34. fejezet : Álom luxuskivitelben?

Sziasztok!

Újra itt vagyok, kicsit később, mint ahogy arra számítottam (és ahogy azt ígértem), de egy kész és hiperhosszú fejezettel a tarsolyomban. Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és számíthatok néhány kommentre a részetekről, hogy tudjam: még velem vagytok.

Áldott, békés Karácsonyt és boldog Újévet mindenkinek!

xoxo: lana

 

- Készen állsz? –kérdezte Rob, mikor végre megálltunk –sejtésem szerint egy ajtó előtt. Egészen idáig csak annyit érzékeltem, hogy egy lépcsőn megyünk felfelé, ő pedig óvatosan terelget a derekamnál fogva. Muszáj volt vezetnie, ugyanis semmit nem láttam: még azelőtt bekötötte a szemem egy puha, de kellőképpen sötét színű sállal, mielőtt elindultunk. Most viszont megérkeztünk az eddig nagy titokban tartott parti helyszínére, Rob pedig végre levette rólam a látásomat akadályozó anyagot, és –beigazolva az előérzetemet- kitárt egy díszes ajtót.

Sötét volt, és mozgásnak nyomát sem véltem felfedezni, de mikor átléptem a küszöböt, hirtelen világosság gyúlt.

- Meglepetés! –hallottam az egybehangzó kiáltást, és az emberek kezdtek előjönni a bútorok és falak takarásából.

Fogalmam sem volt, mennyien vannak, csak azt láttam, hogy egyre többen és többen bújnak elő, mígnem zsúfolásig betöltötték az egész helyiséget.

Ránéztem Robra, aki hatalmas mosollyal az arcán konstatálta az engem ért meglepetés sikerességét.

Nem állt szándékomban megbántani őt, hiszen rengeteget dolgozott ezen a partin, de nem igazán az örömtől, sokkal inkább a meghökkentségtől maradt tátva a szám.

Rengeteg ember jött el ma este miattam, de egyetlen ismerőst sem láttam közöttük. Azt gondoltam, talán csak kevesebb a terem befogadóképessége, mint ahányan tartózkodnak benne, és ezért nem látom rendesen a vendégek arcát.

Elnézést kértem Robtól, és elindultam, hogy megkeressem a barátaimat a tömegben.

- Chris? Jonathan? –kiabáltam, de a hangom csak egy volt a sok közül, és aligha jutott el bárkinek a tudatáig. Annyian voltak, és akkora volt a hangzavar, hogy képtelenség lett volna, ha egyáltalán a mellettem állók meghallják az óbégatásomat.

Ekkor megláttam Jonathan szőkés haját, úgy négy-ötsornyival előttem.

- Nath! –integettem buzgón, de pont abban a pillanatban indult az ellenkező irányba, így nem vett észre. Igyekeztem magam átverekedni a meghívottakon, hogy utolérjem őt, de nem volt egyszerű dolgom: két, egyenruhába bújtatott pincér nehezítette az utam, akik éppen a fejük fölé emelt ezüsttálcákon szervíroztak fel pezsgőt és szendvicsfalatkákat. Próbáltam kikerülni őket, de egy ügyetlen mozdulat következtében az egyik tálca tartalma a földön végezte. Az volt a szerencsém, hogy a pezsgőspoharak nem kristályból, hanem műanyagból voltak, de a lazackrémes és a pármai sonkás harapnivalók szanaszét gurultak, hogy aztán ügyet sem vetve rájuk mások beletapossák őket a lábuk alatt elterülő perzsaszőnyegbe.

Nem sokat törődtem az általam okozott kárral, ugyanis már így is szem elől veszítettem Jonathant.

- Nath! –kiabáltam szakadatlanul, miközben lábujjhegyre emelkedve kerestem a tekintetemmel összetéveszthetetlen, rakoncátlan hullámokban leomló üstökét, mindhiába. Esélytelennek tűnt, hogy újra sikerüljön kiszúrnom őt ebben a képtelenül nagy tömegben.

A következő pillanatban csörömpölést hallottam: valaki tósztot kívánt mondani, azonban az előttem állók miatt nem láttam az illető arcát.

- Egy kis figyelmet kérnék! –kezdte, és ekkor tisztán felismertem Jonathan hangját. Előrébb furakodtam, már amennyire ez lehetségesnek bizonyult.

- Köszöntsük most azokat, akikről ez a csodás este szól, akiket úgy gondolom, nem kell bemutatni… Hölgyeim és uraim, a parti és Hollywood legfényesebb csillagai, az igazi álompár: Kristen Stewart és Robert Pattinson!

Ekkor a tömeg kettéoszlott, mint mikor Mózes a Biblia szerint szétválasztotta a Vörös Tengert, és minden egyes pillantás rám szegeződött, aki egymagam álltam középen, totálisan lesokkolva az eseményektől.

Jonathan ott volt előttem, öltönyben, szélesen mosolyogva, mellette pedig Rob, az oldalán Kristennel. Mindannyian engem néztek, mintha várnának valamire, én azonban némán, földbe gyökerezett lábakkal bámultam vissza rájuk.

Annyira irracionálisnak tűnt ez az egész, hogy szinte fel sem fogtam, mi történik. Aztán mikor egy szempillantás múlva Kristen rám villantott egy kárörvendő mosolyt és egyre közelebb hajolt Robhoz, a lábam önkéntelenül is megmozdult.

- Ne! –kiáltottam, megpróbálva feléjük rohanni, de hátulról egy kéz elkapott és visszarántott.

A szemtanúja lehettem, hogy ez a visszataszító, kegyetlen ringyó elcsábítja a barátomat, aki élvezettel viszonozta ennek a nőszemélynek a csókját.

A szívem szúrt, a szemem pedig megtelt könnyekkel. Annyira fojtogatott a sírás, hogy nem kaptam levegőt, és csak percek kérdése volt, mikor fulladok meg. Bárhogy próbálkoztam ordítani, és bárhogy kapálóztam, egy hang sem jött ki a torkomon, az engem fogva tartó idegen kéz pedig nem engedett a szorításából.

