8. fejezet : Értékek

Ahogy Robbal mögöttem nyitottam az albérlet bejárati ajtaját, „déjà vu” érzés fogott el. Nyilván csak amiatt a bizonyos csütörtök este miatt, mikor először hoztam haza őt, a munkahelyemen kitört, rosszul végződött incidens után. Pontosabban csak rá nézve végződött rosszul: én –hála neki- megmenekültem.
Erről eszembe jutott a kis seb, amit Robert a szája sarkába szerzett. Még mielőtt az utolsó zárat is kinyitottam volna, felé fordultam, és szemügyre vételeztem az ütésnyomot. Távolról egyáltalán nem látszott, de ha közelről nézte az ember, tisztán kivehető volt. Nekem talán túl közelről sikerült – a varratos heg majd’ egy centiméterrel feljebb csúszott, Rob ugyanis féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Mintha mutatni akartál volna valamit! –mondta kihívóan.
- Ö… Örülök, hogy gyógyul a sebed –dadogtam, mert az ajka csupán néhány ujjnyira volt az enyémtől. Nem szándékoztam a lépcsőházban szívinfarktust kapni, így aztán gyorsan kibontakoztam a zavarba ejtő pozícióból, és javasoltam, hogy menjünk be.
Rob ledobta magát a kanapéra, én pedig körülnéztem a konyhában: kiöntöttem egy zacskó chipset egy tálkába, kivittem a dohányzóasztalra, majd visszamentem két pohárért és egy doboz almaléért – ez volt minden, amit találtam.
- Ha akarod, főzhetek egy kávét –ajánlottam szégyenkezve, de Rob csak mosolyogva rázta a fejét.
- Ez tökéletesen megfelel. Azért, mert én nem a szomszéd srác vagyok, nem kell mindjárt pezsgővel és kaviárral várni –mondta. –Viszont kezdek egyre türelmetlenebb lenni! Mi az, amit mutatni akartál? –Rob unalmat és ásítást színlelt. Elnevettem magam, majd tétován a függönyhöz léptem, és elővettem mögüle egy bordó, ütött-kopott bőrtokot – benne apám gitárjával.
- Szeretném elmesélni neked, kitől örököltem a zene szeretetét.
Robert csodálkozva, mégis mohó kíváncsisággal a szemében nézett rám. Leültem mellé Chris fekhelyére, és mesélni kezdtem.
- Kislány voltam még, 8-9 éves. Rengeteg időt töltöttem apámmal, olyan volt nekem, mint a legjobb barátom. Régen gitározott – ez volt a hobbija, az élete, sőt, néha még pénzt is keresett a művészetével… Aztán elvette anyámat -aki szerint a művészek ingyenélők-, a gitár pedig a padlásra került. Mikor anyám nem volt otthon, apám titokban sokszor felment oda, persze, én akkor még nem tudtam, hogy miért… Egy nap aztán megkérdeztem, ő pedig azt felelte: „Odafent valami varázslat folyik, amit a mamának nem szabad elárulni, mert nem hisz benne. Te viszont elég nagy vagy már, kincsem, hogy lásd!” –idéztem, hangtalanul felnevetve a kedves emléken. –Onnantól kezdve mindannyiszor felszöktünk, ahányszor anyu elment otthonról. Imádtam, ahogy apám játszott, ahogy énekelt. Akkoriban sokszor adták a tévében az Óz, a nagy varázslót és a Mary Poppinst. Teljesen odavoltam értük, persze, anyám mellett ezeket tilos volt néznem, hisz a musicaleket is ugyanúgy gyűlölte, ahogy minden más művészetet. Apám viszont rengetegszer játszotta belőlük a dalokat, némelyikre még meg is tanított… Egy-egy ilyen titkos, éneklős-gitározós délután után nem volt boldogabb kisgyerek nálam! Nekem nem a babázás jelentette az örömet, hanem a zene. Az lett a mindenem, ahogy apukám egyszerre volt a barátom, a tanárom, a példaképem, én pedig az ő szövetségese.
Így ment ez hosszú-hosszú időn át, rengeteg titkolózás és hazugság árán – mígnem egyik nap anyám korábban ért haza, mint vártuk, és rájött, mit művelünk odafent a padláson. Tisztán emlékszem minden egyes szóra, amit apu fejéhez vágott… szörnyű volt hallgatni. Anyám ordított, én zokogtam, apám pedig csendben tűrt. Még azt is szó nélkül nézte végig, ahogy anyám kihajítja az ablakon a gitárját. Aztán autóba ült, és elment. Nem telt bele sok idő, a rendőrségtől kaptunk egy telefont, hogy balesetet szenvedett… Nem élte túl.
- Sajnálom –mondta Robert. A hangja őszinte együttérzésről árulkodott. –Gondolod, hogy direkt…? –tette hozzá halkan, de elharapta a mondatot.
