Szomorúan látom, hogy nem érkeznek a kommentek a 13. fejezethez. Persze, gondolom sokan nyaralni mentetek, de ez azt jelenti, hogy kénytelen leszek eltolni a friss időpontját, legalább addig, amíg össze nem gyűlik a szokásos 10 hozzászólás. A versenyre sem jelentkezett senki, ez is elszomorít egy picit, de valahol megértem, hiszen nagyobb a kihívás és több időt igényel. A szavazatok alapján pedig új külsőt kellene adnom az oldalnak, ezt majd a 14. fejezettel hozom el nektek. Mára még annyit, hogy kaptam egy díjat Sourire-tól, nagyon köszönöm neki (remélem, jót másoltam be)!
5 dolog magamról:
- utálok korán kelni - imádom az édességet - szeretem azt képzelni, hogy az életem egy film - nehezen bírom a napokat, ha nem tudok zenét hallgatni - most leszek gólya az ELTE-BTK francia szakán :)
Mivel ezt a díjat kb. az összes kedvenc blogszerzőm megkapta, küldeném szeretettel Ariana-nak és nyc_girl-nek!
- Jonathan! –fordultam meglepetten a hang irányába. Amint megláttam a szőkés, göndör fürtöket, rögtön felismertem a Doolins zongoristáját. –Micsoda meglepetés! - Ezek a tieid –mondta, majd felém nyújtott egy zacskót, benne a boltban összeszedett holmikkal. - Nahát… igazán kedves tőled… bár tulajdonképpen nem is volt szükségem rájuk –feleltem egy kissé zavarban, ahogy eszembe jutott, miket is pakoltam a kosaramba. - Ki tudja? Egyszer még jól jöhet az az árva tasak instant, koffeinmentes kávé! –mosolygott egy hajtincse alól. - Koffeinmentes kávé? Hát ez abszolút nem vall rám! - Szerettem volna gratulálni múltkor, a koncert után, de aztán elmentél Mr. Pattinsonnal, és… Rob vezetéknevére mintha áram futott volna végig a testemben. - Olivia… minden rendben? –nézett rám Jonathan. - Persze, persze, csak… egy kicsit elszédültem –hazudtam. - Biztos, hogy jól vagy? Nem akarsz leülni? –kérdezte aggódva. - Nem, semmi baj. Tényleg –mosolyogtam rá, és úgy tűnt, ezzel meggyőztem. Nem akartam beszélni Robról, pláne nem egy félig idegen sráccal. –És veled mi újság? Még mindig a Doolinsban kísérsz? - Igen, de ez csak mellékállás. Ha csak ezt csinálnám, nem tudnék rendesen megélni, és fizetni az egyetemet. - Várj csak! Te egyetemre jársz? Hány éves vagy? –néztem rá hitetlenkedve. - Huszonegy. Miért, mennyinek hittél? - Szent ég! Ne haragudj… Azt hittem, fiatalabb vagy nálam! –szabadkoztam. Tényleg azt gondoltam, Jonathan még a gimnáziumot sem végezte el, nemhogy már egyetemista. - Előfordul. Biztos csak a hajam teszi –mondta szórakozottan, és ajkát felfelé csücsörítve odébb fújt egy szemébe lógó fürtöt. Felnevettem. - Egészen meglágyítja a vonásaidat! - Nem akarsz sétálni? Egy kicsit hülyén érzem magam, így egy helyben állva –toporgott félszegen Jonathan, én pedig nagyon megörültem az ajánlatának. Végre nem kell egyedül lennem! - Dehogyisnem, induljunk. - Itt van nem messze a David Lam park… - Jaj, ne! –kiáltottam a kelleténél indulatosabban. –Ne menjünk oda, kérlek… - Talán valami baj van azzal a parkkal? Nincs, azt leszámítva, hogy ott voltunk Robbal is, a könyvesboltos dolog után. De Jonathan ezt nyilván nem tudhatta. - Egyszerűen csak nem szeretnék ott sétálni. Túl késő van már –hazudtam megint, és egyre inkább bűntudatom volt, hogy miért nem mondom el neki az igazságot. Hisz biztos olvasta a cikket. Vagy ha nem, a sok címlap közül