Éreztem, hogy fogytán az erőm és mindjárt elájulok, amikor a föld elkezdett megnyílni alattam.

Kétségbeesetten próbáltam valami stabil dolog után kutatni, amiben megkapaszkodhatok, de a terem hirtelen kopár lett, és minden bútor, ami eddig a helyén állt eltűnt. Ahogy csak bírtam, felsikítottam, hátha valaki észrevesz, de a kettészakadt vendégsereg újra összeállt, és eszükbe sem jutott a segítségemre sietni. Ügyet sem vetettek az elkeseredett kiáltozásomra, sőt, egyre távolabb húzódtak.

Már nem bírtam hova lépni, az alattam elterülő, tátongó üresség egyre hatalmasabb lett, és végül teljesen bekebelezett. Éreztem, ahogyan zuhanok lefelé a semmibe, és nincs senki, aki megmenthetne. Legalább ha valamibe bele tudnék kapaszkodni… de már nem volt számomra remény.

Azt kívántam, bárcsak álmodnék! Bárcsak apa angyalként megjelenne, és kinyújtaná a láthatatlan karját, hogy elkapjon! Nem… ez nem lehet a valóság… Ez…

- Aú!

- Jól vagy, szerelmem? –kérdezte egy ismerős hang, mire felkaptam a fejem.

- Mi történik?!

A hang jóízűen felkacagott, majd éreztem, hogy egy kéz az enyém köré fonódik. Megszorítottam.

- Épp most landolunk New Yorkban –hallottam ismét a kellemes tónust, majd a hozzá tartozó ajakpár lágyan megcsókolt.

Amikor végre felfogtam, hogy hol vagyok, hálásan viszonoztam Robert csókját. A fenébe a rémálmokkal! Mondjuk, nem csoda, hogy elaludtam, hiszen egy örökkévalóságig tartó időnek tűnt, ami aközött telt el, hogy a gépünk felszállt Vancouverben, és most végre leereszkedett a JFK reptér kivilágított leszállópályájára.

- Mióta jövünk? –kérdeztem Robot, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy visszahelyezze az előtte lévő szék hátuljába a kezében szorongatott repülős magazint, de ez egy kissé nehezére esett, gondolom a leszállás következtében fellépő súrlódási erő miatt (hoppá, miket tudok!).

- 5 órája és úgy 5 perce –válaszolta.

- Isten hozta önöket New Yorkban! –hallottam a fejem fölötti hangszóróból az egyik légikisasszonyt. –Most már kikapcsolhatják biztonsági öveiket! Az American Airlines légitársaság nevében köszönöm, hogy minket választottak! Kellemes ittartózkodást kívánok!

- Hát itt volnánk! –mosolygott féloldalasan Rob, majd felém hajolt, hogy kioldja a biztonsági övem, amivel egyedül némi nehézségbe ütköztem. Nem hiába, hiszen a los angelesi kiruccanásomon kívül még nem volt szerencsém repülőn utazni.

- Izgulsz? –kérdezte, miközben levette a táskáinkat és kézen fogott, hogy átvezessen abba a csarnokba, ahol a poggyászokat adták ki.

Biztos voltam benne, hogy az általa szervezett parti fényévekkel jobb lesz, mint amilyennek megálmodtam, de ennek a kósza gondolatnak nem adtam hangot.

- Bízom benned –mosolyogtam vissza rá. –De ugye lesz időnk megnézni a nevezetességeket is?

- Hát, amennyi ruhát magaddal hoztál, szerintem akár az egész várost is bejárhatjuk! Sőt, még a környező településeket is! –tette hozzá nevetve.

Na igen. Az, hogy jóhiszeműen –és nem túl rutinos világjáró lévén- majd’ egy hétre csomagoltam, megmutatkozott a bőröndöm súlyán is. Míg Rob könnyedén lekapta a miniatűr sporttáskáját a futószalagról, addig az én nagyméretű csomagomnál csipkelődő megjegyzésekbe ütköztem.

- Már indulásnál is akartam kérdezni… mi van ebben, tégla? –mutatott vigyorogva az utazóbőröndömre.

- Nagyon vicces –nyújtottam ki rá a nyelvem. –Tudod, csak azt reméltem, hogy nem kapkodjuk el a hazautazást… még soha nem voltam New Yorkban. Szeretnék annyit látni belőle, amennyit csak lehet!

- Természetesen addig maradunk, ameddig csak szeretnél –Rob a két tenyere közé fogta az arcom és lehajolt, hogy megcsókoljon. Rögtön megbocsátottam neki az előbbi kis piszkálódását. –Most viszont béreljünk valami kocsit!

- Micsoda? Minek? –kérdeztem, mire ő értetlenül felvonta a szemöldökét. –Ugyan már, Rob! New Yorkban vagyunk, itt tudtommal szinte lehetetlen parkolóhelyet találni! Másrészt pedig, ez a város nem is igazi a sárga taxik nélkül! Menjünk egy olyannal! Kérlek –leheltem bociszemekkel, mire totálisan megadta magát.

- Ha ragaszkodsz hozzá! –Azzal kézen fogva kisétáltunk a terminálból, ő pedig leintette a reptér kijárata előtt várakozó rengeteg jármű egyikét.

A címről, amit bemondott még nem tudtam, hogy pontosan milyen létesítményhez tartozik, és Robnak esze ágában sem volt elárulni. Hogy hova is jöttünk, az csak akkor vált világossá számomra, amikor a taxi lefékezett, és megállt egy körülbelül 10 emeletnyi magas, barna épület előtt, melynek tetején a „Hotel Empire” felirat világított piros neonfénnyel.

Amint kiszálltunk, két londiner sietett felénk. Az egyik szó nélkül elvette a táskáinkat, és egy csomaghordó kocsira pakolva elvitte őket, a másik pedig ránk villantva barátságos mosolyát egy lépéssel közelebb jött.

