21. fejezet : Valóban búcsúznál?

Helló, csajszik!
Minden szempontból rendhagyó fejezetet hoztam nektek. Egyrészt a hossza miatt, másrészt... Másrészt meglátjátok, amint egy kicsit előrébb haladtatok az olvasással. ;) Ez az én "szülinapi" ajándékom. A kommentelést ugyan most sem vittétek túlzásba, de rendben, elfogadom, nem fogok senkit nyaggatni. Ha kikívánkozik valami, hát írtok, ha nem, nem. Az írás enélkül is öröm számomra, mert itt vagytok ti, akik olvastok, és nekem is jó érzés, ha befejezek egy-egy fejezetet. Ennek a megírása pedig különös boldogsággal töltött el, de nem csupán azért, mert ilyen hosszú részt még soha nem sikerült alkotnom. Amit még hoztam nektek, az egy kis videó, melyet én magam készítettem, a zenekarom egy saját számára (oldalt találhatjátok meg). Remélem, tetszeni fog! Egyet kérek csupán, nyomjatok rá a tetszik-nem tetszik gombok valamelyikére, ha a töri végére értetek. Örülnék neki, ha látnám, mennyien olvastok.
xoxo,
Lana

P.S.: A mai részhez két zene is jár, egyik közülük kedvenc magyar zenekarom egy száma, kicsit másképp. Hogy miért jár dupla fülkényeztetés, természetesen ennek oka is kiderül később, csak jussatok el odáig! ;)

Figyelmeztetés: A szövegben durva nyelvezet is előfordul!

Szinte végig futva, rommá ázva tettem meg a hazafelé vezető utat. Nem feltétlenül a tomboló vihar és a –mostmár eget rengető mennydörgés és vészjósló villámok miatt. Azt sem bántam volna, ha épp egy ilyen csapás végez a szánalmas kis életemmel, de minél távolabb akartam lenni a Fairmont Hoteltől, barátnőm vigasztaló ölelésében.
Azonban mikor beléptem a lakásba, Christianának hűlt helyét találtam. Csupán egy nekem címzett cetlit hagyott maga után, mely egy, a barátjával, Briannel eltöltendő éjszakáról tett tanúbizonyságot és Chris hiú reményeiről, miszerint velem minden rendben.
Nem. Semmi sincs rendben. Sőt, mondhatni, a lehető legnagyobb zűrzavar és fájdalom lett úrrá rajtam. Egyedül egy valami változott: A kétségbeesés minden halvány szikrája eltűnt belőlem, ugyanis jól tudtam, a mai nappal minden megváltozik; Rob ez alkalommal be fogja tartani megtett ígéretét. Elmegy innen és talán soha, de soha többé nem látom őt.
A szörnyű tudattól sújtva, erőmet vesztve rogytam le a Chris szobájaként is funkcionáló nappali padlójára. Kellett valaki, aki mellett kitombolhatom magam. Mi több, alkoholra volt szükségem.
Remegve tápászkodtam fel abban a reményben, hogy a hűtőben majd találok valamit. Mindegy mit, csak elfeledtesse velem ezt a képtelen fájdalmat.
Egy üveg rosé pezsgőre akadtam, amit még akkor vettem, mikor Robot vacsorára invitáltam. A számításaimat csupán az húzta keresztbe, hogy akkor is szakítottunk.
Keserű grimasszal kaptam ki az italt a rekeszéből, szinte erőszakkal kitépve a dugót a palack szájából. Annyit kortyoltam, amennyit csak bírtam, egyedül a feledés homálya lebegett a szemem előtt. Aztán a következő pillanatban már Maureen Sanderst tárcsáztam.
- Liv? –szólt bele egykori kolléganőm a kagylóba. –Nahát, kisanyám… ezer éve nem láttalak! Mióta…
- Mióta Pete kirúgott –fejeztem be helyette a mondatot. –Tudom. Tudom és… hiányzol. Szükségem van rád! –fakadtam ki, és próbáltam visszafojtani kitörni készülő könnyeimet.
- Ajjaj –Maureen hangja egy csapásra eltorzult. –Nem sok jót sejtek. Szívem, legszívesebben azt mondanám, öntsd ki nekem a kis lelkedet, de rengeteg söröskorsót kell teletöltenem. Ezért hívtál, hogy beszéljünk róla?