egyel csak szembetalálkozott az utcán. - Rendben, akkor mit szólnál, ha beülnénk valahova… egy kávéra, esetleg? –javasolta. Erre rábólintottam. A választásunk a Howe Street végén lévő csendes kis kávézóra esett. Miközben óvatosan kortyolgattuk a forró, fahéjas cappucinonkat, Jonathant faggattam, legalább addig sem rám terelődött a szó. - Szóval, hogy is van ez a dolog a tanulással és a munkával? - A Doolins mellett főállásban egy iskolában korrepetálok és kísérek énekeseket. Egyébként pszichológiát tanulok a Columbián, Shaugnessyben. Nahát, egy agyturkásztan-hallgató. Ha eddig nem látott bele a fejembe, akkor túl jó a színjátékom. - Melyik az az iskola, ahol dolgozol? - A Vancouver Művészeti Akadémia. Most mentem oda, körülbelül két hónapja. A mellkasomban megjelent a jól ismert szúrás, az emlékek pedig vulkán módjára törtek fel az agyam legmélyebb rejtekeiből. A Vancouver Művészeti Akadémia nem más, mint a színiiskola, ahova jelentkeztem. Körülbelül két hónappal ezelőtt. Hiába igyekeztem palástolni az érzéseim, valami kiülhetett az arcomra, ugyanis Jonathan most kevésbé áthatóan vizsgálgatott, mielőtt megállapította volna, hogy valami nem oké. - Na jó, Olivia. Engem nem tudsz becsapni. Elmondod, mi bántja a lelked? Itt az ideje őszintének lennem. - Hát jó. Kezdjük a legelejétől. És akkor szépen mindent elmeséltem Jonathannak, ami a költözésem óta történt, a sikertelen felvételitől a Robbal való szakításunkig, ő pedig figyelmesen végighallgatott. - Sajnálom, hogy így ért véget a kapcsolatod. –kezdte, amint befejeztem a mondandóm. –Tudom, közhelyesen hangzik, de ha így viselkedett, akkor nem is érdemelt meg téged. Viszont ami a színiiskolát illeti… ha akarod, szívesen segítek. A tekintetem a félig teli, virágmintás kávéscsészémről Jonathanra vándorolt. - Hogyan? - Korrepetálhatnálak. Gyakorolnék veled, amikor csak szeretnéd. Ha gondolod, azt is elintézem, hogy állandó fellépési lehetőséget kaphass a Doolinsban. Októberben pedig lesz egy pótfelvételi, azoknak, akik lemaradtak a jelentkezésről. Meg tudnám beszélni a vezetőséggel, hogy újra meghallgassanak. - Komolyan? Komolyan megtennéd? –csillant fel a szemem. - Persze. - Nahát, Jonathan! –álmélkodtam. Nem hittem el, hogy lehet valaki ennyire jófej és kedves. –Tényleg feláldoznád az időd azért, hogy nekem segíts? De hát mivel érdemeltem ezt ki? - Nos, megvan az a képességem, hogy felismerem az igazi tehetségeket. És te határozottan közéjük tartozol, Olivia. –felelte. - Hű –elpirultam. –Kösz szépen! - Szóval, gondold át. Ha szükséged van rám, csak szólj és megbeszélünk egy találkát. Van otthon zongorám. - Rendben. Mindenképpen! Egy darabig szótlanul ültünk, én a maradék cappucinomat szürcsölgettem, mikor is Jonathan megtörte a csendet. - Mit csinálsz később? –szegezte nekem hirtelen a kérdést. Mit felelhetnék? Hazamegyek sírni és Robertről ábrándozni? - Öhm, nincs programom. Miért? - Arra gondoltam, elmehetnénk valahova. Táncolni, szórakozni… Nem szeretném, ha szomorkodnál! Nem áll jól –mosolygott. Ezt a fiút az égiek küldték. Bár nem volt sok kedvem bulizni, Jonathan értette a módját, hogyan kell valakit jobb kedvre deríteni. - Tudod, reméltem, hogy nem kell egyedül töltenem az estét… Menjünk! –lelkesedtem, mire az arca felragyogott. –Ja és Jonathan… köszönöm!
