilván nem tudott, hisz ez az írás a Vancouver Magazine-ban jelent meg, amihez Salt Lake City-ben nem lehet hozzájutni. - Micsoda? De hát… Chris és te legjobb barátnők vagytok! Hogy volt képes veled ilyet tenni? - Igazából már nem számít –védtem a barátnőmet. –Megbánta, és az a legfontosabb, hogy sikerült tisztázni a dolgokat. - És ki az a másik fiú? –Éreztem, hogy ez a kérdés előbb vagy utóbb, de elő fog kerülni. - Nos… Jonathannel Rob kapcsán ismerkedtem meg. Mikor szakítottunk, végig mellettem volt, én pedig lassan beleszerettem. Először ezt nem láttam be, közben pedig Rob megkérte a kezem, és… - Állj! Hogy mi? Megkérte a kezed? –Anya félbeszakította összefüggéstelen hebegésemet. Ennél meglepettebb arcot nem is vághatott volna. –És erre te? - Igent mondtam –fejeztem be a megkezdett mondatom. –Csakhogy közben túl gyorsnak éreztem a tempót, nem álltam készen rá, hogy Londonban folytassam az életem… És akkor jött az a kép is Jonathannel. - Istenkém –sóhajtott Helen. –A folytatást ismerem a pletykalapokból. Gondolom, azóta nem is beszéltetek. - Nem –helyeseltem szomorúan, nagyot szippantva a levegőben terjengő illatból, mely a félig sült almás kosárkáknak köszönhetően lengte be a konyhát. –Bár másképp lenne. - Mit gondolsz, ha nem történt volna mindez… Ha Robert nem ment volna el… most készen állnál? Az asztalon pihenő kézfejemről egyenesen anyám szemébe néztem. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy halálosan szereted. Megőrülsz érte, ezt a vak is láthatja! Mikor beszélsz róla… ami kiül az arcodra, ami ott van a hangodban, és a mozdulataidban… az maga a csoda –felelte gyengéden. –A kérdés csak az, hogy készen állsz-e feladni a jelenlegi életed egy másikért, ami jobb lehet… Otthagyni a színiiskolát, az álmodat egy másik álomért… Ha van annyira fontos neked ez a fiú. - Bármit megtennék érte… bármit! Ő az életem –mondtam eltökélten, de aztán egyszerre el is bizonytalanodtam. –De mégis, mit tehetnék, mikor fogalmam sincs, hol van? Hogyan találhatnám meg így, hogy nem tudok róla semmit sem? - Hát –kezdte anyám, miközben felállt, hogy kivegye az elkészült süteményeket. –Ott van Christiana. Ügyes kislány, csavaros eszű… és újságíró! –kacsintott, elém téve egy gőzölgő, mennyei illatú kosárkát, aminek neki is kezdtem volna, ha nem lett volna ilyen forró, és Helen nem hozakodik elő ezzel az ötlettel. Ehelyett tátott szájjal próbáltam megfigyelni az agyában kattogó, láthatatlan fogaskerekeket. Az emlegetett szamár –mintha csak hallotta volna, hogy róla beszélünk- épp ekkor toppant be az ajtón. - Bocs –lihegte. –Csak gondoltam, lekísérem a vendégeket, de annyira jól összeszoktak útközben, hogy feltétlenül be akartak ülni egy sörre… Ó, almás kosárkák? Helen, arany kezed van! –darálta Christiana, és leült közénk az asztalhoz, magába tömve egy egész süteményt. –Látob, kibékű’tetek, ölülök neki! - Chris, figyelj csak –kezdtem. –Talán te tudnál nekem segíteni. - Mive’ kabcsoladba’? –kérdezte a szájában bukfencező falatokkal, amiket még csak félig sikerült megrágnia. - Szeretném megtalálni Robertet. - Ó –mosolyodott el barátnőm, lenyelve a hömpölygő édességet. –Nos, pont erről akartam beszélni, de idő előtt megakadályoztad, hogy kibontakozzak –az előbbi mosoly most bosszankodó grimaszba fordult. –Szóval, kaptam egy lehetőséget, amivel én nem tudok élni. Briannel Párizsba utazunk, hogy utólag kettesben is megünnepeljük a Hálaadást, nem mellesleg ilyenkor remek leárazások vannak a Champs-Élysées-n… - Nem is mondtad! –csodálkoztam, de aztán megvonva a vállam elvetettem az ötletet, hogy megdorgáljam Christ, ugyanis ennél sokkal fontosabb volt az a bizonyos lehetőség. –És, mi a lényeg? - A lényeg az, hogy a tökéletes haditerv, amivel mindent helyrehozhatsz, mostantól a te kezedben van.
Sziasztok!Ugyan ezt a bejegyzést még nem a legújabb fejezetnek szentelem, el kell mondjam, hogy nagyon boldog vagyok, ugyanis 3 csodálatos díjat kaptam Pixie-től! Nagyon-nagyon jól esett, hogy gondolt rám, hiszen ez is egy visszajelzés, hogy tetszik a történetem, és bár múltkor említettem, hogy inkább a szóbeli véleménynyilvánítás híve vagyok, hálásan köszönöm ezeket a szépségeket:) Íme:
A szabályok a következők:
1., Egy bejegyzés, amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek. (pipa) 2., Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod. (pipa) 3., Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blog társadnak és ezt tudatni is velük.
Hihetetlen, mennyire nehéz összeszedni 5 embert. Akiknek szívem szerint küldeném, azok már mind megkapták, vagy pedig egyáltalán nem is foglalkoznak a díjakkal. A bannercseréseim közül, bevallom, még nem jutottam el odáig, hogy megnézzem a történeteket, ennek fényében nem is tudom, ki az a további pár ember, akiknek adhatnám őket. De ha megvan, ígérem, pótolom a hiányosságomat:)
4., Elárulni 5 titkot magadról:
- Régi vágyam volt, és még most sem mondtam le róla teljesen, hogy Oliviához hasonlóan én is musical-színésznő legyek. Ennek érdekében tavaly jelentkeztem az Operettszínház stúdiójába, de sajnos nem vettek fel, így kerültem az ELTÉ-re.
- Francia-kommunikáció szakra járok, de diplomazárás után fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni. Mindenképpen a médiával, művészetekkel kapcsolatos dolgok érdekelnek, amivel szívesen foglalkoznék, az az újságírás, esetleg a műfordítás, de az inkább angolról magyarra. Szóval köze nincs a szakomhoz igazából :D Nem titkolt vágyam ezen kívül, hogy énekesnőként és íróként is befussak:) Van egy pár tervem, az biztos.
- Anyukámnak egyetlen fejezetet mutattam meg a történetből, és az a 6. volt. Azonban ő felfedezte a blogomat, és végigolvasta a meglévő részeket! Szerencsére egy ideje már nem követi figyelemmel az oldalt :D
- Szenvedélyesen szeretem Párizst, az ottani atmoszférát, látványosságokat, kultúrát... Ha választhatnék, hova mehetnék ki egy időre, Vancouveren és New Yorkon kívül Párizsban is eltöltenék néhány hónapot. Eddig egyébként 3 hét volt a leghosszabb ott-tartózkodásom.
- Szeretem rendben tartani, rendszerezni a dolgaimat, háklis vagyok, ha valami nem úgy van, ahogy otthagytam, és a húgom kölcsönveszi valamimet, majd elsuvasztja a fiókja mélyére. Néha viszont olyan végtelen káosz tud uralkodni körülöttem, hogy el sem tudjátok képzelni...
