14. fejezet : Emlékezz rám!

Sziasztok!
Úgy döntöttem, nem várom meg a 10 kommentet, ugyanis -hozzászólások ide vagy oda- egy hónapja nem volt új fejezet. Azonban szeretném, ha ehhez a részhez már egy kicsit többen írnátok, hiszen nem leszünk híján az izgalmaknak, úgyhogy talán megérdemel néhány betűt attól, akinek elnyerte a tetszését (meg persze attól is, akinek nem :) ) Jó szórakozást, és még egyszer kérlek titeket, tegyetek boldoggá a megjegyzésekkel, már csak azért is, mert annál hamarabb jön a 15. fejezet! ;)

- Ezt jobb lesz, ha felveszed! –nyújtotta felém a napszemüvegemet Jonathan. Grandiózus terve előtt, miszerint ma éjszaka szórakozni fogunk, még átjöttünk hozzánk, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.
- Minek? –körülbelül úgy nézhettem rá, mint egy idiótára. –Éjjel 11 óra van!
- A paparazzik miatt. Nem lenne szerencsés, ha rólunk is készítene valaki pár közös fotót. És ezt rád nézve értettem. –felelte kényelmetlenül.
- A paparazzik… Igaz… Már nem vagyok tőlük biztonságban. –sóhajtottam. El is felejtettem, hogy többé nem lehet normális életem. Ez a néhány óra Jonathannel annyira békésnek, annyira nyugodtnak tűnt. Mellette úgy érzem magam, mintha minden a régi volna.
Az elkövetkező néhány napot végig együtt töltöttük, és ez még inkább megerősítette azt a látszatot, hogy az életem visszatért a normális kerékvágásba.
Jonathan olyan lett nekem, mint a bátyám, a lelkitársam, a legjobb barátom.
Munka előtt mindig kitalált valami programot, és ha ideje engedte, ellátogatott hozzám a Firkin & Barmaidbe is, és gyakran egészen hajnalig ott maradt. Rengeteget beszélgettünk.
Péntek volt, és éppen jólesően szundítottam, mikor is megcsörrent a telefonom. Tudtam, ki keres és eszem ágában sem volt haragudni rá, sőt, alig vártam, hogy előhozakodjon a következő programmal.
- Nath?
- Livie (így hívtuk egymást, csak ő és én)… Felkeltettelek?
- Nem baj! Hová megyünk ma? –kérdeztem lelkesen, és mintha minden csepp fáradtság elpárolgott volna a testemből.
- Nos, arra gondoltam, a „vidítsuk fel Oliviát” hadjárat ma folytatódhatna a Vidámparkban, ha van hozzá kedved.
- Tökéletes! –kiáltottam, mire a vonal túlsó végén Jonathan felnevetett.
- Találkozzunk fél 4-kor a Robson Square-n –mondta, és letette a kagylót.

*

Mire megérkeztem a megbeszélt helyre, Jonathan már ott volt. Egyik kezével bőszen integetett, míg a másikban valamilyen papírféléket szorongatott, amikről előre sejtettem, mik lehetnek.
- Ugye nem vetted meg a jegyeket? –torkolltam le gyanakvóan köszönés helyett, mire ő vigyorogva a háta mögé rejtette a pakkot. Tudtam…
- Nath! –hisztiztem, akár egy kisgyerek. –Ezt nem csinálhatod! Folyton te hívsz meg és te fizetsz mindent! Ebből elég! Legalább azt hagytad volna, hogy a sajátomat én vegyem meg!
- Livie… Én mondtam, hogy jöjjünk ide. Csak nem gondoltad, hogy elhívlak, és majd hagyom, hogy te fizess? –mosolygott rám Jonathan, valamiféle rendkívüli, csábos mosollyal, amilyet még sosem láttam az arcán. Ha az volt a célja, hogy így kenyerezzen le, hát sikerült neki.
- Ez akkor sem fair! –duzzogtam.
- Na jó –forgatta meg a szemeit. –Megnyugszol, ha megengedem, hogy vegyél nekem vattacukrot?
- Még meggondolom –nyújtottam ki rá a nyelvem. –Ha megígéred, hogy innentől nem költesz rám egy garassal sem többet!
- Még meggondolom –grimaszolt, majd futásnak eredt. –Verseny, ki ér oda elsőnek!
- Hé! –nevettem, majd utána iramodtam.
Mire beértem, ő már csípőre tett kézzel ácsorgott a bejáratnál.
- Vesztettél –közölte diadalittasan.
- Jonathan Brooke, te ma minden szabályt megszegsz! –próbáltam lesújtóan nézni rá, de megint kitört rajtam a nevetés.
–Rendben van, újabb verseny a hullámvasútig! És most nincs… -folytattam volna, de Jonathant mintha puskából lőtték volna ki, már el is tűnt a szemem elől.
- Aljas csaló vagy! –tromfoltam le megint, mikor odaértem a hullámvasúthoz.
- Inkább csak túl gyors –villantotta fel az előbbi, sármos mosolyát.
- Mintha ezzel bármit is el tudnál érni! Csaló! Becstelen, szégyentelen gazember!
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! –játszott.
Nevetéstől rázkódva ültünk fel a hullámvasútra, onnan pedig sorra az összes többi mutatványra.

