17. fejezet : Barátság

Sziasztok!
Köszönöm, hogy egy kicsit nagyobb érdeklődést tanúsítottatok a történet iránt, mint a legutóbbi fejezeteknél, de sajnos -vagy nem sajnos, mivel bekerültem az egyetemre és teljesen el vagyok havazva, ezáltal a sztorit sem tudom olyan tempóban írni, ahogy kellene. Épp ezért, a kommenthatárt felviszem 15-re, szerintem ez még mindig nem olyan sok, főleg, hogy 18 követőm van és emellett még ki tudja, hány névtelen olvasóm. Lehet, hogy sokaknak nem fog ez tetszeni, de a blog írását nem szeretném befejezni, más megoldást meg nem tudok, amivel összeegyeztethető lenne a rengeteg tanulás és az írás. Emellé azonban azt is le kell szögeznem, hogyha a 15 komment a vártnál hamarabb összegyűlik (ami eddig 10 komment esetében is kb. 2 hét volt), akkor sem biztos, hogy fel tudom tölteni a következő részt. Kérlek, legyetek megértőek, hiszen mégiscsak a jövőmről van szó, de igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt! Olvassatok továbbra is! Puszi: Lana

Az albérletben ültem, a szobám ablakában és néztem ki a fejemből. Az utazóbőröndöm, melyben még néhány hónapja hoztam fel a cuccaim Salt Lake City-ből most ott hevert a padlón, benne a legtöbb ruhámmal és személyes holmimmal, amiket már összekészítettem. Igent mondtam Robnak. Holnap este Londonba utazunk és össze fogunk házasodni. Előtte viszont mindenképpen veszünk egy házat valahol a város nyugodtabb környékén, nagy kerttel, úszómedencével, világos, tágas szobákkal. Rob ragaszkodott ehhez az elképzeléséhez. Ma egész nap a Fairmontban ült és hirdetéseket nézegetett a neten, tízpercenként hívogatva, ha talált valami neki tetszőt. Boldogan és izgalommal tele vártam közös életünk minden pillanatát, de valahol mégis furcsa érzés fogott el. Ez volt minden, amire vágytam, mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok rá teljesen készen.
Annyi mindent el kellene még intéznem! Anyámnak is jó lenne szólni a terveinkről, egyáltalán magáról Robertről, mégiscsak a lánya vagyok, annak ellenére, hogy mióta ide költöztem, egy szót sem váltottunk egymással. Jobb lenne, ha nem az újságokból tudná meg, hogy van egy vőlegényem, akivel egy kontinensen arrébb készülök összekötni az életem.
Erre a gondolatra még a hideg is kirázott. Csak nem olyan rég szerettem meg Vancouvert, szinte most rázódtam bele igazán az itteni életbe, és máris odébbállok. Nem vagyok vándor cigánylány, hogy kéthavonta változtassam a lakóhelyem…
Merengéseimet halk kopogás zavarta meg.
- Bejöhetek? –Christiana állt az ajtóban, szemeivel a bőrönd és köztem cikázva.
- Gyere –feleltem, miközben továbbra is bámultam ki az ablakon. Már csak ő hiányzott ide.
- Csak… szerettem volna rendesen bocsánatot kérni és megbeszélni a dolgokat, mielőtt… elmégy –dadogta Chris. Látszott, hogy szégyelli magát, ugyanakkor valamiféle szomorúság is lerítt az arcáról.
- Ami történt, megtörtént. Ezt már nem lehet visszafordítani, sem meg nem történtté tenni, hiába kérsz bocsánatot még egyszer –mondtam hűvösen.
- Tudom, de… annyira bánt a lelkiismeretem! Hogy lehettem ilyen barátnő? Liv, én soha máskor nem vágtalak át, esküszöm! Tudom, hogy ez nem tesz jóvá semmit, de… kiléptem a Flairtől. Ennyi elég volt a barátságod árán szerzett sikerből. Visszamentem a Vancouver Magazine-hoz és nézd csak… írtam egy cikket! –lóbálta meg előttem a kezében tartott újságot, amit eddig észre sem vettem.