Köszönöm szépen mégegyszer, remélem, eleget tettem a feltételeknek, a frisst holnap hozom!!! xoxo.
Izgatottan ültem a fürdőszobánkban, a kád szélén egyensúlyozva. Miközben Christiana a legelitebb magazinokban szereplő sztárokéhoz hasonlatos frizurát varázsolt a hajamból, addig én a Vancouver Művészeti Akadémia nekem címzett levelét olvasgattam, már legalább századjára. „Kedves Olivia Jane Cassidy, Köszönjük a levelét, jelentkezését elfogadtuk. Az ön meghallgatásának időpontja: 2009. október 16. 14:00 Ne felejtse el magával hozni a választott dalához tartozó kottát vagy zenei alapot, amennyiben igényli ezek használatát. Eredményes felvételit kívánunk! Üdvözlettel: Samuel Longmore, a Vancouver Művészeti Akadémia vezetője” Már csak két órám volt a nagy pillanatig. Annak ellenére, hogy visszavettek a munkahelyemre, és az éjszakáimat legtöbbször felszolgálással töltöttem, mindig sikerült időt szakítanunk Jonathannel a felkészülésre. A helyzetem ez javarészt megkönnyítette, hiszen ő kísér majd a felvételin is. Szerencsére úgy döntött, nem megy vissza Minneapolisba, és bár a közös képünk nagy visszhangot keltett az ő köreiben is, nem rúgták ki sem az Akadémiáról, sem pedig a Doolinsból. Nem hiába, hiszen keresve sem találnának jobb kísérőt és korrepetitort Jonathan Brooke-nál. Ami engem illet, pontosan három héttel ezelőtt beszéltem utoljára Roberttel. Sem ő, sem én nem kerestük a másikat, de ez nem azt jelentette, hogy nem hiányzik. Hiányzott… nagyon is. Azonban jobbnak láttam, ha hagyom a dolgokat elcsendesülni. Eleinte sok olyan ember akadt –az utcán, a bárban-, akik a szememre vetették a hibát, amit elkövettem. Voltak olyan vendégeim, akik extra borravalót ajánlottak, ha beszélek nekik Robról és a közös pillanatainkról, de szerencsére, ezek egyre ritkábban fordultak elő. Mi több, mostanság már nem is botlottam bele ilyenekbe. Azzal, hogy Robert elment és a távozását jó néhány újság megírta, hirtelen kevésbé lettem érdekelt mások szemében. Olivia Cassidy és a magánélete már nem volt pletyka tárgya többé. Csak egy óriási, üres lyuk tátongott a szívemben, amit viszont munkával, a Christianával és Maureen-nel való beszélgetésekkel és a velük töltött idővel, valamint a felvételire való készüléssel igyekeztem kitölteni. Ennek kapcsán Jonathannel is rengeteget találkoztam, de sikerült letisztáznunk a kettőnk viszonyát: csak nagyon jó barátok vagyunk, akiknek szüksége van a másik támaszára – semmi több. Mikor Christiana végzett a mesébe illő hajkölteményemmel, izgatottan léptem a tükörhöz, hogy belepillantsak: rakoncátlan, enyhén hullámos tincseim egy része most bonyolult kontyot formált a fejem tetején, a többi pedig lágy, mégis rendezett csigákban omlott a vállamra. - Tetszik? –kérdezte büszkén barátnőm, mire én lelkes bólogatással válaszoltam. –Hé, csak óvatosan, nehogy szétmenjen nekem! –kiáltott fel ijedten, majd még egy utolsót fújt a kezében tartott hajlakkos üvegből az elkészült frizurámra. - Nagyon szép lett, köszönöm! –Tényleg békében voltam a tükörképemmel. Már csak egy leheletnyi smink, és készen állok a megpróbáltatásra. Nem akartam túlzásba vinni, nehogy még azt higgyék, így szándékozom a férfi tanárok kegyei közé férkőzni. Azért vegyenek fel, amit tudok, ne pedig azért, ahogy kinézek. Miután egy kevés szemfesték és púder is felkerült az arcomra (korrektort most nem használtam az egyébként állandóan jelen lévő karikák eltüntetésére, ugyanis tegnap Pete szigorú pihenésre ítélt), elérkezettnek láttam az időt az indulásra. - Tudom, hogy tarolni fogsz! –mondta Chris egy bátorító ölelés kíséretében, majd még egy utolsó, elégedett pillantást vetett rám. –Ez a te napod, Liv. Szorítok érted! Azzal egy hálás mosoly kíséretében kiléptem az ajtón, és a továbbiakban minden igyekezetemet a monológom memorizálására, valamint a Christiana által belémsulykolt optimista szemlélet teljes elsajátítására fordítottam, miszerint minden rendben lesz. Ez egy kaland, egy játék, ami csak akkor sikerülhet, ha elhiszem, hogy meg tudom csinálni. És nekem ez volt az álmom, amiért ideköltöztem Vancouverbe, úgyhogy muszáj, hogy felvegyenek. Nem lehet, hogy másodjára is visszautasítsanak. Az egyszerűen képtelenség. Nagyot sóhajtva fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. „Csak pozitívan, Olivia!”-mormogtam magam elé, miközben gondolatban legalább ötször elátkoztam magam, amiért a gyomrom és a kezeim önálló életre keltek, és szűnni nem akaró remegés lett úrrá a testemen. Rettenetesen izgultam. Próbáltam valahogy elterelni a figyelmem, de az egyetlen dolog, ami a felvételin kívül befészkelte magát a fejembe, az Rob volt. Nem akartam „bárcsak itt lenne” és „mi lenne, ha”-szerű gondolatfoszlányokkal traktálni az elmém, mert ez csak még inkább rontana a helyzetemen. A tőled ki tudja, milyen távol lévő szerelmed –aki nem mellesleg szóba sem áll veled- emlékének felelevenítése nem túl szerencsés életed egyik legmeghatározóbb eseményének, a felvételidnek napján. Megszaporázva a lépteimet a buszhoz siettem, gondosan ügyelve rá, hogy a frizurámnak, a cipőm sarkának és a kezemben tartott mappának nehogy valami baja essen. Normális esetben nem érdekelt volna ennyire a külsőm, hiszen többnyire tornacipő volt rajtam, a hajamat pedig kibontva hordtam. S bár egyáltalán nem jellemző rám, hogy kényes természetű lennék, ma különösen ügyeltem rá, hogy minden rendben legyen, hiszen mindennél jobban be akartam kerülni a Vancouver Művészeti Akadémiára. Az épület a Water Street-en állt, Gastown-ban, pontosan Downtown felett. Nagyon impozáns környék volt, tele régi házakkal, gyönyörű, kovácsoltvas lámpaoszlopokkal, melyek egy letűnt kor emlékeit idézték. Az Akadémia épülete már-már kitűnt közülük, mivel jóval modernebb stílust képviselt. Széles üvegajtó hívogatta az oda betérő vendéget, az előtérben egy recepciós pulttal és néhány, az otthonosság érzetét keltő dísztárggyal. Ahogy beléptem, rögtön szembetaláltam magam egy, az asztalnál ücsörgő hölggyel, aki szemüvegét az orrára tolva fürkészett. - Segíthetek, kedvesem? –kérdezte fontoskodva. - Igen. A felvételire jöttem, 14 órára –feleltem, miközben egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ezzel palástoljam idegességemet. - Ó, nos, megtudhatnám a nevét? –az ötven év körüli nő most a számítógépének billentyűzetével volt elfoglalva, ahogy a nevem betűit keresgélte. - Olivia Cassidy. - Meg is van. Harmadik emelet, 114-es szoba. Menjen csak lifttel! –fontoskodott megint, mintha nem tudnám magam is, hogy úgy egyszerűbb, de azért megeresztettem egy barátságos biccentést. Felérve a harmadik emeleti folyosóra, csupán üres székeket láttam a fal mellé sorakoztatva, néhány teremből pedig lágy zeneszó szűrődött ki. Ránéztem a mobilom kijelzőjére: tíz perc múlva kettő, ami csak egyet jelenthet – én vagyok ma az utolsó. Kikapcsoltam a készüléket, majd téblábolva a „114”-es számmal fémjelzett ajtóhoz sétáltam, és vonakodva rátapasztottam a fülemet: odabent papírok suhogását, majd egy mély férfihangot észleltem. - Rendben