Éppen az „Őrült táncról” szálltunk le, amikor Jonathan meglátott egy céllövöldét.
- Hadd lőjek neked valamit!
- Nathan, megbeszéltük, hogy…
- Kérlek –unszolt. –Szeretnék neked egy emléket, amiről soha nem felejtesz el.
- Miért gondolod, hogy valaha is elfelejtenélek? –néztem rá döbbenten.
- Senki sem tudhatja, mit hoz a jövő… Kérlek –lehelte megint, könyörgő tekintettel párosítva azt a különös, soha nem látott mosolyát. Nem tudtam neki ellenállni.
- Legyen! –bólintottam. –De te választod ki a díjat!
Miközben Jonathan a céllövöldéssel üzletelt, azt hittem, annak a nagy plüssmackónak indul neki, ami ott ücsörgött a legfelső polcon. Aztán láttam, hogy más mellett döntött, nekem pedig támadt egy ötletem.
- Én is kérnék egyet! –kiáltottam oda a lövöldés fickónak.
- 5.30 lesz –mondta, és a kezembe nyomott egy hosszú puskát. Elszántan megragadtam.
- Mit csinálsz? –nézett rám Jonathan.
- Csak hogy neked is legyen egy emléked rólam –kacsintottam rá, és lőttem.
A mackó megadóan pottyant le a megszokott helyéről.
- Ejha! Szép találat! –nevetett Jonathan.
- Hogy soha ne felejts el –nyújtottam át neki a terebélyes plüsst.
- Ez lenne a legutolsó, amit tennék –így ő. –Fordulj meg!
Amint eleget tettem a kérésének, a nyakamba akasztott valamit. Egy lánc volt, rajta egy csodaszép medállal, aminek a belsejébe fényképet lehetett illeszteni.
- Nahát! Ez gyönyörű! –néztem ámulattal a kis ékszerre.
- Azt teszel bele, akit akarsz –mondta Jonathan, miközben elindultunk, hogy leüljünk egy fa tövébe. –Most pedig szeretném, ha aláírnád nekem Miss Csinost!
- Miss Csinos? –vontam fel a szemöldököm.
- A mackó. Nem maradhatott névtelenül, valamit csak adnom kellett neki. –Nathan nagyon komolyan adta elő magát. –A hasán lévő fehér részre kérnénk az autogramot, hogyha majd híres színésznő leszel, Miss Csinos igazán trendi tetkóval büszkélkedhessen!
- Értem –nem tudtam elfojtani egy széles mosolyt. Jonathan elbűvölt a viselkedésével.
Miközben nagy gonddal a mackójára véstem néhány sort, észrevettem, hogy valamit nagyon bámul.
- Mi az? –kérdeztem.
- Felülnél velem arra? –mutatott egy óriási toronyra, amin egy hajó-szerű szerkezet pörgött ide-oda. „Titanic” –olvastam a nevét. Nagyot nyeltem.
- Csak ha itt és most esküt teszel, hogy túléljük!
- Hát persze! Ha akarod, fogom közben a kezed –ajánlkozott.
Mikor elhelyezkedtünk az ülésen, valami ránk csukódott.
- Ez azért szükséges, hogy megakadályozzuk a kizuhanás lehetőségét. –hallottam az irányító hangját.
- Remek! Meg fogunk halni! –pánikoltam, de Jonathan csak nevetett.
A mutatvány elindult. Először lassan himbálózott jobbra-balra, azt hittem, ennyi lesz az egész. Aztán hirtelen begyorsult, és 360 fokos fordulatokat tett. Sikítani kezdtem.
- Meghalunk! –vinnyogtam Jonathan fülébe, mire ő kezével átkulcsolta az enyémet. Legalább nem magányosan ér a vég.
A következő pillanatban a hajó vagy tíz másodpercre megállt a szerkezet tetején, ami annyit jelentett, hogy fejjel lefelé csüngtünk a levegőben. Éreztem, ahogy minden vér a koponyámba tódul, és elfogott a hányinger.
- Rosszul vagyok –krákogtam, mire a szorítás erősebbé vált az ujjaim körül.
- Mindjárt vége –bíztatott Jonathan, és szerencsére igaza volt. Csakhogy rajtam ez már nem segített.
Támolyogva szálltam ki a Titanic nevű rémből, miközben arra gondoltam, hogy vajon Rose és Jack is így szenvedett-e. Aztán éreztem, hogy a gyomortartalmam megállíthatatlanul közeleg felfelé.
- Nath…
- Igen?