- Megint valami szaftos pletyka Robról és rólam? –kérdeztem cinikusan.
- Nem –így ő, teljesen nyugodt hangon. –Csak… olvasd el, jó? Kérlek –azzal kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Nem túl nagy lelkesedéssel bár, de az ágyamhoz sétáltam, ahova Christiana lerakta a magazint. Látszott rajta, hogy már egy jó párszor átlapozták. Kinyitottam annál az oldalnál, ahol –mintegy jelzés értékűen be volt hajtva a papír sarka.
„KÖNNYEN JÖTT SIKER” –írta Christiana McLaine.
„Ki ne olvasta volna a Robert Pattinson legújabb kapcsolatáról szóló cikket? Ki ne háborodott volna fel, mosolyodott volna el vagy tátotta volna el a száját, amikor meglátta a hamisíthatatlan bizonyítékot? Egy biztos: ez a hirtelen jött szenzáció mindenkiből kiváltott valamilyen érzést. Ám arra senki sem gondolt, milyen érzések vannak a képen szereplők között. Én sem, aki ezt az egészet megírtam.” –eddig hidegen hagyott Chris írása, de az utolsó mondatot olvasva nagyon is el kezdett érdekelni. Mit akar ezzel mondani?
„Ebben a cikkben nem lesznek pletykák, kitalált történetek. Ez a cikk vallomás, bocsánatkérés Robert Pattinson szerelmétől, a legjobb barátnőmtől. Igen, kedves olvasók, nincs Kristen Stewart, mert az egyetlen személy, akit Robert szeret, az én barátnőm, akivel 8 éves korunk óta ismerjük egymást, és akit ennek ellenére csúnyán becsaptam.
Kihasználtam az őszinteségét, a bizalmát és elvettem tőle ezt a képet, amiről még csak sejtelmem sem volt, milyen fontos neki valójában.
Az én ügyködéseimnek „hála”, majdnem sikerült elérnem, hogy egy óceán álljon az igaz szerelem közé. Miközben ezeket a sorokat írom, barátnőm éppen a repülőtérre rohan, hogy visszatartsa Robertet, akiről tudom, hogy biztos nem száll fel a londoni járatára, mert belehalna, ha elveszítené ezt a lányt.
Ők ketten már megtalálták a Nagy Őt. Egymásban. Mindig lesznek majd, akik szét akarják őket választani, de a szerelmük mindent kibír. Nem tudom visszatekerni az időt, mert nem vagyok varázsló, csupán a bocsánatkérésemet tudom felajánlani. Mindenkinek, de elsősorban neked és Robnak.
Kívánom, hogy legyetek boldogok, és ha innentől egyedül kell majd élnem közös lakásunkban, hát megpróbálok boldogulni nélküled. Sosem felejtem el azt az estét a felvételid után, a kifogyott kávésüvegeket, és kérlek, te se felejtsd el, hogy van valahol egy lány, akinek mindig te leszel a legfontosabb az életében.”
Mire a lap aljára értem, a könnyeim menthetetlenül eláztatták a már így is rongyos papírokat. Kell nekem ilyen hülye, szenzibilis fruskának lennem…
Azért –bár maradt tüske a szívemben, hisz a Rob nélkül töltött napokat senki nem tudja visszaadni nekem- ez a kis írás meghatott. 11 év barátság azért mégsem múlhat el nyomtalanul.
Kimentem a nappaliba, ahol Chris szintén az ablakban ücsörgött, és bámult kifelé. Bár –mint mindig, most is fújt a szél, a nap meg-megtört a felhőkarcolók ezüstös tornyaiban.
- Nos…? –nézett rám félénken Christiana, miközben két karjával átkulcsolta a térdét.