van, Adelaide, köszönjük! –mondta az illető, aki nyilván Samuel Longmore, az Akadémia vezetője lehetett. Már éppen elálltam volna az ajtóból, hogy szabad utat engedjek a távozó felvételizőnek, amikor is az kinyílt, és Adelaide lépett ki rajta, egyenesen nekem ütközve. - Nem tudsz vigyázni? –förmedt rám a sötét hajú, fura öltözködésű lány, miközben otrombán végigmért. - Bocsánat, én… -szabadkoztam, de közbevágott. - Hallgatóztál… Gondoltam. - Csak szerettem volna megtudni, hogy vannak-e odabent! –Mostmár az én hangom is barátságtalanul csengett. Mégis, kinek hiszi magát ez a lány? - Nekem mindegy –vetette oda foghegyről, aztán már el is tűnt. - Micsoda lehetetlen perszóna! –dohogtam, de nem sokáig morfondírozhattam Adelaide-on, ugyanis valaki szólított odabentről. - Olivia Cassidy! Nagyot sóhajtva, a pakkomat igazgatva indultam be a terembe. Itt az idő. - Jó napot! –köszöntem mosolyogva, miközben a szemem sarkából a terem közepén álló zongorát lestem. Jonathan ült ott, és a kottákat rendezgette. - Cassidy kisasszony, minő meglepetés! –mondta egy nő, akit rögtön felismertem, még az előző felvételiről. –Már nem ismeretlen a számunkra… lássuk, ez alkalommal mit tud nekünk mutatni! Bólintottam, majd egyenesen Nath-hez sétáltam, hogy odaadjam neki a számom partitúráját, bár tisztában voltam vele, hogy fejből is el tudja játszani. Ő lopva rám kacsintott, és már kezdte is volna a dalt, mikor Longmore közbeszólt. - Előbb a monológot, ha lehetne. Zavartan előrébb léptem, majd belefogtam Shakespeare LXXV. szonettjébe. (Az vagy nekem, mint testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek…) Ahogy a sorokat mondtam, úgy elevenedett meg a szemeim előtt Rob alakja. Az emlékképek sorozata villámcsapásként érte el az elmém, őt láttam magam előtt, a bőrömön éreztem az érintését, kezének szorítását, a könnycseppek pedig vészesen gyűltek a szemembe, de nem álltam meg. (Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, Részeg vagyok és mindig szomjazom.) A monológ végére érve láttam, hogy a bent lévő három tanár közül mindegyik buzgón jegyzetel, de egyik sem szólt semmit, ezért ismét Jonathan felé vettem az irányt. Ő fejével aprót biccentett, majd belefogott a számomra oly ismerős és kedves nótába, én pedig belemarva beforratlan sebeimbe énekelni kezdtem: (I peer through windows, Watch life go by, Dream of tomorrow, And wonder why?) Samuel Longmore és Alison Lohman –mostmár eszembe jutott a neve is- egyszerre kapták fel a fejüket, de a harmadik vizsgáztatónak, Daniel Carternek is megcsúszott a tolla a papíron. (But if someone like you Found someone like me Then suddenly nothing would ever be the same! My heart would take wing and I’d feel so alive - If someone like you Loved me… Loved me… Loved me!…) Jonathan leütötte az utolsó hangokat a zongora fekete-fehér billentyűin, és ezzel a dalom –valamint a felvételim véget ért. Hálásan pillantottam rá, mire ő ismét egy kacsintással felelt, majd a tanárok felé fordultam. A gyomromban megint úrrá lett az ismerős remegés, ugyanis percekig csak egymással sugdolóztak, mikor Samuel végre megszólalt. - Köszönjük, Olivia! Hamarosan értesül az eredményről! Sejtettem, hogy ez a hamarosan körülbelül egy hét hosszúságú, idegtépő várakozás lesz, mire érkezik valami értesítő levél, de mindennemű kérdés nélkül, egy halvány „viszlátot” elhebegve kilibbentem az ajtón. Legszívesebben a falat kapartam volna, de eszem ágában sem volt a reakciókat elemezgetni, és az esélyeimet latolgatni. Egy szaggatott sóhaj kíséretében beszálltam a liftbe, miközben a mobilom visszakapcsolásával voltam elfoglalva. Számítottam rá, hogy Christiana perceken belül keresni fog – viszont amit a legkevésbé sem vártam, az egy sms volt, méghozzá Nath-től. „Várj meg az épület előtt, 5 perc és ott vagyok” –írta. A szívem hirtelen nem a mellkasomban, hanem a torkomban kezdett dobogni. Vajon miért akarja, hogy megvárjam? Talán elmondja az eredményt? Rossz hírt fog közölni, de nem akarja, hogy levélben tudjam meg, ezért inkább elmondja személyesen? Már több ideje szobroztam a Wall Street 21 előtt, mint amennyit Jonathan az üzenetben írt. Az önkívületi állapotom okozta kábulattól éppen 8-as alakú köröket róttam egy virágosláda körül, mikor Nath végre valahára kilépett az üvegajtón. Diónyivá zsugorodott gyomorral, kérdőn pillantottam rá, mire ő lassan kifújta a tüdejébe szorult levegőt. - Sajnálom. Mintha mellkason vágtak volna. Éreztem, ahogy az arcomból kitódul a vér, a szememet pedig szúrni kezdik az alattomos könnyek. Nem, ez nem igaz… Ez nem lehet a valóság. - Hát, egyszer fent, egyszer lent, nem igaz? –néztem szomorúan a zongoristámra, aki másodpercekig meg sem szólalt. –Úgy látszik, tényleg nem vagyok olyan jó. - Sajnálom –mondta ismét, mire épp felelni akartam valami tőlem telhetőt, de ő mutatóujját a magasba tartva félbeszakított. –Sajnálom, de nem utazhatsz Londonba! A suli a jövő hétfőn elkezdődik! Na, várjunk csak. Mi van? - Tessék? –elég értetlen ábrázat ülhetett ki az arcomra, ugyanis Nath jóízű nevetésben tört ki. - Felvettek, Livie! –kiáltotta diadalittasan, mintha csak vele történt volna ez a csoda. –Jövő héttől a Vancouver Művészeti Akadémia diákja leszel! - Ezt nem hiszem el! –A nevetés hullámai engem is elsöprő erővel ragadtak el. –Jonathan Brooke, te aljas dög, jól megijesztettél! –csiklandoztam meg a kis árulót, majd ezerféle érzelemtől sújtva a nyakába borultam. –Felvettek! -Bizony fel! –így ő. –A tanárok el voltak tőled ragadtatva! Sam azt mondta, nem is érti, miért küldtek el nyár elején, de úgy látja, hogy rengeteget fejlődtél! - Istenem, Nath, nem lehetek elég hálás ezért! –suttogtam a nyakába, mire ő eltolt magától, és komoly pillantást vetett rám. - Magadnak köszönhetsz mindent –mondta. –Ahogy azt is magadnak kell eldöntened, hogy kijárod-e az Akadémiát, vagy inkább… Rob után mész. A jókedvem egy csapásra elillant. Erről az egyetlen, apró kis részletről valahogy megfeledkeztem. - Persze, akad más lehetőséged is. - Micsoda? –kérdeztem lemondóan. - Halaszthatsz. - Hogyan? De hát, az azt jelenti, hogy… - Azt jelenti, hogy legalább egy, de maximum két évig szüneteltetheted a tanulást, viszont ha utána nem iratkozol be, akkor… kirúgnak –nézett rám Jonathan. –Pontosan. - Jaj, ne! –nyögtem a felismerés terhétől sújtva, miközben lehuppantam egy virágosláda peremére. Végre megadatott a lehetőség, az, amire egész életemben vártam, az, amiért Vancouverbe jöttem. De ott van Rob, a szerelmem, akivel majd le akarom élni az életem, már ha egyáltalán kibékülünk. És ha ez sikerül, hogyan lehetnék egyszerre két különböző kontinensen, hogy az álmaimat megvalósítsam? Egyáltalán, hol leszek két év múlva? Az agyamban hirtelen rövidzárlat keletkezett, egyszerűen nem tudtam gondolkozni. Nem tudtam semmit sem. Kétségbeesetten néztem Jonathanra, aki ugyanolyan tanácstalannak látszott, mint én, pedig jó lett volna, ha elemi erővel fejbe ver, vagy legalább lekever egy pofont, hogy végre visszataláljak a józan eszemhez. Az élet egyszerűen túl kegyetlen játékokat űz.
