Sziasztok! Ugyan már megint egy kis késéssel, de meghoztam a fejezetet. Sajnos az utóbbi időben egyáltalán nem volt időm az írásra koncentrálni, teljesen beindult az életem, főleg zenei téren, ami nem feltétlenül baj, sőt! Csak így kénytelen vagyok megváratni titeket. A 25. rész sincs még kész, de már elkezdtem dolgozni rajta, és mivel itt a tavaszi szünet, reményeim szerint sikerül is befejeznem. De egyelőre egy szemináriumi dolgozattal és "pár" kötelező olvasmánnyal is el vagyok maradva, úgyhogy szépen gyűlnek a felhők a fejem felett... Ne haragudjatok rám! Jelentkezem, amint tudok, addig is örvendeztessetek meg pár kommenttel (minél több jön, annál hamarabb igyekszem hozni az új fejit)! xoxo, Lana
- Nem egészen három nap múlva –felelte olyan könnyedén, mintha csak az esti moziműsorról érdeklődnék. –De ne izgulj, mindent alaposan kiterveltem! Holnap elmegyünk, és veszünk neked pár menő cuccot, vasárnap este pedig első osztályon fogsz utazni a 2009-es Scream Awards-ra, egyenesen Los Angelesbe!
- Los Angeles?! –Az állam is leesett a döbbenettől. –Azt akarod mondani, hogy máris bedobsz a mélyvízbe, és majdhogynem Hollywoodba küldesz? És egyáltalán, mi a ménkű az a Scream Awards?
- Nem majdhogynem, hanem pontosan oda! És atyaég, Liv! A Scream Awards-on a legjobb horror, sci-fi és fantasy filmeket és sorozatokat jelölik egy csomó kategóriában! Indult például a True Blood, a Harry Potter, sőt, a Twilight is! –Chris úgy nézett rám, mintha valami ufó, vagy legalábbis a díjátadón felvonultatott filmek valamelyikének mutáns szereplője lennék.
- Remek! És az is része a tervednek, hogy hogy fogok oda bejutni?
- Naná! –Chris furfangosan elvigyorodott, mint aki most készül élete legnagyobb csínytevésére, és elővett egy nyakbaakaszthatós, plasztikkártya-szerű valamit, amit aztán alaposan meglóbált a szemem előtt. –Ezt azért kaptam, hogy újságíróként bejuthassak a gálára, és interjút készíthessek bármelyik színésszel. Elég csak felmutatnod a bejáratnál, és már bent is vagy! Jó, mi?
- Hű –Csak ennyit bírtam kinyögni. –Cseles!
- Ja, és azt nem is mondtam, hogy saját hotelszoba, sminkes és fodrász is jár arra az estére, és ezzel a kis papírral hivatalos vagy a díjátadó utáni partira is, ahol egészen biztosan összefutsz majd Robbal!
Ez már több volt, mint meggyőző. Anyámra pillantottam, aki szintén csak egyetérteni tudott.
- És Christiana McLaine-ként, vagy Olivia Cassidy-ként kell bemutatkoznom? –kérdeztem.
- Minden az én nevemen vagy. Meg egyébként is, gondolom, te sem szeretnéd, ha valaki leadná a drótot Robertnek, hogy bejelentkeztél. Azok után a cikkek és képek után sajnos jópár embernek ismerős leszel –sütötte le a szemét Chris. –Úgyhogy jó lenne, ha kéznél tartanál egy napszemüveget is. De a hotelen kívül és a színház falain belül már lehetsz Olivia, csak mindig társulj be valakihez, úgy nem leszel feltűnő. Jótanácsként mondom.
- Társuljak be? Mégis kihez?
- Nem is tudom. Taylor Lautnerhez, vagy Alexander Skarsgardhoz*…
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! -hüledeztem, mire Helen széles mosolyra húzta a száját.
- Ismered már. A lehető legkomolyabban gondolja.
Itt volt az ideje, hogy hangosan kimondjam: a legjobb barátnőmnek tutira nincs ki mind a négy kereke, de ő a legfurmányosabb kis dög, akivel eddigi életem során találkoztam.
- Los Angeles?! –Az állam is leesett a döbbenettől. –Azt akarod mondani, hogy máris bedobsz a mélyvízbe, és majdhogynem Hollywoodba küldesz? És egyáltalán, mi a ménkű az a Scream Awards?