- Tulajdonképpen… igen. Maureen, muszáj bemennem és ledöntenem valami piát! Szerinted Pete kidobna? –szánnivalóan siralmasan hangozhatott, ahogy ezt a kérdést feltettem.
- Nem tudom… Nem hinném, de szerintem nem örülne, ha az ő számlájára pusztítanád el az alkohol-készletet. –Sokat tudó barátnőm eléggé rátapintott, hogy mióta nincs állásom, nem bővelkedem a felesleges dollárokban. –Egyébként, neki is hiányzol. Az új pincérlány, Bridget nem valami hatékony munkaerő –tette hozzá suttogva. –Jaj, kicsikém, mit tehetnék érted? Remélem, nem a szépfiúval van valami baj!
Megint sikerült rátapintania. A hangom elcsuklott, s egy szót sem bírtam szólni.
- Ezek szerint de. Ó, drágám! Tudod mit? Szard le magasról Pete-t, elvégre mégiscsak itt dolgoztál, told be a gyönyörű pofidat, és én majd asszisztálok a leitatásodhoz! Viszont most le kell tennem, a vendégek őrjöngenek.
- Rendben, ott találkozunk! –hebegtem hálásan a telefonba. –És Maureen… köszönöm!
- Nincs mit, tudod, hogy én itt vagyok, ha kell egy váll a könnyeidnek… Hiányoztál, Oli.
Azzal a vonal megszakadt.
Szédelegve kaptam magamra a legelső göncöt, ami a kezembe akadt. Igencsak megalapozta a hangulatomat az üveg pezsgő, amit az imént benyakaltam.
A Firkin & Barmaid felé sem vezetett egyenesnek mondható út, de legalább bejutottam a többi, bizonytalan állapotú vendég közé.
- Beszélj –támadott le Maureen, ahogy lehuppantam a bárpulthoz. –Vagy tudod mit, előbb fogd be és idd meg ezt! –azzal valami konyakfélét tolt elém. Nem kellett kétszer mondania, egy szuszra lehúztam a pohárka tartalmát. –Mit tett veled az a szemétláda?
- Tölts még egyet, kérlek –mondtam, mire jótékony barátnőm máris öntött egy újabb adagot.
- Nem ő volt a szemét… hanem én.
Maureen egyszerre kíváncsi és aggódó tekintettel pásztázta az arcomat, majd a pult alatt magának is töltött egy keveset.
- Csupa fül vagyok!
- Megcsaltam őt –leheltem, mire kikerekedtek a szemei.
- Na ne, Oli! Te?! Mármint… nem úgy értettem! Jaj!
Egyszerre tüntettük el az italunkat. A tüdőm máris égni kezdett az eddig bevitt alkoholmennyiségtől.
- Tudom… Szörnyű, amit tettem. Egy szörny vagyok! –a hangom elcsuklott a kitörő sírástól. Éreztem, amint a körülöttem lévők pillantása rám szegeződik.
- Dehogyis, szívem! Konyakot még, nesze! Maguk meg ne bámuljanak! –tromfolta le Maureen a kíváncsiskodókat.
- Nem tehetek róla… Beleszerettem Jonathanbe.
- Állj! –beszélgetőtársam felém fordított tenyérrel jelezte, hogy nem egészen érti, miről van szó. –Ki az a Jonathan?
- Akkor találkoztam vele, amikor Robbal Spunk Ransom koncertjére mentünk. Azaz a… sajátjára. Mindegy –legyintettem. –De te is láttad már, lejött ide párszor, hogy együtt töltsük az esténket.
- Az angyalhajú fiú! –kiáltott fel barátnőm a hirtelen jött felismeréstől, mire bólintottam.
– Mikor szakítottunk, akkor kerültem hozzá ilyen közel.
- Na most mi van? –Maureen egyre értetlenebb arcot vágott. Akkor jöttem rá, hogy ezt az apró kis részletet elfelejtettem neki megemlíteni.
– Rob és én… egyszer már szakítottunk, egy félreértés miatt. Azt hitte, eladtam a képünket az újságoknak. Ezért nem jöttem be dolgozni aznap, mikor Pete… kitette a szűrömet. –magyaráztam, ügyelve, hogy összefüggően formáljam meg a mondataimat, de ez egyre kevésbé sikerült.
- Jaj, szegény Liv! –barátnőm felkapta a poharainkat, és már éppen csurig töltötte volna őket a pult alatt, mikor is egy barna hajú, csinos, de annál ellenszenvesebb pincérnő termett mellettünk, torkát köszörülve. Nyilván ő volt Bridget.