- Nagyon… őszinte –feleltem, majd némi tétovázás után közelebb mentem hozzá. –Azt szerintem te is tudod, hogy Rob miatt mindig lesz bennem neheztelés, de a barátságunkat nem tudom ilyen könnyedén eldobni.
- Liv, annyira sajnálom! –Chris felpattant az ablakpárkányról, és a következő pillanatban már egymás nyakában voltunk.
- Már nem érdemes. Megtörtént. És talán így is kellett lennie.
Barátnőm kérdőn nézett rám.
- Rob és én összeházasodunk –magyaráztam.
- Ó!… Akkor… az a bőrönd… Nem Canadában maradsz, igaz?
- Nem.
- Londonba mész?
- Igen –böktem ki a választ. Még most is képtelen voltam felfogni, hogy ez a helyzet. Hogy vége a megszokott életemnek, és elkezdődik valami egészen új, amit Rob és én együtt építünk fel.
Ekkor megszólalt a csengő.
- Ez biztos Rob lesz. Megyek, kinyitom –mondtam, és már indultam is a bejárati ajtó felé, ami mögött –legnagyobb meglepetésemre- nem ő, hanem valaki egészen más állt.
- Jonathan? –nem akartam hinni a szememnek.
- Igen, én vagyok –így ő, miközben idegesen toporgott az ajtóban, de én csak álltam ott, mint egy sóbálvány.
- Küldtem neked üzenetet, de nem válaszoltál. Hová tűnt a hajad? –néztem rá döbbenten. A göndör angyalfürtök eltűntek, Jonathan frizurája épphogy csak érintette a homlokát, rövid volt és a lokniknak nyoma veszett.
- Levágattam –felelte könnyedén, meg sem hallva a kérdésem előtti mondatot. –Megváltoztam, Olivia.
A teljes nevem hallatán összefacsarodott a szívem, hiszen Jonathan már egy jó ideje Livie-nek szólított. Ez csak azt jelenthette, hogy haragszik rám, de tudtam: nem alaptalanul.
- A külsődön én is észrevettem, de belül miben változtál meg?
- Sokkal… erősebb lettem. Az elmúlt néhány nap megedzett, rájöttem, hogyha másként nem megy, akkor változtatni kell. Ezért van ez a haj is. És ezért nem kerestelek ez idáig.
- Hiányoztál –bukott ki belőlem, majd Jonathan karjába vetettem magam.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy te nem –felelte, az ölelést azonban nem viszonozta. –De csak azért jöttem, hogy megkérdezzem: akarsz-e újra felvételizni a színiiskolába?
Teljesen leblokkoltam. A pótfelvételi a Vancouver Művészeti Akadémiára! Hogy felejthettem el? Hiszen Jonathan külön miattam elintézte!
- Nath… -kezdtem óvatosan, mert az a rész következett, amit nagyon fájt elmondanom, főleg neki. Még mindig ugyanolyan fontos volt, ha búcsúzkodnom kéne, abba belehalnék. –Nath, én… az életem egy kissé felfordult. Londonba megyek, és házasságot kötök Roberttel.
Jonathan meg-megrezdülő arccal fürkészett a tekintetemben.
- Értem. Még jó, hogy nem beszéltem meg a vezetőséggel. –mondta, majd a plafonra szegezte pillantását.
- Ne haragudj! Ha tudnád, milyen nehéz ez nekem! Nem akarom itt hagyni Vancouvert! Én… még nem vagyok erre készen! –mondtam, mire a szempár, mely az imént a plafonra tévedt, most újra visszatalált az enyémhez.
- Mellettem nem kellett volna ilyen döntésekre elszánnod magad.
Szólásra nyitottam a szám, de Jonathan csendre intett.
- Ne. Ne mondj semmit, mert felesleges. Tudom, hogy szereted Őt, és én tiszteletben tartom az érzéseid. Épp ezért, többé nem avatkozom bele az életedbe –mondta, majd az ajtó felé fordult. A keze után kaptam.
