8. fejezet : Értékek

Ahogy Robbal mögöttem nyitottam az albérlet bejárati ajtaját, „déjà vu” érzés fogott el. Nyilván csak amiatt a bizonyos csütörtök este miatt, mikor először hoztam haza őt, a munkahelyemen kitört, rosszul végződött incidens után. Pontosabban csak rá nézve végződött rosszul: én –hála neki- megmenekültem.
Erről eszembe jutott a kis seb, amit Robert a szája sarkába szerzett. Még mielőtt az utolsó zárat is kinyitottam volna, felé fordultam, és szemügyre vételeztem az ütésnyomot. Távolról egyáltalán nem látszott, de ha közelről nézte az ember, tisztán kivehető volt. Nekem talán túl közelről sikerült – a varratos heg majd’ egy centiméterrel feljebb csúszott, Rob ugyanis féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Mintha mutatni akartál volna valamit! –mondta kihívóan.
- Ö… Örülök, hogy gyógyul a sebed –dadogtam, mert az ajka csupán néhány ujjnyira volt az enyémtől. Nem szándékoztam a lépcsőházban szívinfarktust kapni, így aztán gyorsan kibontakoztam a zavarba ejtő pozícióból, és javasoltam, hogy menjünk be.
Rob ledobta magát a kanapéra, én pedig körülnéztem a konyhában: kiöntöttem egy zacskó chipset egy tálkába, kivittem a dohányzóasztalra, majd visszamentem két pohárért és egy doboz almaléért – ez volt minden, amit találtam.
- Ha akarod, főzhetek egy kávét –ajánlottam szégyenkezve, de Rob csak mosolyogva rázta a fejét.
- Ez tökéletesen megfelel. Azért, mert én nem a szomszéd srác vagyok, nem kell mindjárt pezsgővel és kaviárral várni –mondta. –Viszont kezdek egyre türelmetlenebb lenni! Mi az, amit mutatni akartál? –Rob unalmat és ásítást színlelt. Elnevettem magam, majd tétován a függönyhöz léptem, és elővettem mögüle egy bordó, ütött-kopott bőrtokot – benne apám gitárjával.
- Szeretném elmesélni neked, kitől örököltem a zene szeretetét.
Robert csodálkozva, mégis mohó kíváncsisággal a szemében nézett rám. Leültem mellé Chris fekhelyére, és mesélni kezdtem.
- Kislány voltam még, 8-9 éves. Rengeteg időt töltöttem apámmal, olyan volt nekem, mint a legjobb barátom. Régen gitározott – ez volt a hobbija, az élete, sőt, néha még pénzt is keresett a művészetével… Aztán elvette anyámat -aki szerint a művészek ingyenélők-, a gitár pedig a padlásra került. Mikor anyám nem volt otthon, apám titokban sokszor felment oda, persze, én akkor még nem tudtam, hogy miért… Egy nap aztán megkérdeztem, ő pedig azt felelte: „Odafent valami varázslat folyik, amit a mamának nem szabad elárulni, mert nem hisz benne. Te viszont elég nagy vagy már, kincsem, hogy lásd!” –idéztem, hangtalanul felnevetve a kedves emléken. –Onnantól kezdve mindannyiszor felszöktünk, ahányszor anyu elment otthonról. Imádtam, ahogy apám játszott, ahogy énekelt. Akkoriban sokszor adták a tévében az Óz, a nagy varázslót és a Mary Poppinst. Teljesen odavoltam értük, persze, anyám mellett ezeket tilos volt néznem, hisz a musicaleket is ugyanúgy gyűlölte, ahogy minden más művészetet. Apám viszont rengetegszer játszotta belőlük a dalokat, némelyikre még meg is tanított… Egy-egy ilyen titkos, éneklős-gitározós délután után nem volt boldogabb kisgyerek nálam! Nekem nem a babázás jelentette az örömet, hanem a zene. Az lett a mindenem, ahogy apukám egyszerre volt a barátom, a tanárom, a példaképem, én pedig az ő szövetségese.
Így ment ez hosszú-hosszú időn át, rengeteg titkolózás és hazugság árán – mígnem egyik nap anyám korábban ért haza, mint vártuk, és rájött, mit művelünk odafent a padláson. Tisztán emlékszem minden egyes szóra, amit apu fejéhez vágott… szörnyű volt hallgatni. Anyám ordított, én zokogtam, apám pedig csendben tűrt. Még azt is szó nélkül nézte végig, ahogy anyám kihajítja az ablakon a gitárját. Aztán autóba ült, és elment. Nem telt bele sok idő, a rendőrségtől kaptunk egy telefont, hogy balesetet szenvedett… Nem élte túl.
- Sajnálom –mondta Robert. A hangja őszinte együttérzésről árulkodott. –Gondolod, hogy direkt…? –tette hozzá halkan, de elharapta a mondatot.