- Nem majdhogynem, hanem pontosan oda! És atyaég, Liv! A Scream Awards-on a legjobb horror, sci-fi és fantasy filmeket és sorozatokat jelölik egy csomó kategóriában! Indult például a True Blood, a Harry Potter, sőt, a Twilight is! –Chris úgy nézett rám, mintha valami ufó, vagy legalábbis a díjátadón felvonultatott filmek valamelyikének mutáns szereplője lennék.
- Remek! És az is része a tervednek, hogy hogy fogok oda bejutni?
- Naná! –Chris furfangosan elvigyorodott, mint aki most készül élete legnagyobb csínytevésére, és elővett egy nyakbaakaszthatós, plasztikkártya-szerű valamit, amit aztán alaposan meglóbált a szemem előtt. –Ezt azért kaptam, hogy újságíróként bejuthassak a gálára, és interjút készíthessek bármelyik színésszel. Elég csak felmutatnod a bejáratnál, és már bent is vagy! Jó, mi?
- Hű –Csak ennyit bírtam kinyögni. –Cseles!
- Ja, és azt nem is mondtam, hogy saját hotelszoba, sminkes és fodrász is jár arra az estére, és ezzel a kis papírral hivatalos vagy a díjátadó utáni partira is, ahol egészen biztosan összefutsz majd Robbal!
Ez már több volt, mint meggyőző. Anyámra pillantottam, aki szintén csak egyetérteni tudott.
- És Christiana McLaine-ként, vagy Olivia Cassidy-ként kell bemutatkoznom? –kérdeztem.
- Minden az én nevemen vagy. Meg egyébként is, gondolom, te sem szeretnéd, ha valaki leadná a drótot Robertnek, hogy bejelentkeztél. Azok után a cikkek és képek után sajnos jópár embernek ismerős leszel –sütötte le a szemét Chris. –Úgyhogy jó lenne, ha kéznél tartanál egy napszemüveget is. De a hotelen kívül és a színház falain belül már lehetsz Olivia, csak mindig társulj be valakihez, úgy nem leszel feltűnő. Jótanácsként mondom.
- Társuljak be? Mégis kihez?
- Nem is tudom. Taylor Lautnerhez, vagy Alexander Skarsgardhoz*…
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! -hüledeztem, mire Helen széles mosolyra húzta a száját.
- Ismered már. A lehető legkomolyabban gondolja.
Itt volt az ideje, hogy hangosan kimondjam: a legjobb barátnőmnek tutira nincs ki mind a négy kereke, de ő a legfurmányosabb kis dög, akivel eddigi életem során találkoztam.
*
Helen, Chris és én kart karba öltve, nevetgélve sétáltunk a Pacific Boulevardon lévő, több tucat pláza valamelyikének giccses kövén, mondanom sem kell, népszerű látványosságként a magányos, kiéhezett vancouveri férfiak, és unatkozó családapák számára.
A tökéletes ruhát kerestük, amit majd hétfő este fogok viselni a díjátadón, és az utána lévő, nagyszabású partin is. Bár már egy ideje róttuk a köröket, nem találtunk semmit, ami megfelelt volna az elképzeléseinknek (elsősorban az enyémnek), mígnem anyu szeme megakadt egy mesébe illő ruhakölteményen, aminek az ára természetesen a plafont verdeste.
- Próbáld fel –bíztatott, de én csak csóváltam a fejem, bármennyire is bele akartam bújni az elképesztően gyönyörű estélyibe.
- Liv, ne izélj már! –nyúzott Chris is. –A szerkesztőség adott egy cuki kis platinakártyát, úgyhogy irány a próbafülke!
- Biztos? –kérdeztem, de barátnőmnek nem sokáig kellett győzködnie, hogy magamra kapjam a törtfehér, kivágásos Marchesat. Azaz… magamra kaptam volna, de nem ment valami könnyedén.
- Segítesz felvenni? –szóltam ki a résnyire elhúzott függönyön át Christianának, Helen ugyanis elment kiegészítőket nézni.
Óvatosan megfogta a ruha alját, hogy átemelhessem a két karomat, majd ugyanilyen, kevésbé heves mozdulatokkal eligazgatta rajtam.
- Azta –sóhajtotta ámuldozva. –Tökéletes!
A tükör felé fordultam, hogy magam is szemügyre vételezhessem az estélyit, és önkénytelenül is elmosolyodtam: Tényleg káprázatosan festett. Már majdnem láttam a lelki szemeim előtt, amint ebben vonulok végig a díjátadó vörös szőnyegén, és magamra vonom a gyanútlan Rob tekintetét, és el is hittem volna, hogy akkor és ott egy komplett tündérmese játszódik majd le, ha nem tudnám, hogy ez a képzelgés csak egy ostoba álom marad. Díjak ide vagy oda, ha Rob meglát, valószínűleg fejvesztve fog menekülni a helyszínről, és erre a gondolatra az előbbi mosoly körvonala egy kissé elhalványult az arcomon.