- Nath… Szükségem van rád!
- Tiszteletben tartom az érzéseid… de kérlek, te is légy tekintettel az enyémekre.
- És mi van a barátságunkkal? Azt hittem, neked is jelent valamit… -a hangom már egy kissé indulatosan csengett.
Jonathan megmerevedett. Hiába hadakozott önmagával, szemeiben ott volt az eltitkolhatatlan fájdalom.
- Nem érted. Olivia… mi nem lehetünk barátok! És mások sem. Az egyik miattad nem megy, a másik… miattam. –mondta, majd kilépett a lépcsőházba. –Ahogy ígértem, többé nem leszek útban. Légy nagyon boldog. –azzal Jonathan –immár másodszor- kisétált az életemből.

16. fejezet : A változás szele

Sziasztok!
Íme a következő epizód. Nagyon szomorú vagyok, hogy ilyen kevés követőm van (sőt, egy le is iratkozott), és a kommentek is alig-alig akarnak jönni, úgy kell titeket noszogatni. Szeretném, ha a jövőben egy kicsit több aktivitást mutatnátok, hisz így nem ösztönöztök az írásra, mostmár csak 2 fejezet van előre megírva, annyira lemaradtam. Szóval, hajrá!


Free MP3 Downloads at MP3-Codes.comAz életem ott suhant, egyre távolabb a horizonttól, a borús, szürke égbolt felé.
- Isten veled, Rob –suttogtam magam elé halkan, kezemet az üveglapra, az elhalványuló repülő alakjára tapasztva, mintha így még utoljára megérinthetném őt.
Nem zokogtam, nem őrjöngtem, csak néhány könnycsepp gördült le hangtalanul az arcomon.
Talán még fel se fogtam, hogy elment. Hogy ő választotta ezt, anélkül, hogy elmondhattam volna neki az igazságot. Azt, amit eddig is próbáltam, csak nem voltak bizonyítékaim, hiszen magam sem ismertem a valódi körülményeket. De mostmár mindegy. Hiába tudom az igazat, már nincs kinek elmondanom.
Ott álltam az ablaknál, és nem tudtam megmozdulni. De hová is mehettem volna, mikor elveszítettem mindenkit magam körül? A legjobb barátnőm elárult, az életem egyik fontos támpontját, Jonathant én üldöztem el magamtól és most valószínűleg látni sem akar, a szerelmem pedig ugyanúgy folytat mindent tovább, ahogyan azt előttem elkezdte. Hittem már azt, hogy egyedül vagyok, de ennyire soha életemben nem voltam magányos.
Bár látni sem akartam Christianát, muszáj volt hazamennem, hisz nem ácsoroghattam örökké a repülőtéren. Mikor végre rávettem magam, hogy elszakadjak az üvegablaktól, nagyot sóhajtva megfordultam, és elindultam az új életem felé, de egy lépés után meg is torpantam.
- Olivia… -hallottam a hangot. Hogy a fejemben szólalt-e meg vagy a külvilágból jött, azt már nem tudtam volna megmondani. De mégsem képzelgés volt: ott állt velem szemben a megtestesítője. Ott állt, pont úgy, ahogy utolsó találkozásunk alkalmával megmaradt bennem. Ez nem lehet álom.
- Rob… -suttogtam hitetlenkedve.
- Olivia… -így ő ismét, aztán a következő pillanatban kapkodva a karjaiba zárt és fuldokolva, mohón csókolni kezdtük egymást. Szinte alig jutott el a tudatomig, mi történik, de ahogy megéreztem az ajkaimon az ő ajkának érintését, ahogy beszívtam a jól ismert illatát, a boldogságtól egyszerre kellett sírnom és nevetnem.
Jó néhány mámoros csók után sikerült csak kibontakoznunk az ölelésből, hogy végre egymás látványával is betelhessünk.