- Nem, apám soha nem tett volna ilyet! Tudta, hogy mekkora fájdalmat okozna vele… Puszta baleset volt! –tiltakoztam, majd egy kis szünet után újra folytattam. –Anyám depressziós lett, én pedig úgy éreztem, elvették tőlem azt, akit a világon a legjobban szerettem. Rettentő dühös voltam, ugyanakkor soha nem éreztem ilyen mérhetetlen szomorúságot… Tíz évesen véget ért a gyerekkorom. –sóhajtottam keserű mosollyal. –Azóta szeretnék musical-színész lenni. Gondolhatod, mi volt anyám reakciója… még inkább ellenezte. Világ életében arra készült, hogy az ő kislánya orvos lesz, méghozzá főorvos, szóval óriási csapás volt neki, mikor eléálltam. Pláne, mikor látta, hogy töretlenül ragaszkodom az elképzelésemhez. Sosem támogatott… Azt, hogy Vancouverbe kerültem, csakis Christianának köszönhetem. Az ő ösztöndíjából fizettük a lakást, és a többi költséget, amíg nem találtam állást. Minden, amivel elindultam otthonról, 50 dollár, a ruháim, néhány kacat, és apám gitárja volt –mondtam, és látva Rob értetlenségét, visszaugrottam a történetben.
- Mikor anyám nem látta, leosontam a gitárért, hogy egyben van-e. Három darabra tört, a legtöbb húr elszakadt, de én megmentettem, mert tudtam, mennyit jelentett apámnak. Egy jó darabig ebben az állapotában rejtegettem, mindig máshol, hogy anyám ne találja meg, aztán mikor elkezdtem zsebpénzt kapni, összegyűjtöttem annyit, hogy meg tudjam javíttatni. Néhány helyen még most is látszik a törésvonal –mondtam, majd kivettem a hangszert a bordó tokból, és megmutattam Robnak. –Látod?
- Aha… De a sérülései ellenére is kétségtelenül gyönyörű gitár –suttogta, miközben a szépséghibás, mahagóni testet nézte, aztán felém fordult. –Szabad?
Némán bólintottam, mire ő álmélkodva végighúzta az ujját először a fedlapon, majd a húrokon. Azok –hamiskásan bár, de zengve-bongva feleltek az érintésre. –Tudsz még rajta játszani? –kérdezte.
- Apám halála óta nem próbáltam. Mi több, a kezembe is most vettem először, azóta, hogy megjavították. De egy dalra talán még emlékszem –feleltem. –Megpróbálhatom eljátszani, ha szeretnéd.
- Megtennéd? –nézett rám Rob csillogó szemekkel –olyan volt, mint egy könyörgő, szelíd kisfiú, egy gyönyörű férfi testébe bújva. Kedvem lett volna megsimogatni, és megpuszilni a feje búbját.
- Ha te megtennéd azt, hogy behangolod. Sajnos ahhoz én már nem értek.
Rob pillanatok alatt végzett, majd felém nyújtotta a gitárt. Bizonytalanul átvettem, és megpendítettem: bár az öreg húrok recsegtek-ropogtak, most tiszta hangok töltötték be a szobát. Végigpörgettem magamban az akkordokat, majd megköszörültem a torkom.
- Akkor ezt a dalt most édesapám emlékére játszom –mondtam, és belefogtam a „Somewhere over the rainbow”-ba. Csodák csodájára minden előjött, amit tanultam, és egyetlen hibát sem vétettem. Mintha egy láthatatlan szellem költözött volna apám vénséges hangszerébe. Mikor befejeztem, éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon – gyorsan elfordultam és letöröltem, nehogy Rob meglássa, de már késő volt. Elkapta a kezem.
- Sajnálom. Ha tudtam volna, hogy ennyire felzaklat… -kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem… egyszerűen csak… olyan érzés volt, mintha apám itt lett volna velem… mintha a lelke beleköltözött volna a gitárba –feleltem, ügyelve rá, nehogy megint elérzékenyüljek, bár amint Rob forró keze az enyémhez ért, ujjai pedig lágyan simították a bőrömet, onnantól nehéz volt kizökkennem a nyugalomból.
- Tudod, először azt hittem, csodálatos lány vagy. Később kiderült, hogy káprázatos. Most pedig, rájöttem, hogy a világ legszebb jelzője is kevés ahhoz, hogy téged jellemezzen! –mondta Rob, én pedig hitetlenkedve néztem rá. –Ez a történet… amit tettél… és ilyen fiatalon… rendkívüli értékekre vall. –folytatta. –Az, hogy megmentetted édesapád kis emlékét, hogy elrejtetted anyád elől, olyan mély szeretetről és bátorságról tanúskodik, amilyet eddig csak filmeken láttam. És hogy felvállaltad az álmaid, mindent kockára téve… a barátnőd segítsége… csodálatra méltó. Biztos vagyok benne, hogy eléred a célod. Ha valakinek, hát neked el kell. Sokan tanulhatnának tőled… -Rob rövid szünetet tartott, majd lángoló pillantását az enyémbe fúrta. -Mostmár a csodálat is része lett annak, amit irántad érzek, Olivia! –lehelte.
A szívem feldübörgött.
- És mi a többi része? –kérdeztem reszketeg hangon.
- Akkor most én mutatok neked valamit! –felelte, és mielőtt bármit felfogtam volna, az egyik karjával gyengéden átkarolt, a másikkal pedig a hajamba túrt, hogy közelebb vonva magához ajkát lágyan az enyémhez érintse.