A Columbia Egyetem és a Vancouver Művészeti Akadémia
Vége. Mindennek vége. A szerelmemnek, az életemnek, az álmomnak. Odakint már alkonyodott, amikor felébredtem. Ránéztem az órámra: este 8-ra járt, úgyhogy olyan két órát tölthettem az ágyban. Emlékszem, hogy elájultam – a többit nem akartam felidézni. Épp elég volt rádöbbennem a tényre, hogy elveszítettem azt, akit a világon a legjobban szerettem. Hogy a tündérmese, amelyben eddig éltem megszűnt létezni, és nem maradt más, csak a kegyetlen valóság. Most jutott el a tudatomig, hogy ennyi volt. Nincs tovább. Kikászálódtam az ágyból és kimentem a nappaliba, de Christianát nem találtam sehol. Csupán egy cetlit hagyott maga után a konyhában: „Kajálni mentünk, C.” A „mentünk” szót nyilván magára és a barátjára értette, a „kajálni” pedig egy romantikus vacsorát takart – Chris igyekezett finoman fogalmazni, nehogy fájdalmat okozzon, de egyből eszembe jutott a puding és a félkész lasagne, amik most ott álltak a hűtőben. A gyomrom görcsbe rándult, de kipakoltam őket. Ha már megvettem a hozzávalókat és neki is láttam a főzésnek, nem hagyhatom félbe és dobhatom ki ezt a rengeteg, drága ételt… Bekapcsoltam a sütőt és csináltam tovább, amit kellett – közben próbáltam nem gondolkodni. Amíg a lasagne sült, robot módjára raktam ki magamnak az evőeszközöket, s –bár makulátlanul tiszták voltak- alaposan áttörölgettem őket, hogy addig is eltereljem a figyelmem. Sosem terítettem még egy személyre… A sütő órája csipogni kezdett: az étel elkészült. Megfogtam a tányéromat, tettem rá egy szeletet, majd gépiesen visszamentem az asztalhoz. - Jó étvágyat –suttogtam magam elé, és a villámra szúrtam egy kis darabot életem legrosszabb főztjéből.
*
Az elkövetkező órákban hol a kanapén, hol az ágyamban forgolódtam, miközben újra és újra rám tört a sírás. Nincs fél napja sem, hogy Rob kilépett az életemből, engem mégis úgy kínzott a hiánya, mintha legalább egy hete történt volna. És így, hogy Christiana is elment itthonról, magányosabbnak éreztem magam, mint valaha, pedig tudtam, hogy ez önzőség – hisz végre talált valakit és boldog; nem kívánhattam tőle, hogy velem legyen, csak mert nekem most ment tönkre a szerelmi életem… Egyedül maradtam, minden értelemben. Miközben épp a nappaliba csoszogtam, véletlenül nekimentem a kávézóasztalnak. Hirtelen fájdalom hasított a lábfejembe, mire mostmár szánt szándékkal, dühösen belerúgtam egyet a kemény fa lábba. Aztán valami leesett a földre. Közelebb mentem, hogy felvegyem, de mielőtt lehajoltam volna érte, a szívem heves dobogásba kezdett: a padlón a születésnapomra kapott Alkonyat-DVD hevert, mint valami égi jel. Vagy mint egy arra szolgáló kínzóeszköz, hogy még véletlenül se tudjam elfelejteni Robot… Erőt vettem magamon, és a tok után nyúltam, melynek legelején Ő és az a lány álltak, szorosan egymáshoz simulva. Üveges tekintettel bámultam az élettelen képre – Rob fehérre maszkolt arcára, amely az életben barackszínű és enyhén pirospozsgás, és a valójában kékesszürke, de itt kontaktlencsével színezett szempárra. Akármennyire sem ő volt