15. fejezet : Amikor minden a fejére áll

Csak azután lassítottam le a lépteimet, miután beértem a lakásunk dohos, hűvös lépcsőházába. Fáradtan nyomtam neki az arcom a falnak, amelyen hosszúkás, fekete pacát hagyott a sminkemmel összemosódott könnyem.
Egyszerre sirattam két férfit; azt, akibe szerelmes vagyok, és a legjobb barátomat, aki belém szerelmes. És mindkettőt el fogom veszíteni. Az egyiket holnap, amikor felszáll a gépe, a másikat pedig… lehet, hogy már el is veszítettem.
Ennek tudatában a szívemet mintha kitépték volna a helyéből. Én tehetek róla, hiszen visszacsókoltam Jonathannak, fogalmam sincs miért. És azt sem tudom, miért voltam olyan vak, hogy nem láttam, milyen végzetes hiba lehet belőle.
Nem akarom, hogy megszakadjon a barátságunk! Jonathan nélkül felfordulna minden. Olyan lenne, mintha nem is élnék. És ha Robot is elveszítem… abba végképp belehalok.
Kétségbeesetten kutattam a mobilom után, bár még nem tudtam, mihez kezdjek. Felhívni nem hívhatom Jonathant, az sem biztos, hogy válaszolna, ráadásul nekem sem volt merszem beszélni vele. Így hát aztán rányomtam az „üzenetküldés” opcióra. Gyáva féreg vagyok, de ez tűnt az egyetlen elfogadható megoldásnak.
„Nath, bocsáss meg! Nem tudom, mi ütött belém. Szeretem Robot, és nem hagyhatom, hogy visszarepüljön Angliába, de téged sem akarlak elveszíteni. A legjobb barátom vagy, nélküled üres lenne az életem. Ha többé látni sem akarsz… megértem. De mindig lesz nálam valami, ami emlékeztet Rád” –miközben ezt írtam, eszembe jutott a nyakamban függő medál. Ahogy megérintettem, egy könnycsepp csordult ki a szememből. Aztán hosszú tétovázás után elküldtem az üzenetet.
És Rob? Vele kapcsolatban végképp nem tudtam, mitévő legyek. Hogyan kereshetném meg? Biztos nem venné fel a telefont. Talán, ha rejtett számról hívnám… de mégis, mit mondhatnék neki?
Bocs, de nem mehetsz vissza Angliába, mert szeretlek, és szükségem van rád? És azokhoz a cikkekhez semmi közöm, mert nem én adtam ki a képünket a bulvársajtónak? Valószínű, hogy elhinné és végighallgatna… Legalább ha tudnám, melyik szállodában lakik… De semmi. A tehetetlenség és a félelem a hatalmába kerített.
A sírástól kimerülten dőltem rá az ágyamra, amint felértem a lakásba, és azonnal elnyomott az álom. Hét órakor a telefonom csörgésére ébredtem fel.
Először azt hittem, Jonathan az, aztán megláttam a nevet a kijelzőn, és elfogott a gyomorgörcs. Nem létezik, hogy ennyit aludtam…! Végem.
- Olivia Cassidy, mégis mit képzelsz magadról?! Nem gondolod, hogy legalább szólnod kellett volna, ha már elkerülöd a munkahelyed? Milyen nyomós indokot tudsz felhozni a mentségedre? –üvöltött Pete. Ekkor már tudtam, hogy hiábavaló a magyarázkodás.
- Pete, ne haragudj, én… az az igazság, hogy nem éreztem túl jól magam, úgyhogy ledőltem egy kicsit és…
- Nem! Ne is folytasd! Van fogalmad róla, hogy mi folyik itt?! Majdnem tele vagyunk, de Maureen-nak egyedül kell csinálnia mindent, mert te ELALUDTÁL!!! Nem érdekel, hogy mi bajod van, nem tűröm, hogy az alkalmazottaim bejelentés nélkül maradjanak távol! Tudod, mi a véleményem? Az, hogy KI VAGY RÚGVA!!! –azzal Pete lecsapta a kagylót.