A minap kaptam ezt a kitüntetést LaMes-től, s bár inkább a szavak, mintsem a díjak híve vagyok, nagyon szépen köszönöm Neki, hiszen nem sok visszajelzést kaptam mostanában. Jól esett! Íme a szabályok:
1. Egy bejegyés közzététele a díj logójával, és a szabályok feltüntetésével. 2. Be kell linkelned a személy nevét, akitől kaptad a díjat, és tudatni vele, hogy elfogadtad. 3. Tovább kell adnod 3-5 blogtársadnak, és szólnod nekik!
Akiknek küldeném: Igazság szerint ezzel bajban vagyok, hiszen akiknek szánnám, azok már megkapták, vagy pedig radikálisan díj-ellenesek :) De azért a nevüket feltüntetném: -QueenAnne -nyc_girl -Lylia Bloom
Helló, csajszik! Minden szempontból rendhagyó fejezetet hoztam nektek. Egyrészt a hossza miatt, másrészt... Másrészt meglátjátok, amint egy kicsit előrébb haladtatok az olvasással. ;) Ez az én "szülinapi" ajándékom. A kommentelést ugyan most sem vittétek túlzásba, de rendben, elfogadom, nem fogok senkit nyaggatni. Ha kikívánkozik valami, hát írtok, ha nem, nem. Az írás enélkül is öröm számomra, mert itt vagytok ti, akik olvastok, és nekem is jó érzés, ha befejezek egy-egy fejezetet. Ennek a megírása pedig különös boldogsággal töltött el, de nem csupán azért, mert ilyen hosszú részt még soha nem sikerült alkotnom. Amit még hoztam nektek, az egy kis videó, melyet én magam készítettem, a zenekarom egy saját számára (oldalt találhatjátok meg). Remélem, tetszeni fog! Egyet kérek csupán, nyomjatok rá a tetszik-nem tetszik gombok valamelyikére, ha a töri végére értetek. Örülnék neki, ha látnám, mennyien olvastok. xoxo, Lana
P.S.: A mai részhez két zene is jár, egyik közülük kedvenc magyar zenekarom egy száma, kicsit másképp. Hogy miért jár dupla fülkényeztetés, természetesen ennek oka is kiderül később, csak jussatok el odáig! ;)
Figyelmeztetés: A szövegben durva nyelvezet is előfordul!
Szinte végig futva, rommá ázva tettem meg a hazafelé vezető utat. Nem feltétlenül a tomboló vihar és a –mostmár eget rengető mennydörgés és vészjósló villámok miatt. Azt sem bántam volna, ha épp egy ilyen csapás végez a szánalmas kis életemmel, de minél távolabb akartam lenni a Fairmont Hoteltől, barátnőm vigasztaló ölelésében.
Azonban mikor beléptem a lakásba, Christianának hűlt helyét találtam. Csupán egy nekem címzett cetlit hagyott maga után, mely egy, a barátjával, Briannel eltöltendő éjszakáról tett tanúbizonyságot és Chris hiú reményeiről, miszerint velem minden rendben.
Nem. Semmi sincs rendben. Sőt, mondhatni, a lehető legnagyobb zűrzavar és fájdalom lett úrrá rajtam. Egyedül egy valami változott: A kétségbeesés minden halvány szikrája eltűnt belőlem, ugyanis jól tudtam, a mai nappal minden megváltozik; Rob ez alkalommal be fogja tartani megtett ígéretét. Elmegy innen és talán soha, de soha többé nem látom őt.
A szörnyű tudattól sújtva, erőmet vesztve rogytam le a Chris szobájaként is funkcionáló nappali padlójára. Kellett valaki, aki mellett kitombolhatom magam. Mi több, alkoholra volt szükségem.
Remegve tápászkodtam fel abban a reményben, hogy a hűtőben majd találok valamit. Mindegy mit, csak elfeledtesse velem ezt a képtelen fájdalmat.
Egy üveg rosé pezsgőre akadtam, amit még akkor vettem, mikor Robot vacsorára invitáltam. A számításaimat csupán az húzta keresztbe, hogy akkor is szakítottunk.
Keserű grimasszal kaptam ki az italt a rekeszéből, szinte erőszakkal kitépve a dugót a palack szájából. Annyit kortyoltam, amennyit csak bírtam, egyedül a feledés homálya lebegett a szemem előtt. Aztán a következő pillanatban már Maureen Sanderst tárcsáztam.
- Liv? –szólt bele egykori kolléganőm a kagylóba. –Nahát, kisanyám… ezer éve nem láttalak! Mióta…
- Mióta Pete kirúgott –fejeztem be helyette a mondatot. –Tudom. Tudom és… hiányzol. Szükségem van rád! –fakadtam ki, és próbáltam visszafojtani kitörni készülő könnyeimet.
- Ajjaj –Maureen hangja egy csapásra eltorzult. –Nem sok jót sejtek. Szívem, legszívesebben azt mondanám, öntsd ki nekem a kis lelkedet, de rengeteg söröskorsót kell teletöltenem. Ezért hívtál, hogy beszéljünk róla?
- Tulajdonképpen… igen. Maureen, muszáj bemennem és ledöntenem valami piát! Szerinted Pete kidobna? –szánnivalóan siralmasan hangozhatott, ahogy ezt a kérdést feltettem.