előttem, átláttam a rengeteg sminken, láttam a kócos, borostás Robert Pattinsont, és rá kellett jönnöm, hogy még őrültebben hiányzik, mint azt gondoltam. A következő pillanatban már a lejátszóban volt az ezüstös korong. Ahogy néztem a filmet, nem tudta elkerülni a figyelmemet a Kristen és Rob közti vibrálás. Láttam a köztük lévő heves vonzalmat, és eszembe jutott az az újságcikk. „Kristen Stewarttal az eljegyzést tervezték, sőt, a pletykák szerint a színésznő gyermeket várt.” Hát igaz lenne? Tényleg szeretik egymást? Hisz minden e mellett szól… De akkor Rob miért tette ezt velem? Miért hazudott? Képtelen voltam felfogni. A csókjelenetnél aztán újból kigördült a könnyem. Nem olyan rég még engem csókolt így, talán még nagyobb szenvedéllyel, és azon az estén odaadtam magam neki… Nem bírtam tovább. Fátyolos tekintettel a távirányító után kutattam, majd kikapcsoltam a TV-t. Elegem volt az egyedüllétből. Úgy éreztem, el kell mennem itthonról, bár azt még nem tudtam, hová, de muszáj, különben lassan megzavarodom. Így, ahogy voltam felkaptam a táskámat és nekivágtam a Seymour Street-nek, majd a Pacific Boulevard-nak. Próbáltam kiszellőztetni a fejem, de aztán feltűnt velem szemben az Opus Hotel. A hely, ahol ez az egész kezdődött… Sietve, szinte már futólépésben indultam a másik irányba, ahol azonban egy plakát fogadott, Kristen és Rob képével. Nem akartam tovább az utcán maradni, bementem a legközelebb eső boltba, a Urban Fare-be. Tudtam, hogy egyszer innen is ki kell jönnöm, de legalább egy rövid időre megszabadulok a kínzó emlékektől. Felkaptam egy kosarat, és elindultam a polcok között. Alig volt valami pénz nálam, úgyhogy próbáltam olcsó dolgokat keresni, amikre talán még szükségem is lehet. Egy pár hajgumi, egy csomag keksz és egy tasak instant kávé voltak, amik még belefértek a maradék fizetésembe. Ahogy beálltam a pénztárhoz, az előttem lévő két lány egy újságot olvasgatott, Roberttel a címlapon. Hát már mindenhol ott van… Mikor jövök rá végre, hogy képtelenség elmenekülnöm előle, mert mindenhol körülvesz? - Annyira jól néz ki ezen a képen! –sóhajtozott vágyakozva az egyik tizenéves kislány. - Igen, Kristen egy mázlista! –így a másik is, nem kevésbé ábrándozva, mint az előző. - Kíváncsi vagyok, mikor lesz az esküvőjük! Éreztem, ahogyan a vér kiszalad az arcomból. A pénztáros sürgetve nézett rám, hiszen én következtem, de ahelyett, hogy a kezemben szorongatott kosarat a futószalagra raktam volna, hirtelen levágtam a földre és meg sem álltam a kijáratig. Futottam, amerre láttam, reszketve a fájdalomtól, az érzéseimtől és attól a tudattól, hogy talán sosem fogom tudni kizárni őt az életemből. Ott volt bennem és körülöttem, minden egyes percben… Aztán egy ismerős férfihangot hallottam a hátam mögött. - Olivia! –szólított meg, mire megtorpantam. –Ezeket otthagytad a boltban.
Sziasztok! Mivel már nagyon sokan kértetek, elhoztam a friss fejezetet. Örülnék, ha ehhez összegyűlne az a minimum 10 komment, amiért viszont én könyörgök nektek. Tehát írásra fel! Kíváncsi vagyok, mi lesz a reakciótok. Jó szórakozást!