- Ha ezt a főnök meglátja, az állásodnak annyi –csicseregte rosszindulatúan Maureen-nek, karját lazán a csípőjén tartva, miközben felém csupán egy szánakozó mosolyt villantott.
- Szerintem húzz innen, Bridget –vágott vissza barátnőm epésen, a lehető legnyugodtabb, bájos arckifejezését felöltve. Ezért is szerettem őt, csak úgy áradt belőle a cinizmus.
- Igazán? Mit gondolsz, mit szólna Pete, ha meglátná, hogy kedélyesen iszogatsz a kis barátnőddel, miközben épp fel kéne szolgálnod? –kontrázott Bridget.
- Na ide figyelj, anyukám –Maureen hangja már egy kissé idegesen csengett. –Először is, nekem te ne dumálj. Én vagyok itt a rangidős, arról nem is beszélve, hogy úgy néhány évvel régebb óta dolgozom itt nálad. Másodszor, azok ott mind a te vendégeid, és ahogy látom, nincsenek valami sokan, úgyhogy nem jelenthet akkora feladatot a kiszolgálásuk. Harmadszor pedig, és most jól figyelj – ő itt a barátnőm, aki nem mellesleg itt dolgozott, és mondjuk úgy, enyhén szólván jobban csinálta, mint te. Azt és annyit iszik, amennyit akar. Egyébként, a mai estére engem a bárpulthoz osztottak be, tehát akkor kell bármit is csinálnom, ha valaki ideül, és a hölgy itt ül, ha nem látnád. Van még valami problémád? Ó, és nyugodtan menj árulkodni Pete-nek, biztos vagyok benne, hogy értékelni fogja. –azzal Maureen eleresztett egy újabb bájos mosolyt, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
- Nos, úgy látom, erre nem lesz szükség! –Bridget fejével a közeledő Pete felé bökött, majd eloldalgott, hogy letörölje a fal mellett álló asztalokat.
- Olivia! –hallottam meg néhai főnököm hangját. –Pokolba is, jó látni, bár meg kell mondjam, elég pipa vagyok rád a múltkoriért… És mi volt az az újságcikk, mi? Láttuk ám! Nem azzal a pasival voltál rajta, akivel itt ettél múltkor? Elég dögös egy darab! –Pete nem hagyott szóhoz jutni, de ez az átka annak, ha már egy jó ideje nem találkoztál vele.
- Az a dögös kis csirkefogó azt hitte, Liv eladta a képüket a sajtónak! –dohogott Maureen. –Szegény kislány borzasztóan volt, te pedig kirúgtad!
- Fenébe… Komolyan? Nem tudtam! Nekem miért nem mond soha senki semmit?!
- Mert olyan szőrös szíved van –felelte barátnőm. –Most megint szakítottak… Úgy tűnik, végleg.
- Kösz, hogy mindezt előttem tárgyaljátok meg –szóltam közbe én is. –Szia, Szőrösszívű Pete –borultam szórakozottan ex-főnököm nyakába. Józanul ezt soha nem tettem volna meg.
- Basszus, de bűzlesz –fintorgott ő. –Mi folyik itt, csak nem ivászat? Tölts nekem is egyet, Maureen –szólt az említettnek, majd mindhárman leöblítettünk –most épp egy adag cointreau-t. A külvilág egyre homályosabbá vált előttem.
- Nem tudom, hogy holnap emlékezni fogsz-e arra, amit most mondok, de szeretnélek visszavenni. Az új pincérnővel olyan, mintha mínusz kettő lenne a munkaerők száma.
- Persze… persze –ez egy beleegyező válasz akart lenni, valami köszönés-félével, de csak ennyire futotta. Jelen állapotomban úgy éreztem, a pulttól is képtelen lennék felállni.
- Isteni! Mondanám, hogy igyunk rá valamit, de te már így is tök részeg vagy, drágám. Légyszi, Maureen, ne adj neki többet! –azzal Pete elindult, hogy visszamenjen a konyhába.
Bridget –aki eddig a sarokból figyelte az eseményeket, most megszaporázva lépteit Pete és a bárpult közé furakodott.
- Bocs, főnök –búgta nyájasan. –Egyre több a rendelés, de Maureen nem akar segíteni, csak azt a lányt itatja ott, aki mindjárt lefordul a székéről –bökött felém. –Szerintem ki kéne dobni. Szóljak a fiúknak? –Ez az ellenszenves liba úgy dongta körbe Pete-t, ahogyan a méhraj a királynőjét – kár, hogy nem esett le neki, hogy meleg.
