Sajnálom, hogy ilyen későn sikerült hoznom ezt a fejezetet, de nem csak az egyetemi zűrzavar, hanem az összesen 2 (!) komment is közrejátszott ebben (a 3. az enyém volt). Viszont köszönöm, hogy néhányan legalább rányomtak Vivinek, illetve az ő ötletének köszönhetően kikerült "tetszik-nem tetszik" gombokra, azért egy kis visszajelzést sikerült leszűrnöm. :) Remélem, ehhez a részhez több hozzászólást kapok, és akkor most jóval hamarabb hozom nektek a 19. fejezetet, ami már majdnem kész. Jó szórakozást, remélem, nem üt mindenkit szíven az a kis meglepetés, amit talán okozhat ez a rész. :) Lana
Kővé dermedve álltam, és bámultam a Jonathan mögött becsukódott ajtót. A kilincset szuggeráltam, hátha történhet még valami csoda, és magától lenyomódik, Jonathan visszatértét jelezve ezzel, aki a küszöbön térdelve esdekli vissza magát az életembe… Az életembe, amiből két perccel ezelőtt csak úgy kiszállt.
De egyre jobban éreztem a veszteség ólomsúlyát, hogy ennyi volt, és végleg elveszítettem a legjobb barátomat. Azt az embert, aki soha nem tudott úgy nézni rám, ahogyan én rá, hisz az első pillanattól fogva szerelmes volt belém.
- Ki volt ez, Liv? –Christiana csoszogott ki a konyhából, ahova időközben besurrant váratlan látogatóm elől.
- Senki… csak egy barátom. –feleltem, de kimondva az utolsó szót, valahogy kelletlen érzések ébredtek bennem. Tényleg csak egy barát lenne Jonathan?
A fejemet elárasztották az emlékképek: megcsókoltam őt, mi több, összebújva csókolóztunk és én mindezt akartam, hiába villant be Robert alakja. És Rob… egy szóval sem említettem neki, mit tettem – bár nem jártunk akkor, valahol úgy érzem, magyarázattal tartozom neki, ennek ellenére képes vagyok hosszú ideje titkolni előtte ezt az egészet.
Többet rágódtam azon, hogy elveszítem Jonathant, mint amennyi időt Rob keresésével töltöttem, és most is csak az utolsó mondata visszhangzott a fejemben: megígérte, hogy többé nem áll az utamba.
És akkor rájöttem.
Lehet, hogy később megbánom majd és biztos, hogy nem helyes, de ebben a pillanatban úgy éreztem, meg kell tennem azt, amit tenni fogok.
- Most meg hová mész? Mégis, mi ez az egész? –kiáltott utánam értetlenül Chris, de én nem gondolkodtam; ahogy voltam, rohantam ki az ajtón, és lélekszakadva vettem a lépcsőfokokat a dohos, pergő vakolatú épületben.
Mikor kiértem az utcára, először az Opus Hotel irányába indultam, de nagyobbnak tartottam a valószínűségét, hogy a sikátorok és a szűk utcácskák felé menet találom meg, amit –vagy inkább akit keresek. Még két saroknyit loholtam eszeveszett tempóban, mikor is a következő kereszteződésben megláttam.
- Nem úgy ismertelek meg, mint aki megfutamodik, Nath! –kiáltottam.
Jonathan megtorpant, majd némi tétovázás után megfordult, és egyenesen a szemembe nézett.
- Úgy ismertelek meg, mint aki tudja, mit akar… Livie.
- Így is van –mondtam, miközben közelebb mentem hozzá. –Nem hagyhattam, hogy búcsú nélkül menj el.
- Én úgy emlékszem, elköszöntem tőled.
- Én meg azt hiszem, mondanom kell valamit.
Jonathan fürkésző tekintetével követte az enyémet, ami figyelmet parancsolóan mélyedt az előttem álló kipirult arcába.
- Lehet, hogy nem helyes és csak összezavar… Nézd, én szeretem Robot, de… fontos lettél. Túl fontos. Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál az után a csók után… amire csak most jöttem rá, mennyit jelentett nekem valójában.
- Te is hiányoztál –bukott ki Jonathanből, a következő pillanatban pedig gyengéden végigsimított a futástól összekuszálódott hajamon, majd az arcomon, melyen az érintésétől legördülni készült pár erőtlen könnycsepp. –Kérlek, ne kínozz tovább. Mi az, amit mondanod kell?
- Szeretlek, Jonathan! –leheltem, majd még közelebb léptem a megilletődöttségtől szoborrá merevedett, angyalarcú fiúhoz, és mohón, másodszor is megcsókoltam.
Pontosan olyan csók volt, mint azok között, akik nagyon hosszú időre –talán örök életükre el készülnek válni. Ezt Jonathan is megérezhette, ugyanis karját olyan szorosra fonta körülöttem, hogy alig kaptam levegőt, ajkai pedig szinte követelték az enyéimet, de nem bántam: lehet, hogy ez lesz életünk utolsó ilyen pillanata.
- Szeretlek, Livie –suttogta Jonathan is, én pedig egyszerre éreztem végtelen boldogságot és kínzó ürességet. A könnyeim megállíthatatlanul utat törtek maguknak a lelkemmel vívott küzdelemben.
- Ne sírj –suttogta ismét, letörölve az arcomon végigfolyó, hűvös cseppeket.
- Most mindent elrontottam, igaz? Könnyebb lett volna, ha nem mondom el.
- Ennek így kellett lennie. Meg kellett tudnom, hogyan érzel valójában.
- Ha a szívem két darabra szakadna –kezdtem –Ha ott tudnék lenni két helyen, két különböző életben… abból az egyik biztosan a tiéd lenne.