- Nem mentél el… -suttogtam, miközben egyszerre merültem el gyönyörű, szürkéskék tekintetében és néztem hibátlan ívű ajkát, mely az együtt töltött idő hiányában most még kegyetlenebbül csábított, mint előtte.
- Nem. Liv, én… hogy nem bízhattam meg benned? Mi ütött belém, hogy nem hittem neked? Tudnom kellett volna, hogy semmi közöd az egészhez, hogy soha nem tennél velem ilyet. –mondta bűnbánóan Rob.
- Hogy jöttél rá? –kérdeztem vissza értetlenül.
- A lakótársad, Christiana felhívott, és mindent bevallott. Nem tudom, tudsz-e róla, hogy…
- Oh, igen –szakítottam félbe. Nyilván a cikkre gondolt. –Tudok róla.
Meglepett, hogy Christiana szólt Robnak arról, amit tett. Ez talán egy kissé enyhített a haragomon, de megbocsátani még mindig nem tudtam neki. Mégiscsak kihasznált, holott a legjobb barátnőmnek hittem.
- Liv –Rob mélyen a szemembe nézett, és megfogta a kezem. –Még ha nem is szólt volna, akkor sem mentem volna el. Nem tudnálak elhagyni. Ez a majdnem egy hét, amit nélküled töltöttem, maga volt a pokol. Bár haragudtam rád, és igen, ok nélkül… de hiányoztál. Csak a sajtótájékoztatók tartottak életben és a barátaim, Kellan és Jackson.
- És… Kristen? –kérdeztem óvatosan.
- Kristennel semmi közünk egymáshoz. Csak jó haverok vagyunk, semmi több. Amit az újságok cikkeznek, az mind hazugság és kitalált mese, azért, hogy fenntartsák az olvasók érdeklődését… Sajnos már te is megtapasztalhattad, milyen kegyetlen tud lenni a sajtó.
Én szégyelltem magam.
- Sajnálom, hogy nem hittem neked –mondtam.
- Azért valami jó is kisült ebből a dologból –folytatta Rob. –Bevallom, a menedzseremnek nem meséltem rólad, féltem, mi lesz a reakciója, hiszen ő a Kristen-féle kitalált románchoz volt szokva. Eleinte mondta is, hogy tartsuk fent a látszatot, mert az csak dobhat a népszerűségi mutatónkon… De azt nem vette észre, mennyire boldogtalan vagyok. Mikor megismertelek téged, attól a naptól fogva megváltoztam. Madarat lehetett velem fogatni, és ezt mindenki megjegyezte. Nick is, persze, de azt nem tudta, hogy te vagy a dologban. Egyszerűen csak látta rajtam a pozitív változást. Aztán megjelent a cikk a képünkkel és Nick számára is világossá vált, mi folyik a háttérben. És ahelyett, hogy leszúrt volna, azt mondta, hogy őt nem érdekli ez a botrány, számíthatok a feltétlen támogatására, mert te csodát tettél velem. Igaz, hogy pont aznap szakítottunk, de Nick jól mondta: Liv, te egy csoda vagy, a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam a sorstól, és képtelen lennék nélküled élni!
Erre csupán egyetlenegy szót voltam képes válaszolni, azt is el-elcsukló hangon, annyira elérzékenyültem. Hiába, Rob az Rob. És az enyém.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek –mondta, azzal újból magához vont, hogy gyengéden megcsókoljon. Most nem hiányzott a szenvedély, így volt tökéletes, ahogy csinálta.
A lemenő nap sugarai és a vancouveri repülőtér fényei táncolva vontak körbe minket a hatalmas üvegablak előtt. Már egy jó ideje ácsoroghattunk ott összegabalyodva, amikor Rob kézen fogva elindult velem a kijárat felé.
- Hová megyünk? –kérdeztem.