Ekkor barátnőm hangja rángatott vissza keserédes gondolatfoszlányaim feneketlen medréből.
- Gyere, mutasd meg Helennek is!
Amint kiléptem a fülkéből, anyu büszke –és egy pár vásárló elismerő tekintete pásztázott végig.
- Gyönyörű vagy, kicsim –mondta, és közelebb jött, hogy a fülemhez próbáljon egy, a Marchesához passzoló, a címkéje szerint Thomas Sabo fülbevalót, melynek az ára szintén a csillagos eget súrolta. –Ezt pedig azért, hogy kiemeljük a benned rejlő, csiszolatlan gyémántot!
- Anya, a ruha így is elég sokba kerül, felesleges mellé még ékszert is venni! –tiltakoztam. –Nem akarom kihasználni Chris…
- Nem, nem! –vágott közbe Helen. –Ezt mind én fizetem!
- Ó, nem! –Már indultam is, hogy levegyem a ruhámat, és a fülbevalóval együtt visszaakasszam oda, ahol volt. –Itt minden annyira drága! Ennyit nem engedhetünk meg magunknak… Nem akarom, hogy vagyonokat költs rám, anya! -Hiába hadartam az érveim, Helen ehhez túlságosan is makacs volt.
- Kicsim –folytatta a győzködést. –Hónapok óta félreraktam egy kis pénzt, ami mostanra egész szép összeggé gyarapodott… Az tenne boldoggá, ha rád költhetném! A szalagavatódon is a szomszéd lány, Camilla ruhájában táncoltál, úgyhogy kérlek… engedd meg nekem ezt az apró figyelmességet!
Megadóan sóhajtottam.
- Rendben… köszönöm! –borultam hálásan a nyakába, majd újra a próbafülke felé vettem az irányt, hogy végül egy nagy papírtáskával sétáljak ki a magát „Angel’s Kisses”-nek hirdető üzlet ajtaján, a stylistjaimmal karöltve.
Igazi, csajos délután volt ez a mai, amilyenben már nagyon rég nem volt részem, főképp az anyám oldalán. Még egyedül sem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, hogy eljöjjek egy plázába és költekezzek, de az, hogy más adott ki rám ennyi pénzt, még inkább zavarba hozott. Úgy éreztem, egy kávéval mindenképp adós vagyok.
- Üljünk be valahová! –fűztem a társaságot. –Mindenki a vendégem!
- Szó sem lehet róla! –vágott közbe Chris, és karon ragadott, mielőtt betérhettem volna a csábító, forró italokkal és shake-ekkel kecsegtető Starbucksba. –Helyetted menjek fodrászhoz és manikűröshöz?
Még mielőtt kettőt pisloghattam volna, Christiana máris belenyomott egy bőrszékbe, és két idegen kéz könnyedén hátrasimította a hajam, hogy aztán készségesen várja az utasításokat.
- Mindenképpen legyen világosabb, de barnán belül maradjon! A hosszából is vágj egy kicsit, a végén pedig egyenesítsd ki! –adta a parancsokat barátnőm, mire én ijedten –és legfőképpen teljesen összezavarva felugrottam a székből.
- Mi? Hajfestés? Erről nem volt szó! –panaszkodtam.
- Liv, uncsi már ez a fekete, és tökre sápaszt… Valami finomabb árnyalat kell! –Chris a lehető legnyugodtabban a körülöttem sertepertélő lányra nézett, aki azon nyomban az ecsetekkel, és a művelethez szükséges eszközökkel kezdett ügyködni. A helyzet menthetetlen volt, így feladva minden hadakozást visszahuppantam a bőrgarnitúrára.
Az előbbi kezek nem sokkal később ismét a tincseimet szántották, minden egyes négyzetmilliméterre ammónia szagú, krémes masszát kenve. Félórányi Cosmopolitan és –jobb híján- más egyéb pletykalapok olvasgatása után a mosólány leöblítette a festéket, ezután pedig megszabadítottak pár centi hajtól, és ami a fejemen maradt, azt óvatos mozdulatokkal kiegyenesítették.
