13. fejezet : Sorsfordító találkozás

- Jonathan! –fordultam meglepetten a hang irányába. Amint megláttam a szőkés, göndör fürtöket, rögtön felismertem a Doolins zongoristáját. –Micsoda meglepetés!
- Ezek a tieid –mondta, majd felém nyújtott egy zacskót, benne a boltban összeszedett holmikkal.
- Nahát… igazán kedves tőled… bár tulajdonképpen nem is volt szükségem rájuk –feleltem egy kissé zavarban, ahogy eszembe jutott, miket is pakoltam a kosaramba.
- Ki tudja? Egyszer még jól jöhet az az árva tasak instant, koffeinmentes kávé! –mosolygott egy hajtincse alól.
- Koffeinmentes kávé? Hát ez abszolút nem vall rám!
- Szerettem volna gratulálni múltkor, a koncert után, de aztán elmentél Mr. Pattinsonnal, és…
Rob vezetéknevére mintha áram futott volna végig a testemben.
- Olivia… minden rendben? –nézett rám Jonathan.
- Persze, persze, csak… egy kicsit elszédültem –hazudtam.
- Biztos, hogy jól vagy? Nem akarsz leülni? –kérdezte aggódva.
- Nem, semmi baj. Tényleg –mosolyogtam rá, és úgy tűnt, ezzel meggyőztem. Nem akartam beszélni Robról, pláne nem egy félig idegen sráccal. –És veled mi újság? Még mindig a Doolinsban kísérsz?
- Igen, de ez csak mellékállás. Ha csak ezt csinálnám, nem tudnék rendesen megélni, és fizetni az egyetemet.
- Várj csak! Te egyetemre jársz? Hány éves vagy? –néztem rá hitetlenkedve.
- Huszonegy. Miért, mennyinek hittél?
- Szent ég! Ne haragudj… Azt hittem, fiatalabb vagy nálam! –szabadkoztam. Tényleg azt gondoltam, Jonathan még a gimnáziumot sem végezte el, nemhogy már egyetemista.
- Előfordul. Biztos csak a hajam teszi –mondta szórakozottan, és ajkát felfelé csücsörítve odébb fújt egy szemébe lógó fürtöt.
Felnevettem.
- Egészen meglágyítja a vonásaidat!
- Nem akarsz sétálni? Egy kicsit hülyén érzem magam, így egy helyben állva –toporgott félszegen Jonathan, én pedig nagyon megörültem az ajánlatának. Végre nem kell egyedül lennem!
- Dehogyisnem, induljunk.
- Itt van nem messze a David Lam park…
- Jaj, ne! –kiáltottam a kelleténél indulatosabban. –Ne menjünk oda, kérlek…
- Talán valami baj van azzal a parkkal?
Nincs, azt leszámítva, hogy ott voltunk Robbal is, a könyvesboltos dolog után. De Jonathan ezt nyilván nem tudhatta.
- Egyszerűen csak nem szeretnék ott sétálni. Túl késő van már –hazudtam megint, és egyre inkább bűntudatom volt, hogy miért nem mondom el neki az igazságot. Hisz biztos olvasta a cikket. Vagy ha nem, a sok címlap közül egyel csak szembetalálkozott az utcán.
- Rendben, akkor mit szólnál, ha beülnénk valahova… egy kávéra, esetleg? –javasolta. Erre rábólintottam.
A választásunk a Howe Street végén lévő csendes kis kávézóra esett. Miközben óvatosan kortyolgattuk a forró, fahéjas cappucinonkat, Jonathant faggattam, legalább addig sem rám terelődött a szó.
- Szóval, hogy is van ez a dolog a tanulással és a munkával?
- A Doolins mellett főállásban egy iskolában korrepetálok és kísérek énekeseket. Egyébként pszichológiát tanulok a Columbián, Shaugnessyben.
Nahát, egy agyturkásztan-hallgató. Ha eddig nem látott bele a fejembe, akkor túl jó a színjátékom.
- Melyik az az iskola, ahol dolgozol?
- A Vancouver Művészeti Akadémia. Most mentem oda, körülbelül két hónapja.
A mellkasomban megjelent a jól ismert szúrás, az emlékek pedig vulkán módjára törtek fel az agyam legmélyebb rejtekeiből.
A Vancouver Művészeti Akadémia nem más, mint a színiiskola, ahova jelentkeztem. Körülbelül két hónappal ezelőtt.
Hiába igyekeztem palástolni az érzéseim, valami kiülhetett az arcomra, ugyanis Jonathan most kevésbé áthatóan vizsgálgatott, mielőtt megállapította volna, hogy valami nem oké.
- Na jó, Olivia. Engem nem tudsz becsapni. Elmondod, mi bántja a lelked?
Itt az ideje őszintének lennem.
- Hát jó. Kezdjük a legelejétől.
És akkor szépen mindent elmeséltem Jonathannak, ami a költözésem óta történt, a sikertelen felvételitől a Robbal való szakításunkig, ő pedig figyelmesen végighallgatott.
- Sajnálom, hogy így ért véget a kapcsolatod. –kezdte, amint befejeztem a mondandóm. –Tudom, közhelyesen hangzik, de ha így viselkedett, akkor nem is érdemelt meg téged. Viszont ami a színiiskolát illeti… ha akarod, szívesen segítek.
A tekintetem a félig teli, virágmintás kávéscsészémről Jonathanra vándorolt.
- Hogyan?
- Korrepetálhatnálak. Gyakorolnék veled, amikor csak szeretnéd. Ha gondolod, azt is elintézem, hogy állandó fellépési lehetőséget kaphass a Doolinsban. Októberben pedig lesz egy pótfelvételi, azoknak, akik lemaradtak a jelentkezésről. Meg tudnám beszélni a vezetőséggel, hogy újra meghallgassanak.
- Komolyan? Komolyan megtennéd? –csillant fel a szemem.
- Persze.
- Nahát, Jonathan! –álmélkodtam. Nem hittem el, hogy lehet valaki ennyire jófej és kedves. –Tényleg feláldoznád az időd azért, hogy nekem segíts? De hát mivel érdemeltem ezt ki?
- Nos, megvan az a képességem, hogy felismerem az igazi tehetségeket. És te határozottan közéjük tartozol, Olivia. –felelte.
- Hű –elpirultam. –Kösz szépen!
- Szóval, gondold át. Ha szükséged van rám, csak szólj és megbeszélünk egy találkát. Van otthon zongorám.
- Rendben. Mindenképpen!
Egy darabig szótlanul ültünk, én a maradék cappucinomat szürcsölgettem, mikor is Jonathan megtörte a csendet.
- Mit csinálsz később? –szegezte nekem hirtelen a kérdést.
Mit felelhetnék? Hazamegyek sírni és Robertről ábrándozni?
- Öhm, nincs programom. Miért?
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova. Táncolni, szórakozni… Nem szeretném, ha szomorkodnál! Nem áll jól –mosolygott.
Ezt a fiút az égiek küldték. Bár nem volt sok kedvem bulizni, Jonathan értette a módját, hogyan kell valakit jobb kedvre deríteni.
- Tudod, reméltem, hogy nem kell egyedül töltenem az estét… Menjünk! –lelkesedtem, mire az arca felragyogott. –Ja és Jonathan… köszönöm!

A Columbia Egyetem és a Vancouver Művészeti Akadémia