23. fejezet : Anya csak egy van

A teljes tehetetlenség és összeroskadás szélén, képtelen gondolataimba merülve baktattam fel a dohos lépcsőházunkban. Még a hűvös levegő sem segített, hogy kiszellőztessem a fejem, ami az őszi, szeles vancouveri időjárásnak köszönhetően átjárta a pergő vakolatú falakat.

Christiana a Jonathan örömteli –és váratlanul letaglózó hírét követő néhány percben telefonált, és amint megtudta az eredményt, lelkesen közölte, hogy ma márpedig ünnepelni fogunk. Amihez viszont most cseppet sem fűlött a fogam, az pont ez volt - Mi értelme lenne magamat ajnároztatni és szórakozni, miközben az sem valószínű, hogy bármilyen közöm lenne a jövőben a Művészeti Akadémiához?

Kedvetlenül nyomtam le az ajtónk kilincsét, de az elém táruló látványra egyáltalán nem számítottam – Chris, Maureen, Pete és Brian álltak a nappaliban, de ami még ennél is megdöbbentőbb volt: az anyám.
- Meglepetés! –kiáltották egyszerre, és hirtelen egy pezsgősüveg durranását, valamint a Chris laptopjából felcsendülő „Celebration” című dalt véltem hallani.
- Gratulálok! –borult a nyakamba barátnőm, de én eltoltam magamtól, és karon fogva a konyhánkba vonszoltam.
- Mégis, mit jelentsen ez? –támadtam le. –Mit keres itt az anyám?
- Mivel annyira tudtam, és annyira egyértelmű volt, hogy felvesznek, még tegnap este szóltam mindenkinek, hogy bulit rendezek a tiszteletedre –Christiana a kezeit feltartva védekezett, mintha csak neki akarnék menni, de ez egyáltalán nem állt távol a valóságtól. –Helen a reggeli első vonattal jött Salt Lake City-ből, és kicsivel az után ért ide, hogy te elmentél… Jonathan is mindjárt itt lesz, de feltűnő lett volna, ha veled együtt jön.
Nem tudtam, hogy dühös vagyok-e, vagy inkább sírni tudnék, vagy egyszerűen csak nem hiszek a szememnek, de a lesújtó döbbenettől egy jó darabig nem jutottam szóhoz.
- De hát… anyu, itt? Anyám, aki világ életében ellenezte a zenéhez való viszonyom, és mindenáron orvost akart belőlem faragni? –hebegtem. Annyira lehetetlen helyzetnek tűnt ez az egész.
- Nos, szerintem ezt vele kell megbeszélned –mondta Chris. –Épp itt az ideje, hogy leüljetek, elvégre elég sok mondanivalód lenne a számára –Azzal most ő ragadott karon és ráncigált vissza a nappaliba.
- Elnézést az előbbi kis jelenetért… Egy kicsit ideges… Az izgalomtól, igaz, Liv? –Christiana erősen oldalba bökött, miközben ezzel a nem éppen mesterire fejlesztett füllentéssel magyarázta ki jogos felháborodásomat és értetlenségemet a vendégeknek.
- Abszolút –szűrtem a fogaim között, mindvégig rég látott anyámmal nézve farkasszemet.
- Pezsgőt? –kérdezte Pete, mintegy kiszimatolva a levegőben lévő feszültséget, és már rohant is körbe egy ezüsttálcával, ami kétségtelenül nem a mi lakásunk tartozéka volt. –Olivia, kicsi csillag, ne most! –súgta oda nekem, miközben egy teli poharat nyomott a kezembe.
- Akkor én el is mondanám a köszöntőt –kezdte Chris, és mint aki észre sem vette tüntetőleges fejrázásom és a hozzá tartozó, rosszalló mimikám, rám villantotta a legszebb mosolyát.
Ekkor anyám halkan közbeszólt.
- Esetleg… elmondhatnám én, ha nem bánjátok? –kérdezte, s közben továbbra is engem nézett, aki viszont egyetlen, tiltakozó kézmozdulattal meghiúsítottam a tervét.
- Anya, gyere ki a konyhába, kérlek… most! –közöltem az utasítást, és elindultam a helyiségbe, ami a fontos közlendők és beszélgetések színterévé vált. Helen elnézést kért az értetlen, egy helyben toporgó vendégektől, és utánam jött.