- Nem tudom… Nem hinném, de szerintem nem örülne, ha az ő számlájára pusztítanád el az alkohol-készletet. –Sokat tudó barátnőm eléggé rátapintott, hogy mióta nincs állásom, nem bővelkedem a felesleges dollárokban. –Egyébként, neki is hiányzol. Az új pincérlány, Bridget nem valami hatékony munkaerő –tette hozzá suttogva. –Jaj, kicsikém, mit tehetnék érted? Remélem, nem a szépfiúval van valami baj!
Megint sikerült rátapintania. A hangom elcsuklott, s egy szót sem bírtam szólni.
- Ezek szerint de. Ó, drágám! Tudod mit? Szard le magasról Pete-t, elvégre mégiscsak itt dolgoztál, told be a gyönyörű pofidat, és én majd asszisztálok a leitatásodhoz! Viszont most le kell tennem, a vendégek őrjöngenek.
- Rendben, ott találkozunk! –hebegtem hálásan a telefonba. –És Maureen… köszönöm!
- Nincs mit, tudod, hogy én itt vagyok, ha kell egy váll a könnyeidnek… Hiányoztál, Oli.
Azzal a vonal megszakadt.
Szédelegve kaptam magamra a legelső göncöt, ami a kezembe akadt. Igencsak megalapozta a hangulatomat az üveg pezsgő, amit az imént benyakaltam.
A Firkin & Barmaid felé sem vezetett egyenesnek mondható út, de legalább bejutottam a többi, bizonytalan állapotú vendég közé.
- Beszélj –támadott le Maureen, ahogy lehuppantam a bárpulthoz. –Vagy tudod mit, előbb fogd be és idd meg ezt! –azzal valami konyakfélét tolt elém. Nem kellett kétszer mondania, egy szuszra lehúztam a pohárka tartalmát. –Mit tett veled az a szemétláda?
- Tölts még egyet, kérlek –mondtam, mire jótékony barátnőm máris öntött egy újabb adagot.
- Nem ő volt a szemét… hanem én.
Maureen egyszerre kíváncsi és aggódó tekintettel pásztázta az arcomat, majd a pult alatt magának is töltött egy keveset.
- Csupa fül vagyok!
- Megcsaltam őt –leheltem, mire kikerekedtek a szemei.
- Na ne, Oli! Te?! Mármint… nem úgy értettem! Jaj!
Egyszerre tüntettük el az italunkat. A tüdőm máris égni kezdett az eddig bevitt alkoholmennyiségtől.
- Tudom… Szörnyű, amit tettem. Egy szörny vagyok! –a hangom elcsuklott a kitörő sírástól. Éreztem, amint a körülöttem lévők pillantása rám szegeződik.
- Dehogyis, szívem! Konyakot még, nesze! Maguk meg ne bámuljanak! –tromfolta le Maureen a kíváncsiskodókat.
- Nem tehetek róla… Beleszerettem Jonathanbe.
- Állj! –beszélgetőtársam felém fordított tenyérrel jelezte, hogy nem egészen érti, miről van szó. –Ki az a Jonathan?
- Akkor találkoztam vele, amikor Robbal Spunk Ransom koncertjére mentünk. Azaz a… sajátjára. Mindegy –legyintettem. –De te is láttad már, lejött ide párszor, hogy együtt töltsük az esténket.
- Az angyalhajú fiú! –kiáltott fel barátnőm a hirtelen jött felismeréstől, mire bólintottam.
– Mikor szakítottunk, akkor kerültem hozzá ilyen közel.
- Na most mi van? –Maureen egyre értetlenebb arcot vágott. Akkor jöttem rá, hogy ezt az apró kis részletet elfelejtettem neki megemlíteni.
– Rob és én… egyszer már szakítottunk, egy félreértés miatt. Azt hitte, eladtam a képünket az újságoknak. Ezért nem jöttem be dolgozni aznap, mikor Pete… kitette a szűrömet. –magyaráztam, ügyelve, hogy összefüggően formáljam meg a mondataimat, de ez egyre kevésbé sikerült.
- Jaj, szegény Liv! –barátnőm felkapta a poharainkat, és már éppen csurig töltötte volna őket a pult alatt, mikor is egy barna hajú, csinos, de annál ellenszenvesebb pincérnő termett mellettünk, torkát köszörülve. Nyilván ő volt Bridget.
- Ha ezt a főnök meglátja, az állásodnak annyi –csicseregte rosszindulatúan Maureen-nek, karját lazán a csípőjén tartva, miközben felém csupán egy szánakozó mosolyt villantott.
- Szerintem húzz innen, Bridget –vágott vissza barátnőm epésen, a lehető legnyugodtabb, bájos arckifejezését felöltve. Ezért is szerettem őt, csak úgy áradt belőle a cinizmus.
- Igazán? Mit gondolsz, mit szólna Pete, ha meglátná, hogy kedélyesen iszogatsz a kis barátnőddel, miközben épp fel kéne szolgálnod? –kontrázott Bridget.
- Na ide figyelj, anyukám –Maureen hangja már egy kissé idegesen csengett. –Először is, nekem te ne dumálj. Én vagyok itt a rangidős, arról nem is beszélve, hogy úgy néhány évvel régebb óta dolgozom itt nálad. Másodszor, azok ott mind a te vendégeid, és ahogy látom, nincsenek valami sokan, úgyhogy nem jelenthet akkora feladatot a kiszolgálásuk. Harmadszor pedig, és most jól figyelj – ő itt a barátnőm, aki nem mellesleg itt dolgozott, és mondjuk úgy, enyhén szólván jobban csinálta, mint te. Azt és annyit iszik, amennyit akar. Egyébként, a mai estére engem a bárpulthoz osztottak be, tehát akkor kell bármit is csinálnom, ha valaki ideül, és a hölgy itt ül, ha nem látnád. Van még valami problémád? Ó, és nyugodtan menj árulkodni Pete-nek, biztos vagyok benne, hogy értékelni fogja. –azzal Maureen eleresztett egy újabb bájos mosolyt, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
- Nos, úgy látom, erre nem lesz szükség! –Bridget fejével a közeledő Pete felé bökött, majd eloldalgott, hogy letörölje a fal mellett álló asztalokat.
- Olivia! –hallottam meg néhai főnököm hangját. –Pokolba is, jó látni, bár meg kell mondjam, elég pipa vagyok rád a múltkoriért… És mi volt az az újságcikk, mi? Láttuk ám! Nem azzal a pasival voltál rajta, akivel itt ettél múltkor? Elég dögös egy darab! –Pete nem hagyott szóhoz jutni, de ez az átka annak, ha már egy jó ideje nem találkoztál vele.
- Az a dögös kis csirkefogó azt hitte, Liv eladta a képüket a sajtónak! –dohogott Maureen. –Szegény kislány borzasztóan volt, te pedig kirúgtad!
- Fenébe… Komolyan? Nem tudtam! Nekem miért nem mond soha senki semmit?!
- Mert olyan szőrös szíved van –felelte barátnőm. –Most megint szakítottak… Úgy tűnik, végleg.
- Kösz, hogy mindezt előttem tárgyaljátok meg –szóltam közbe én is. –Szia, Szőrösszívű Pete –borultam szórakozottan ex-főnököm nyakába. Józanul ezt soha nem tettem volna meg.
- Basszus, de bűzlesz –fintorgott ő. –Mi folyik itt, csak nem ivászat? Tölts nekem is egyet, Maureen –szólt az említettnek, majd mindhárman leöblítettünk –most épp egy adag cointreau-t. A külvilág egyre homályosabbá vált előttem.