- Nem, apám soha nem tett volna ilyet! Tudta, hogy mekkora fájdalmat okozna vele… Puszta baleset volt! –tiltakoztam, majd egy kis szünet után újra folytattam. –Anyám depressziós lett, én pedig úgy éreztem, elvették tőlem azt, akit a világon a legjobban szerettem. Rettentő dühös voltam, ugyanakkor soha nem éreztem ilyen mérhetetlen szomorúságot… Tíz évesen véget ért a gyerekkorom. –sóhajtottam keserű mosollyal. –Azóta szeretnék musical-színész lenni. Gondolhatod, mi volt anyám reakciója… még inkább ellenezte. Világ életében arra készült, hogy az ő kislánya orvos lesz, méghozzá főorvos, szóval óriási csapás volt neki, mikor eléálltam. Pláne, mikor látta, hogy töretlenül ragaszkodom az elképzelésemhez. Sosem támogatott… Azt, hogy Vancouverbe kerültem, csakis Christianának köszönhetem. Az ő ösztöndíjából fizettük a lakást, és a többi költséget, amíg nem találtam állást. Minden, amivel elindultam otthonról, 50 dollár, a ruháim, néhány kacat, és apám gitárja volt –mondtam, és látva Rob értetlenségét, visszaugrottam a történetben.
- Mikor anyám nem látta, leosontam a gitárért, hogy egyben van-e. Három darabra tört, a legtöbb húr elszakadt, de én megmentettem, mert tudtam, mennyit jelentett apámnak. Egy jó darabig ebben az állapotában rejtegettem, mindig máshol, hogy anyám ne találja meg, aztán mikor elkezdtem zsebpénzt kapni, összegyűjtöttem annyit, hogy meg tudjam javíttatni. Néhány helyen még most is látszik a törésvonal –mondtam, majd kivettem a hangszert a bordó tokból, és megmutattam Robnak. –Látod?
- Aha… De a sérülései ellenére is kétségtelenül gyönyörű gitár –suttogta, miközben a szépséghibás, mahagóni testet nézte, aztán felém fordult. –Szabad?
Némán bólintottam, mire ő álmélkodva végighúzta az ujját először a fedlapon, majd a húrokon. Azok –hamiskásan bár, de zengve-bongva feleltek az érintésre. –Tudsz még rajta játszani? –kérdezte.
- Apám halála óta nem próbáltam. Mi több, a kezembe is most vettem először, azóta, hogy megjavították. De egy dalra talán még emlékszem –feleltem. –Megpróbálhatom eljátszani, ha szeretnéd.
- Megtennéd? –nézett rám Rob csillogó szemekkel –olyan volt, mint egy könyörgő, szelíd kisfiú, egy gyönyörű férfi testébe bújva. Kedvem lett volna megsimogatni, és megpuszilni a feje búbját.
- Ha te megtennéd azt, hogy behangolod. Sajnos ahhoz én már nem értek.
Rob pillanatok alatt végzett, majd felém nyújtotta a gitárt. Bizonytalanul átvettem, és megpendítettem: bár az öreg húrok recsegtek-ropogtak, most tiszta hangok töltötték be a szobát. Végigpörgettem magamban az akkordokat, majd megköszörültem a torkom.
- Akkor ezt a dalt most édesapám emlékére játszom –mondtam, és belefogtam a „Somewhere over the rainbow”-ba. Csodák csodájára minden előjött, amit tanultam, és egyetlen hibát sem vétettem. Mintha egy láthatatlan szellem költözött volna apám vénséges hangszerébe. Mikor befejeztem, éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon – gyorsan elfordultam és letöröltem, nehogy Rob meglássa, de már késő volt. Elkapta a kezem.
- Sajnálom. Ha tudtam volna, hogy ennyire felzaklat… -kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem… egyszerűen csak… olyan érzés volt, mintha apám itt lett volna velem… mintha a lelke beleköltözött volna a gitárba –feleltem, ügyelve rá, nehogy megint elérzékenyüljek, bár amint Rob forró keze az enyémhez ért, ujjai pedig lágyan simították a bőrömet, onnantól nehéz volt kizökkennem a nyugalomból.
- Tudod, először azt hittem, csodálatos lány vagy. Később kiderült, hogy káprázatos. Most pedig, rájöttem, hogy a világ legszebb jelzője is kevés ahhoz, hogy téged jellemezzen! –mondta Rob, én pedig hitetlenkedve néztem rá. –Ez a történet… amit tettél… és ilyen fiatalon… rendkívüli értékekre vall. –folytatta. –Az, hogy megmentetted édesapád kis emlékét, hogy elrejtetted anyád elől, olyan mély szeretetről és bátorságról tanúskodik, amilyet eddig csak filmeken láttam. És hogy felvállaltad az álmaid, mindent kockára téve… a barátnőd segítsége… csodálatra méltó. Biztos vagyok benne, hogy eléred a célod. Ha valakinek, hát neked el kell. Sokan tanulhatnának tőled… -Rob rövid szünetet tartott, majd lángoló pillantását az enyémbe fúrta. -Mostmár a csodálat is része lett annak, amit irántad érzek, Olivia! –lehelte.
A szívem feldübörgött.
- És mi a többi része? –kérdeztem reszketeg hangon.
- Akkor most én mutatok neked valamit! –felelte, és mielőtt bármit felfogtam volna, az egyik karjával gyengéden átkarolt, a másikkal pedig a hajamba túrt, hogy közelebb vonva magához ajkát lágyan az enyémhez érintse.