- De csak egy életed van –felelte Jonathan, miközben a tőle kevésbé megszokott komolysággal pásztázta a szemeimet. –És el kell döntened, mit akarsz kezdeni vele.
- Bár ilyen egyszerű lenne! –sóhajtottam. –Nem akarok elmenni… túl sok szál köt ide ahhoz, hogy csak úgy elrepüljek, magam mögött hagyva mindent és… mindenkit. –néztem az angyalomra, aki ugyanolyan gyönyörű volt, mint előtte – kétségbeesett, lemondó, ugyanakkor egyszerre lázas és szerelmes arckifejezése láttán még inkább vonzott, a szívem pedig belefacsarodott, ha csak arra gondoltam, hogy el kell őt hagynom.
- Akkor ne menj, Livie! Ha a szíved azt diktálja, akkor maradj! Nem akarlak győzködni, sem pedig válaszút elé állítani, csak tudnod kell… hogy én itt vagyok. –azt hittem, meg fog csókolni, de Jonathan csak állt egy helyben, és a válaszomra várt. Tényleg nem akart befolyásolni, és ez így volt rendjén, hiszen valahol mindketten tudtuk, hogy a sorsom –és ennek a szerelemnek a sorsa meg van pecsételve.
Nagyot sóhajtottam.
- Egyszer el kell hagynom Vancouvert. Robnak nem ez az otthona és a munkája sem ide köti… én pedig vele kell, hogy menjek. A lelkem mélyén hozzá tartozom, bármilyen nehéz is ezt kimondani.
- Tudom, tudom. De csak felcsillant egy halvány reménysugár –mosolygott szomorúan Jonathan, aztán hosszú percekig csak álltunk egymással szemben, és meredtünk a semmibe.
- Nem bírom ezt! Mondj valamit –nyögtem a minket körülölelő kínos csend, és a rám nehezedő teher alatt.
- Mit mondhatnék? Hogy legyél nagyon boldog?
Mielőtt felelhettem volna, Nath közbevágott.
- Tudom, hogy boldoggá tesz, de megöl a gondolat, hogy én is azzá tudnálak tenni. –nagyot nyelt, majd bizonytalanul végigsimított az arcomon. –Önzőség, de annyiszor kívánom azt, bárcsak előbb találkoztunk volna!
- Bárcsak. De ennek is így kellett lennie. Hiszek abban, hogy előre meg van írva mindenki életének a saját kis könyve. Az enyém is. És te az egyik legszebb fejezet voltál a könyvemben, amiért örökre hálás leszek! –leheltem, miközben egy újabb halvány könnycsepp szaladt végig az arcomon.
- Most mi lesz? –kérdezte egy következő, szavak nélküli pillanat után.
- Nem tudom, Jonathan. Talán itt maradok még néhány napig. De nagyon kegyetlen kérés lenne, ha azt mondanám, hadd csókoljalak meg utoljára? –néztem rá könyörgőn, szinte már szánalmasnak érezve saját kínlódásom.
- Ez… amolyan búcsúcsók lenne, igaz?
- Igen.
Nath nem mondott semmit; tétován közelebb lépett és fuldokolva, mégis dacolva az érzéseivel érintette hozzá puha ajkát az enyémhez, miközben karjai béklyójában vad ütemben dübörgő mellkasához szorított… egyszer és mindenkorra utoljára.
Kezeim elkeseredetten szántották szőke tincseit és széles vállát, amikor egy vaku villanására lettem figyelmes. Nem várt hirtelenséggel, szinte egyszerre szakadtunk el egymástól.
- A rohadt életbe! –kiáltottam indulatosan, az egyik sikátorban eltűnni készülő paparazzit nézve. Hiába futottam volna utána, nem értem volna utol.
- Ezt sajnos sikerült elkapnia a mocsoknak –így Jonathan, akin hasonlóan felfedeztem az idegesség jeleit. –Most mit csináljunk?
- Semmit. A fotósok ellen nem lehet mit tenni. Holnapra az összes újság tele lesz a képünkkel.
- Sajnálom, Livie.
- Én is sajnálom. Sikeresen elrontotta a pillanatot… és valószínűleg az esküvőmet is.
Lemondóan, magatehetetlenül toporogtam Jonathan mellett, aki egy kavicsot rugdosott.
- Erre nem tudok mit mondani.
- Talán az lenne a legjobb, ha mindketten hazamennénk.
- Rendben.
Tudtam, hogy ezzel megint hibát követek el és mindkettőnket gyötröm vele, de összekulcsoltam az ujjaimat az angyalom keze körül.
- Ég veled, Jonathan Brooke. Remélem, megtalálod azt, aki megérdemli, hogy szeresd. –mondtam, majd lelkembe maró fájdalmak árán kihúztam a kezemet az övéből, és némán legördülő könnyek között visszaindultam az albérlet felé.
- Már megtaláltam –hallottam még Jonathan hangját, de nem fordultam vissza; csupán megtorpantam a lábam alatt futó, poros aszfalton. –Örökké szeretni foglak, kicsi Livie!
Azzal magam mögött hagytam az angyalarcú fiút, akit szerettem, akinek köszönhetően visszatért belém az élet, és aki miatt számomra már nem süt ki többé a nap Vancouverben. Lezárult egy fejezet a sorsom könyvében és most itt az ideje, hogy továbblépjek – de a rám váró napok újabb nehézséget jelentenek majd. Holnap minden kiderül, és Rob talán soha többé nem áll velem szóba. Megérdemelném, ha valami óriási csapás sújtana le rám, azokért, amiket tettem: jelen pillanatban úgy éreztem, nincsen nálam kegyetlenebb és undorítóbb alak ezen a földön.