- Nem tudom, hogy holnap emlékezni fogsz-e arra, amit most mondok, de szeretnélek visszavenni. Az új pincérnővel olyan, mintha mínusz kettő lenne a munkaerők száma.
- Persze… persze –ez egy beleegyező válasz akart lenni, valami köszönés-félével, de csak ennyire futotta. Jelen állapotomban úgy éreztem, a pulttól is képtelen lennék felállni.
- Isteni! Mondanám, hogy igyunk rá valamit, de te már így is tök részeg vagy, drágám. Légyszi, Maureen, ne adj neki többet! –azzal Pete elindult, hogy visszamenjen a konyhába.
Bridget –aki eddig a sarokból figyelte az eseményeket, most megszaporázva lépteit Pete és a bárpult közé furakodott.
- Bocs, főnök –búgta nyájasan. –Egyre több a rendelés, de Maureen nem akar segíteni, csak azt a lányt itatja ott, aki mindjárt lefordul a székéről –bökött felém. –Szerintem ki kéne dobni. Szóljak a fiúknak? –Ez az ellenszenves liba úgy dongta körbe Pete-t, ahogyan a méhraj a királynőjét – kár, hogy nem esett le neki, hogy meleg.
Pete nagyot sóhajtott.
- Tudtam, hogy teljesen alkalmatlan vagy. Menj haza szépen, ki vagy rúgva –vetette oda a falfehér Bridget-nek, akinek szemmel láthatóan földbe gyökerezett a lába.
Nem vagyok kárörvendő, de jólesett látni, ahogy Maureen jóízű nevetésben tört ki a látottak után. Bárcsak én is értékelni tudnám a pillanatot, és együtt örülhetnék vele. De a szívemet még mindig őrült fájdalom gyötörte, amin még az alkohol jótékonynak mondott hatása sem segített.
- Megtennél nekem valamit? –fordultam barátnőm felé, ügyelve a szavak helyes sorrendjére.
- Meg, de piát egy centivel többet sem kapsz! –felelte ő szigorúan. –Nos?
- Szeretném, ha… kinyomoznál nekem egy címet.
*
Botorkálva tipegtem a kezemben tartott cetlin álló cím irányába, miközben Geoffrey, a biztonsági őr –akit Pete küldött utánam a bárból, hogy vigyázzon rám, érzéseim szerint teljesen feleslegesen- minden mozdulatomat árgus szemekkel leste. Mivel taxira nem volt pénzem, tartozni pedig nem akartam, valamint Maureen és Pete is egyaránt úgy gondolták, hogy szükségem van egy kis friss levegőre, ragaszkodtak a testőröm társaságához.
Bár Maureen gyöngybetűkkel írt, nekem mégis kibogozhatatlan macskakaparásnak tűnt a papírra vésett miniatűr térkép, aminek segítségével eljuthattam a kívánt célponthoz. Valószínűleg túlságosan fókuszálhattam, ugyanis egy óvatlan pillanatban –mikor épp Geoffrey sem figyelt- sikerült megbotlanom a tulajdon tornacipőm kikötődött fűzőjében. A robosztus biztonsági őr kellő mennyiségű önszidalmazás után odanyújtotta vaskos kezét, hogy talpra segítsen, de én egy határozottnak indult, ámbár csapkodásnak tűnő mozdulattal megkíséreltem ellökni azt, sajnos hiába.
- Egyedül is megy –tiltakoztam, de Geoffrey már talpra is állított, és fatörzsnyi karját átvetette a vállamon. Ugyan mit ér egy nádszál alkatú, részeg lány egy kétajtós ruhásszekrény méretű, kigyúrt férfival szemben?
- Ez lesz az –böktem időérzékem hiánya lévén megállapíthatatlan hosszúságú menetelés után egy háztömbre. –Köszönöm a garde-de-dame-ot, mostmár elmehetsz –mondtam Geoffrey-nak, ő azonban heves tiltakozásba kezdett.
- A főnök azt mondta, addig maradjak Olivia kisasszonnyal, amíg biztosan nem eshet baja. Míg be nem megy azon az ajtón, én itt fogok állni.
- Legyen –sóhajtottam lemondóan. Reméltem, hogy akit keresek, azt megtalálom, és különben is, túl részeg voltam ahhoz, hogy ellent bírjak mondani. Meg aztán, hiába volt Geoffrey kőagyú, elég hamar eldőlt volna a szópárbaj kimenetele.
Szédelegve trappoltam fel az ingoványosnak tűnő lépcsőn, hogy a kapucsengőket kezdjem tanulmányozni. Bár a betűk összemosódtak a szemem előtt, sikerült megtalálnom annak a nevét, akihez bemenni szándékoztam. Azonban türelmetlen csengetésem nem talált válaszra a kaputelefon túloldalán.
- Biztosan itt lakik az illető? –tudakolta a háttérben álló kompániám.
- Biztosan –feleltem, s közben próbáltam elnyomni felmerülő kételyeimet. –A lehető legjobb forrásból van meg a címe.
- Hát akkor csak alszik –mosolygott naivan Geoffrey. –Elvégre még csak most fog hajnalodni!
Reméltem, hogy igaza van, ugyanis tudtam, jövőbeli vendéglátóm csak hétvégente dolgozik ilyentájt. Ugyan mi másért nem nyitna ajtót, minthogy lepihent?
Eközben testőröm mellém lépett, és valami –számomra ilyen állapotban felismerhetetlen kis kütyüvel próbálta meg kinyitni az ajtót – sikeresen. Mikor az nyikorogva utat engedett, ő diadalittasan rám vigyorgott. Hálát adtam az égnek Geoffrey maroknyi eszéért, de annál nagyobb jóindulatáért.
- Nahát, köszönöm, ez tisztára James Bond-os volt –paskoltam meg masszív vállát. –Mostmár tényleg elmehetsz!
Geoffrey büszkén feszítve, minden jót kívánva eltűnt a múló éjszakában, én pedig beléptem a házba, s minthogy lift nem volt, szinte négykézláb másztam fel a hegymagasságúnak tűnő lépcsőkön. Eddig próbáltam tartani magam, de túl rosszul voltam ahhoz, hogy magammal szemben is folytassam ezt a színjátékot.
Miután lehetőségeimhez mérten élesen bekopogtam, erőtlenül rogytam le keresettem ajtajához, annak reményében, hogy hamarosan beenged, de ez az elkövetkező tíz, tizenöt, sőt, talán még harminc percben sem történt meg. Sírva nyúltam el a hűvös kövön, miközben a fejemben végeláthatatlan káosz tombolt, az alkohol okozta, hullámvasút-szerű szédüléssel övezve.
Aztán a következő pillanatból már csak arra emlékeztem, hogy beleájulok a saját hányásomba.
Jonathan Ahogy eszembe ötlött, hogy valamit kifelejtettem a csomagjaim közül, a kelleténél élesebben bírtam rá a taxisofőrt a visszafordulásra. A fenébe is, ez elég sokba fog kerülni!
- Itt várjon meg –mondtam, mikor leparkoltunk a ház előtt, majd előkotorva a zsebemből a kulcscsomómat visszaügettem a lakásomhoz.
Már távolról észrevettem az ajtóm előtt fekvő, ájult Oliviát. Döbbenten, az aggodalomtól sújtva rohantam oda hozzá, hogy felültessem, de a teste annyira ernyedt volt, hogy alig bírtam megtámasztani. Alkoholszag áradt belőle, a haját pedig csomókba tapasztotta a padlóról rákerült gyomortartalma. És még így is… gyönyörű volt. A szívem összefacsarodott, ahogy belegondoltam, mi vehette rá őt arra, hogy holtrészegen felkeressen a lakásomon.