Istenem, bárcsak ne tettem volna! Bárcsak ne lapoztam volna bele abba az újságba! „Robert Pattinson Vancouverben hódít – de mit szól ehhez Kristen Stewart?” –ahogy a szemem végigfutott a főcímen, a könnyeim megállíthatatlanul kicsordultak. Ki az a Kristen Stewart? És Rob miért nem beszélt róla sohasem? - Mi lesz, kisasszony? Megveszi végre azt a lapot vagy fizetés nélkül szándékozik eláztatni? –mordult rám az újságárus a bódé ablakából, mire én szótlanul a kezébe nyomtam a pénzt. Mostmár úgyis mindegy volt, hogy végigolvasom-e a cikket. Már semmi sem számított. „Úgy látszik, az Alkonyat jóképű sztárja, Robert Pattinson alaposan becsajozott, mialatt a Twilight Saga stábjával a vámpírsztori második részét, az Újholdat forgatta Vancouverben. Meglepő fordulat ez az után, hogy kolléganőjével és szerelmével, a 19 éves Kristen Stewarttal már az eljegyzést tervezték, sőt, a pletykák szerint a színésznő gyermeket várt. Talán mégsem olyan felhőtlen a viszonyuk, és nem ők Hollywood új sztárpár-üdvöskéje? Forrásaink szerint Pattinson már jó ideje randizgat a minap nyilvánosságra került képen szereplő fiatal lánnyal, aki néhány nappal ezelőtt elkísérte koncertjére a 23 éves színészt – és akivel később együtt látták távozni a hölgy lakására. Minden jel arra mutat, hogy ez a kapcsolat bizony nem csupán futó kaland – de akkor mi lesz Kristennel? - Az utóbbi időben valóban nem volt minden rendben köztünk Robbal, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk egymást –nyilatkozta szűkszavúan a sztár. Vajon kit választ végül a szívtipró? Stewart megy és Ms. Vancouver marad vagy az Alkonyat Bellája lesz a befutó?” Szerettem volna hinni, hogy csak álmodom ezt az egészet. Hogy ez a cikk nem több a képzeletem játékánál. Eljegyzés? Terhesség? Ha ez igaz, Rob miért nem mondta el? Csak játszott volna velem? Nem, ez egész egyszerűen nem lehet… Támolyogva indultam haza. Szörnyen éreztem magam – szédültem és a gyomrom is kavargott. Ha a lakásba érve nem támaszkodom az ajtónak, összeestem volna, de aztán valahogy elbotorkáltam a kanapéig, amire lerogyva a könnyeim erőtlenül folyni kezdtek. Már sírni is képtelen voltam rendesen… - Liv, jól vagy? –hallottam Christianát valahonnan a távolból. - Nem –feleltem, de a hangom inkább csak suttogásnak tűnt. - Mi történt? - Én… Rob… -próbáltam valami értelmeset kinyögni, de a torkom egyre jobban elszorult. - Szakított veled? - Nem… - Hát akkor? Csak nem… megcsalt? –hördült fel Chris. - Nem… vagyis… nem egészen… nem tudom, mi folyik itt –préseltem ki végre egy épkézláb mondatot a számon, majd kihúztam magam alól a gyűrött újságot, és Christiana felé nyújtottam. Ő szótlanul elvette, majd hárompercnyi olvasás után felcsattant. - Ez a szemétláda! Gondolhattam volna, hogy ilyen egy mocsok! - Bárcsak… bárcsak ne lenne igaz, amit az újság ír róla, meg… erről a Kristenről… Te biztos tudsz valamit… Kérlek, mondd, hogy csak pletyka az egész! - Hát… talán magát Robot kellene megkérdezned. Hívd fel. - Gondolod, hogy ez jó ötlet? –néztem kétségbeesetten barátnőmre. Mégis mit tehetnék? - Tudsz jobbat? –így ő. Igaza volt – ez tűnt a legjobb megoldásnak. Bár este elméletileg találkozunk, muszáj, hogy előtte kiderítsem az igazságot. E nélkül képtelen lennék a szemébe nézni. - Rendben van –feleltem némi hezitálás után. –Felhívom őt. Azzal a táskámat felkapva átmentem a szobámba és lassított film-szerű sebességgel ültem le az ágyam szélére. Próbáltam lejátszani magamban, mit is fogok mondani, de az agyam teljesen leblokkolt. Görcsösen szorítottam a telefonom, mintha attól várnék megoldást – amikor az csörögni kezdett. A szívem a torkomba csúszott és levert a víz, ahogy megláttam a nevet a kijelzőn – és ez most