- Megmagyaráznád ezt az egészet? –néztem rá, mire ő elkapta a tekintetét.
- Neked is szia, kislányom.
- Anya, ne játszd itt a sértődöttet! –Mostmár igazán kikeltem magamból. –Majdnem öt hónapja nem láttam, nem hallottam felőled… Még csak meg sem próbáltál keresni! Erre egyszer csak itt teremsz, és pohárköszöntőt kívánsz mondani a bulimon, amit a sikeres felvételim miatt rendeztek… A felvételim miatt a vancouveri színiiskolába!
- Liv, minden rendben? –Chris tűnt fel a konyhát a nappalitól elválasztó boltozatban, és szemmel láthatóan zavart volt. A nem túl hatékony szigetelésnek köszönhetően nyilván mindenki részese lehetett az anyámmal folytatott, nem éppen békés diskurzusnak.
- Chris, kösz, hogy gondoltál rám, de remélem, nem haragszol meg, ha ezt a bulit most lefújom –mondtam, majd a barátnőméhez hasonló arcvonásokat tükröző jelenlévők felé fordultam.
- Köszönöm, hogy itt voltatok, de a bulinak sajnos vége. Mindenki menjen haza! –szólítottam fel a csalódástól lelombozódott hármas fogatot, mikor is nyílt az ajtó.
- Bocsánat, remélem, nem késtem el nagyon! –szabadkozott jókedvűen Jonathan, de végignézve rajtam és a Maureen-Pete-Brian alkotta csapaton az ő arcára is kiült az értetlenkedés. –Talán rosszkor jöttem?
- Nos –közöltem tárgyilagosan. –A buli eddig tartott.
Talán valamit kiolvashatott a tekintetemből, ugyanis Nath kérdő pillantást vetett a konyha felé, majd lassacskán a többiekkel –értem ez alatt a Brianbe kapaszkodó Christianát is- kiment ugyanott, ahol bejött.
- Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha most békén hagyunk –mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Szerettem volna még hozzátenni, hogy majd később elmondom, mi történt, de Jonathan amúgy is mindig értesült a velem kapcsolatos eseményekről, így hát visszamentem a konyhába. Helen az asztalnál ülve várakozott.
- Hallgatlak –vetettem oda, mire ő hangosat sóhajtva kifújta a levegőt.
- Nem olyan könnyű nekikezdeni és megmagyarázni, mi vett rá arra, hogy idejöjjek.
- El tudom képzelni –szűrtem, de anyám leintett.
- Olivia, megtennéd, hogy egy kis időre félreteszed a rosszindulatodat, és az irántam érzett haragodat? –kérte. –A gyerekem vagy. Nem gyűlölhetsz ennyire, ahogy én sem téged. Többek között ezért is jöttem el hozzád, hogy ezt meglásd.
- Mégis, mit vársz tőlem, anya? Hogy a köztünk történtek után majd sírva a nyakadba borulok? –kérdeztem cinikusan, miközben elárasztottak az emlékek. –Ezt te sem gondolhattad komolyan.
- Tudod, apád halála sok mindenre rádöbbentett –kezdte feszegetni a kényes témát, amiről a baleset óta egyáltalán nem beszéltünk. –Sokáig magamat hibáztattam, és az, hogy elmentél, csak még jobban megerősítette ezt az érzést. Nem maradt senkim sem, Olivia. Egyedül voltam és egyedül vagyok, mind a mai napig.
- Apuval kapcsolatban én is ugyanezt érzem… rettenetesen hiányzik –leheltem elérzékenyülten, mire anyám szeme könnybe lábadt.
- Nekem is hiányzik… ahogy te is. Sohasem gondolnád, de minden rólad megjelent cikket kivágtam, és betettem a családi fényképalbumba. –Hát ez tényleg meglepett. –Szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád, annak ellenére, ahogyan viszonyultam az álmaidhoz. De mi értelme lenne megakadályozzalak, ha téged ez tesz boldoggá? Bebizonyítottad, hogy kitartasz tűzön-vízen át, és arra, hogy ez mindennél fontosabb, épp az édesapád, Ray döbbentett rá. Istenem, ugyanolyan madárfészek haja volt, mint a te Robodnak! –Helen mindentudó pillantást vetett rám, mire én keserűen felsóhajtottam.