7. fejezet : Üzenet a sorok között

Sziasztok!
Először is nagyon-nagyon szeretném megköszönni mindenkinek a kedves kommenteket, bíztató szavakat, örülök, hogy tetszik a történetem! Egy "írónak" nincs nagyobb öröm annál, mint mikor látja, hogy egyre gyarapodnak az olvasói! Néhány napja még alig voltak, akik látogatták a blogom, aztán tegnap felnéztem és láttam, mennyi minden történt. Szeretném megköszönni a támogatást nyc_girl-nek és Evelyn-nek, nélkülük most nem lenne ennyi követőm és ilyen sok szép kommentem! Úgy döntöttem, felteszem a 7. fejezetet. Remélem, ezt is lelkesen, záporozó hozzászólásokkal fogadjátok majd! Köszönök még egyszer mindent, ne felejtsétek a honlapot sem: http://www.vagyakszarnyan.mlap.hu/ ! Most pedig íme, amit ígértem!

Teljesen megbabonázva álltam.
Rob egyetlen gitárral a kezében, egymaga betöltötte az egész színpadot; hangja már az autóban elvarázsolt, de össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit most éreztem: a lelkem mélyéig hatolt, borzongatott, és mint valami drog, úgy járta át minden porcikám. Gitárjátéka könnyed, tökéletes. Lehunyt szemmel, átéléssel játszott, és képtelenül jól nézett ki. Olyan volt, mint egy eltévedt angyal – egy ember nem lehet ilyen csodálatos…
Mikor abbahagyta a dalt, és egy pillanatra kiestem az önkívületből, átfúrtam magam az őrjöngő embereken, hogy közelebb menjek. Láttam Rob arcán, hogy a szeme sarkából észrevett, de nem nézett rám. Előrébb csúszott a bárszéken, melyen ült, és odahajolt a mikrofonhoz.
- Ez a dal egy nagyon különleges személynek szól –mondta, és újra megpendítette a gitárt.
Gyönyörű dalba fogott, talán a leggyönyörűbbe, amit valaha hallottam. Lehunytam a szemem, ahogyan ő, és átadtam magam a zenének.
(I was damned by the light
Coming out of her eyes
She spoke with a voice
That distrupted the sky
She said walk on over into bitter shade
I will wrap you in my arms
And you’ll know you’ve been saved: let me sign…)
Kirázott a hideg. Az agyamon átfutott egy önző gondolat, mikor is Robert kinyitotta a szemét, és egyenesen, mélyen belenézett az enyémbe. Pillantása nem keresgélt a tömegben: azonnal összeakadt a tekintetünk.
(She rose out of her seat
Like a painted ghost
She was the woman
That I wanted the most…)
És akkor, ott ráébredtem: a dal nekem szól. Robert pedig akar engem.
Ennek a zavarba ejtően káprázatos férfinak, aki a világon bárkit megkaphatna, én, a szerencsétlen kis pultoslány kellek, és ezt mostmár világosan a tudtomra adta. Olyan érzés kerített a hatalmába, amilyen már nagyon rég nem: a mellkasom feszült, a torkom kiszáradt, a bőrömön pedig mintha milliónyi hangya szaladt volna végig, de most először pirulás nélkül álltam Rob átható, hipnotikus tekintetét – mi több, nem is akartam máshová nézni. A szemei olyanok voltak, mint a színtiszta víztükör, és én egész egyszerűen elmerültem bennük…
Talán ezért történhetett, hogy egy kissé késve érzékeltem a szám végét, és a körülöttem kirobbant ovációt. Rob meghajolt, aztán a szemkontaktus megszakadt, mikor hátrafordult, hogy mondjon valamit a konferansziénak: az kétkedve ránézett, de Robert valami meggyőzővel hozakodhatott elő, ugyanis végül megragadva a mikrofont bólintott, ő maga pedig kiment a takarásba.
- Hölgyeim és uraim –a férfi megköszörülte a torkát, majd folytatta. –Spunk Ransom nagysikerű előadása után köszöntsünk a színpadon egy olyan fiatal lányt, aki még ismeretlen a közönség számára, de ma este lehetősége lesz megmutatni a benne rejlő tehetséget… Olivia Cassidy!