Hát, ennyi. Mostmár az állásomat is elveszítettem. A helyzet fényesebb nem is lehetne.
Orbitális méretű zokogásban törtem ki. Rob, Jonathan és a kirúgásom súlya egyszerre nehezedett rám, egyszerre nyomta a vállam, én pedig eddig bírtam tombolás nélkül. Sírnom kellett már egy nagyot, de ez persze nem sokat javított a dolgokon – csupán Christiana jött be ijedten a szobámba.
- Minden rendben, Liv? –kérdezte, miközben óvatosan az ágyam szélére ült.
- Persze –feleltem. –Csupán elveszítettem a munkám, a legjobb barátom, holnap pedig a szerelmem hazarepül Londonba, és soha többé nem látom majd. –talán egy kissé durván reagáltam Chris kérdésére.
- Sajnálom –így ő. –Gondolom… nem szeretnél róla beszélni.
- Nem, ne haragudj… Talán majd holnap. Most csak aludni vágyom. Ennél okosabbat úgysem tudok tenni.
- Értem. Jó éjt.
- Jó éjt.
Napok óta most fordult elő először, hogy a kimerültség ellenére is képtelen voltam elaludni. Csak egyetlen dolog járt a fejemben: meg kell találnom Robot. Bármi áron.

*

Az időm vészesen fogytán volt.
- Jó napot. Bár nagyon furcsán hangzik, elég fontos lenne megtudnom, melyik vancouveri szállodában tartózkodik Robert Pattinson. A barátja vagyok, és mindenféleképpen el kell őt érnem. –daráltam idegesen a telefonba. Jobb ötlet híján felhívtam a tudakozót.
- Sajnálom, kisasszony, de ebben nem tudok önnek segíteni. Ha jól értettem a szavait, a színész most éppen Vancouverben van. Miért nem próbálja meg felhívni valamelyik hotelt? –javasolták a vonal túlsó végén.
- Nos, ez esetben az összes itteni luxusszálloda telefonszámát kérném.
A tudakozós kitartóan diktált, én pedig vadul jegyzeteltem.
Aztán sorra végigtárcsáztam minden lehetőséget, de sehol nem akartak segíteni. Még annyit sem voltak hajlandóak elárulni, hogy kijelentkezett-e már. Az utolsó, amit tehetek, hogy felhívom a repülőteret.
- Jó napot kívánok. Nagyon fontos lenne, hogy segítsen. Robert Pattinson egy barátja vagyok, és afelől érdeklődnék, hogy hány órási járattal repül ma az úr Londonba.
- Elnézését kérem, de ez szigorúan bizalmas információ. –hangzott a válasz. Valahogy sejtettem…
- Értem. És azt meg tudná mondani, hogy mikor megy oda repülő vagy az is szigorúan bizalmas? –kérdeztem, majd’ szétrobbanva az idegtől.
- Megy egy 40 perc múlva, 19:30-kor és 22:40-kor –felelte hideg sértődöttséggel a női hang.
- Köszönöm –mondtam, és már le is tettem.
Hát ez nagyszerű! Három lehetőség közül vajon melyik a nyerő? És ha pont az a járat, amelyik 40 perc múlva indul? Azt már talán el sem érném!
Megint úrrá lett rajtam a totális pánik. A körmömet rágcsálva, fel-alá kezdtem rohangálni a lakásban, és már éppen kitört volna rajtam egy újabb sírógörcs, mikor is Christiana toppant be az ajtón.
- Szia Liv! –köszönt. –Jaj, kicsim, mi a baj megint? –kérdezte, ahogy észrevette a könnybe lábadt szemeimet.
- Muszáj őt látnom! Muszáj, érted? Nem lehet, hogy hazamenjen Angliába! –azzal –eláztatva a zakóját- átöleltem Christ, és megint nyomorultul bőgni kezdtem.
- Kevesebb, mint 40 perc múlva felszáll egy gép. Mi van, ha azon lesz rajta? Bármit megadnék, hogy maradjon! Még az sem érdekel, hogy már munkám sincs! Akármit odaadnék, csak hogy…
- Micsoda? Kirúgtak? –kérdezte Christiana döbbenten.