- Azt hiszem… hányni fogok –mondtam, és már a földön tápászkodva adtam ki magamból az ebédemet. Jonathan a következő pillanatban mellettem termett, és hátrafogta a hajamat.
- Annyira sajnálom! Én mondtam, hogy üljünk fel a Titanicra! –szabadkozott bűnbánóan.
- Nem… nem baj! –így én, miközben még egy kör távozott belőlem. Igazán bájos látványt nyújthattam. –Legalább megtudtam, milyen volt Kate-nek és Leo-nak.
Azzal egy újabb kiadós adaggal gazdagítottam a Vidámpark zöld gyepét, Jonathan pedig kitartóan simította ki a hajtincseket a homlokomból.
- Sajnálom –mekegtem félholtan.
- Nehogy még te kérj itt bocsánatot! Hallod? –szúrt le.
- Nem… én… lehánytam Miss Csinos fülét –mutattam a plüssmackóra.
- Vagy úgy –mosolyodott el. –Szerintem így még csinosabb! És legalább van még valami, ami emlékeztet rád.
Felé fordultam, ő pedig gyengéden a fülem mögé tűrte a hajam.
- Jól vagy?
- Igen –feleltem, és ránéztem Jonathan fürkésző arcára. Szőke tincsei a szemébe hullottak, amely olyan különös fénnyel csillogott, hogy úgy éreztem, egyszerre akar felperzselni és kővé dermeszteni. Pontosan azzal a fénnyel, ahogyan egy szerelmes néz arra, aki a világot jelenti számára.
Megborzongtam. Itt ül velem szemben valaki, akivel jól érzem magam, aki bármikor fel tud vidítani, aki néhány nap alatt az életem részévé vált. Sőt, az egyik legfontosabb részévé. Aki úgy fest a göndör fürtjeivel, mint egy angyal, aki tehetséges és el tud képeszteni, és aki úgy néz rám, olyan melegséggel, hogy megdobban tőle a szívem.
Miért ne? –futott át az agyamon a gondolat. Miért ne lehetne Jonathan több, mint egy barát?
- Menjünk, Livie –szakította meg a merengésemet az, akin az eszem járt. –Hazakísérlek.
Már esteledett, amikor kiléptünk a Vidámpark kapuján. A lenyugvó nap bíborszínben világította meg az égen úszó bárányfelhőket. A bent történt hányós balesetem után groteszkül romantikus látványt nyújtott ez a természeti kép.
- Akarod, hogy taxival menjünk? –tette fel a kérdést Jonathan.
- Nem kell, a Robson Square közel van a Seymour Streethez. –feleltem. –Szívesen sétálnék most, olyan szép idő van. Meg aztán… nem árt egy kis friss levegő.
- Na igen –pironkodott Jonathan. –Remélem, azért tetszett a mai nap… a legutolsó, hülye ötletem ellenére is.
- Nagyon jól éreztem magam veled.
- Akkor örülök. Én is jól éreztem magam.
Megálltunk.
- Nath, én… -kezdtem volna, de aztán egy puha ajkat éreztem az enyémen, ami belém fojtotta a szót, és egy gyengéd, de mégis erős kezet, ami közelebb húzott Jonathan mellkasához. A testem az övének feszült, a karom pedig hamar megtalálta izmos vállát, és legnagyobb meglepetésemre a szám csókkal válaszolt az azt ért csókokra. Aztán a lehunyt szemhéjam mögött megláttam Robert alakját.
Te jó ég. Mi a fenét csinálok?
Szeretem Őt. Őt, aki elhagyott, aki miatt szenvedtem, és aki miatt valójában még most is szenvedek, de akiért mindezek ellenére kész lennék feláldozni az életem. A férfi, akit tiszta szívemből szeretek, Robert Pattinson holnap hazautazik, örökre búcsút mondva ezzel kettőnknek. Miért vagyok még mindig itt?
Egy határozott mozdulattal eltaszítottam magamtól Jonathant.
- Olivia, bocsáss meg, én… -kezdte, de közbeszóltam.
- Nem! Te bocsáss meg… Azt hittem, ez így működhet, de… Nem megy. Ő a mindenem.
Azzal hátat fordítottam, és rohanni kezdtem, otthagyva ezzel azt, akit egy percig a végzetemnek hittem, és akire most az esti szürkület fényei vetődtek a Robson Square közepén, a végtelen vancouveri égbolt alatt.