Egyszerre vert le a víz, és fagyott meg bennem a vér – hát ezt szervezte Robert az előbb! Nem tudtam, hogy dühös vagyok-e vagy inkább sírni tudnék, mikor eszembe jutott, amit még a parkban mondtam.
A legnagyobb álmom, hogy rendes közönség előtt, és ne csak a négy falnak énekelhessek.
Az előbbi érzéseim szertefoszlottak, helyébük lépett a kétségbeesés. Nem voltam felkészülve rá, hogy énekeljek, pláne nem úgy, hogy Rob is hallja. Féltem, hogy nem talál elég jónak, ráadásul egy másik, szörnyű emlékkép is felvillant az agyamban.
A felvételim.
A nap, mikor hazaküldtek, mondván, alapvető technikai ismeretek hiányában nem vagyok odavaló. Mostmár a tehetség leghalványabb szikráját sem éreztem magamban.
A műsorvezető és a vendégek kíváncsian, de rohamosan fogyó türelemmel lesték, mikor bukkan fel az „ismeretlen fiatal lány”, én viszont moccanni sem bírtam. A tagjaim ólomsúlyúvá nehezedtek; úgy éreztem magam, ahogyan a Bádogember érezhette az Óz, a nagy varázslóban.
Aztán megláttam Robertet, aki épp a nézők közé készült olvadni, és egy kis hang szólalt meg a fejemben.
- Miért nem mutatod meg neki, Olivia?Körbenéztem. Robot megrohamozta néhány tinilány, de ő csak nyomakodott előre a színpad irányába, nyilván, hogy minél közelebbről láthasson. És én még itt álltam, földbe gyökerezett lábakkal… Talán kár volt megcsinálnia értem ezt az egészet.
- Ostobaság. Menj fel, és énekelj! –folytatta kitartóan a hang.
És ha tényleg nem vagyok jó? Ha itt is csak lenéző pillantások sorát kapom majd, ahogy annak idején?
- Egy régi kudarc nem tántoríthat el az álmaidtól! És te mindig is erről ábrándoztál, nem? Akkor mire vársz még? Különben is, ennél nagyobb lehetőséget nem is kaphattál volna a sorstól. Itt az idő, hogy lássa: többé már nem félsz.
Az utolsó gondolat érzékenyen érintett, de nem a tartalma miatt – hanem mert teljes mértékig igaz volt. Már nem féltem, és ez csak egyet jelenthetett: minden egyes próbálkozásom, hogy Rob ne kerüljön hozzám közel felesleges volt. Akkor pedig mi értelme lenne tovább küzdeni? Már nincs erőm. És ami azt illeti, már nem is akarok.
- Olivia, tiéd a színpad! –szólított (illetve inkább fenyegetett) ismét a konferanszié, én pedig feltettem a kezem, jelezvén, itt vagyok. Akárhonnan is jött az a hang a fejemben, igaza volt: Ez minden szempontból az én lehetőségem, és nem leszek olyan hibbant, hogy megtagadjam magamtól.
Mostmár mindenre készen álltam.
Az első sorban valaki könnyedén felkapott, és feltett a színpadra, mire taps és ujjongás tört ki a helyiségben.
- Nos, Olivia, mit hallhatunk tőled ma este? –tolta elém a mikrofont a férfi. Ahogy közelebbről szemügyre vettem, nem tűnt idősebbnek 35 évesnél.
- Az az igazság, hogy nem készültem, így nincs nálam sem kotta, sem…
- Egy pillanat –szakított félbe. –Jonathan!
Ekkor egy szőke, göndör hajú fiú lépett ki a takarásból.
- Szia David! –köszönt a műsorvezetőnek, majd felém biccentett. Nagyon fiatalnak látszott, fiatalabbnak, mint én.
- Az a helyzet, hogy le kellene kísérned őt –mondta David Jonathannak, miközben engem méregetett. –Nem hozott kottát, de ez neked nem jelent gondot, ugye… Mr. Ransom, vagyis tudodki kérése –tette hozzá halkan.
- Nem probléma –így Jonathan, és barátságosan rám mosolygott. –Tudod már, mit szeretnél énekelni?
- Egy musical-számot, de ha nem tudsz…
- Ezernyi musical partitúráját tudom fejből, válassz csak nyugodtan.
Mielőtt még feltehettem volna a neki szegezett kérdésem, Jonathan vállát megvonva megválaszolta azt.
- Tudom, béna, hogy fiú létemre… De mentségemre szolgáljon, hogy sokszor kísérem a musicalbolond húgomat.