- Kiveszünk egy hotelszobát, és kettesben fogjuk tölteni az estét. Veled akarok lenni! –suttogta a fülembe, majd játékosan belecsípett a fenekembe. Ezt jó néhány ember észrevette és ki-ki szájtátva, ki-ki mosolyogva nézte, ahogy vonulunk végig a csarnokon. Felnevettem.
- Oké, de nem zavar, hogy mindenki minket bámul? Hol a napszemüveged?
- A táskámban. –felelte lazán Rob. –Többé nem érdekel, hány fotót csinálnak rólunk, nem érdekelnek a pletykák. Kész vagyok felvállalni téged a nyilvánosság előtt, persze, csak ha te is készen állsz rá. Azonban ha másképp döntesz, itt és most esküt teszek, hogy ahogy csak tudlak, minden erőmmel azon leszek, hogy téged megóvjalak, szerelmem. Le is térdelnék, de az az igazság, hogy valóban sokan néznek minket. –nem kellett körbetekintenie, hogy ezt megállapítsa.
- Nos, az után a cikk után engem már semmitől nem kell megóvni, de kedves tőled, hogy ilyen figyelmes vagy. És amíg veled vagyok, az sem számít, ha minden áldott nap a szemembe vakuznak majd, ha kilépek az utcára. –mondtam. Tényleg készen álltam, hogy az életem mostmár egyáltalán ne hasonlítson egy hétköznapi emberéhez, de Rob mellett ehhez –inkább előbb, mint utóbb amúgy is hozzá kellett volna szoknom.
- Ez esetben –térdelt le a reptér közepén, majd felemelte a hangját. –Hallgasson ide mindenki! Olivia Jane, a barátnőm, életem szerelme a mai naptól kezdve mostmár hivatalosan sincs rejtegetve a világ elől! Önök a tanúk rá! És tudja meg mindenki, hogy szeretem! –kiáltotta Rob, mire hatalmas ováció tört ki a csarnokban. Mindenki felállva tapsolt és ujjongott, néhányan még fényképet is csináltak, akiknél volt kéznél gép.
- Őrült vagy! –próbáltam nevetve túlkiabálni a tömeget, mire Rob a karjaiba kapott, megpörgetett, majd –mostmár ő is nevetve, vagy ötszáz turista szeme láttára megcsókolt. Erre még nagyobb lett a tapsvihar.
Aztán –én félig fejcsóválva, félig rötyögve, Rob pedig elégedetten, de kéz a kézben távoztunk a helyszínről. Azért örültem, hogy odakint nem találkoztunk sem tévésekkel, sem paparazzikkal, sem pedig újságírókkal.
Rob gyorsan leintett egy taxit, majd szólt a sofőrnek, hogy vigyen el minket a Fairmontba, ami Vancouver egyik legmenőbb luxusszállodája.
- Édesem, nekem egy egyszerű kis panzió is tökéletesen megfelelne, az a lényeg, hogy veled legyek! –tiltakoztam, de Rob máris hadakozni kezdett.
- Csak nem gondolod, hogy ennyi idő elteltével az első közös éjszakánkat egy egérlyukban töltjük majd? Ennyit igazán megérdemlünk! –mondta. –Sőt, ha tehetném, én magam vinnélek az Audival, de sajnos azt a menedzserem már visszaszolgáltatta a kölcsönzőnek.
- Hát, elvégre úgy volt, hogy ma utazol –nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Igen, de aztán közbejött valami –incselkedett ő is, aminek egy csók lett a vége. Ezt megbeszéltük.
Kinéztem a kocsi ablakán. A nap már majdhogynem teljesen lebukott, csupán egy vékony kis csík látszott belőle valahol a messzi távolban. Az utcákat már kivilágították, és az éjszakai fények teljesen beragyogták ezt a gyönyörű várost. Szerettem Vancouvert, főleg ebben a napszakban – de valahogy éreztem, hogy ez az éj ma más lesz. Nem csupán azért, mert újra itt van velem az, akit a földön a legjobban szeretek, hanem mert a változás szelét észleltem a levegőben. Valami másnak, valami csodálatos dolognak a kezdetét.