Nem ismertem magamra. Mintha egy más Olivia nézett volna vissza rám a tükörből. Talán csak túl éles váltásnak tűnt ez az eredeti, fekete hajszínem után, s bár nem is volt olyan világos barna, sokkal elegánsabbnak, sokkal hozzám illőbbnek hatott.
- Igazad volt –dícsértem Chris tévedhetetlenségét már a manikűrös asztalnál, miközben épp franciára festették kockára reszelt körmeimet. –Azt hiszem, mostantól maradok a barnánál!
Barátnőm és anyám –akiknek egyszerre kezelték a kézfejét avokádós pakolással, most elégedetten egymásra vigyorogtak, és szövetségesekként sugdolóztak, vélhetően rólam, és a „majdan révbe érő szerelmi életemről”.
Mikor mindnyájan elkészültünk, és a pénztáros lehúzta Chris platinakártyáját –amihez ő ragaszkodott-, újra kart karba öltve sétáltunk a pláza kövén, a kijárat felé.
- Holnap lesz a nap! –lelkendezett. Talán jobban be volt sózva, mint én, pedig kezdtem érezni azokat a bizonyos pillangókat a gyomromban. Már tényleg csak pár óra és elindulok, hogy visszaszerezzem a szerelmem, egy nem éppen mindennapinak mondható eseményen.
Azt hiszem, készen álltam, hogy ennek a célnak az érdekében bármilyen elém kerülő akadályt legyőzzek, és jelen pillanatban úgy éreztem, nincs olyan nehézség, amivel ne tudnék megküzdeni.
*Bill Compton, True Blood
Olivia ruhájáról majd csak a következő fejezetben mutatok képet, addig is legyen meglepetés:)
- Próbáld fel –bíztatott, de én csak csóváltam a fejem, bármennyire is bele akartam bújni az elképesztően gyönyörű estélyibe.
- Liv, ne izélj már! –nyúzott Chris is. –A szerkesztőség adott egy cuki kis platinakártyát, úgyhogy irány a próbafülke!
- Biztos? –kérdeztem, de barátnőmnek nem sokáig kellett győzködnie, hogy magamra kapjam a törtfehér, kivágásos Marchesat. Azaz… magamra kaptam volna, de nem ment valami könnyedén.
- Segítesz felvenni? –szóltam ki a résnyire elhúzott függönyön át Christianának, Helen ugyanis elment kiegészítőket nézni.
Óvatosan megfogta a ruha alját, hogy átemelhessem a két karomat, majd ugyanilyen, kevésbé heves mozdulatokkal eligazgatta rajtam.
- Azta –sóhajtotta ámuldozva. –Tökéletes!
A tükör felé fordultam, hogy magam is szemügyre vételezhessem az estélyit, és önkénytelenül is elmosolyodtam: Tényleg káprázatosan festett. Már majdnem láttam a lelki szemeim előtt, amint ebben vonulok végig a díjátadó vörös szőnyegén, és magamra vonom a gyanútlan Rob tekintetét, és el is hittem volna, hogy akkor és ott egy komplett tündérmese játszódik majd le, ha nem tudnám, hogy ez a képzelgés csak egy ostoba álom marad. Díjak ide vagy oda, ha Rob meglát, valószínűleg fejvesztve fog menekülni a helyszínről, és erre a gondolatra az előbbi mosoly körvonala egy kissé elhalványult az arcomon.
Ekkor barátnőm hangja rángatott vissza keserédes gondolatfoszlányaim feneketlen medréből.
- Gyere, mutasd meg Helennek is!
Amint kiléptem a fülkéből, anyu büszke –és egy pár vásárló elismerő tekintete pásztázott végig.
- Gyönyörű vagy, kicsim –mondta, és közelebb jött, hogy a fülemhez próbáljon egy, a Marchesához passzoló, a címkéje szerint Thomas Sabo fülbevalót, melynek az ára szintén a csillagos eget súrolta. –Ezt pedig azért, hogy kiemeljük a benned rejlő, csiszolatlan gyémántot!
- Anya, a ruha így is elég sokba kerül, felesleges mellé még ékszert is venni! –tiltakoztam. –Nem akarom kihasználni Chris…
- Nem, nem! –vágott közbe Helen. –Ezt mind én fizetem!
- Ó, nem! –Már indultam is, hogy levegyem a ruhámat, és a fülbevalóval együtt visszaakasszam oda, ahol volt. –Itt minden annyira drága! Ennyit nem engedhetünk meg magunknak… Nem akarom, hogy vagyonokat költs rám, anya! -Hiába hadartam az érveim, Helen ehhez túlságosan is makacs volt.