Megeresztettem egy mosolyt, majd megmondtam Jonathannak a szám címét. Ezalatt egy zongora került a színpad közepére, David pedig felkonferált minket.
Ahogy felcsendültek a billentyűk első hangjai, lejjebb vették a reflektorok fényét, de még ebben a félhomályban is tisztán láttam Robert csillogó tekintetét, ahogy kíváncsian, egyszerre huncutul és bűnbánóan, és valami perzselő melegséggel rám szegeződik. A szívem őrülten kalimpált. Énekelni kezdtem.
(Wanting to fly -
But scared to try
But if someone like you
Found someone like me
Then suddenly
nothing would ever be the same!
My heart would take wing
and I’d feel so alive -
If someone like you
Found me!)
A közjátékban a közönség elismerően füttyögött és tapsolt, mégsem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget ahhoz képest, amit Rob arcán láttam: a szája tátva maradt, a szemei pedig úgy ragyogtak, mint két zafír. Tehát megértette…
(If someone like you
Loved me…
Loved me…
Loved me!…)
Mikor a zongorajáték elhalt, és a dal véget ért, a nézők tombolni kezdtek. Hálásan Jonathanra pillantottam, aki Daviddel együtt mosolyogva megtapsolt, bár David arcán sokkal inkább döbbenet, mintsem mosoly tükröződött.
Szerényen meghajoltam, aztán a takaráson keresztül leviharzottam a színpadról. Sosem volt részem ekkora sikerben, és nagyon jól esett, de Rob mellett akartam lenni. Tudnom kellett, hogy valóban megértette-e az üzenetem. A bárpult mellett, egy kis ajtón jöttem ki, Rob pedig ott állt nem messze. Megtorpantam.
- Szóval Spunk Ransom, mi? –kérdeztem incselkedve.
Robert közelebb jött, de sokáig csak kereste a szavakat, míg megszólalt.
- Csodás voltál.
- Te is –feleltem, bár a csodás gyenge kifejezés volt rá nézve, de ennek már nem adtam hangot.
Csak álltunk egymással szemben, és sem Rob, sem én nem szóltunk egy szót sem, de nem is kellett – a tekintetéből kiolvastam mindent.
Aztán egy ismerős alak táncolt el a szemem előtt, egy férfi karjaiba gabalyodva. Ahogy hosszú, szőke haja ellibbent az arca elől, azonnal felismertem Christianát, és Robtól elnézést kérve utána iramodtam.
- Chris!
- Liv! –fordult meg neve hallatán barátnőm, az idegen sráccal az oldalán.
- Hát te hogy kerülsz ide? –kérdeztem.
- Randim van. Hát nem cuki? –bökött kacér mosollyal az őt csodálattal bámuló férfira. –És hol van a te Edward Cullened?
- Halkabban, Chris! –pirítottam rá, de nem álltam meg nevetés nélkül. –Gyere, bemutatlak neki!
- Egy perc –így Christiana, majd a fiújához fordult, hogy várja meg, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.
- Hűha –akadt el a szavam, miközben a pult mellett ácsorgó Robert felé vettük az irányt. –Te aztán nem aprózod el!
De barátnőm nem felelt – szégyentelenül végigmérte Robot, majd felém fordulva elismerően grimaszolt. Mit tehettem – így szerettem nyolc éves korunk óta.
- Robert, szeretném neked bemutatni a legjobb barátnőmet!
- Nagyon örülök! Robert Pattinson –mosolygott kedvesen, miközben finoman megragadta Chris igen hevesen kinyújtott kezét.
- Christiana McLaine, és szintúgy. Figyi, Liv! –fordult felém. -Ma este nem alszom otthon, szóval tiéd a lakás –kacsintott a kelleténél feltűnőbben, és naná, hogy Rob észrevette. A szemem sarkából láttam, hogy az a féloldalas mosoly ült ki az arcára, amit kezdetben annyira utáltam. Kezdetben…
- Hát akkor további jó szórakozást, mi most lelépünk! –biccentett a srác felé Chris, majd egy újabb kacsintás kíséretében eltrillázott egy „sziasztok”-ot, és eltűnt.
- Kedves lány.
- Az –feleltem bolond barátnőm után nézve, majd Roberthez fordultam. –Van kedved feljönni hozzám? Szeretnék neked megmutatni valamit.