- Igen. Többek között ez volt az, amiről nem akartam beszélni tegnap este. Nagyon ki voltam borulva és elaludtam, elfeledkezve arról, hogy dolgozni kéne mennem. Aztán Pete felhívott és közölte, hogy fel is út, le is út… De már nem érdekel. A legfontosabb, hogy látnom kell Robot! Tudnia kell, hogy nem én tettem!
Chris kifürkészhetetlenül meredt rám, aztán hirtelen eltorzult az arca.
- Na jó, én ezt már nem bírom. Nem csinálom tovább. –mondta.
Értetlenül pislogtam.
- Micsodát?
Christiana nagyot sóhajtott, majd az ajkába harapva kinyögött valamit, amit a tudatom képtelen volt feldolgozni.
- Én írtam azt a cikket.
- Tessék? –néztem rá bambán.
- Jól hallottad. Én voltam. Én tettem közzé a képeteket, és küldtem szét a pletykalapoknak. –kis szünetet tartott, majd folytatta. –Emlékszel, amikor írtad azt az sms-t, hogy Roberttel mész Spunk Ransom koncertjére? Akkor terveztem el az egészet. Nem volt más dolgom, mint kideríteni, hol játszik az a bizonyos Spunk Ransom, akiről nagyon is jól tudtam, kicsoda. Egész este figyeltelek benneteket. Felszedtem azt a fiút, hogy eltereljem a figyelmed, ha netalán idő előtt észrevennél, de minden az elképzelésem szerint alakult. Az, hogy rátok hagytam a lakást, jó alapnak bizonyult a továbbiakhoz. És persze, be is jött. A kép volt a százszázalékos bizonyíték, az kellett hozzá, hogy szenzáció legyen a sztoriból. Mikor másnap be akartál menni a Pacific Boulevard-ra és elmentél fürdeni, akkor vettem ki a táskádból a mobilod és vittem magammal a szerkesztőségbe. Az enyémet persze direkt hagytam bent, nehogy valami hiba csússzon a dologba. Mondjuk, hogy felhívod Robertet… A következő lépésnek annak kellett lennie, hogy valahogy visszakerüljön hozzád a telefon. Tökéletesen kapóra jött az új barátom, Brian, aki bevitte a rendőrségre, és szólt, hogy értesítsék szegény szomszéd Emma nénit. Így volt teljes a színjáték. Hidd el, Liv, én nagyon rosszul éreztem magam utána. Ezért is voltam ilyen keveset itthon, mert nem tudtam a szemedbe nézni. De csak a siker, a pénz járt a fejemben, és az, hogy végre átkerülhessek valami menő magazinhoz… Megtörtént, de nem érzem jobban magam. Sajnálom, hogy hazudtam neked.
- Hol van most Robert? –kérdeztem lesápadva.
- Ha minden igaz, fél óra múlva útban hazafelé. Indulj a reptérre, van pénz a fűszertartóban. És bocsáss meg… Undorító dolog volt tőlem, hogy így kihasználtalak. –mondta Christiana, de én meg sem hallottam, már rohantam is lefelé a lépcsőházban.
- Taxi! –kiáltottam, ahogy megláttam egy szabad járművet az úton. –A reptérre, legyen szíves, amilyen gyorsan csak tud!
A kocsi elindult, én pedig kétségbeesetten néztem az órámat. Még 25 percem van.
Egy darabig egész jó tempóban haladtunk, aztán úgy 10 perc elteltével elkezdtünk lelassulni.
- Igyekezzen, kérem! –szóltam indulatosan a sofőrnek, mire az megcsóválta a fejét.
- Igyekeznék én, de kezd egyre sűrűbb lenni a kocsisor. A rádióban azt mondta egy kolléga, hogy valami baleset történt.
- Remek! És nem tudjuk valahogy kikerülni ezt az egészet? Bárhogy, akár szabálytalankodva is? Ha kell, kifizetem a büntetést, de nekem negyed órán belül muszáj a reptéren lennem! –erősködtem.