- Kicsim –folytatta a győzködést. –Hónapok óta félreraktam egy kis pénzt, ami mostanra egész szép összeggé gyarapodott… Az tenne boldoggá, ha rád költhetném! A szalagavatódon is a szomszéd lány, Camilla ruhájában táncoltál, úgyhogy kérlek… engedd meg nekem ezt az apró figyelmességet!
Megadóan sóhajtottam.
- Rendben… köszönöm! –borultam hálásan a nyakába, majd újra a próbafülke felé vettem az irányt, hogy végül egy nagy papírtáskával sétáljak ki a magát „Angel’s Kisses”-nek hirdető üzlet ajtaján, a stylistjaimmal karöltve.
Igazi, csajos délután volt ez a mai, amilyenben már nagyon rég nem volt részem, főképp az anyám oldalán. Még egyedül sem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, hogy eljöjjek egy plázába és költekezzek, de az, hogy más adott ki rám ennyi pénzt, még inkább zavarba hozott. Úgy éreztem, egy kávéval mindenképp adós vagyok.
- Üljünk be valahová! –fűztem a társaságot. –Mindenki a vendégem!
- Szó sem lehet róla! –vágott közbe Chris, és karon ragadott, mielőtt betérhettem volna a csábító, forró italokkal és shake-ekkel kecsegtető Starbucksba. –Helyetted menjek fodrászhoz és manikűröshöz?
Még mielőtt kettőt pisloghattam volna, Christiana máris belenyomott egy bőrszékbe, és két idegen kéz könnyedén hátrasimította a hajam, hogy aztán készségesen várja az utasításokat.
- Mindenképpen legyen világosabb, de barnán belül maradjon! A hosszából is vágj egy kicsit, a végén pedig egyenesítsd ki! –adta a parancsokat barátnőm, mire én ijedten –és legfőképpen teljesen összezavarva felugrottam a székből.
- Mi? Hajfestés? Erről nem volt szó! –panaszkodtam.
- Liv, uncsi már ez a fekete, és tökre sápaszt… Valami finomabb árnyalat kell! –Chris a lehető legnyugodtabban a körülöttem sertepertélő lányra nézett, aki azon nyomban az ecsetekkel, és a művelethez szükséges eszközökkel kezdett ügyködni. A helyzet menthetetlen volt, így feladva minden hadakozást visszahuppantam a bőrgarnitúrára.
Az előbbi kezek nem sokkal később ismét a tincseimet szántották, minden egyes négyzetmilliméterre ammónia szagú, krémes masszát kenve. Félórányi Cosmopolitan és –jobb híján- más egyéb pletykalapok olvasgatása után a mosólány leöblítette a festéket, ezután pedig megszabadítottak pár centi hajtól, és ami a fejemen maradt, azt óvatos mozdulatokkal kiegyenesítették.
Nem ismertem magamra. Mintha egy más Olivia nézett volna vissza rám a tükörből. Talán csak túl éles váltásnak tűnt ez az eredeti, fekete hajszínem után, s bár nem is volt olyan világos barna, sokkal elegánsabbnak, sokkal hozzám illőbbnek hatott.
- Igazad volt –dícsértem Chris tévedhetetlenségét már a manikűrös asztalnál, miközben épp franciára festették kockára reszelt körmeimet. –Azt hiszem, mostantól maradok a barnánál!
Barátnőm és anyám –akiknek egyszerre kezelték a kézfejét avokádós pakolással, most elégedetten egymásra vigyorogtak, és szövetségesekként sugdolóztak, vélhetően rólam, és a „majdan révbe érő szerelmi életemről”.
Mikor mindnyájan elkészültünk, és a pénztáros lehúzta Chris platinakártyáját –amihez ő ragaszkodott-, újra kart karba öltve sétáltunk a pláza kövén, a kijárat felé.
- Holnap lesz a nap! –lelkendezett. Talán jobban be volt sózva, mint én, pedig kezdtem érezni azokat a bizonyos pillangókat a gyomromban. Már tényleg csak pár óra és elindulok, hogy visszaszerezzem a szerelmem, egy nem éppen mindennapinak mondható eseményen.
Azt hiszem, készen álltam, hogy ennek a célnak az érdekében bármilyen elém kerülő akadályt legyőzzek, és jelen pillanatban úgy éreztem, nincs olyan nehézség, amivel ne tudnék megküzdeni.
*Bill Compton, True Blood
Olivia ruhájáról majd csak a következő fejezetben mutatok képet, addig is legyen meglepetés:)