Pete nagyot sóhajtott.
- Tudtam, hogy teljesen alkalmatlan vagy. Menj haza szépen, ki vagy rúgva –vetette oda a falfehér Bridget-nek, akinek szemmel láthatóan földbe gyökerezett a lába.
Nem vagyok kárörvendő, de jólesett látni, ahogy Maureen jóízű nevetésben tört ki a látottak után. Bárcsak én is értékelni tudnám a pillanatot, és együtt örülhetnék vele. De a szívemet még mindig őrült fájdalom gyötörte, amin még az alkohol jótékonynak mondott hatása sem segített.
- Megtennél nekem valamit? –fordultam barátnőm felé, ügyelve a szavak helyes sorrendjére.
- Meg, de piát egy centivel többet sem kapsz! –felelte ő szigorúan. –Nos?
- Szeretném, ha… kinyomoznál nekem egy címet.

*

Botorkálva tipegtem a kezemben tartott cetlin álló cím irányába, miközben Geoffrey, a biztonsági őr –akit Pete küldött utánam a bárból, hogy vigyázzon rám, érzéseim szerint teljesen feleslegesen- minden mozdulatomat árgus szemekkel leste. Mivel taxira nem volt pénzem, tartozni pedig nem akartam, valamint Maureen és Pete is egyaránt úgy gondolták, hogy szükségem van egy kis friss levegőre, ragaszkodtak a testőröm társaságához.
Bár Maureen gyöngybetűkkel írt, nekem mégis kibogozhatatlan macskakaparásnak tűnt a papírra vésett miniatűr térkép, aminek segítségével eljuthattam a kívánt célponthoz. Valószínűleg túlságosan fókuszálhattam, ugyanis egy óvatlan pillanatban –mikor épp Geoffrey sem figyelt- sikerült megbotlanom a tulajdon tornacipőm kikötődött fűzőjében. A robosztus biztonsági őr kellő mennyiségű önszidalmazás után odanyújtotta vaskos kezét, hogy talpra segítsen, de én egy határozottnak indult, ámbár csapkodásnak tűnő mozdulattal megkíséreltem ellökni azt, sajnos hiába.
- Egyedül is megy –tiltakoztam, de Geoffrey már talpra is állított, és fatörzsnyi karját átvetette a vállamon. Ugyan mit ér egy nádszál alkatú, részeg lány egy kétajtós ruhásszekrény méretű, kigyúrt férfival szemben?
- Ez lesz az –böktem időérzékem hiánya lévén megállapíthatatlan hosszúságú menetelés után egy háztömbre. –Köszönöm a garde-de-dame-ot, mostmár elmehetsz –mondtam Geoffrey-nak, ő azonban heves tiltakozásba kezdett.
- A főnök azt mondta, addig maradjak Olivia kisasszonnyal, amíg biztosan nem eshet baja. Míg be nem megy azon az ajtón, én itt fogok állni.
- Legyen –sóhajtottam lemondóan. Reméltem, hogy akit keresek, azt megtalálom, és különben is, túl részeg voltam ahhoz, hogy ellent bírjak mondani. Meg aztán, hiába volt Geoffrey kőagyú, elég hamar eldőlt volna a szópárbaj kimenetele.
Szédelegve trappoltam fel az ingoványosnak tűnő lépcsőn, hogy a kapucsengőket kezdjem tanulmányozni. Bár a betűk összemosódtak a szemem előtt, sikerült megtalálnom annak a nevét, akihez bemenni szándékoztam. Azonban türelmetlen csengetésem nem talált válaszra a kaputelefon túloldalán.
- Biztosan itt lakik az illető? –tudakolta a háttérben álló kompániám.
- Biztosan –feleltem, s közben próbáltam elnyomni felmerülő kételyeimet. –A lehető legjobb forrásból van meg a címe.
- Hát akkor csak alszik –mosolygott naivan Geoffrey. –Elvégre még csak most fog hajnalodni!
Reméltem, hogy igaza van, ugyanis tudtam, jövőbeli vendéglátóm csak hétvégente dolgozik ilyentájt. Ugyan mi másért nem nyitna ajtót, minthogy lepihent?
