7. fejezet : Üzenet a sorok között

Sziasztok!
Először is nagyon-nagyon szeretném megköszönni mindenkinek a kedves kommenteket, bíztató szavakat, örülök, hogy tetszik a történetem! Egy "írónak" nincs nagyobb öröm annál, mint mikor látja, hogy egyre gyarapodnak az olvasói! Néhány napja még alig voltak, akik látogatták a blogom, aztán tegnap felnéztem és láttam, mennyi minden történt. Szeretném megköszönni a támogatást nyc_girl-nek és Evelyn-nek, nélkülük most nem lenne ennyi követőm és ilyen sok szép kommentem! Úgy döntöttem, felteszem a 7. fejezetet. Remélem, ezt is lelkesen, záporozó hozzászólásokkal fogadjátok majd! Köszönök még egyszer mindent, ne felejtsétek a honlapot sem: http://www.vagyakszarnyan.mlap.hu/ ! Most pedig íme, amit ígértem!

Teljesen megbabonázva álltam.
Rob egyetlen gitárral a kezében, egymaga betöltötte az egész színpadot; hangja már az autóban elvarázsolt, de össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit most éreztem: a lelkem mélyéig hatolt, borzongatott, és mint valami drog, úgy járta át minden porcikám. Gitárjátéka könnyed, tökéletes. Lehunyt szemmel, átéléssel játszott, és képtelenül jól nézett ki. Olyan volt, mint egy eltévedt angyal – egy ember nem lehet ilyen csodálatos…
Mikor abbahagyta a dalt, és egy pillanatra kiestem az önkívületből, átfúrtam magam az őrjöngő embereken, hogy közelebb menjek. Láttam Rob arcán, hogy a szeme sarkából észrevett, de nem nézett rám. Előrébb csúszott a bárszéken, melyen ült, és odahajolt a mikrofonhoz.
- Ez a dal egy nagyon különleges személynek szól –mondta, és újra megpendítette a gitárt.
Gyönyörű dalba fogott, talán a leggyönyörűbbe, amit valaha hallottam. Lehunytam a szemem, ahogyan ő, és átadtam magam a zenének.
(I was damned by the light
Coming out of her eyes
She spoke with a voice
That distrupted the sky
She said walk on over into bitter shade
I will wrap you in my arms
And you’ll know you’ve been saved: let me sign…)
Kirázott a hideg. Az agyamon átfutott egy önző gondolat, mikor is Robert kinyitotta a szemét, és egyenesen, mélyen belenézett az enyémbe. Pillantása nem keresgélt a tömegben: azonnal összeakadt a tekintetünk.
(She rose out of her seat
Like a painted ghost
She was the woman
That I wanted the most…)
És akkor, ott ráébredtem: a dal nekem szól. Robert pedig akar engem.
Ennek a zavarba ejtően káprázatos férfinak, aki a világon bárkit megkaphatna, én, a szerencsétlen kis pultoslány kellek, és ezt mostmár világosan a tudtomra adta. Olyan érzés kerített a hatalmába, amilyen már nagyon rég nem: a mellkasom feszült, a torkom kiszáradt, a bőrömön pedig mintha milliónyi hangya szaladt volna végig, de most először pirulás nélkül álltam Rob átható, hipnotikus tekintetét – mi több, nem is akartam máshová nézni. A szemei olyanok voltak, mint a színtiszta víztükör, és én egész egyszerűen elmerültem bennük…
Talán ezért történhetett, hogy egy kissé késve érzékeltem a szám végét, és a körülöttem kirobbant ovációt. Rob meghajolt, aztán a szemkontaktus megszakadt, mikor hátrafordult, hogy mondjon valamit a konferansziénak: az kétkedve ránézett, de Robert valami meggyőzővel hozakodhatott elő, ugyanis végül megragadva a mikrofont bólintott, ő maga pedig kiment a takarásba.
- Hölgyeim és uraim –a férfi megköszörülte a torkát, majd folytatta. –Spunk Ransom nagysikerű előadása után köszöntsünk a színpadon egy olyan fiatal lányt, aki még ismeretlen a közönség számára, de ma este lehetősége lesz megmutatni a benne rejlő tehetséget… Olivia Cassidy!
Egyszerre vert le a víz, és fagyott meg bennem a vér – hát ezt szervezte Robert az előbb! Nem tudtam, hogy dühös vagyok-e vagy inkább sírni tudnék, mikor eszembe jutott, amit még a parkban mondtam.