*

- Azt… a… mindenségit! –csak ennyit sikerült kinyögnöm, ahogy beléptünk a hotelszobába. Nem túl gazdag lány lévén nem igazán jártam még ehhez hasonló, fényűző helyen, mint a Fairmont Hotel. A nappali a bútoraival együtt majdhogynem teljesen hófehér volt, csupán néhány pezsgőszínű dísztárgy, mint a hatalmas szófán lévő párnák és pár, zöldben pompázó növény tarkította.
- Tetszik? –kérdezte Rob elégedetten.
- Nagyon! –feleltem ámulva.
- Nézzük meg a hálót és a fürdőszobát is! –javasolta.
A többi helyiségben sem kellett csalódnom: a hálószobában egy négy személynek is elegendő baldachinos ágy várt, míg a fürdőben egy óriási, pezsgőfürdős kád, egy üveg borral és illatmécsesekkel körberakva.
- Nahát –még a szám is tátva maradt, ahogy megláttam ezt a fogadtatást. –Ezt te intézted?
- Szóltam odalent, hogy gondoskodjanak a hangulatról. És a teljes zavartalanság érdekében arra is felhívtam a figyelmüket, hogy senki nem jöhet be, és nem kereshetnek telefonon, hacsak nem mi óhajtjuk azt. De szerintem nem lesz rá szükség –Rob hátulról átölelt, és ajkát a nyakamhoz érintette. Megborzongtam.
- Milyen cseles –duruzsoltam a fülébe. Több se kellett, hogy máris felcsigázzon. A kádhoz léptem és megnyitottam a csapot, majd a zubogó vízhez öntöttem egy keveset az egyik polcon található fürdősók valamelyikéből. Kis idő múltán könnyed gyömbérillat terjengett a felszálló párával.
- Mmm… jó választás! –mosolygott sejtelmesen szerelmem. –A gyömbér felkorbácsolja a vágyakat!
- Na de még ennél is jobban? –néztem rá kéjesen, mire válaszul mohón megcsókolt. Egy percig sem kellett könyörögnie, a szám engedelmesen elnyílt a nyelve alatt, mely vad táncba kezdett az enyémmel. Aztán kínzó lassúsággal lehúzta rólam a felsőmet.
- Kívánlak –súgtuk szinte egyszerre, majd folytattuk egymás kihámozását az utunkban álló ruhadarabokból. Végre alaposan is megnézhettem magamnak Robert tökéletes idomait. Ő azonban nem tétovázott: kezei sebesen vándoroltak a csípőmről egyre lejjebb és lejjebb, minden egyes érintésével halk sóhajokat szabadítva fel a tüdőmből. Én sem bírtam sokáig, az ujjaim felfedezőútra indultak Rob szabálytalan ritmusban hullámzó testén, végül megállapodtak egy bizonyos pontnál.
Második szeretkezésünk egy cseppet sem volt finomnak és óvatoskodónak mondható, de ezen egyikünk sem csodálkozott azok után, hogy mennyi elvesztegetett percet töltöttünk külön. A kéj egyszerre öntött el bennünket, majd miután feldolgoztuk azt az érzést, amit a másik teste nyújtott, és hosszas csókolózás után kifújtuk magunkat, beültünk az addigra megtelt kádba.
- Gyere ide –kérlelt Rob és magához húzott. A kád olyannyira nagy volt, hogy akár úszva is mehettem volna.
Miután elhelyezkedtem az ölében, Rob kinyitotta a bort és töltött mindkettőnknek.
- Az újrakezdésre és kettőnkre –emelte fel a poharát, majd egy csók kíséretében hozzáérintette az enyémhez.