David, a műsorvezető:

http://i48.tinypic.com/29gorhz.jpg

Ezt énekli Olivia:
http://www.youtube.com/watch?v=sS4jsfb7zLM

6. fejezet : Spunk Ransom

Azt hittem, már sosem jön el a szombat.
Délután 5 óra volt, a koncert kezdési időpontjáról és hogy egyáltalán mikor találkozunk Roberttel viszont nem tudtam semmit. Egy órája indulásra készen álltam, és idegesen cikáztam a szemeimmel a mobilom kijelzőjén – a beütött számok egyetlen vonallá mosódtak össze.
- Nevetséges vagy, Olivia –mondtam magamnak, majd hirtelen megnyomtam a „hívás” gombot. Kicsengett.
- Halló –szólt bele egy markáns férfihang, melyről álmomból felkeltve is tudnám, kihez tartozik.
- Szia Rob, itt Olivia –az én hangom –Robéval ellentétben- mintha egy kissé elvékonyodott volna.
- Már vártam a hívásod. Készen állsz a koncertre?
- Öhm, igen.
- Gyere ki a lépcsőházba –mondta, és a vonal megszakadt.
Még sokáig hallgattam a monoton búgást, mielőtt elindultam volna ajtót nyitni.

*

Robert szürke, rövid ujjú inget és koptatott farmernadrágot viselt; kicsit túlzásnak éreztem mellette a testhezálló, fekete koktélruhámat, de aztán a kételyeim egy csapásra eloszlottak.
- Gyönyörű vagy –suttogta, miközben lehajolt, hogy adjon egy puszit az arcomra. Majdnem egy fejjel volt magasabb nálam.
- Mióta vársz itt? –kérdeztem, vélhetőleg lángvörös színben pompázva, ugyanis Robert megeresztett egy széles vigyort.
- Egy ideje.
- De hát miért nem csengettél?
- Nem akartam zavarni –felelte a hajába túrva. –Meg aztán… gondoltam megleplek.
- Hogy jöttél be?
Robert felkacagott.
- Egy kedves szomszédod által, és egy autogram fejében. Nincs több kérdés?
- Nincs.
- Akkor már mehetünk is!
Az ezüst Audival volt. Miután beszálltunk, elővettem a mobilom, hogy írjak egy sms-t – eszembe jutott, hogy szólnom kéne Chrisnek, nehogy programot szervezzen kettőnknek az estére.
„Elmentem Spunk Ransom koncertjére Robert Pattinsonnal. Ne ájulj el, ha hazaértem, mindent elmesélek, csak ne hívj! Liv” –pötyögtem.
A kézbesítési jelzés volt az egyetlen, ami megtörte a csendet az út során: mindketten szótlanul ültünk egymás mellett. Én legtöbbször az ablakon bámultam kifelé, csak néha-néha pillantottam Robra, aki viszont az utat figyelte. Mintha izgult volna valamiért.
Az oké, hogy nekem remegett a gyomrom –s bár ehhez már egészen hozzászoktam, most valahogy sokkal idegesebb voltam, mint előtte-, de hogy Robertnek mi baja lehet, arról ötletem sem volt. Már épp kezdtem rászánni magam, hogy megkérdezzem, mikor is megálltunk.
- Megérkeztünk! –mondta, és kiszállt, hogy kisegítsen a kocsiból. Körbenéztem.
Az utca kihalt volt: alig egy-két autó, sehol senki. És egy árva neoncégér sem hirdette, hogy a közelben bármiféle pub működne… Tényleg elég kicsi lehet.
Átmentünk a túloldalra, majd le egy pincehelyiségbe, melynek óriási, olajzöld vasajtaja volt.
- Isten hozott a Doolins-ban! –Rob kitárta előttem a nyikorgó vastömeget, és bejött mögöttem a félhomályban úszó, füstös terembe.
Sokkal kisebb volt, mint amire számítottam, de annál hangulatosabb. A berendezést egy bárpult, egy aprócska színpad –melyet két reflektor világított meg, és néhány asztal meg szék képezte.
- Még van idő a koncertig. Üljünk le! –ajánlotta Rob, én pedig követtem. Az egyik sarokban foglaltunk helyet. Körülöttünk már volt pár asztal, ahol ültek, de nem voltak valami sokan.
- Mit iszol? –kérdezte.
Megnéztem a kínálatot, bár az alkoholtól eleve elzárkóztam. Nem akartam, hogy Robert iszákosnak nézzen.
- Azt hiszem, maradok a kólánál.
- Rendben. Két kóla. Én fizetek –mondta, és elindult a pult felé.
- Hogy lehet, hogy ilyen kevesen vannak? –kérdeztem, mikor visszatért, kezében az üdítőkkel.
- Spunk nem igazán szokta meghirdetni a koncertjeit, de mindig van, aki kiszagolja. Ha jól sejtem, tíz percen belül nem lesz egyetlen üres szék sem.
És igaza lett. A vendégek elkezdtek szállingózni, a végére pedig már egészen megtelt a helyiség.
- Mikor kezdődik? –kérdeztem, látva, hogy akik még nem állnak ott, most odamennek a színpadhoz.
- Csak néhány perc. Addig maradj itt, hozok neked még inni!
- Nem vagyok szomjas! –mondtam, de Rob már el is tűnt a kavargó emberek között.
Biztos voltam benne, hogy nem ér vissza; már vagy öt perce elment. Ilyen nagy lenne a sor a pultnál? Felálltam, hogy utána induljak, mikor is ujjongás töltötte be a termet.
- Hölgyeim és Uraim: Spunk Ransom! –konferált egy férfihang, én pedig odakaptam a fejem.
Először azt hittem, valami tréfa az egész. Aztán felcsendült az autórádióban hallott szám, nekem pedig egyszerre hagyott ki a szívverésem, és ért villámcsapás-szerűen a felismerés: Spunk Ransom, aki most a reflektorok fényébe, és a sűrű cigarettafüstbe burkolózva játszik, nem más, mint Robert Pattinson.

Rob és az ing:

http://i47.tinypic.com/2efi8nm.jpg

Liv koktélruhája:

http://i48.tinypic.com/r21aaa.jpg

A Doolins:
http://i52.tinypic.com/2zhfb07.jpg

5. fejezet : Vallomások

- Megérkeztünk! –hallottam távolról a taxisofőr hangját. Úgy tűnik, egy kissé elszenderedhettem, annyira megnyugtatott, ahogy Robert ujjaival a kézfejemen táncolt. Gyorsan fizettem, mielőtt még ő tette volna, majd felvezettem a lakáshoz.
- A barátnőm, Christiana valószínűleg már alszik. –mondtam, miközben a lehető leghalkabban igyekeztem kinyitni a zárat. És valóban – bár még csak 9 óra volt, a nappalit betöltő szuszogás elárulta, hogy a kanapé, mint lehetséges ülőalkalmatosság már nem jöhet szóba.
- Menj be a szobámba, addig én hozok egy kis jeget! –suttogtam Robertnek. –A második ajtó balra! –azzal beosontam a konyhába, hogy kivegyek néhány darab jégkockát a mélyhűtőből, és becsavarjam őket egy tiszta konyharuhába.
Robert az ágyam szélén ücsörgött. Mellételepedtem, és az arcát kezdtem vizsgálgatni. A szájánál megalvadt a vér, az ütés nyoma még jobban felpüffedt, de még így is vonzódtam hozzá – jobban, mint bárkihez ezelőtt. Talán megőrültem – túl abszurd, hogy fél nap alatt ilyen változások mentek végbe bennem.
- Miért avatkoztál közbe? –kérdeztem, miközben a jeges ruhát óvatosan az arcán lévő dudorhoz nyomtam. –Csoda, ha nem leszel benne a holnapi lapokban!
- Akkor is benne lennék, ha egyedül, egy hotelben ücsörögve töltöttem volna az estét. És akkor is, ha hagytam volna, hogy azok a részeg őrültek bántsanak. De te túl különleges lány vagy ahhoz, hogy megbocsássam magamnak, ha bármi történne veled, Olivia. –mondta Robert, én pedig kiejtettem a jégkockás rongyot a kezemből; a tartalma szanaszét gurult a földön, de mielőtt lehajolhattam volna értük, Rob egyik kezével gyengéden az állam után kapott, és fejemet az övé felé fordította – nem volt menekvésem: beleborzongtam összehasonlíthatatlan színű tekintetébe.
- Tudod –kezdte –Nevetséges, hisz nincs még egy napja sem, hogy találkoztunk, én mégis úgy érzem, mintha már vagy ezer éve ismernélek.
- Bennem is… furcsa dolgok játszódtak le ebben a néhány órában.
- Tiszta röhej.
- Igen.
- Nem akarlak lerohanni –folytatta, én pedig remegni kezdtem, ahogy ugyanaz a kéz, mely az előbb megérintette az államat, most kisimított egy hajtincset a homlokomból. –Ne érts félre, kérlek… Voltak kapcsolataim, hosszabb, rövidebb… De sosem találkoztam még nővel, aki hozzád fogható lett volna… Úgy értem, a szemeid… Egyszerre olyanok, mint egy nyitott könyv és zavarnak össze… Ahogy te egyszerre nevettetsz meg és gondolkodtatsz el… Emlékszel? Mikor a parkban voltunk, azt mondtam…
- Még sosem érezted ennyire emberien magad, mint mellettem.
- Igen. Olyan vagy nekem, akár egy menedék. –mondta Robert, aztán hirtelen lehajtotta a fejét. –A legjobb dolog, ami valaha történt velem, hogy akkor, ott, a Davie Street-en, azzal a csúfondáros grimasszal az arcodon besétáltál az életembe, mégis, bár sosem találkoztunk volna!
- Miért? –kérdeztem döbbenten.
- Mert így borzasztó nehéz lesz visszamennem Angliába.
- Akkor ne menj! –futott át az agyamon, mint lehetséges válasz, de rájöttem, hogy ez képtelenség lenne; neki ott van az élete, a családja, akiket biztosan csak ritkán lát – egy, csupán menedékként funkcionáló, szinte idegen lány még nem elég indok arra, hogy maradjon… Aztán kimondtam, ami ebben a szent pillanatban vált teljesen világossá számomra.
- Félek, Rob.
- Tőlem? Tőlem félsz? –nyúlt volna a kezem után, de én felálltam az ágyról. Éreztem a talpam alatt az elolvadt jégkockák okozta kisebb tócsát. Az ablakhoz sétáltam, ahonnan a szoba jelenleg egyetlen fényforrása, az utak menti lámpák, neonok és autók fénye szűrődött be, így most egy árnyék nyúlt el a falak mentén, és szőtte körbe Robert halvány sziluettjét.
- 17 éves voltam, és őrülten szerelmes. Életemben először és utoljára… Naiv módon azt hittem, örökre együtt maradunk, csakhogy egy nap ő fogta magát, és szó nélkül New Yorkba utazott. Soha többé nem hallottam felőle. Az egyetlen, amit maga után hagyott, egy levél volt. Azt írta, óriási lehetőséget kapott, de tudta, ha előbb szól, mindenképpen vele akarok menni, ő viszont úgy volt vele: új város, új élet!… Azt hittem, belehalok… Szörnyű érzés elveszíteni azt, akit szeretsz. Épp ezért félek. Félek bármit is érezni, pedig nagyon könnyen tudnék. De nem akarok megint csalódni, megint átélni azt a veszteséget, amit annak idején… Érted? Nem szabad, hogy köztünk bármi szülessen… mert az kész öngyilkosság. Mostmár értem, miért mondtad, hogy: „bár sosem találkoztunk volna!”…