A legnagyobb álmom, hogy rendes közönség előtt, és ne csak a négy falnak énekelhessek.
Az előbbi érzéseim szertefoszlottak, helyébük lépett a kétségbeesés. Nem voltam felkészülve rá, hogy énekeljek, pláne nem úgy, hogy Rob is hallja. Féltem, hogy nem talál elég jónak, ráadásul egy másik, szörnyű emlékkép is felvillant az agyamban.
A felvételim.
A nap, mikor hazaküldtek, mondván, alapvető technikai ismeretek hiányában nem vagyok odavaló. Mostmár a tehetség leghalványabb szikráját sem éreztem magamban.
A műsorvezető és a vendégek kíváncsian, de rohamosan fogyó türelemmel lesték, mikor bukkan fel az „ismeretlen fiatal lány”, én viszont moccanni sem bírtam. A tagjaim ólomsúlyúvá nehezedtek; úgy éreztem magam, ahogyan a Bádogember érezhette az Óz, a nagy varázslóban.
Aztán megláttam Robertet, aki épp a nézők közé készült olvadni, és egy kis hang szólalt meg a fejemben.
- Miért nem mutatod meg neki, Olivia?Körbenéztem. Robot megrohamozta néhány tinilány, de ő csak nyomakodott előre a színpad irányába, nyilván, hogy minél közelebbről láthasson. És én még itt álltam, földbe gyökerezett lábakkal… Talán kár volt megcsinálnia értem ezt az egészet.
- Ostobaság. Menj fel, és énekelj! –folytatta kitartóan a hang.
És ha tényleg nem vagyok jó? Ha itt is csak lenéző pillantások sorát kapom majd, ahogy annak idején?
- Egy régi kudarc nem tántoríthat el az álmaidtól! És te mindig is erről ábrándoztál, nem? Akkor mire vársz még? Különben is, ennél nagyobb lehetőséget nem is kaphattál volna a sorstól. Itt az idő, hogy lássa: többé már nem félsz.
Az utolsó gondolat érzékenyen érintett, de nem a tartalma miatt – hanem mert teljes mértékig igaz volt. Már nem féltem, és ez csak egyet jelenthetett: minden egyes próbálkozásom, hogy Rob ne kerüljön hozzám közel felesleges volt. Akkor pedig mi értelme lenne tovább küzdeni? Már nincs erőm. És ami azt illeti, már nem is akarok.
- Olivia, tiéd a színpad! –szólított (illetve inkább fenyegetett) ismét a konferanszié, én pedig feltettem a kezem, jelezvén, itt vagyok. Akárhonnan is jött az a hang a fejemben, igaza volt: Ez minden szempontból az én lehetőségem, és nem leszek olyan hibbant, hogy megtagadjam magamtól.
Mostmár mindenre készen álltam.
Az első sorban valaki könnyedén felkapott, és feltett a színpadra, mire taps és ujjongás tört ki a helyiségben.
- Nos, Olivia, mit hallhatunk tőled ma este? –tolta elém a mikrofont a férfi. Ahogy közelebbről szemügyre vettem, nem tűnt idősebbnek 35 évesnél.
- Az az igazság, hogy nem készültem, így nincs nálam sem kotta, sem…
- Egy pillanat –szakított félbe. –Jonathan!
Ekkor egy szőke, göndör hajú fiú lépett ki a takarásból.
- Szia David! –köszönt a műsorvezetőnek, majd felém biccentett. Nagyon fiatalnak látszott, fiatalabbnak, mint én.
- Az a helyzet, hogy le kellene kísérned őt –mondta David Jonathannak, miközben engem méregetett. –Nem hozott kottát, de ez neked nem jelent gondot, ugye… Mr. Ransom, vagyis tudodki kérése –tette hozzá halkan.
- Nem probléma –így Jonathan, és barátságosan rám mosolygott. –Tudod már, mit szeretnél énekelni?
- Egy musical-számot, de ha nem tudsz…
- Ezernyi musical partitúráját tudom fejből, válassz csak nyugodtan.
Mielőtt még feltehettem volna a neki szegezett kérdésem, Jonathan vállát megvonva megválaszolta azt.
- Tudom, béna, hogy fiú létemre… De mentségemre szolgáljon, hogy sokszor kísérem a musicalbolond húgomat.
Megeresztettem egy mosolyt, majd megmondtam Jonathannak a szám címét. Ezalatt egy zongora került a színpad közepére, David pedig felkonferált minket.