Eközben testőröm mellém lépett, és valami –számomra ilyen állapotban felismerhetetlen kis kütyüvel próbálta meg kinyitni az ajtót – sikeresen. Mikor az nyikorogva utat engedett, ő diadalittasan rám vigyorgott. Hálát adtam az égnek Geoffrey maroknyi eszéért, de annál nagyobb jóindulatáért.
- Nahát, köszönöm, ez tisztára James Bond-os volt –paskoltam meg masszív vállát. –Mostmár tényleg elmehetsz!
Geoffrey büszkén feszítve, minden jót kívánva eltűnt a múló éjszakában, én pedig beléptem a házba, s minthogy lift nem volt, szinte négykézláb másztam fel a hegymagasságúnak tűnő lépcsőkön. Eddig próbáltam tartani magam, de túl rosszul voltam ahhoz, hogy magammal szemben is folytassam ezt a színjátékot.
Miután lehetőségeimhez mérten élesen bekopogtam, erőtlenül rogytam le keresettem ajtajához, annak reményében, hogy hamarosan beenged, de ez az elkövetkező tíz, tizenöt, sőt, talán még harminc percben sem történt meg. Sírva nyúltam el a hűvös kövön, miközben a fejemben végeláthatatlan káosz tombolt, az alkohol okozta, hullámvasút-szerű szédüléssel övezve.
Aztán a következő pillanatból már csak arra emlékeztem, hogy beleájulok a saját hányásomba.

(Innentől ezt ajánlom hallgatásra: http://www.youtube.com/watch?v=iOTcr9wKC-o)

Jonathan
Ahogy eszembe ötlött, hogy valamit kifelejtettem a csomagjaim közül, a kelleténél élesebben bírtam rá a taxisofőrt a visszafordulásra. A fenébe is, ez elég sokba fog kerülni!
- Itt várjon meg –mondtam, mikor leparkoltunk a ház előtt, majd előkotorva a zsebemből a kulcscsomómat visszaügettem a lakásomhoz.
Már távolról észrevettem az ajtóm előtt fekvő, ájult Oliviát. Döbbenten, az aggodalomtól sújtva rohantam oda hozzá, hogy felültessem, de a teste annyira ernyedt volt, hogy alig bírtam megtámasztani. Alkoholszag áradt belőle, a haját pedig csomókba tapasztotta a padlóról rákerült gyomortartalma. És még így is… gyönyörű volt. A szívem összefacsarodott, ahogy belegondoltam, mi vehette rá őt arra, hogy holtrészegen felkeressen a lakásomon.
Ekkor eszembe jutott a rám várakozó taxis.
- Sietek vissza –súgtam a szinte élettelennek ható testnek, mire –bár csak halkan, de egy apró nyögés hagyta el a száját. Ettől valamelyest megnyugodtam.
Miután 15 dollárral kevesebbel, de két bőrönddel az oldalamon sikerült bejutnom a nappalimba, felnyaláboltam az önkívületi állapotban fetrengő Oliviát, hogy elvigyem a fürdőig. A cipőjét már sikerült ugyan levennem, nem akartam ruhástól bedugni a zuhany alá, így megkíséreltem tájékoztatni afelől, hogy néhány ruhadarabjától megfosztom.
- Segíts levenni a pólódat –kértem dobogó szívvel. Nem pont ilyen alkalmat képzeltem el, amikor vetkőztetem őt.
- Mit csinálsz… mmm… Jonathan? –nyögte Livie szakadozva, s közben két karját a magasba tartva asszisztált felsője eltűntetéséhez, több-kevesebb sikerrel.
- Most szépen meg fogunk fürdeni –feleltem, miközben egyre csak azon igyekeztem, hogy elfordítsam a tekintetemet Olivia kerekded melleiről, amiket csipkés fehérneműje nemhogy eltakart, hanem sokkal inkább kiemelt.
- Ha azt hiszed, részeg vagyok, nagyon tévedsz –szipogta egy óvodás sértődöttségével. –Nincs szükségem zuhanyra!
- Livie… rémesen festesz! És büdös is vagy! –csóváltam a fejem mosolyogva. Ismét elvarázsolt ez a makacskodó, gyermeki báj. –Na, gyere, vegyük le a nadrágot is, aztán beállunk a zuhany alá.
Úgy tűnik, Olivia megadta magát, ugyanis hangtalanul tett eleget kérésemnek. Még akkor sem szólt egy szót sem, mikor arca és loboncos hajzuhataga felé fordítottam a vízsugarat, hogy eltüntessem a részegsége okozta kis baleset maradványait.