Ekkor eszembe jutott a rám várakozó taxis.
- Sietek vissza –súgtam a szinte élettelennek ható testnek, mire –bár csak halkan, de egy apró nyögés hagyta el a száját. Ettől valamelyest megnyugodtam.
Miután 15 dollárral kevesebbel, de két bőrönddel az oldalamon sikerült bejutnom a nappalimba, felnyaláboltam az önkívületi állapotban fetrengő Oliviát, hogy elvigyem a fürdőig. A cipőjét már sikerült ugyan levennem, nem akartam ruhástól bedugni a zuhany alá, így megkíséreltem tájékoztatni afelől, hogy néhány ruhadarabjától megfosztom.
- Segíts levenni a pólódat –kértem dobogó szívvel. Nem pont ilyen alkalmat képzeltem el, amikor vetkőztetem őt.
- Mit csinálsz… mmm… Jonathan? –nyögte Livie szakadozva, s közben két karját a magasba tartva asszisztált felsője eltűntetéséhez, több-kevesebb sikerrel.
- Most szépen meg fogunk fürdeni –feleltem, miközben egyre csak azon igyekeztem, hogy elfordítsam a tekintetemet Olivia kerekded melleiről, amiket csipkés fehérneműje nemhogy eltakart, hanem sokkal inkább kiemelt.
- Ha azt hiszed, részeg vagyok, nagyon tévedsz –szipogta egy óvodás sértődöttségével. –Nincs szükségem zuhanyra!
- Livie… rémesen festesz! És büdös is vagy! –csóváltam a fejem mosolyogva. Ismét elvarázsolt ez a makacskodó, gyermeki báj. –Na, gyere, vegyük le a nadrágot is, aztán beállunk a zuhany alá.
Úgy tűnik, Olivia megadta magát, ugyanis hangtalanul tett eleget kérésemnek. Még akkor sem szólt egy szót sem, mikor arca és loboncos hajzuhataga felé fordítottam a vízsugarat, hogy eltüntessem a részegsége okozta kis baleset maradványait.
- Jó kislány –bíztattam. Istenem, Jonathan, vedd már le a szemeidet a testéről!
- Nem találsz gusztustalannak? –kérdezte váratlanul, mikor később törölgetni kezdtem.
- Ugyan már, különben is megszoktam, hogy általában rád jön a rókázhatnék, amikor együtt vagyunk –feleltem nevetve. –Múltkor a vidámpark, aztán meg most… Ez már nem újdonság. És egyébként is, tudod, hogy mit gondolok rólad. –Igyekeztem kerülni a pillantását, de aztán kénytelen voltam ránézni.
- Mit? –kérdezte, az arcomat maga felé fordítva.
- Azt, hogy te vagy a leggyönyörűbb lány a világon –leheltem letaglózva, s közben őszintén reméltem, hogy ezt hamarosan elfelejti. Eszem ágában sem volt manipuláció látszatát kelteni, s bár ez Olivián normális esetben nem működne, tudtam, hogy egy részeg ember sokkal könnyebben befolyásolható.
- Hová készültél azokkal a bőröndökkel? –Megint sikerült olyan kérdést feltennie, aminek a boncolgatását sem most, sem a közeljövőben nem terveztem. De ki más, ha nem pont Olivia lenne a példa arra, hogy az élet néha közbeszól?
- Nos, biztosan rémlik még a paparazzi által okozott kis incidensünk tegnapról –sóhajtottam, mire ő keserűen felnyögött. –Mivel a nap első sugara már felbukkant, a képünk az aktuális napi bulvárban csőre-töltve várja a korán kelőket az újságárusoknál! –próbáltam poénosra venni a figurát, de a helyzet számomra is túl tragikus volt. Láttam, hogy Livie-nek sincs kedve nevetni, így egy kisebb szünet után rátértem a tárgyra.
- Az igazság az, hogy menekültem. Hogy hová, azt még most sem tudom, de ha ezt a cikket bárki meglátja a Doolinsból, sőt, talán még az Akadémiáról is, az állásomnak annyi. És sajtószenzáció sem akarok lenni, merthogy elvettem egy világsztár barátnőjét –mondtam, igyekezvén nem cinikusnak hangzani. –Ettől szerettem volna megkímélni magam. Meg aztán… nem túl sok minden maradt, ami ide kötne.
Úgy éreztem, mintha sajnálatért lobbiznék. De mit tegyek, ha egyszer ez a valódi oka annak, amiért el akartam, és még most is el akarom hagyni Vancouvert? Olivia sohasem lehet az enyém.
- Egyetlen kép miatt, ami ráadásul az én hibám… miért rúgnának ki? Ha pedig bulvárhőssé válsz, akkor nem csak itt, Vancouverben… hanem egész Amerikában! –dadogta összefüggéstelenül Livie, de ebben igaza volt. Azt azonban csak sejthette, hogy a legfőbb indok, ami közrejátszik a tervezett elutazásomban, az ő maga. –És az egyetemmel mi lesz?
- Még van pár napom a következő szemeszter kezdetéig –feleltem. Tényleg nem gondoltam bele alaposan, mihez kezdek majd. A szüleim és a húgom Minneapolisban laknak, onnan nem tudnék bejárni az órákra. Pedig szerettem a Columbiát. Pszichológiát tanultam, aminél egyedül csak a zenélést tartottam fontosabbnak. A baj csak az, hogy Oliviát is szerettem, őrülten, mindennél jobban, és teljesen reménytelenül. De vajon egy másik város valóban képes lenne-e változtatni ezen az állapoton?
- Nem szabad menekülni, Nath –tette még hozzá. –Szembe kell nézni azzal… ami vár ránk.
- És te minek köszönhetően kerültél ilyen állapotba? –kérdeztem tőle, miközben a radiátorhoz állítottam, hogy egy kicsit felmelegedjen. Azonban nem sokáig örülhettem, hogy végre nem rólam folyik a szó.
- Rob és én… szakítottunk… végleg. Már talán vissza is ment Londonba –felelte Olivia, és én egy legördülő könnycseppet véltem felfedezni az arcán, miközben leesett az a bizonyos tantusz – hát beigazolódott, amitől tartottam.
- Így már mindent értek –bólintottam egy savanyú álmosoly kíséretében, s közben ismét azon igyekeztem, hogy elkerüljem a tekintetét. –Megyek, hozok pár tiszta ruhát.
Azzal már indultam is volna, de Olivia ügyetlenül utánam kapott.
- Ne… várj! Félreérted! –kiáltotta, mialatt megbotlott a törölközőjének egy lelógó sarkában, és elesett, bele egyenesen a karjaimba.
Akkor vettem észre a nyakában függő kis medált, amit még tőlem kapott, a Vidámparkban.
Még mindig dühös voltam, ugyanakkor elfogott egy másfajta érzés is. Több volt egyszerű örömnél, hiszen a tényre, miszerint Livie nem csupán megtartotta, hanem még viselte is az általam adott ajándékot, bizsergés futott át rajtam. Azt hiszem, tagadhatatlan kötelék volt közöttünk, és ezt előbb is észrevehettem volna, ha nem csak a mellét és egyéb testrészeit bámulom egész idő alatt.