- Miss Cassidy, Mr. Pattinson, isten hozta önöket! A nevem Tim. Kérem, kövessenek!

Amennyire szerénynek tűnt kívülről, olyan pompa fogadott bent az előcsarnokban. Hatalmas kristálycsillárok világították meg a belső teret, ahol a recepció körül kényelmes bőrülésekben lehetett várakozni, alattuk pedig az álmomban is látott drága perzsaszőnyegek terültek el. Minden arany, fekete és narancsszínű volt, az innen nyíló étterem is a hozzá tartozó bárral, mely valahogy ismerősnek tűnt a Chris által annyira imádott és bálványozott Gossip girl című sorozatból.

Sejtettem, hogy ennek a helyszínnek köze lesz a közelgő partihoz, és zavarba jöttem a ténytől, miszerint Rob ilyen impozáns helyre hozott, hogy együtt ünnepelhessünk a barátainkkal. Ezt szóvá is tettem, mielőtt elkezdtünk volna bejelentkezni.

- Liv, kicsim, mikor érem meg végre, hogy nem aggódsz azon, mennyi pénzt költök rád? A barátaink és mi is megérdemeljük, hogy remekül szórakozzunk, te pedig ennél sokkal többet érsz, de a csillagokat sajnos nem tudom lehozni az égről –felelte mosolyogva, majd kitöltötte a papírt, amit a recepciós elérakott. A „távozás napja” mezőt üresen hagyta, és ez belőlem is előcsalt egy önfeledt mosolyt.

Ezután követtük Timet, a londinert, aki elvezetett a szobánkhoz. Az egész tizedik emeleti lakosztály a miénk volt. A látvány, ami az ajtón belépve fogadott, még az előcsarnokénál is szebb volt (de a színek megegyeztek): világos nappali hatalmas ablakokkal a városra, bárszekrények mindenféle itallal megtömve (a választék talán még a Firkin & Barmaid-énél is nagyobb volt!), kényelmes, fekete bőrülések és egy csomó elektronikai berendezés. Egy kicsit a hálószobába is be lehetett látni, de amint megszabadultunk a kabátoktól és a csomagjaink is megérkeztek, azonnal felfedezőútra indultam.

Akkora franciaágy állt a szoba közepén, amekkorát még életemben nem láttam, mellé pedig egy üveg pezsgő és két kristálypohár volt bekészítve az éjjeliszekrényre. Ezután az ámulattól vezérelve átmentem oda, ami minden egyes hotelbe való látogatásom alkalmával a kedvencemmé vált: a fürdőbe.

A kád méretében most sem csalódtam – akár egy kisebb úszómedencének is beillett volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy mesebeli kastélyban járnék: drága kristályok, puha törölközők, fürdősók és illóolajok gazdag választéka, és minden csupa márvány. A legnagyobb élményt talán mégis az okozta, mikor a nappaliba visszatérve kinéztem az ablakon.

Odakint már alkonyodott, de az utcán még nyüzsgött az emberek, limuzinok és taxik kavalkádja. A nap narancssárgán világított, és utolsó sugarai a város fényeivel vegyülve megtörtek a Central Park délkeleti részén elterülő halastó tükrén, melyre az ablakunk nézett. Fantasztikus látvány volt.

- New York gyönyörű –mondtam aléltan Robnak, ahogy lerogytunk egymás mellé a kanapéra.

- Szeretnéd, hogy körbenézzünk egy kicsit? Egyébként is, van számodra egy meglepetésem –húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Sejtem, hogy megint valami zavarba ejtőre készülsz –feleltem, mire az általam annyira kedvelt grimasz még szélesebb lett. –Tiltakoznék, de tudom, hogy esélyem sincs ellened, abban viszont nagyon is benne vagyok, hogy elmenjünk várost nézni! –lelkesedtem.

- Rendben, de kizárólag csak holnap. A parti előtt bőven lesz időnk bejárni a főbb nevezetességeket, de ma már nem akarok mást, csak veled lenni és szeretkezni itt a kanapén, a fürdőben és a hálóban –lehelte Rob, miközben gyengéd csókokat hintett először az arcom, majd a nyakam és a kulcscsontom különböző pontjaira. Megborzongtam.

- És mi lesz az előszobával?

- Nem akarlak túlságosan kifárasztani… holnap hosszú napunk lesz –nyögte a között a két gomb között, amik megakadályozták, hogy a mellem láthatóvá váljon a külvilág számára… egészen mostanáig.

- Mondtam már, hogy fáradhatatlan vagyok, ha rólad van szó? –kérdeztem huncutul, majd eltoltam magamtól, hogy bezárjam az ajtót, és a „ne zavarjanak” táblával egyértelművé tegyem, hogy ez az este csak és kizárólag kettőnkről fog szólni.

*

Másnap egy kiadós reggeli után Rob –ígéretéhez híven- elvitt várost nézni.

Sétáltunk és kacsákat etettünk a Central Parkban, megnéztük a Times Square-t, a Metropolitan múzeumot, és mindennemű tiltakozásom ellenére hazafelé menet két hiperexkluzív boltba is bementünk a Broadway-n, hogy aztán egy Bvlgari karkötővel és egy iszonyú csinos fekete, pánt nélküli Valentino ruhával gazdagabban távozhassunk. Vagyis távozhassak én, ezeket ugyanis a parti miatt kaptam, bármilyen makacsul is érveltem, hogy már így is túlzás ez a felhajtás, ami körülöttem zajlik – de hiába. Rob az Rob, vele nem lehet vitázni, és ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt tűzön-vízen át megvalósítja.