- Jó kislány –bíztattam. Istenem, Jonathan, vedd már le a szemeidet a testéről!
- Nem találsz gusztustalannak? –kérdezte váratlanul, mikor később törölgetni kezdtem.
- Ugyan már, különben is megszoktam, hogy általában rád jön a rókázhatnék, amikor együtt vagyunk –feleltem nevetve. –Múltkor a vidámpark, aztán meg most… Ez már nem újdonság. És egyébként is, tudod, hogy mit gondolok rólad. –Igyekeztem kerülni a pillantását, de aztán kénytelen voltam ránézni.
- Mit? –kérdezte, az arcomat maga felé fordítva.
- Azt, hogy te vagy a leggyönyörűbb lány a világon –leheltem letaglózva, s közben őszintén reméltem, hogy ezt hamarosan elfelejti. Eszem ágában sem volt manipuláció látszatát kelteni, s bár ez Olivián normális esetben nem működne, tudtam, hogy egy részeg ember sokkal könnyebben befolyásolható.
- Hová készültél azokkal a bőröndökkel? –Megint sikerült olyan kérdést feltennie, aminek a boncolgatását sem most, sem a közeljövőben nem terveztem. De ki más, ha nem pont Olivia lenne a példa arra, hogy az élet néha közbeszól?
- Nos, biztosan rémlik még a paparazzi által okozott kis incidensünk tegnapról –sóhajtottam, mire ő keserűen felnyögött. –Mivel a nap első sugara már felbukkant, a képünk az aktuális napi bulvárban csőre-töltve várja a korán kelőket az újságárusoknál! –próbáltam poénosra venni a figurát, de a helyzet számomra is túl tragikus volt. Láttam, hogy Livie-nek sincs kedve nevetni, így egy kisebb szünet után rátértem a tárgyra.
- Az igazság az, hogy menekültem. Hogy hová, azt még most sem tudom, de ha ezt a cikket bárki meglátja a Doolinsból, sőt, talán még az Akadémiáról is, az állásomnak annyi. És sajtószenzáció sem akarok lenni, merthogy elvettem egy világsztár barátnőjét –mondtam, igyekezvén nem cinikusnak hangzani. –Ettől szerettem volna megkímélni magam. Meg aztán… nem túl sok minden maradt, ami ide kötne.
Úgy éreztem, mintha sajnálatért lobbiznék. De mit tegyek, ha egyszer ez a valódi oka annak, amiért el akartam, és még most is el akarom hagyni Vancouvert? Olivia sohasem lehet az enyém.
- Egyetlen kép miatt, ami ráadásul az én hibám… miért rúgnának ki? Ha pedig bulvárhőssé válsz, akkor nem csak itt, Vancouverben… hanem egész Amerikában! –dadogta összefüggéstelenül Livie, de ebben igaza volt. Azt azonban csak sejthette, hogy a legfőbb indok, ami közrejátszik a tervezett elutazásomban, az ő maga. –És az egyetemmel mi lesz?
- Még van pár napom a következő szemeszter kezdetéig –feleltem. Tényleg nem gondoltam bele alaposan, mihez kezdek majd. A szüleim és a húgom Minneapolisban laknak, onnan nem tudnék bejárni az órákra. Pedig szerettem a Columbiát. Pszichológiát tanultam, aminél egyedül csak a zenélést tartottam fontosabbnak. A baj csak az, hogy Oliviát is szerettem, őrülten, mindennél jobban, és teljesen reménytelenül. De vajon egy másik város valóban képes lenne-e változtatni ezen az állapoton?
- Nem szabad menekülni, Nath –tette még hozzá. –Szembe kell nézni azzal… ami vár ránk.
- És te minek köszönhetően kerültél ilyen állapotba? –kérdeztem tőle, miközben a radiátorhoz állítottam, hogy egy kicsit felmelegedjen. Azonban nem sokáig örülhettem, hogy végre nem rólam folyik a szó.
- Rob és én… szakítottunk… végleg. Már talán vissza is ment Londonba –felelte Olivia, és én egy legördülő könnycseppet véltem felfedezni az arcán, miközben leesett az a bizonyos tantusz – hát beigazolódott, amitől tartottam.
- Így már mindent értek –bólintottam egy savanyú álmosoly kíséretében, s közben ismét azon igyekeztem, hogy elkerüljem a tekintetét. –Megyek, hozok pár tiszta ruhát.