először nem kellemes izgulás volt, hanem félelem. - Rob? –szóltam bele elvékonyodott hangon a telefonba. - Miért csináltad, Olivia? Hogy voltál erre képes? –Robert hangja nem dühösen, sokkal inkább csalódottan és kiábrándultan csengett. - Micsodát? –kérdeztem. Már végképp meg voltam zavarodva… Mit tettem? - Jaj, csak ezt ne… Könyörgöm, ne játszd meg magad! –a hangjában mostmár felfedeztem egy árnyalatnyi haragot is. - Mit ne csináljak?! Robert, miről beszélsz? –fakadtam ki. - A fénykép… Olivia, hogy csinálhattál sajtószenzációt a képünkből? Aztán meg… - Rob, ugye nem képzeled, hogy azt a fotót én adtam el az újságoknak?! –eddig bírtam. Végre leesett, hogy mivel gyanúsít, és ettől mintha tőrt döftek volna a szívembe. Hogy feltételezhet ilyesmit? - Akkor mégis ki volt, ha nem te? Mégis mivel akarod megmagyarázni a történteket? - Éppen a piacra mentem vásárolni, amikor észrevettem, hogy eltűnt a mobilom. Először azt hittem, otthon hagytam, de amikor nem találtam sehol, rá kellett döbbennem, hogy ellopták. Másnap viszont telefonáltak a rendőrségről, hogy valaki leadta. Amikor hazafelé indultam, akkor láttam meg a cikkeket. Senki más nem lehetett, csak a fickó, aki megtalálta a mobilom, benne a képpel… -hadartam. - Értem… -Robert sóhajtva kifújta a levegőt, majd kis szünetet tartott. –Komplett hülyének nézel, igaz? Azt hiszed, beveszem ezt a maszlagot? Olivia, ez egyszerűen hihetetlen… - Maszlag? –a döbbenettől nem jutottam szóhoz. –Amit mondok, az teljes mértékig igaz, megkérdezhetsz bárkit! Tőlem felhívhatod Christianát vagy a szomszéd nénit, ha úgy tetszik… De minek magyarázkodom? Aki itt magyarázattal tartozik, az egyedül te vagy! Mikor akartál mesélni a menyasszonyodról? - Csak nem vetted komolyan ezt a baromságot? Mindenki tudja, hogy amiket Kristenről meg rólam összehordanak, azoknak köze sincs a valósághoz. Vagy ha volt is valami, az már régen, és nem tartott semeddig. - Mindenki tudja… csak én nem. - Olivia, ez már nevetséges! Nem csak letagadod, amit műveltél, hanem még rám is hárítod!… Megpróbáltam közbeszólni, de Rob vízesésként zúdította rám a vádjait. A könnyeim ismét hangtalanul csorogni kezdtek. Nem hittem el, hogy ilyeneket vág a fejemhez, de nem állt meg ennyinél. - Tudod… óriásit csalódtam benned. Azt hittem, te más vagy, mint a többi lány, hogy téged nem érdekel a hírnevem, csak az, aki valójában vagyok… de tévedtem. Kihasználtál, kihasználtad a legmélyebb érzéseim, úgy, ahogyan még soha senki… Nem hittem, hogy valaha is ezt mondom majd, de már várom a percet, amikor a gépem leszáll Londonban. Ég veled. És remélem, hogy jó hasznot húztál belőlem. - Én pedig remélem, hogy boldog lesz a házasságod Kristennel! –mondtam elfúló hangon, aztán a vonal megszakadt. Letette. Sokkos állapotban ültem, még mindig a fülemen tartva a monotonon búgó telefont. Aztán iszonyatos módon zokogni kezdtem. Nem hittem el, hogy ez megtörténhet… Egyszerűen képtelen voltam felfogni Robert szavait. Csak kihasználtam? Már várja a percet, amikor hazaérkezik Londonba? Nem, ilyet ő nem mondhatott!… A lelkem ebben a pillanatban darabokra szakadt. Nagyon fájt… Leírhatatlanul… De nem csak ott, belül, hanem az egész testem… Szédültem, és nem kaptam levegőt. Éreztem, amint a tagjaim elernyednek, a világ pedig elsötétül. Lehet, hogy meghalok? A szívem is megszűnik dobogni, ha már a lelkemet megölték? Annál jobb – legalább nem kell szembenéznem a valósággal… Mert ha ez mind megtörtént az előbb, ha Rob elhagyott és látni sem akar többé, akkor már nincs értelme az életemnek. Szinte hallottam, ahogy a gondolatok oda-vissza cikáznak a fejemben, aztán az elmémre szépen lassan sötétség borult, és édes tudatlanságban zuhantam tovább, a semmibe…