- Egy darabig még talán el tudom vinni, de nem hiszem, hogy feloldódna a torlódás –mondta a sofőr, majd bekanyarodott egy „behajtani tilos” táblával jelölt utcába. Rendkívül hálás voltam ezért a tettéért, hiszen így jó pár autót megelőztünk. A távolban már láttam a repülőtér alakját, azonban még mindig túl lassan araszoltunk ahhoz, hogy időben odaérjek.
- Tartsa meg, én most kiszállok –mondtam a vezetőnek, miközben a kezébe nyomtam néhány bankjegyet, majd futni kezdtem a reptér felé, mint egy őrült, át mindenen és mindenkin. Nem érdekelt más, csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem késhetek el, és ez még 8 percig volt érvényben.
Lélekszakadva hagytam magam mögött az autókat, utakat és táblákat, mígnem beértem a vancouveri repülőtér előcsarnokába. Kavargó embertömeg fogadott, és nem éreztem a lábaimat, de muszáj volt tovább rohannom, hogy megtaláljam Robot.
- Bocsánat, meg tudná mondani, merre van a beszállás az… őőő, két perc múlva induló Londoni járatra? –hadartam az első embernek, akit megláttam. Két perc…
- Excusez-moi, je ne parle pas américain!*
Beláttam, rossz ötlet volt kérdezősködni, de aztán meghallottam az eligazító hangját a csarnokban.
- Utolsó felszólítás: Becsekkolás a londoni járatra a 23-mas kapunál.
Fogalmam sem volt, merre van a 23-mas kapu, de a nyilakat követve meg kell találnom.
Így aztán magam mögött hagytam az értetlen franciát és futottam tovább, küzdve az idővel, a lábamban sajgó fájdalommal és két makacs biztonsági őrrel, akik nem engedték, hogy beszállókártya és útlevél hiányában továbbmenjek.
Csupán egy nagy üvegablakhoz sikerült eljutnom, de ez is elég volt, hogy lássak mindent: a 17:40-es londoni gép a kifutópályára gördült, majd útnak indult a felhők fölé, hogy magával vigye a szívemet 4700 mérföldnyire innen, az örök eső városába.

*Elnézést, nem beszélek amerikaiul!

14. fejezet : Emlékezz rám!

Sziasztok!
Úgy döntöttem, nem várom meg a 10 kommentet, ugyanis -hozzászólások ide vagy oda- egy hónapja nem volt új fejezet. Azonban szeretném, ha ehhez a részhez már egy kicsit többen írnátok, hiszen nem leszünk híján az izgalmaknak, úgyhogy talán megérdemel néhány betűt attól, akinek elnyerte a tetszését (meg persze attól is, akinek nem :) ) Jó szórakozást, és még egyszer kérlek titeket, tegyetek boldoggá a megjegyzésekkel, már csak azért is, mert annál hamarabb jön a 15. fejezet! ;)

- Ezt jobb lesz, ha felveszed! –nyújtotta felém a napszemüvegemet Jonathan. Grandiózus terve előtt, miszerint ma éjszaka szórakozni fogunk, még átjöttünk hozzánk, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.
- Minek? –körülbelül úgy nézhettem rá, mint egy idiótára. –Éjjel 11 óra van!
- A paparazzik miatt. Nem lenne szerencsés, ha rólunk is készítene valaki pár közös fotót. És ezt rád nézve értettem. –felelte kényelmetlenül.
- A paparazzik… Igaz… Már nem vagyok tőlük biztonságban. –sóhajtottam. El is felejtettem, hogy többé nem lehet normális életem. Ez a néhány óra Jonathannel annyira békésnek, annyira nyugodtnak tűnt. Mellette úgy érzem magam, mintha minden a régi volna.
Az elkövetkező néhány napot végig együtt töltöttük, és ez még inkább megerősítette azt a látszatot, hogy az életem visszatért a normális kerékvágásba.
Jonathan olyan lett nekem, mint a bátyám, a lelkitársam, a legjobb barátom.
Munka előtt mindig kitalált valami programot, és ha ideje engedte, ellátogatott hozzám a Firkin & Barmaidbe is, és gyakran egészen hajnalig ott maradt. Rengeteget beszélgettünk.