- Anya, Rob és én… Rob már nincs nekem. Ha olvastad a cikkeket, biztos tisztában vagy az eseményekkel.
- Tudom, csak reméltem, hogy mesélsz magadtól is –felelte. –Rég beszélgettünk, kislányom. Sok mindent kell bepótolnunk.
- Öt hónapot nem lehet csak úgy bepótolni! –csattantam fel, és kitört belőlem a zokogás. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni a tényt, hogy itt van az anyám, az édesanyám, akiről hosszú hetek óta nem tudtam semmit, és most váratlanul be akarja hozni a lemaradását. Még mindig le voltam ragadva annál a morcos és megfáradt Helen Cassidy-nél, aki mindenáron bele akart piszkálni az elképzelt jövőmbe… Most pedig egy másik ember ült velem szemben az asztalnál.
- Kicsim… -suttogta, és egy tétova mozdulattal felém nyúlt, de aztán láttam, hogy elkapja a kezét. –Tudom, hogy amit ellened és apád ellen elkövettem, azt már nem lehet jóvátenni. De tiszta lap mindig van… Ha hajlandó vagy visszaengedni az életedbe.
- Szerinted nem akarom? Szerinted nem hiányzik az édesanyám? Egyszerűen csak… furcsa számomra ez az egész –hebegtem, miközben még mindig folytak a könnyeim.
- Nekem pedig a kislányom hiányzik, aki –bár már nem is olyan kicsi, mindig az én babám marad!
- Tényleg… összegyűjtöttél rólam mindent?
- Tényleg.
- Jaj, anya! –Azt hiszem, csak most kezdtem el igazán sírni, de nem a szomorúságtól. Vehemensen Helen nyakába borultam, mint aki egyszerre akarja behajtani öt hónap elmaradt öleléseit, ő pedig olyan közel húzott magához, hogy a vállamon éreztem az arcáról lehulló, hűvös könnycseppeket. Kár, hogy minderre csak most és ilyen körülmények között került sor.
- A Victoria Drive-on foglaltam szállást. Töltsd nálam az estét! –kérlelt, a szemét és elmaszatolódott sminkjét törölgetve. –Te mesélsz, én pedig sütök neked almás kosárkákat… a kedvencedet! Na, mit szólsz?
- És mi lenne, ha inkább te maradnál itt? –vetettem fel az ötletet. –Ne dobj ki feleslegesen pénzt hotelszobára, boldog lennék, ha itt aludnál ma este.
- Igazán?
- Hát persze. De azokat az almás kosárkákat ki nem hagyom!
Azzal az anyám és én hosszú idő óta először egymásra nevettünk.

*

- Mesélj, mi történt a fiúddal! –Anya rutinos mozdulattal tolta be a sütőbe az összeállított almás sütiket, amiknek a hozzávalóiért az előbb ugrottunk le a Urban Fare-be.
- Rob és én csodálatos pillanatokat töltöttünk együtt. Először nem kedveltem, de aztán az első nap végére minden megváltozott –nosztalgiáztam elmerengve. –Az első közös képünk, ami legalább egy tucat magazinban megjelent, az volt a fordulópont a kapcsolatunkban. Egy óriási félreértésnek köszönhetően szakítottunk, ő azt hitte, én adtam ki a képünket, én pedig azt, hogy csak időtöltés vagyok neki, és igazából Kristen Stewarttal jár.
- Azzal a lánnyal az Alkonyatból? De hisz ő iszonyú ellenszenves! –Mi a fene? Anyám titokban moziba jár? –És mi lett azután? –kérdezte, miközben beállította az időzítőt, majd leült velem szemben az asztalhoz.
- Rob már úton volt, hogy visszamenjen Londonba, én pedig utána mentem a reptérre, hogy megállítsam. Csakhogy amúgy sem szállt volna fel, mert Christiana elmondta neki, hogy ő írta a cikket –Helennek kikerekedtek a szemei. Erről nyilván nem tudott, hisz ez az írás a Vancouver Magazine-ban jelent meg, amihez Salt Lake City-ben nem lehet hozzájutni.
- Micsoda? De hát… Chris és te legjobb barátnők vagytok! Hogy volt képes veled ilyet tenni?
- Igazából már nem számít –védtem a barátnőmet. –Megbánta, és az a legfontosabb, hogy sikerült tisztázni a dolgokat.