A késői ebédünket a hotel éttermében fogyasztottuk, hogy a végeztével Rob azonnal elkezdhesse a parti szervezéséhez szükséges utolsó simításokat. Engem nem igazán vont be –feltehetően azért, hogy esélyem se legyen tiltakozni-, csupán a felszolgált szendvicsek és italok választékát illetően kérdezett egy-két dolgot (például, hogy van-e vegetáriánus a meghívottaim között), majd visszament egyeztetni, gondolom a főszakáccsal. Amikor elindultunk a szobánk felé, még mindig nem volt hajlandó bármit is elárulni, csak annyit mondott, hogy Chris, Brian és Jonathan gépe hamarosan leszáll.

Ó, Jonathan! Annyira bíztam benne, hogy eljön, annak ellenére, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával elég furcsán viselkedett, és alig akarta elfogadni a repülőjegyet. Csak remélni tudtam, hogy átgondolta a dolgokat, és ad egy esélyt Robnak, vagy ha nem is, hát legalább miattam megjelenik a partin. Elvégre barátok vagyunk, és tudja, mennyit jelentene nekem, ha itt lenne mellettem ma este.

- Hol fognak aludni a vendégek? –kérdeztem Robot. Ez már csak nem akkora titok, hogy ne akarná megmondani.

- Mindannyiuknak itt foglaltam szobát az Empire-ben, a gépük pedig holnap indul haza, kinek hogy –felelte. –Jut eszembe… mielőtt újra beleásnám magam a szervezkedésbe, nem akarsz belebújni az új ruhádba, hogy még a barátaink érkezése előtt büntetlenül szemügyre vehesselek? –kacsintott rám, mire kuncogva a hálószobába tipegtem, és óvatosan magamra húztam a terebélyes franciaágyon fekvő „kis feketét”.

- Na, hogy festek? –kérdeztem, miután visszatértem az összejövetelre szánt ruhában, és pördültem egyet Rob előtt, aki most felállva a kanapéról tétova mozdulatokkal felém tartott.

- Csodaszép vagy –mondta, de közben nem nézett rám; kezeivel egyre csak a nyakamban függő medált babrálta, azt, amit Jonathantől kaptam. Ettől rossz érzésem támadt, és ezt aztán csak még inkább megerősítette Rob nekem szegezett kérdése:

- Nem akarod levenni ezt a láncot? Annyira, nem is tudom… bóvli. Egyáltalán nem illik ehhez a csinos öltözékhez!

- Bóvli? –kérdeztem zavartan, de ekkor Rob egy, az újonnan kapott Bvlgari karkötőmével egyező dobozt húzott elő zakójának zsebéből, és mire felocsúdtam a meglepettségből, már ki is cserélte tartalmát az egykor a vidámparki céllövöldében szerzett olcsó, de számomra annál kedvesebb medállal.

- Mi ez? –vontam fel a szemöldököm, s közben egy falitükörhöz sétáltam, hogy aztán ismerkedni kezdjek az elém táruló látvánnyal. Igyekeztem higgadt maradni, bár egyre biztosabb voltam benne, mire megy ki a játék.

- Örülsz neki? –kérdezte Rob a hajába túrva. Felé fordultam. –Szeretném, ha ezt viselnéd ma este –nézett rám egy helyben toporogva, miközben még mindig kócos tincsei közt matatott, én pedig egyből tudtam, hogy határozottan zavarban van.

- Ó, édes –sóhajtottam, majd lesütöttem a szemem, ahogy egyszer csak átjárt a felismerés. Rob valószínűleg már régóta sejti, kinek az ajándéka a láncom, eddig viszont nem zavarta, vagy legalábbis nem akarta szóvá tenni, nehogy veszekedés legyen belőle. Most azonban, hogy Jonathan is jelen lesz az általa szervezett partin, bántaná, ha nem a tőle kapott nyakéket venném fel. Egyszerűen sértené a férfiúi büszkeségét, ha Nath kis emléktárgyát részesíteném előnyben, mert úgy érezné, ő sokkal fontosabb számomra.

- Édesem, megmondhattad volna őszintén, mi zavar téged, nem halok bele, ha egy este erejéig nem lesz rajtam a medálom –léptem oda Robhoz, majd gyengéden a nyaka köré fontam a karom. Bár nem teljesen értettem vele egyet, és kicsit rosszul esett, hogy le kell vennem a barátom ajándékát, Robert sokkal többet jelentett nekem annál, mintsem hogy ne teljesítsem a kívánságát, és őszintén reméltem, hogy Jonathan is legalább ennyire megértő lesz ebben a kérdésben.

- De ugye tudod, hogy ezt a láncot a legjobb barátomtól kaptam, így sokkal több nekem egy ócska bóvlinál? –kérdeztem óvatosan, mire ő bólintott. –És ugye azt is, hogy Nath és köztem az égvilágon semmi nincs, mert te vagy az egyetlen, akit tiszta szívemből szeretek? –néztem rá, és erre enyhén borostás arca tagadhatatlanul felderült.

Egy csókkal jelezvén, hogy ő is hasonlóképp érez pontot tettünk ennek a beszélgetésnek a végére, majd Rob lehámozta magáról a nyakára tekeredett kezeimet.

- Na jó, most menj és lazíts egy kicsit, én addig elintézek mindent, ami még hátravan a partihoz szükséges teendőkből –mondta, és egy gyengéd csókot lehelt a homlokomra. –7-re itt vagyok érted!

*

A lakosztályunk nappalijában ücsörögtem, és szórakozottan kapcsolgattam a rádióállomások között, miközben egy pohár Cosmopolitant szürcsöltem. Bár bőven találtam magamnak elfoglaltságot, még úgy sem sikerült kitöltenem a parti kezdetéig rendelkezésemre álló időt, hogy minden házilag elvégezhető szépészeti trükköt kipróbáltam, amit csak a YouTube felkínált.

A WPLJ műsorvezetője szerint 7 előtt 1 perccel, tökéletes frizurával és sminkkel, a „kis feketémben” feszítve hadakoztam egy szem fogpiszkálóra szúrt koktélcseresznyével, amikor Rob belépett az ajtón.