Péntek volt, és éppen jólesően szundítottam, mikor is megcsörrent a telefonom. Tudtam, ki keres és eszem ágában sem volt haragudni rá, sőt, alig vártam, hogy előhozakodjon a következő programmal.
- Nath?
- Livie (így hívtuk egymást, csak ő és én)… Felkeltettelek?
- Nem baj! Hová megyünk ma? –kérdeztem lelkesen, és mintha minden csepp fáradtság elpárolgott volna a testemből.
- Nos, arra gondoltam, a „vidítsuk fel Oliviát” hadjárat ma folytatódhatna a Vidámparkban, ha van hozzá kedved.
- Tökéletes! –kiáltottam, mire a vonal túlsó végén Jonathan felnevetett.
- Találkozzunk fél 4-kor a Robson Square-n –mondta, és letette a kagylót.

*

Mire megérkeztem a megbeszélt helyre, Jonathan már ott volt. Egyik kezével bőszen integetett, míg a másikban valamilyen papírféléket szorongatott, amikről előre sejtettem, mik lehetnek.
- Ugye nem vetted meg a jegyeket? –torkolltam le gyanakvóan köszönés helyett, mire ő vigyorogva a háta mögé rejtette a pakkot. Tudtam…
- Nath! –hisztiztem, akár egy kisgyerek. –Ezt nem csinálhatod! Folyton te hívsz meg és te fizetsz mindent! Ebből elég! Legalább azt hagytad volna, hogy a sajátomat én vegyem meg!
- Livie… Én mondtam, hogy jöjjünk ide. Csak nem gondoltad, hogy elhívlak, és majd hagyom, hogy te fizess? –mosolygott rám Jonathan, valamiféle rendkívüli, csábos mosollyal, amilyet még sosem láttam az arcán. Ha az volt a célja, hogy így kenyerezzen le, hát sikerült neki.
- Ez akkor sem fair! –duzzogtam.
- Na jó –forgatta meg a szemeit. –Megnyugszol, ha megengedem, hogy vegyél nekem vattacukrot?
- Még meggondolom –nyújtottam ki rá a nyelvem. –Ha megígéred, hogy innentől nem költesz rám egy garassal sem többet!
- Még meggondolom –grimaszolt, majd futásnak eredt. –Verseny, ki ér oda elsőnek!
- Hé! –nevettem, majd utána iramodtam.
Mire beértem, ő már csípőre tett kézzel ácsorgott a bejáratnál.
- Vesztettél –közölte diadalittasan.
- Jonathan Brooke, te ma minden szabályt megszegsz! –próbáltam lesújtóan nézni rá, de megint kitört rajtam a nevetés.
–Rendben van, újabb verseny a hullámvasútig! És most nincs… -folytattam volna, de Jonathant mintha puskából lőtték volna ki, már el is tűnt a szemem elől.
- Aljas csaló vagy! –tromfoltam le megint, mikor odaértem a hullámvasúthoz.
- Inkább csak túl gyors –villantotta fel az előbbi, sármos mosolyát.
- Mintha ezzel bármit is el tudnál érni! Csaló! Becstelen, szégyentelen gazember!
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! –játszott.
Nevetéstől rázkódva ültünk fel a hullámvasútra, onnan pedig sorra az összes többi mutatványra.

Éppen az „Őrült táncról” szálltunk le, amikor Jonathan meglátott egy céllövöldét.
- Hadd lőjek neked valamit!
- Nathan, megbeszéltük, hogy…
- Kérlek –unszolt. –Szeretnék neked egy emléket, amiről soha nem felejtesz el.
- Miért gondolod, hogy valaha is elfelejtenélek? –néztem rá döbbenten.
- Senki sem tudhatja, mit hoz a jövő… Kérlek –lehelte megint, könyörgő tekintettel párosítva azt a különös, soha nem látott mosolyát. Nem tudtam neki ellenállni.
- Legyen! –bólintottam. –De te választod ki a díjat!