- Igen. De megtörtént. És mint ez is, vannak dolgok, amelyek ellen nem lehet mit tenni. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy őrültség lenne, ha elmenekülnénk. –mondta Rob, miközben ő is az ablakhoz jött, hogy aztán a sűrű szmog mögött megbúvó csillagokat kezdje kémlelni. –Mi értelme lenne? És mi értelme lenne megfosztani magunkat valaminek az esélyétől? Valamitől, amiben már nagyon régen nem volt részünk, ami fontosabb lehet, mint bármi a világon… Márpedig te túl hamar lettél fontos ahhoz, hogy megpróbáljam távol tartani magam tőled.
- Nem akarom, hogy távol tartsd magad tőlem!
Bár a tenyerem izzadt, a szívem pedig vad ütemben dübörgött, magam felé fordítottam, és mélyen a szemébe néztem. Ez lenne a legutolsó, amit akarnék… mostmár végképp megijedtem.
- Nem fogom, már mondtam. Különben is, szombaton koncertre megyünk! –Robert arcán féloldalas mosoly jelent meg, ami a szája sarkában lévő kis sebtől és a szeme alatti puklitól igen groteszk hatást keltett. Mint egy félrefaragott, görög isten szobra.
- Spunk Ransom! –mondtam felocsúdva.
- Látom, nem felejtetted el.
- Azt a zenét sosem tudnám elfelejteni!
- Ennek örülök.
- Fáj még?
- Tessék?
- Az ütés… Hozzak még jeget? –kérdeztem a földre mutatva, ahol már csak pár kósza vízcsepp árulkodott a valamikori jégkockák létezéséről.
- Ne, hagyd csak –felelte Rob, és újra az ágyam felé vette az irányt, hogy aztán lerogyva rá maga mellé invitáljon engem is. –Beszélgessünk.
Kíváncsian lehuppantam a lágy selyemanyagra.
- Annyi kérdésem van. Szeretnék mindent megtudni rólad.
- Mindent? Ennyire azért nem hinném, hogy ráérsz! –nevettem.
- Hosszú még az éjszaka.
- Hát jó, de csak ha én is kérdezhetek tőled!
- Természetesen.
Órákon át pusmogtunk. Életünk legjelentéktelenebb eseményeitől kezdve a kedvenc színünkig, mindenről.
Aztán Rob elaludt. Én csak feküdtem mellette, és –bár tudtam, hogy nem helyes- rendíthetetlenül néztem angyalarcát, és hallgattam a lélegzetvételét. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a ruhája illatát. Mélyen magamba szívtam – szerettem volna örökre megjegyezni. Majd –ki tudja mennyi idő múltán, de engem is elnyomott az álom.
Mikor reggel felébredtem, hűlt helyét találtam Robertnek. Csupán egyetlen, halvány kis gyűrődés maradt utána az ágynak azon a részén, ahol feküdt. Odakintről lépteket hallottam – gyorsan felpattantam, remélve a reménytelent, de csak Christianával találtam szembe magam, aki épp munkába készült.
- Szia Liv –köszönt. –Valami baj van?
- Nem –feleltem zihálva.
- Oké –vonta meg a vállát, majd kinyitotta az ajtót, de mielőtt még kilépett volna a lépcsőházba, visszafordult. –Te, nem tudom, kit hoztál fel tegnap, úgy egy órával ezelőtt ment el, épp, mikor felkeltem és igaz, hogy csak hátulról láttam, de határozottan úgy nézett ki, mint Robert Pattinson. –Christiana rövid hatásszünetet tartott, de mikor látta, hogy csak bambán pislogok rá, ismét megvonta a vállát. –Na mindegy. Van egy cetli a konyhaasztalon a nevedre.
Erre totálisan bepörögtem.
- Oké, köszi, szia Chris! –daráltam, és már olvastam is a zöld papírkát, melyen Rob girbegurba betűi díszelegtek.
„Olivia,
Bocsáss meg, amiért eljöttem, de ma dolgozom, és korán be kellett, hogy menjek.
Viszlát holnap, a koncerten – Te, én és Spunk.
Szép napot, R.”
A lap aljára egy telefonszám volt kanyarítva.
Megkönnyebbüléssel vegyes öröm áradt szét bennem, miközben becsúsztattam a cetlit a farmerom hátsó zsebébe. Aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is fürödtem, és a tegnapi ruhám van rajtam. Megengedtem egy teli kád habos vizet, és nyakig elmerültem benne. Közben nem tudtam megállni, hogy ne Robert, a holnapi találkánk, és a tegnap elhangzottak járjanak az eszemben. Még sosem nyíltam meg, ugyanakkor sosem féltem ennyire: csak annyit tudtam, hogy akármi történik, a végén úgyis el kell válnunk – és ennek csak a gondolatára is már most úgy érzem, összeroskadok; ha úgy nézzük, hogy 24 órával ezelőtt a hátam közepére sem kívántam Robot, a dolog több mint aggasztó…
Minden bennem kavargó érzést beleadtam abba a visításba, melynek kíséretében lebuktam a fürdőkád mélyére.