- Indulhatunk? –kérdezte, miközben hátulról egyszerre ölelt át és nyúlt a Hi-Fi rendszer távirányítója után, hogy kikapcsolja azt. Én –lenyelve a számban bukfencező gyümölcsöt- válaszként már fel is álltam, hogy aztán heves bólogatások közepette, Robbal az oldalamon végre elindulhassak, ki a szállodai szobánk ajtaján, át egyenesen a még mindig titokban tartott helyszínre. Szívből reméltem, hogy az odáig vezető utat már nem övezi majd semmiféle misztérium, és az álmomban látott kendőre sem lesz szükség, hogy eltakarja előlem a külvilágot. Bár a gyomrom azért liftezett kissé az izgalomtól, már mindennél jobban vágytam arra, hogy megismerhessem Rob barátait, és magamhoz ölelhessem az enyémeket, köztük Jonathant, feltéve, hogy itt lesz ma este.

Amikor –szerencsére a látásomat korlátozó sál nélkül- beszálltunk a liftbe, szent meggyőződésem volt, hogy lefelé megyünk majd, talán pont abba a bárba, amit az első nap kipécéztem. De úgy látszik, volt még feljebb is a tizedik emeleti lakosztályunknál, ugyanis határozottan az ellenkező irányba indultunk meg a hotel színeihez hűen arany-fekete-narancssárga felvonóval.

- Remélem, minden tetszeni fog! –mondta Rob, és egy utolsó csókot nyomott az ajkamra, mielőtt az ajtók szétnyíltak. Aztán kiléptünk az Empire félhomályba burkolt, fedett tetőterébe, ahol a háttérzene, a beszélgetések moraja és a pohárcsörömpölés mintha egy pillanatra megszűnt volna, ahogy az emberek konstatálták az érkezésünket. Jó néhány szempár szegeződött ránk, de szerencsére közel sem láttam annyi vendéget, amennyi az álmomban megjelent, azonban az örömük hasonlóan kitörő volt. Tapsolni és ujjongani kezdtek, aztán egy szempillantás alatt rohamoztak meg minket – elsőként Christiana, aki két koktélos poharat szorongatva ugrott a nyakamba, és feltehetőleg már jópár italt elfogyasztott.

- Helló drágám! –üdvözölt túláradó lelkesedéssel, majd a kezembe nyomta az egyik alkoholos frissítőt. –Nesze, egy Margarita… Csúcs a buli! –sikkantotta, ezt már Rob fülébe, azzal tovább is állt, hogy táncolni kezdjen a hangszórókból felcsendülő zenére Brian nyakába csimpaszkodva, aki egy visszafogott integetéssel le is tudta a köszöntésemet. Ekkor Rob átkarolta a derekamat, és egy kisebb társaság elé vezetett.

- Liv, szeretném, ha megismernéd a barátaimat! Ők itt Kellan, Nikki, Ashley és Jackson –mutatott egyenként az egybegyűltekre, én pedig egyből felismertem az Alkonyat színészeit.

- Szia Liv! –üdvözöltek mosolyogva, szinte egybehangzóan, majd Nikki és Ashley is egyszerre léptek oda hozzám, hogy puszit nyomjanak az arcomra.

- Nikki volt az, akinek köszönhetően nyilvánosságra kerültek a dalaim –kezdte a mesélést Rob a feltűnően gyönyörű, a filmmel ellentétben most barna hajú lányra pillantva, aki egy hangtalan nevetéssel kísért legyintéssel átsiklott az őt dicsérő kijelentés felett, mondván, ez semmiség.

- Sokkal csinosabb vagy, mint ahogy azt Rob sztorizgatásai alapján képzeltem, pedig ódákat zengett rólad –váltott témát kedélyesen Kellan, miközben alaposan végigmért, Rob pedig játékosan beleboxolt egyet a vállába. Jackson jókedvűen figyelte a jelenetet, majd biccentett egyet, ahogy összetalálkozott a tekintetünk.

- Gyere, van itt még valaki, akinek mindenféleképpen be szeretnélek mutatni! –nyúlt a kezem után Rob, de ekkor egy kicsit távolabb megláttam Jonathant, amint egyedül ácsorgott a sárga fényárban úszó bárpultnak háttal.

- Csak egy pillanat –feleltem, és már el is indultam Nath felé, aki felváltva fixírozta a szürkés járólapokat, és a fejünk fölött húzódó üvegtetőt.

- Hát eljöttél! –kiáltottam boldogan, miközben szorosan magamhoz öleltem őt. –Annyira reméltem, hogy így lesz… Köszönöm! Iszol valamit? –buzgólkodtam, látva, hogy nincs pohara, de ő csak szótlanul megrázta a fejét.

- Szép nyaklánc –bökött a Robtól kapott Bvlgari ékszer felé, és én azonnal tudtam, mire céloz.

- Nath, ez csak… -kezdtem, de félbeszakított.

- Ne, hagyd… Nem kell magyarázkodnod! Ez az este azért van, hogy szórakozzunk… ne rontsuk el –vizslatott a szemébe lógó tincsei mögül, s közben néha-néha egy kicsit távolabbra fókuszált. A pillantása összetalálkozott Robertével, aki egy férfival folytatott diskurzus közben a háttérből figyelt minket.

Mielőtt még bármit reagálhattam volna, egy fotós termett előttünk.

- Szabad egy képet?

- Persze –felelte Jonathan, és átkarolva a vállamat a kamerába mosolygott, én azonban félreugrottam.

Először azt hittem, nem látok jól. Aztán az ereimben egy szempillantás alatt hűlt meg a vér, amint az előttem álló, kócos hajú és meglehetősen szemtelen ábrázatú fickóban felismertem az első szerelmemet.

- Eric? –kérdeztem döbbenten, mire a fotós passot viselő alak arcára is ráfagyott a grimasz.

- Nahát, Olivia –nézett végig rajtam elismerően, ami –bevallom- zavarba hozott. –Nem hittem volna, hogy egy ilyen jellegű partin látlak viszont. –A hangja úgy csengett, mintha elképzelhetetlennek tartaná, hogy én bármikor is részt vehetnék ilyen nívós eseményen, mint mondjuk egy világsztár által adott estély.

