6. fejezet : Spunk Ransom

Azt hittem, már sosem jön el a szombat.
Délután 5 óra volt, a koncert kezdési időpontjáról és hogy egyáltalán mikor találkozunk Roberttel viszont nem tudtam semmit. Egy órája indulásra készen álltam, és idegesen cikáztam a szemeimmel a mobilom kijelzőjén – a beütött számok egyetlen vonallá mosódtak össze.
- Nevetséges vagy, Olivia –mondtam magamnak, majd hirtelen megnyomtam a „hívás” gombot. Kicsengett.
- Halló –szólt bele egy markáns férfihang, melyről álmomból felkeltve is tudnám, kihez tartozik.
- Szia Rob, itt Olivia –az én hangom –Robéval ellentétben- mintha egy kissé elvékonyodott volna.
- Már vártam a hívásod. Készen állsz a koncertre?
- Öhm, igen.
- Gyere ki a lépcsőházba –mondta, és a vonal megszakadt.
Még sokáig hallgattam a monoton búgást, mielőtt elindultam volna ajtót nyitni.

*

Robert szürke, rövid ujjú inget és koptatott farmernadrágot viselt; kicsit túlzásnak éreztem mellette a testhezálló, fekete koktélruhámat, de aztán a kételyeim egy csapásra eloszlottak.
- Gyönyörű vagy –suttogta, miközben lehajolt, hogy adjon egy puszit az arcomra. Majdnem egy fejjel volt magasabb nálam.
- Mióta vársz itt? –kérdeztem, vélhetőleg lángvörös színben pompázva, ugyanis Robert megeresztett egy széles vigyort.
- Egy ideje.
- De hát miért nem csengettél?
- Nem akartam zavarni –felelte a hajába túrva. –Meg aztán… gondoltam megleplek.
- Hogy jöttél be?
Robert felkacagott.
- Egy kedves szomszédod által, és egy autogram fejében. Nincs több kérdés?
- Nincs.
- Akkor már mehetünk is!
Az ezüst Audival volt. Miután beszálltunk, elővettem a mobilom, hogy írjak egy sms-t – eszembe jutott, hogy szólnom kéne Chrisnek, nehogy programot szervezzen kettőnknek az estére.
„Elmentem Spunk Ransom koncertjére Robert Pattinsonnal. Ne ájulj el, ha hazaértem, mindent elmesélek, csak ne hívj! Liv” –pötyögtem.
A kézbesítési jelzés volt az egyetlen, ami megtörte a csendet az út során: mindketten szótlanul ültünk egymás mellett. Én legtöbbször az ablakon bámultam kifelé, csak néha-néha pillantottam Robra, aki viszont az utat figyelte. Mintha izgult volna valamiért.
Az oké, hogy nekem remegett a gyomrom –s bár ehhez már egészen hozzászoktam, most valahogy sokkal idegesebb voltam, mint előtte-, de hogy Robertnek mi baja lehet, arról ötletem sem volt. Már épp kezdtem rászánni magam, hogy megkérdezzem, mikor is megálltunk.
- Megérkeztünk! –mondta, és kiszállt, hogy kisegítsen a kocsiból. Körbenéztem.
Az utca kihalt volt: alig egy-két autó, sehol senki. És egy árva neoncégér sem hirdette, hogy a közelben bármiféle pub működne… Tényleg elég kicsi lehet.
Átmentünk a túloldalra, majd le egy pincehelyiségbe, melynek óriási, olajzöld vasajtaja volt.
- Isten hozott a Doolins-ban! –Rob kitárta előttem a nyikorgó vastömeget, és bejött mögöttem a félhomályban úszó, füstös terembe.
Sokkal kisebb volt, mint amire számítottam, de annál hangulatosabb. A berendezést egy bárpult, egy aprócska színpad –melyet két reflektor világított meg, és néhány asztal meg szék képezte.
- Még van idő a koncertig. Üljünk le! –ajánlotta Rob, én pedig követtem. Az egyik sarokban foglaltunk helyet. Körülöttünk már volt pár asztal, ahol ültek, de nem voltak valami sokan.
- Mit iszol? –kérdezte.
Megnéztem a kínálatot, bár az alkoholtól eleve elzárkóztam. Nem akartam, hogy Robert iszákosnak nézzen.
- Azt hiszem, maradok a kólánál.
- Rendben. Két kóla. Én fizetek –mondta, és elindult a pult felé.
- Hogy lehet, hogy ilyen kevesen vannak? –kérdeztem, mikor visszatért, kezében az üdítőkkel.
- Spunk nem igazán szokta meghirdetni a koncertjeit, de mindig van, aki kiszagolja. Ha jól sejtem, tíz percen belül nem lesz egyetlen üres szék sem.
És igaza lett. A vendégek elkezdtek szállingózni, a végére pedig már egészen megtelt a helyiség.
- Mikor kezdődik? –kérdeztem, látva, hogy akik még nem állnak ott, most odamennek a színpadhoz.
- Csak néhány perc. Addig maradj itt, hozok neked még inni!
- Nem vagyok szomjas! –mondtam, de Rob már el is tűnt a kavargó emberek között.
Biztos voltam benne, hogy nem ér vissza; már vagy öt perce elment. Ilyen nagy lenne a sor a pultnál? Felálltam, hogy utána induljak, mikor is ujjongás töltötte be a termet.
- Hölgyeim és Uraim: Spunk Ransom! –konferált egy férfihang, én pedig odakaptam a fejem.
Először azt hittem, valami tréfa az egész. Aztán felcsendült az autórádióban hallott szám, nekem pedig egyszerre hagyott ki a szívverésem, és ért villámcsapás-szerűen a felismerés: Spunk Ransom, aki most a reflektorok fényébe, és a sűrű cigarettafüstbe burkolózva játszik, nem más, mint Robert Pattinson.

Rob és az ing:

http://i47.tinypic.com/2efi8nm.jpg

Liv koktélruhája:

http://i48.tinypic.com/r21aaa.jpg

A Doolins:
http://i52.tinypic.com/2zhfb07.jpg