A „kettőnk” szó kellemes izgalmat ébresztett bennem. Mostmár tényleg, istenigazából együtt vagyunk. Nem kell többé titkolóznunk, élhetünk, ahogy nekünk tetszik. Például, kivehetünk egy hotelszobát, hogy az egész éjszakát egymás társaságában töltsük, hol intim, hol kevésbé intim helyzetekben.
Miután megfürödtünk és alaposan megtörölgettük egymást, az utunk a maradék borral együtt a hálóból nyíló erkélyre vezetett, mely eszméletlen panorámát mutatott az éjszakai Vancouverről és a csillagos égboltról, sőt, még az óceánra is rá lehetett látni.
- Gyönyörű itt –mondta Rob, miközben meggyújtott egy szál cigit.
- Csak úgy, mint más nagyváros, Vancouver sem alszik –tettem hozzá mosolyogva, majd kivettem a szájából a füstölgő Camelt, és beleszívtam. –El sem tudnád képzelni, mennyire tetszik, hogy veled nézhetem a kilátást –mondanivalóm hangos krákogásba torkollt.
- Mit csinálsz? –nézett rám gúnyosan vigyorogva Rob. –Azt hittem, nem dohányzol.
- Láthatod –feleltem a nyelvemet kiöltve. –Ha dohányoznék, nem néznék ki úgy egy slukk után, mint az előbb. Egyébként néha szoktam, ha ideges vagyok.
Erre furcsán felvonta a szemöldökét.
- És most ideges vagy?
- Jaj, nem, dehogy! Nem azért mondtam! –tiltakoztam. –Csak gondoltam, ha már itt rákezdtél…
- Tudod mit? –nyomta el a félig szívott csikket. –Menjünk be! Még a végén rászoktatlak téged erre a hülyeségre!
Rádőltünk a fehér és barna színű ágytakaróval borított fekhelyre és hosszú percekig csak egymás szemébe néztünk. Aztán ugyanott folytattunk mindent, ahol a fürdőben abbahagytuk, de ez a szeretkezésünk most olyan volt, akárcsak az első. Rob úgy bánt velem, mint egy törékeny virággal, gyengéden és figyelmesen, ügyelve rá, hogy egyetlen lökésével se okozzon fájdalmat. Nem mintha fájt volna bármi is, amit csinált… A gyönyör ugyanolyan hevességgel futott át rajtam, ahogy eddig, minden alkalommal. Mikor visszafeküdtünk egymás mellé, akkor vettem észre, hogy valamin töri a fejét.
- Mi a baj? –kérdeztem aggódva. –Talán valami nem esett jól?
- Csak szeretnék neked mondani valamit. Pontosabban, inkább kérni, egy nagyon-nagyon fontos dolgot.
- Kivele –néztem rá fürkésző tekintettel.
- Nem várok azonnali választ, hiszen egy ilyen kérdésben képtelenség rögtön dönteni. De szeretném, ha átgondolnád –mostmár igazán furdalt a kíváncsiság.
- Olivia, azt szeretném, hogy velem gyere Londonba! Költözzünk össze, és kezdjük el a közös életünket!
- Ez most… komoly? –az állam is leesett döbbenetemben. –De hát… folyton úton vagy, folyton forgatsz! Ezt… mégis hogy? –hebegtem.
- Valahogy csak megoldanánk! Szeretnék már végre egy állandó, saját otthont, ahova jó hazamenni… És szeretném, ha ez az otthon a kettőnké lenne! Veled akarom leélni az életem, ebben biztos vagyok! És hogy lásd, mennyire komolyan beszélek… bár most nincs nálam semmi, ami késik, nem múlik –Rob felült a baldachinos ágyban, és komoly, lázas tekintetét az enyémbe fúrta. –Olivia Jane Cassidy… ezennel megkérem a kezed! Gyere hozzám feleségül!

A Fairmont Hotel:
http://i55.tinypic.com/vse1ds.jpg
Rob és Olivia hálószobája:
http://i56.tinypic.com/2dmfry9.jpg