Azzal már indultam is volna, de Olivia ügyetlenül utánam kapott.
- Ne… várj! Félreérted! –kiáltotta, mialatt megbotlott a törölközőjének egy lelógó sarkában, és elesett, bele egyenesen a karjaimba.
Akkor vettem észre a nyakában függő kis medált, amit még tőlem kapott, a Vidámparkban.
Még mindig dühös voltam, ugyanakkor elfogott egy másfajta érzés is. Több volt egyszerű örömnél, hiszen a tényre, miszerint Livie nem csupán megtartotta, hanem még viselte is az általam adott ajándékot, bizsergés futott át rajtam. Azt hiszem, tagadhatatlan kötelék volt közöttünk, és ezt előbb is észrevehettem volna, ha nem csak a mellét és egyéb testrészeit bámulom egész idő alatt.
- Mit lehet ezen félreérteni? Hiszen teljesen nyilvánvaló! –fakadtam ki, közben némi hajlandóságot mutatva arra, hogy a saját két lábára állítsam Oliviát. –Robert elhagyott, te többet ittál a kelleténél, és „ha nincs ló, jó a szamár is” alapon eljöttél hozzám, hogy… -vágtam a fejéhez a tényeket, de a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy ajkai az enyémeket ostromolják, és egyre vadabb táncba hívják azokat. A megdöbbenés és rettegett érzéseim hullámai egyszerre öntöttek el, és már éppen kezdtem volna ellágyulni, de a józan eszem visszarángatott a valóság talajára.
- Olivia –próbáltam félbeszakítani, de csókjainak csak nem akart véget vetni. Eszem ágában sem lett volna elrontani a pillanatot, ha tudnám, hogy józanul is megtenné ugyanezt. –Olivia! –egy erősebb mozdulatnak köszönhetően sikerült őt ellöknöm magamtól. –Olivia, részeg vagy és nem vagy tudatában annak, amit teszel! Te sem akarhatod ezt! –világosítottam fel. –Alkohol hatása nélkül többet eszedbe sem jutott volna, hogy megcsókolj, én pedig nem fogom kihasználni az állapotodat! –Mostmár tényleg elindultam azokért a tiszta ruhákért. Mikor visszaértem, sírva, a földön kuporogva találtam meg őt.
- Livie… ne sírj, kérlek –öleltem át. Én lettem volna a világon a legboldogabb, ha viszonozhatom a csókjait, és normális esetben még örültem is volna, ha nem tudnám, hogy mindezt csak az elkeseredés teszi vele. Valahol még biztos szeretett, de Robert volt számára minden, és ezt ő is jól tudta.
– Emlékszel, mit mondtál nekem az előbb? Hogy nem szabad menekülni. Márpedig te is pontosan ugyanezt teszed, menekülsz a karjaimba a magány elől. A dolgok áradata nem áll meg, Olivia, ezt a harcot még folytathatod tovább.
- És mégis mit tegyek, Nath? –kérdezte szipogva, szorosan kapaszkodva a vállamba. –Még ha van is értelme tovább küzdeni… olyan… olyan gyengének érzem magam.
- Hát, először is, itt az ideje egy kiadós alvásnak! –feleltem. –És hogy utána hogyan tovább, azt csak te tudhatod… Rajtad áll minden.
Annyira kínosan éreztem magam. Itt a lány, akit teljes szívemből szeretek és azt várja, hogy majd én megmondom, hogyan szerezhetné vissza a barátját? Nincs az a hülye, aki ezt megtenné… engem leszámítva. De sajnos mindig előbbre tartottam mások boldogságát a sajátomnál.
- Miért jöttél vissza? –kérdezte hirtelen, nagy, zöld szempárjával követve az enyémet.
- Nos… hát… én… itt hagytam Miss Csinost –vallottam be, amitől totál idiótának éreztem magam. Livie is megajándékozott egy mosollyal, amiből leszűrhettem a gondolatait, de legalább nem tartott teljesen bárdolatlannak. Szerettem azt a mackót, fontos emlékeket hordozott.
A meglepetés-kérdésekből viszont nemhogy mára, de egy életre elég volt.
- Itt az ideje ágyba bújnod! –mondtam. –Mivel csak ez az egy bútorom van, ami ezt a célt szolgálja, a kanapé megágyazva várja, hogy elfoglald! –karommal a fekhelyként is funkcionáló ülőalkalmatosság felé tereltem Oliviát, ő azonban ellenszegülni látszott.