Miközben Jonathan a céllövöldéssel üzletelt, azt hittem, annak a nagy plüssmackónak indul neki, ami ott ücsörgött a legfelső polcon. Aztán láttam, hogy más mellett döntött, nekem pedig támadt egy ötletem.
- Én is kérnék egyet! –kiáltottam oda a lövöldés fickónak.
- 5.30 lesz –mondta, és a kezembe nyomott egy hosszú puskát. Elszántan megragadtam.
- Mit csinálsz? –nézett rám Jonathan.
- Csak hogy neked is legyen egy emléked rólam –kacsintottam rá, és lőttem.
A mackó megadóan pottyant le a megszokott helyéről.
- Ejha! Szép találat! –nevetett Jonathan.
- Hogy soha ne felejts el –nyújtottam át neki a terebélyes plüsst.
- Ez lenne a legutolsó, amit tennék –így ő. –Fordulj meg!
Amint eleget tettem a kérésének, a nyakamba akasztott valamit. Egy lánc volt, rajta egy csodaszép medállal, aminek a belsejébe fényképet lehetett illeszteni.
- Nahát! Ez gyönyörű! –néztem ámulattal a kis ékszerre.
- Azt teszel bele, akit akarsz –mondta Jonathan, miközben elindultunk, hogy leüljünk egy fa tövébe. –Most pedig szeretném, ha aláírnád nekem Miss Csinost!
- Miss Csinos? –vontam fel a szemöldököm.
- A mackó. Nem maradhatott névtelenül, valamit csak adnom kellett neki. –Nathan nagyon komolyan adta elő magát. –A hasán lévő fehér részre kérnénk az autogramot, hogyha majd híres színésznő leszel, Miss Csinos igazán trendi tetkóval büszkélkedhessen!
- Értem –nem tudtam elfojtani egy széles mosolyt. Jonathan elbűvölt a viselkedésével.
Miközben nagy gonddal a mackójára véstem néhány sort, észrevettem, hogy valamit nagyon bámul.
- Mi az? –kérdeztem.
- Felülnél velem arra? –mutatott egy óriási toronyra, amin egy hajó-szerű szerkezet pörgött ide-oda. „Titanic” –olvastam a nevét. Nagyot nyeltem.
- Csak ha itt és most esküt teszel, hogy túléljük!
- Hát persze! Ha akarod, fogom közben a kezed –ajánlkozott.
Mikor elhelyezkedtünk az ülésen, valami ránk csukódott.
- Ez azért szükséges, hogy megakadályozzuk a kizuhanás lehetőségét. –hallottam az irányító hangját.
- Remek! Meg fogunk halni! –pánikoltam, de Jonathan csak nevetett.
A mutatvány elindult. Először lassan himbálózott jobbra-balra, azt hittem, ennyi lesz az egész. Aztán hirtelen begyorsult, és 360 fokos fordulatokat tett. Sikítani kezdtem.
- Meghalunk! –vinnyogtam Jonathan fülébe, mire ő kezével átkulcsolta az enyémet. Legalább nem magányosan ér a vég.
A következő pillanatban a hajó vagy tíz másodpercre megállt a szerkezet tetején, ami annyit jelentett, hogy fejjel lefelé csüngtünk a levegőben. Éreztem, ahogy minden vér a koponyámba tódul, és elfogott a hányinger.
- Rosszul vagyok –krákogtam, mire a szorítás erősebbé vált az ujjaim körül.
- Mindjárt vége –bíztatott Jonathan, és szerencsére igaza volt. Csakhogy rajtam ez már nem segített.
Támolyogva szálltam ki a Titanic nevű rémből, miközben arra gondoltam, hogy vajon Rose és Jack is így szenvedett-e. Aztán éreztem, hogy a gyomortartalmam megállíthatatlanul közeleg felfelé.
- Nath…
- Igen?
- Azt hiszem… hányni fogok –mondtam, és már a földön tápászkodva adtam ki magamból az ebédemet. Jonathan a következő pillanatban mellettem termett, és hátrafogta a hajamat.
- Annyira sajnálom! Én mondtam, hogy üljünk fel a Titanicra! –szabadkozott bűnbánóan.