- Nos –köszörültem meg a torkom. –Ezt a partit a párom szervezte, hogy megismerhessük egymás barátait. Mellesleg én sem hittem volna, hogy valaha újra találkozunk –néztem mélyen Eric Webley világoskék szemébe. Bár az arcizmai összerándultak, pislogás nélkül állta a tekintetemet. Eközben Jonathan zavartan toporogva próbálta meg feldolgozni a jelenetet.

- Minden rendben, kicsim? –lépett oda hozzám Rob is, így mostmár egyszerre három férfi pillantásainak kereszttüzében találtam magam. Pont annak a hároménak, akik az életemben valamikor is fontos szerepet játszottak, és akik egymást is ugyanolyan kíváncsian és felsőbbrendűen méregették. És mikor azt hittem, ennél kínosabb már nem is lehetne, az élet valahogy ismét az ellenkezőjét igazolta, mikor a liftajtó szétnyílt, a levegő pedig hirtelen megfagyott.

- Helló mindenki! Remélem, nem késtem el nagyon! –hallottam meg a kiáltást, de a lábam csak akkor gyökerezett igazán a földbe, amikor a hang tulajdonosa valami ördögi vigyorral az arcán, vészjóslóan villogó tekintetét az enyémbe fúrva megindult, egyenesen felénk.

A JFK repülőtér:

http://i50.tinypic.com/okdjc6.jpg

Az Empire:

 http://i50.tinypic.com/w0kokw.jpg

Az előcsarnok:

http://i49.tinypic.com/2ebx4ro.jpg

A bár:

http://i49.tinypic.com/33ue647.jpg

Olivia és Rob lakosztálya:

http://i47.tinypic.com/v8d5c4.jpg

A háló:

http://i46.tinypic.com/2qao8x3.jpg

A fürdő:

http://i45.tinypic.com/mr8pdg.jpg

Olivia ruhája és a karkötő:

http://i46.tinypic.com/qnwmdv.jpg

A Bvlgari nyaklánc:

http://i50.tinypic.com/69p8qb.jpg

Eric Webley:

 http://i48.tinypic.com/24eq1si.jpg

 

Újra itt!

Hát, sziasztok!
Több, mint fél éves hallgatás után most végre megtöröm a csendet.
Nem tudom, hányan vagytok, akik még néha-néha visszanéznek a blogra az új rész reményében, vagy kik azok az olvasók, akik -sajnos nem alaptalanul- felhagytak az érdeklődéssel, és már nem követik Olivia, Rob és Jonathan életét. Való igaz, hogy az én lelkesedésem is alábbhagyott az elmúlt hónapokban, nem jött az ihlet, de legfőképpen időhiány miatt nem tudtam a fejezetekkel foglalkozni - azonban ma beleolvastam az eddig megírt részekbe, és jelentem, inspirálódtam! Ma este biztos, hogy belevetem magam a 34. fejezetbe, ami 60-70% körül áll, a felépültség tekintetében. Nem ígérem, hogy ma befejezem, de megpróbálok minél hamarabb végezni vele, hiszen ilyen hosszú némaság után szeretnék végre visszakerülni a körforgásba, és a bloggerek izgalmakkal teli életébe! :) Keep it up!

xoxo: lana 

Ajándék - Nektek!

Sziasztok!
Tudom, az ígéretemmel ellentétben nem sikerült (most sem) hamar hoznom a frisst, és ez a bejegyzés sem az új fejezetről fog szólni, egyelőre. Akadt némi nehézség most az életemben, amikkel meg kell küzdenem, és amikor van ihlet, időm nincs, amikor van időm, akkor pedig ihletem nincs. Ördögi kör. A 34. fejezet jelen pillanatban úgy 50%-nál tart, de igyekszem minél hamarabb befejezni, amint lesz rá lehetőségem. Addig is szeretnék valami kis különlegességgel kedveskedni, ami egyenesen Vancouverből érkezett, és kifejezetten Nektek készült!

Na ki tudja, hogy mi ez, és melyik fejezetben esett róla szó?
A megoldásokat kommentben várom, a helyes megfejtés pedig az új fejezettel érkezik!

xoxo,
Lana

33. fejezet : A meghívás

Sziasztok!
Hát, íme az, amivel olyan sokáig várattalak Benneteket: a 33. rész! Szerettem volna még a délelőtt folyamán felrakni, hogy aki teheti, hamar elolvashassa.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és számíthatok egy-két véleményre is!
xoxo, lana

/And it's been a week
And it's been a week too long
There are several things that I've been doing wrong.../