- Nath, ez kedves tőled, de… nem szeretnék visszaélni a helyzetemmel –sütötte le a szemét. –Már így is épp eleget köszönhetek neked, semmi… semmi szükség rá, hogy még tovább a terhedre legyek.
- Nem vagy a terhemre –mondtam. A gondolatnak, miszerint még mindig én lennék Jonathan Brooke, a srác, aki bármit megtenne érte, már nem adtam hangot.
- Ragaszkodom hozzá –folytatta. –Nem akarlak tovább zavarni.
Nagyot sóhajtottam.
- Rendben. Én viszont ahhoz ragaszkodom, hogy hívhassak neked egy taxit. Még nem vagy olyan állapotban, hogy egyedül haza tudj menni.
- Emlékeztess rá, hogy átutaljam a pénzt, ha hazaértem.
- Ugyan már, Livie –Mi változott meg ilyen hirtelen? Miért lett egyszerre visszautasító és tartózkodó? –Ne akarj megbántani.
Végül nagy nehezen bár, de rábólintott az ajánlatomra.
- És veled… mi lesz? –kérdezte még. –Elmész vagy maradsz?
- Nem tudom –feleltem a hajamba túrva. –Ki kell, hogy szellőztessem a fejem egy kicsit. De a szívem inkább ide húz, mintsem vissza, Minneapolisba. Meg aztán, három hét múlva jön még egy pótfelvételi, amin biztosan részt kell vennem. Már beérkeztek az első jelentkezők papírjai, úgyhogy elkezdtem tanulni a darabokat. Nem csak musicalek lesznek ám! –kacsintottam. –Egyébként… a lehetőség még mindig fennáll, hogy meggondold magad és elgyere… legalább csak megpróbálni. Persze, megértem, hogyha a dolgok helyreállításával szeretnél foglalkozni, és úgy döntesz… hogy menned kell. –Nehéz volt megtalálnom a megfelelő szavakat.
- Túl bonyolult most minden –bólintott Olivia. –Szeretnék, Nath. De nem tudom, hogyan alakul az életem. Visszavettek a munkahelyemre, úgyhogy talán még időm sem lenne gyakorolni.
- Akkor csak küldj el egy jelentkezési lapot –győzködtem. Ez volt az álma, a célja, amiért idejött, akkor miért kéne egykönnyen feladnia? –Az még nem kötelez semmire.
Hosszú gondolkodási idő után, de végül belement.
- Rendben van.
Ekkor duda hangja hallatszott odakintről. Megjött a taxi.
- Amint lehet, küldök egy papírt a címedre, vagy én magam dobom be a postaládádba. Csak ne most töltsd ki, azt hiszem, az még nehezen menne –mosolyogtam, miközben próbáltam letámogatni őt a lépcsőházban, de nagyjából már egyedül is képes volt járáshoz hasonlatos tevékenységet imitálni. Aztán a kapuban még egy rövid búcsúzkodás erejéig megálltunk.
- Viszlát, Nath! –mondta, majd egy puszit adott az arcomra, nekem pedig egy rövid időre sikerült belefésülnöm az ujjaimmal hosszú hajába. –Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy hozzám.
- Érted mindent –feleltem, aztán már csak hangtalanul néztem, ahogy Livie beszáll az autóba, és az elhajt vele.
Egy pillanatra mintha fagyos szellő suhant volna át a 4. Sugárút és a Fir Street sarkán. De nem voltam szomorú. Egyáltalán nem. Mi több, talán még boldogabb voltam, mint eddig bármikor.
Mindketten tanultunk egymástól valamit, én legalábbis nem is keveset.
Először is, még a legnehezebb helyzetben is lehetsz jóbarát, ha a másiknak szüksége van rád. Aztán, hogy soha nem szabad feladni és megfutamodni a rád váró feladatoktól, hanem végig kell játszani a játékot… bármi áron. És végül… Gondolhatsz akármit, bárhová sodorjon is az élet, ez az igazság akkor is állandó marad: A búcsú –legyen az keserű, vagy örömteljes, soha nem örökre szól.

Bridget:

http://i51.tinypic.com/2vmhb9d.jpg
Geoffrey:
http://i54.tinypic.com/bao0p.jpg
Jonathan fürdője:
http://i53.tinypic.com/snz9ud.jpg
A lakás:
http://i53.tinypic.com/z5miw.jpg