- És ki az a másik fiú? –Éreztem, hogy ez a kérdés előbb vagy utóbb, de elő fog kerülni.
- Nos… Jonathannel Rob kapcsán ismerkedtem meg. Mikor szakítottunk, végig mellettem volt, én pedig lassan beleszerettem. Először ezt nem láttam be, közben pedig Rob megkérte a kezem, és…
- Állj! Hogy mi? Megkérte a kezed? –Anya félbeszakította összefüggéstelen hebegésemet. Ennél meglepettebb arcot nem is vághatott volna. –És erre te?
- Igent mondtam –fejeztem be a megkezdett mondatom. –Csakhogy közben túl gyorsnak éreztem a tempót, nem álltam készen rá, hogy Londonban folytassam az életem… És akkor jött az a kép is Jonathannel.
- Istenkém –sóhajtott Helen. –A folytatást ismerem a pletykalapokból. Gondolom, azóta nem is beszéltetek.
- Nem –helyeseltem szomorúan, nagyot szippantva a levegőben terjengő illatból, mely a félig sült almás kosárkáknak köszönhetően lengte be a konyhát. –Bár másképp lenne.
- Mit gondolsz, ha nem történt volna mindez… Ha Robert nem ment volna el… most készen állnál?
Az asztalon pihenő kézfejemről egyenesen anyám szemébe néztem.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy halálosan szereted. Megőrülsz érte, ezt a vak is láthatja! Mikor beszélsz róla… ami kiül az arcodra, ami ott van a hangodban, és a mozdulataidban… az maga a csoda –felelte gyengéden. –A kérdés csak az, hogy készen állsz-e feladni a jelenlegi életed egy másikért, ami jobb lehet… Otthagyni a színiiskolát, az álmodat egy másik álomért… Ha van annyira fontos neked ez a fiú.
- Bármit megtennék érte… bármit! Ő az életem –mondtam eltökélten, de aztán egyszerre el is bizonytalanodtam. –De mégis, mit tehetnék, mikor fogalmam sincs, hol van? Hogyan találhatnám meg így, hogy nem tudok róla semmit sem?
- Hát –kezdte anyám, miközben felállt, hogy kivegye az elkészült süteményeket. –Ott van Christiana. Ügyes kislány, csavaros eszű… és újságíró! –kacsintott, elém téve egy gőzölgő, mennyei illatú kosárkát, aminek neki is kezdtem volna, ha nem lett volna ilyen forró, és Helen nem hozakodik elő ezzel az ötlettel. Ehelyett tátott szájjal próbáltam megfigyelni az agyában kattogó, láthatatlan fogaskerekeket.
Az emlegetett szamár –mintha csak hallotta volna, hogy róla beszélünk- épp ekkor toppant be az ajtón.
- Bocs –lihegte. –Csak gondoltam, lekísérem a vendégeket, de annyira jól összeszoktak útközben, hogy feltétlenül be akartak ülni egy sörre… Ó, almás kosárkák? Helen, arany kezed van! –darálta Christiana, és leült közénk az asztalhoz, magába tömve egy egész süteményt. –Látob, kibékű’tetek, ölülök neki!
- Chris, figyelj csak –kezdtem. –Talán te tudnál nekem segíteni.
- Mive’ kabcsoladba’? –kérdezte a szájában bukfencező falatokkal, amiket még csak félig sikerült megrágnia.
- Szeretném megtalálni Robertet.
- Ó –mosolyodott el barátnőm, lenyelve a hömpölygő édességet. –Nos, pont erről akartam beszélni, de idő előtt megakadályoztad, hogy kibontakozzak –az előbbi mosoly most bosszankodó grimaszba fordult. –Szóval, kaptam egy lehetőséget, amivel én nem tudok élni. Briannel Párizsba utazunk, hogy utólag kettesben is megünnepeljük a Hálaadást, nem mellesleg ilyenkor remek leárazások vannak a Champs-Élysées-n…
- Nem is mondtad! –csodálkoztam, de aztán megvonva a vállam elvetettem az ötletet, hogy megdorgáljam Christ, ugyanis ennél sokkal fontosabb volt az a bizonyos lehetőség. –És, mi a lényeg?
- A lényeg az, hogy a tökéletes haditerv, amivel mindent helyrehozhatsz, mostantól a te kezedben van.