Próbáltunk feltűnésmentesen végighajtani, majd kiszállni az autóból a Christianával közös albérletünk utcájában, ami majdhogynem sikerült is volna, ha az utolsó pillanatban nem talál meg bennünket egy paparazzi. Szerencsére csak a Salt Lake City-ben töltött hosszú hétvégénkről szeretett volna hallani némi információt, s bár fogalmunk sem volt arról, honnan tudott az úticélról, néhány kérdés megválaszolása, és a minket pásztázó fényképezőgép vakujának villanása után visszavonultunk a lakásba, hogy elintézzük, amiért idejöttünk.
Úgy volt, hogy a Helennel töltött, rögtönzött kis vakáció után –ami összességében nem is sikerülhetett volna jobban- azonnal New Yorkba utazunk, azonban szerettem volna, hogy a barátaim is ott legyenek a Rob által megálmodott partin. Ragaszkodtam hozzá, hogy személyesen adhassak át mindannyiuknak egy-egy repülőjegyet a „Nagy Almába”, így kerültünk most ide, Vancouverbe.
Szerencsére Christ és a barátját, Briant is egyaránt a bérelt lakásunk nappalijában találtuk, amint pattogatott kukoricát rágcsálva meredtek a tv-képernyőre.
- Csak nem Csillagok Háborúja-maratont tartotok? –kérdezte Rob, és már le is huppant az ágyként is használatos kanapéra Brian mellé, hogy megvitassák az éppen aktuális epizód végkimenetelét.
- Úgy látom, egymásra találtak –böktem oldalba barátnőmet, aki időközben felállt, hogy eltakarítsa a konyhában keletkezett romokat.
- Ja, Brian imádja ezt az izét… kinyitnád az ablakot? –kérte Chris, és ekkor tűnt fel számomra a helyiségben terjengő, fullasztóan égett szag.
- Ne kérdezd –emelte fel védekezően a karját. –Palacsintát sütöttünk. Egyébként, mit kerestek itt? Ha jól vettem ki a legutóbbi hívásodból, most New Yorkban kéne lennetek valami hiperexkluzív partin.
- Egy baráti összejövetelen –helyesbítettem, lenyelve a palacsintás incidens miatt kitörni készülő nevetésemet. –Amire szeretném, ha eljönnétek ti is, Brian és te. Nem mondhatsz nemet! –kérleltem.
- Meg vagy te huzatva, drágám? –pislogott kerekre tágult szemekkel Chris. –New York és egy puccos buli Hollywood krémjével? Hogy a viharba mondana erre bárki is nemet? Ott a helyünk! –sikkantotta izgatottan. –De ugye a repjegyet a pasid állja?
- Erre is gondoltam! -lengettem meg a visszaigazolást rejtő borítékot a szeme előtt. –Sajnos, csak másodosztály, de remélem, megteszi. Benne van a cím is. Rob intézte, nekem fogalmam sincs arról, hová kell majd jönnötök… meglepetés lesz.
- Király! –Barátnőmmel madarat lehetett volna fogatni, mikor a kezébe kapta a pakkot, és kirohant, hogy elújságolja Briannek a hírt.
- Akkor számítunk rátok! –kacsintottam, miközben magam mellé tereltem a filmtől és a Briannel való beszélgetéstől totálisan átszellemült Robertet.
- Kösz, Liv! És neked is köszi, Rob! –hálálkodott Chris. –De ne mondjátok, hogy máris mentek!
- Mi egy nappal előbb érkezünk New Yorkba, hogy elkezdhessük az előkészületeket… -feleltem. -Előtte azonban még van egy kis elintéznivalóm. Van még egy jegy, amit át kell adnom valakinek.