Ahogy felcsendültek a billentyűk első hangjai, lejjebb vették a reflektorok fényét, de még ebben a félhomályban is tisztán láttam Robert csillogó tekintetét, ahogy kíváncsian, egyszerre huncutul és bűnbánóan, és valami perzselő melegséggel rám szegeződik. A szívem őrülten kalimpált. Énekelni kezdtem.
(Wanting to fly -
But scared to try
But if someone like you
Found someone like me
Then suddenly
nothing would ever be the same!
My heart would take wing
and I’d feel so alive -
If someone like you
Found me!)
A közjátékban a közönség elismerően füttyögött és tapsolt, mégsem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget ahhoz képest, amit Rob arcán láttam: a szája tátva maradt, a szemei pedig úgy ragyogtak, mint két zafír. Tehát megértette…
(If someone like you
Loved me…
Loved me…
Loved me!…)
Mikor a zongorajáték elhalt, és a dal véget ért, a nézők tombolni kezdtek. Hálásan Jonathanra pillantottam, aki Daviddel együtt mosolyogva megtapsolt, bár David arcán sokkal inkább döbbenet, mintsem mosoly tükröződött.
Szerényen meghajoltam, aztán a takaráson keresztül leviharzottam a színpadról. Sosem volt részem ekkora sikerben, és nagyon jól esett, de Rob mellett akartam lenni. Tudnom kellett, hogy valóban megértette-e az üzenetem. A bárpult mellett, egy kis ajtón jöttem ki, Rob pedig ott állt nem messze. Megtorpantam.
- Szóval Spunk Ransom, mi? –kérdeztem incselkedve.
Robert közelebb jött, de sokáig csak kereste a szavakat, míg megszólalt.
- Csodás voltál.
- Te is –feleltem, bár a csodás gyenge kifejezés volt rá nézve, de ennek már nem adtam hangot.
Csak álltunk egymással szemben, és sem Rob, sem én nem szóltunk egy szót sem, de nem is kellett – a tekintetéből kiolvastam mindent.
Aztán egy ismerős alak táncolt el a szemem előtt, egy férfi karjaiba gabalyodva. Ahogy hosszú, szőke haja ellibbent az arca elől, azonnal felismertem Christianát, és Robtól elnézést kérve utána iramodtam.
- Chris!
- Liv! –fordult meg neve hallatán barátnőm, az idegen sráccal az oldalán.
- Hát te hogy kerülsz ide? –kérdeztem.
- Randim van. Hát nem cuki? –bökött kacér mosollyal az őt csodálattal bámuló férfira. –És hol van a te Edward Cullened?
- Halkabban, Chris! –pirítottam rá, de nem álltam meg nevetés nélkül. –Gyere, bemutatlak neki!
- Egy perc –így Christiana, majd a fiújához fordult, hogy várja meg, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.
- Hűha –akadt el a szavam, miközben a pult mellett ácsorgó Robert felé vettük az irányt. –Te aztán nem aprózod el!
De barátnőm nem felelt – szégyentelenül végigmérte Robot, majd felém fordulva elismerően grimaszolt. Mit tehettem – így szerettem nyolc éves korunk óta.
- Robert, szeretném neked bemutatni a legjobb barátnőmet!
- Nagyon örülök! Robert Pattinson –mosolygott kedvesen, miközben finoman megragadta Chris igen hevesen kinyújtott kezét.
- Christiana McLaine, és szintúgy. Figyi, Liv! –fordult felém. -Ma este nem alszom otthon, szóval tiéd a lakás –kacsintott a kelleténél feltűnőbben, és naná, hogy Rob észrevette. A szemem sarkából láttam, hogy az a féloldalas mosoly ült ki az arcára, amit kezdetben annyira utáltam. Kezdetben…
- Hát akkor további jó szórakozást, mi most lelépünk! –biccentett a srác felé Chris, majd egy újabb kacsintás kíséretében eltrillázott egy „sziasztok”-ot, és eltűnt.
- Kedves lány.
- Az –feleltem bolond barátnőm után nézve, majd Roberthez fordultam. –Van kedved feljönni hozzám? Szeretnék neked megmutatni valamit.

David, a műsorvezető:

http://i48.tinypic.com/29gorhz.jpg

Ezt énekli Olivia:
http://www.youtube.com/watch?v=sS4jsfb7zLM