- Nem… nem baj! –így én, miközben még egy kör távozott belőlem. Igazán bájos látványt nyújthattam. –Legalább megtudtam, milyen volt Kate-nek és Leo-nak.
Azzal egy újabb kiadós adaggal gazdagítottam a Vidámpark zöld gyepét, Jonathan pedig kitartóan simította ki a hajtincseket a homlokomból.
- Sajnálom –mekegtem félholtan.
- Nehogy még te kérj itt bocsánatot! Hallod? –szúrt le.
- Nem… én… lehánytam Miss Csinos fülét –mutattam a plüssmackóra.
- Vagy úgy –mosolyodott el. –Szerintem így még csinosabb! És legalább van még valami, ami emlékeztet rád.
Felé fordultam, ő pedig gyengéden a fülem mögé tűrte a hajam.
- Jól vagy?
- Igen –feleltem, és ránéztem Jonathan fürkésző arcára. Szőke tincsei a szemébe hullottak, amely olyan különös fénnyel csillogott, hogy úgy éreztem, egyszerre akar felperzselni és kővé dermeszteni. Pontosan azzal a fénnyel, ahogyan egy szerelmes néz arra, aki a világot jelenti számára.
Megborzongtam. Itt ül velem szemben valaki, akivel jól érzem magam, aki bármikor fel tud vidítani, aki néhány nap alatt az életem részévé vált. Sőt, az egyik legfontosabb részévé. Aki úgy fest a göndör fürtjeivel, mint egy angyal, aki tehetséges és el tud képeszteni, és aki úgy néz rám, olyan melegséggel, hogy megdobban tőle a szívem.
Miért ne? –futott át az agyamon a gondolat. Miért ne lehetne Jonathan több, mint egy barát?
- Menjünk, Livie –szakította meg a merengésemet az, akin az eszem járt. –Hazakísérlek.
Már esteledett, amikor kiléptünk a Vidámpark kapuján. A lenyugvó nap bíborszínben világította meg az égen úszó bárányfelhőket. A bent történt hányós balesetem után groteszkül romantikus látványt nyújtott ez a természeti kép.
- Akarod, hogy taxival menjünk? –tette fel a kérdést Jonathan.
- Nem kell, a Robson Square közel van a Seymour Streethez. –feleltem. –Szívesen sétálnék most, olyan szép idő van. Meg aztán… nem árt egy kis friss levegő.
- Na igen –pironkodott Jonathan. –Remélem, azért tetszett a mai nap… a legutolsó, hülye ötletem ellenére is.
- Nagyon jól éreztem magam veled.
- Akkor örülök. Én is jól éreztem magam.
Megálltunk.
- Nath, én… -kezdtem volna, de aztán egy puha ajkat éreztem az enyémen, ami belém fojtotta a szót, és egy gyengéd, de mégis erős kezet, ami közelebb húzott Jonathan mellkasához. A testem az övének feszült, a karom pedig hamar megtalálta izmos vállát, és legnagyobb meglepetésemre a szám csókkal válaszolt az azt ért csókokra. Aztán a lehunyt szemhéjam mögött megláttam Robert alakját.
Te jó ég. Mi a fenét csinálok?
Szeretem Őt. Őt, aki elhagyott, aki miatt szenvedtem, és aki miatt valójában még most is szenvedek, de akiért mindezek ellenére kész lennék feláldozni az életem. A férfi, akit tiszta szívemből szeretek, Robert Pattinson holnap hazautazik, örökre búcsút mondva ezzel kettőnknek. Miért vagyok még mindig itt?
Egy határozott mozdulattal eltaszítottam magamtól Jonathant.
- Olivia, bocsáss meg, én… -kezdte, de közbeszóltam.
- Nem! Te bocsáss meg… Azt hittem, ez így működhet, de… Nem megy. Ő a mindenem.
Azzal hátat fordítottam, és rohanni kezdtem, otthagyva ezzel azt, akit egy percig a végzetemnek hittem, és akire most az esti szürkület fényei vetődtek a Robson Square közepén, a végtelen vancouveri égbolt alatt.