*

- Sietek vissza! –nyomtam egy csókot Rob arcára, amikor megálltunk a 4. Sugárút és a Fir Street sarkán. Ő zavartan méregetve az elé táruló épületet biztosított afelől, hogy megvár, azonban a gesztusaiból ítélve nem túlzottan lelkesedett érte, hogy épp felmenni készülök annak az illetőnek a lakására, akinek át szeretném adni az utolsó, New Yorkba szóló repülőjegyet.
A lelke mélyén még mindig féltékeny volt, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt az érzéseimmel, és nem is kérdőjelezte meg azokat.
- Igen? –hallottam az ismerős hangot, ahogy megnyomtam a névhez tartozó kapucsengőt.
- Szia, Olivia vagyok… felmehetnék egy percre? –kérdeztem, de nem kaptam választ – csupán az ajtó jelezte hangos berregéssel, hogy nyitva áll előttem.
Ahogy beléptem az enyhén dohos, de a miénkkel ellentétben kevésbé omladozó vakolatú lépcsőházba, eszembe jutott a legutóbbi, s egyben a legelső látogatásom. Az állapotomat tekintve nem voltam sem vidám, sem éppen józan, és –legtisztább emlékeim szerint- valahogy négykézláb vonszoltam fel magam Nath ajtajáig, ahol egy jó darabig vártam rá – most viszont még csak el sem jutottam a megfelelő emeletig, amikor Jonathan szélvészként száguldott felém a lépcsőn, és önfeledt, gyermeki kacajt produkálva a karjába kapott.
- Hát nem mentél el! –kiáltotta, és háromszor megpörgetett a levegőben, miközben szinte megfojtott az ölelésével.
- Jaj… Nath, én is örülök neked, csak… tegyél le! Összeroppantod a derekamat! –nyögtem, majd miután újra a lábam alatt éreztem a talajt, viszonoztam az előbbi ölelést.
- Miért nem szóltál, hogy maradsz? –kérdezte Jonathan, miközben beinvitált a lakásába. A hangjában felfedeztem némi sértődöttséget, de inkább meglepettnek és aggodalmasnak tűnt.
- Nos… ami azt illeti, valójában elmentem, mondjuk úgy, egy rövidebb vakációra… de nem egyedül –feleltem, mire már az arcán is tisztán kivehetők voltak a döbbenet jelei.
- Csak nem…?
- De… de, igen. –Mosolyt erőltettem az arcomra. Tudtam, hogy Jonathan mire gondol, azt azonban nem, hogy örül-e ennek a hírnek, vagy sem.
- És…?
- Hát, egyelőre nem beszéltünk arról, mi lesz a… jövőben. –Próbáltam keresni a helyénvaló kifejezést. Annyira szerettem volna, hogy ez legyen a megfelelő szó, hiszen minden vágyam volt megalapozni Robbal a közös életünket, de nem tudtam, mit vált ki Nath-ből, hogy újra együtt vagyunk. Nem akartam megbántani őt.
–Még nincsenek konkrét terveink. Szeretnénk egy kicsit jobban megismerni a másikat, főleg ami a családjainkat és a barátokat illeti.
- Ez egy igen remek ötlet. Örülök, hogy… boldog vagy –felelte Nath. Láttam rajta, hogy őszintén gondolja, amit mond, ugyanakkor majd’ megszakadt a szíve.
- Köszönöm.
Ezután fél percig bámultuk egymást néma csendben és zavartan toporogva, mikor Jonathan egyszer csak felvonta a szemöldökét.
- Na és… minek köszönhetem a látogatásod? –kérdezte. –Gondolom, nem csak úgy beugrottál, közölni, hogy még nem mész el, meg hogy az életed sínen van… mert hát, az nem igazán a te stílusod.
Ez fájt.
- Nos… hű, ez kedves. –Reméltem, hogy kellőképpen érződik a hangomon az elszenvedett sérelmem. –Voltaképpen, de, szerettem volna, hogy tudd, mi van velem. Mint a barátod, ezt kötelességemnek éreztem. És csak hogy emlékeztesselek, eddig is mindenről beszámoltam… előbb vagy utóbb.
Nath keserűen felciccegett, és tudtam, nem hiába. Egy kicsit azért jogos volt az engem ért vád, de ettől még igenis rosszul esett. Lesütöttem a szemem.
- Livie, még… vissza kell mennem az Akadémiára valamiért, úgyhogy bökd ki végre, hogy miért vagy itt –sürgetett.
Hazudik. Tudtam, hogy hazudik, hiszen hétfőnként csak kéthetente járt be dolgozni a színiiskolába, a beiratkozás pedig az előző héten volt, másrészt, az arckifejezése is elárulta. Nagyon ügyesen ki tudtam szűrni, hogy ki mikor blöfföl és mikor nem, és Jonathan határozottan nem mondott igazat. Csak kellett neki valami indok, hogy lerázhasson, bár nem igazán értettem, miért. Mindenesetre elhatároztam, hogy nem teszem szóvá a csúfondáros lebukását.
- Nem teljesen világos, miért vagy velem ilyen goromba, de mindegy is. Csak ezt szerettem volna átadni. –Elővettem a kabátomból a borítékot, és felé nyújtottam. Ő –vonakodva bár, de kivette a kezemből.
- Mi ez?
- Egy repülőjegy… New Yorkba –feleltem, mire kigúvadtak a szemei.
- New Yorkba…? És… milyen alapon adod ezt nekem? –kérdezte szkeptikusan.
- Szóval –kezdtem, –Rob egy partit rendez a tiszteletemre, amire szeretném, ha te is eljönnél. –Láttam, hogy Nath arckifejezése semmi jót nem ígér.
- Olivia… nem hiszem, hogy okos ötlet lenne, ha Rob és én…
- Ne! Mielőtt… mielőtt bármit is mondanál… vagy gondolnál, ez a parti rólam szól. Nem Robról, és még csak nem is magunkat ünnepeltetjük –magyaráztam. –Azért van, hogy a barátaink összejöhessenek… és hát, hogy megismerjem Rob barátait és ő az enyémeket, de nem kell vele jópofiznod, ha nem akarsz! Sőt, nem is kell vele még csak beszélned sem! –Mostmár leesett a tantusz. Nem velem van baja Jonathannek, hanem Roberttel. Örül a boldogságomnak, de még mindig nem tette túl magát azon, ahogy a legutóbb Rob bánt velem. Nem bízott benne, és ez érthető, hiszen szeretett.
- Nem fogok könyörögni, úgy döntesz, ahogy akarsz, de boldoggá tennél, ha ott lennél –néztem rá, mire elkapta a tekintetét.
- Nem tudom, Livie… nem tudom.
- Csak gyere el, oké? Ha mást nem, legalább miattam –mondtam, majd megpusziltam az arcát, és magára hagytam a konyhában.
A lépcsőházban lefelé menet vegyes érzések kavarogtak bennem Jonathannel kapcsolatban. Csak remélni tudtam, hogy találkozom vele New Yorkban, de a Roberthez fűződő negatív ellenérzései tekintetében erre sajnos igen kevés esélyt láttam.
De nem csupán emiatt volt kellemetlen a találkozásunk. Bántott, ahogyan viselkedett velem, és fel nem foghattam, miért, hiszen láthatólag boldog volt, hogy én is az vagyok. Ez nyilvánvaló, hiszen egy barát örül, ha a másiknak összejön valami, nem igaz? Csak hát, olyan furcsa volt… mintha neheztelne rám.
Tudom, sok hülyeséget csináltam már, de számtalanszor tisztáztuk, hogy ő és én csak barátok lehetünk, semmi több. Őszintén hittem benne, hogy nem valami ilyesmi áll a háttérben, mert azt nem élném túl, ha még egyszer fájdalmat kellene okoznom valakinek, pláne, ha Jonathanről van szó.
Amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, Rob megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Végre! Azt hittem, már sosem jössz! –Azzal nyomott egy sietős csókot az ajkamra. –Hogy ment?
- Nehezebben, mint gondoltam –leheltem az ablakból visszanézve a sarki épületre, majd hangos fékcsikorgás kíséretében elhajtottunk.

Holnap jön, JÖN, JÖN!!!

Sziasztok!
Először is, boldog új évet kívánok! Másodszor, őszintén sajnálom, hogy a tervem ellenére nem sikerült Karácsonyra elhoznom Nektek a 33. részt. Nem szeretnék magyarázkodni, de az életem egy kissé felfordult mostanság, ráadásul egészen idáig a vizsgákkal is foglalatoskodnom kellett. Még hátravan egy, de szerencsére az elmúlt napokban akadt egy szusszanásnyi időm, amit a fejezetre fordíthattam. Most csak azért ugrottam fel, hogy ezt leírjam, és tudassam Veletek, hogy az új rész HOLNAP érkezik! Ezt mostmár garantálom. Addig is olvassátok el a lejebb található előzetest, hogy izgulhassatok, ha egyáltalán még olvastok...:) Tényleg sajnálom, hogy nem tudtam annyi időt szánni a történetre, amennyit szerettem volna, de a mai nap már el is kezdtem dolgozni a 34. fejezeten, hogy behozzam a lemaradásom. Addig is, egy dolgot kérnék Tőletek: Nyomjatok egyet a tetszik-nem tetszik gombok bármelyikére, hogy tudjam, itt vagytok-e még!
Köszönöm a türelmet, a kitartást, és az eddigi szeretetet!
xoxo, lana