- Mit lehet ezen félreérteni? Hiszen teljesen nyilvánvaló! –fakadtam ki, közben némi hajlandóságot mutatva arra, hogy a saját két lábára állítsam Oliviát. –Robert elhagyott, te többet ittál a kelleténél, és „ha nincs ló, jó a szamár is” alapon eljöttél hozzám, hogy… -vágtam a fejéhez a tényeket, de a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy ajkai az enyémeket ostromolják, és egyre vadabb táncba hívják azokat. A megdöbbenés és rettegett érzéseim hullámai egyszerre öntöttek el, és már éppen kezdtem volna ellágyulni, de a józan eszem visszarángatott a valóság talajára.
- Olivia –próbáltam félbeszakítani, de csókjainak csak nem akart véget vetni. Eszem ágában sem lett volna elrontani a pillanatot, ha tudnám, hogy józanul is megtenné ugyanezt. –Olivia! –egy erősebb mozdulatnak köszönhetően sikerült őt ellöknöm magamtól. –Olivia, részeg vagy és nem vagy tudatában annak, amit teszel! Te sem akarhatod ezt! –világosítottam fel. –Alkohol hatása nélkül többet eszedbe sem jutott volna, hogy megcsókolj, én pedig nem fogom kihasználni az állapotodat! –Mostmár tényleg elindultam azokért a tiszta ruhákért. Mikor visszaértem, sírva, a földön kuporogva találtam meg őt.
- Livie… ne sírj, kérlek –öleltem át. Én lettem volna a világon a legboldogabb, ha viszonozhatom a csókjait, és normális esetben még örültem is volna, ha nem tudnám, hogy mindezt csak az elkeseredés teszi vele. Valahol még biztos szeretett, de Robert volt számára minden, és ezt ő is jól tudta.
– Emlékszel, mit mondtál nekem az előbb? Hogy nem szabad menekülni. Márpedig te is pontosan ugyanezt teszed, menekülsz a karjaimba a magány elől. A dolgok áradata nem áll meg, Olivia, ezt a harcot még folytathatod tovább.
- És mégis mit tegyek, Nath? –kérdezte szipogva, szorosan kapaszkodva a vállamba. –Még ha van is értelme tovább küzdeni… olyan… olyan gyengének érzem magam.
- Hát, először is, itt az ideje egy kiadós alvásnak! –feleltem. –És hogy utána hogyan tovább, azt csak te tudhatod… Rajtad áll minden.
Annyira kínosan éreztem magam. Itt a lány, akit teljes szívemből szeretek és azt várja, hogy majd én megmondom, hogyan szerezhetné vissza a barátját? Nincs az a hülye, aki ezt megtenné… engem leszámítva. De sajnos mindig előbbre tartottam mások boldogságát a sajátomnál.
- Miért jöttél vissza? –kérdezte hirtelen, nagy, zöld szempárjával követve az enyémet.
- Nos… hát… én… itt hagytam Miss Csinost –vallottam be, amitől totál idiótának éreztem magam. Livie is megajándékozott egy mosollyal, amiből leszűrhettem a gondolatait, de legalább nem tartott teljesen bárdolatlannak. Szerettem azt a mackót, fontos emlékeket hordozott.
A meglepetés-kérdésekből viszont nemhogy mára, de egy életre elég volt.
- Itt az ideje ágyba bújnod! –mondtam. –Mivel csak ez az egy bútorom van, ami ezt a célt szolgálja, a kanapé megágyazva várja, hogy elfoglald! –karommal a fekhelyként is funkcionáló ülőalkalmatosság felé tereltem Oliviát, ő azonban ellenszegülni látszott.
- Nath, ez kedves tőled, de… nem szeretnék visszaélni a helyzetemmel –sütötte le a szemét. –Már így is épp eleget köszönhetek neked, semmi… semmi szükség rá, hogy még tovább a terhedre legyek.
- Nem vagy a terhemre –mondtam. A gondolatnak, miszerint még mindig én lennék Jonathan Brooke, a srác, aki bármit megtenne érte, már nem adtam hangot.
- Ragaszkodom hozzá –folytatta. –Nem akarlak tovább zavarni.
Nagyot sóhajtottam.
- Rendben. Én viszont ahhoz ragaszkodom, hogy hívhassak neked egy taxit. Még nem vagy olyan állapotban, hogy egyedül haza tudj menni.
- Emlékeztess rá, hogy átutaljam a pénzt, ha hazaértem.
- Ugyan már, Livie –Mi változott meg ilyen hirtelen? Miért lett egyszerre visszautasító és tartózkodó? –Ne akarj megbántani.
Végül nagy nehezen bár, de rábólintott az ajánlatomra.
- És veled… mi lesz? –kérdezte még. –Elmész vagy maradsz?
- Nem tudom –feleltem a hajamba túrva. –Ki kell, hogy szellőztessem a fejem egy kicsit. De a szívem inkább ide húz, mintsem vissza, Minneapolisba. Meg aztán, három hét múlva jön még egy pótfelvételi, amin biztosan részt kell vennem. Már beérkeztek az első jelentkezők papírjai, úgyhogy elkezdtem tanulni a darabokat. Nem csak musicalek lesznek ám! –kacsintottam. –Egyébként… a lehetőség még mindig fennáll, hogy meggondold magad és elgyere… legalább csak megpróbálni. Persze, megértem, hogyha a dolgok helyreállításával szeretnél foglalkozni, és úgy döntesz… hogy menned kell. –Nehéz volt megtalálnom a megfelelő szavakat.
- Túl bonyolult most minden –bólintott Olivia. –Szeretnék, Nath. De nem tudom, hogyan alakul az életem. Visszavettek a munkahelyemre, úgyhogy talán még időm sem lenne gyakorolni.
- Akkor csak küldj el egy jelentkezési lapot –győzködtem. Ez volt az álma, a célja, amiért idejött, akkor miért kéne egykönnyen feladnia? –Az még nem kötelez semmire.
Hosszú gondolkodási idő után, de végül belement.
- Rendben van.
Ekkor duda hangja hallatszott odakintről. Megjött a taxi.
- Amint lehet, küldök egy papírt a címedre, vagy én magam dobom be a postaládádba. Csak ne most töltsd ki, azt hiszem, az még nehezen menne –mosolyogtam, miközben próbáltam letámogatni őt a lépcsőházban, de nagyjából már egyedül is képes volt járáshoz hasonlatos tevékenységet imitálni. Aztán a kapuban még egy rövid búcsúzkodás erejéig megálltunk.
- Viszlát, Nath! –mondta, majd egy puszit adott az arcomra, nekem pedig egy rövid időre sikerült belefésülnöm az ujjaimmal hosszú hajába. –Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy hozzám.
- Érted mindent –feleltem, aztán már csak hangtalanul néztem, ahogy Livie beszáll az autóba, és az elhajt vele.
Egy pillanatra mintha fagyos szellő suhant volna át a 4. Sugárút és a Fir Street sarkán. De nem voltam szomorú. Egyáltalán nem. Mi több, talán még boldogabb voltam, mint eddig bármikor.
Mindketten tanultunk egymástól valamit, én legalábbis nem is keveset.
Először is, még a legnehezebb helyzetben is lehetsz jóbarát, ha a másiknak szüksége van rád. Aztán, hogy soha nem szabad feladni és megfutamodni a rád váró feladatoktól, hanem végig kell játszani a játékot… bármi áron. És végül… Gondolhatsz akármit, bárhová sodorjon is az élet, ez az igazság akkor is állandó marad: A búcsú –legyen az keserű, vagy örömteljes, soha nem örökre szól.
