Sziasztok, csajszik!Meghoztam a várva-várt részt. Nem mondok semmit, olvassátok el és kommenteljetek!
Szeretném jelezni, hogy munka és koncertezés miatt a 31. fejezet előreláthatóan igencsak csúszni fog, de megteszek minden tőlem telhetőt. Tartsatok velem továbbra is!
Köszönöm az immáron 41 követőt, illetve az egyre több visszatérő olvasót! Ne felejtsetek el csatlakozni a facebook-oldalhoz, ahol a következő friss időpontjain kívül más hasznos információkat is kaphattok!
xoxo, Lana
- Nem bírtam ki… nem bírtam –hallottam a halk zihálást, amint a puha, de annál követelőzőbb ajkak elszakadtak az enyémektől, és a tudatomat elborító ködfelhő végre elszállt a fejem felől. Azonban az még nem kevés időbe telt, hogy feldolgozzam az elmúlt pár másodperc –de az is lehet, hogy hosszú percek- történéseit, és felfogjam, hogy az imént vadul csókoló, tökéletes ívű ajkak, és a rám meredő, szintén tökéletes szempár kihez tartoznak.
- Te, itt… -kezdtem megbabonázva, de aztán észhez tértem. –Akarom mondani… mégis mit keresel itt? Hogy merészeled ezt, azok után, ahogy a legutóbb viselkedtél velem? –szegeztem a kérdést a hibátlan testrészeket birtokló, de annál zavarodottabb személynek az ajtóban, aki szokásához híven most is a hajával babrált.
- Engedd, hogy megmagyarázzam –szuggerált szürkéskék tekintetével, aminek -csak úgy, mint minden egyes alkalommal- most sem maradt el a hatása. –Bejöhetek?
Bágyadtan néztem farkasszemet az engem vizslató szempárral, az „igen” és a „nem, mert éppen kétszemélyes búcsúbulit tartunk a tiszteletemre Chrissel” válaszok között vacillálva, amikor az emlegetett szamár pont feltűnt mellettünk.
- Na neee… –nyújtotta el az utolsó szót. –Vagyis hali… Mi a szösz!? Úgy látom, ebből nem lesz filmezés, nem igaz, Liv?
- Hát… -mekegtem, pillantásommal barátnőm és az ajtóban álló személy között ingázva, de a tanácstalan egy helyben ácsorgást természetesen megszakította Christiana közbenjárása.
- Oké, Brian úgyis moziba akart menni. Majd csörögj, ha van valami, és ebbe beletartozik az is, ha a fejedbe veszed, hogy világgá mész. Na sziasztok! –trillázta barátnőm, azzal már el is tűnt a lépcsőházban.
Képtelen voltam egy hangot is szólni, és nem tudtam, hogy ez azért van-e, mert a döbbenet, az öröm, az értetlenség és más egyéb érzelmek színes palettája kavarog bennem, vagy mert egész egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy az illető, akire tétován, de mindenekelőtt felettébb bárgyú arckifejezéssel bámulok még mindig a bejárati ajtóban, az Robert Pattinson.
- Nos, akkor bejöhetek? –kérdezte ismét, még egyszer végigsimítva madárfészek-szerű haján. –Úgy látom, egyedül maradtunk.
- Csak tessék –feleltem, és odébbálltam, hogy beengedjem őt. –Hozhatok esetleg valamit?
- Nem, Liv, csak ülj le, kérlek, és hagyd ezt az idióta formaiságot… Csak hallgass végig! Engedd, hogy megmagyarázzam! –így Rob.
- És egész pontosan mit akarsz megmagyarázni? Hiszen annyira egyértelmű… De megértelek. Egyébként nekem nem tartozol…
- Ez nem az, aminek látszik! Kristen és én nem járunk! –szakított félbe, mire felkaptam a fejem.
- Hogyan? –Már megint valami ócska trükk a bulvárlapok eladási példányszámainak növelése érdekében, vagy valamelyikük ügynökének az ötletére?
- Soha nem akartam tőle semmit, és ennek jelét is mutattam. Csupán Kristen hitte azt mindig, hogy van köztünk valami, és úgy is viselkedett, rövid pórázon tartott… Azt nem tagadom, hogy hozzá fordultam, amikor felejteni akartam, de minden próbálkozás ellenére sem sikerült kivernem téged a fejemből.
- Lefeküdtetek? –néztem Robra kerekre tágult szemekkel, mire ő heves tiltakozásba kezdett.
- Nem, soha! Nem tudtam megtenni. Egyszerűen csak ő volt az, aki rögtön mellettem termett, amikor összeomlottam, és amikor társaságra volt szükségem, de a végén már képtelen voltam elüldözni magam mellől. A sajtótájékoztatón is minden lépésemet, minden mozdulatomat figyelte, nem akartalak kitenni egyáltalán semmiféle kockázatnak, mondjuk, hogy ismét címlapokra kerülsz… Pedig olyan boldog voltam, amikor megláttalak, a bennem lévő tüske ellenére is. Nem is tudod, mennyit jelent az, hogy utánam jöttél, hiszen így legalább tudom, hogy nincs minden veszve. –hadarta egy szuszra. Furcsán néztem rá.
- És mi lett volna, ha nem kereslek meg, pedig veled akarok lenni? Vagy ami még rosszabb, ha nem találkozunk? Továbbléptél volna, annyiban hagyva a dolgokat, meg sem próbálva utánajárni, hogy vajon mit érzek? Hogy megbántam, amit tettem, és te vagy az egyetlen, akivel le tudnám élni az életem?
- Nem, az biztos, hogy nem adtam volna fel egykönnyen, de gondolj csak bele… Te mit tennél, ha az, akit szeretsz bevallja, hogy belegabalyodott valaki másba, ráadásul minden úgy alakul, hogy azt hiszed, számodra már nincs esély? –kérdezte meggyötört hangon Rob, majd egy kisebb szünetet tartva félve, mélyen a szemembe nézett. –Miatta… emiatt a Jonathan miatt mondtad le az esküvőt?
Most rajtam volt a sor, hogy tiltakozzak.
- Bűntudatom volt amiatt, amit veled tettem, és ez a mai napig nem hagy nyugodni, pedig Nath és én csak barátok vagyunk! –feleltem. –De a legfőbb ok, hogy megijedtem… Még csak akkor szoktam meg Vancouvert, akkor kezdtem igazán az otthonomnak érezni, és egyáltalán… túl korainak tartottam, hogy férjhez menjek. Még be sem töltöttem a húszat, Rob! Alig voltunk együtt, nem ismerjük egymás családját, sőt, én még csak a barátaidat sem! Az a gondolat, hogy ilyen hamar fejest ugorjak egy házasságba megrémített.
- Igazad van –sóhajtotta. –Sajnálom, hogy így lerohantalak ezzel, csak… annyira boldog voltam! Szerettem volna úgy végre, igazán tartozni valakihez, akihez hazamehetek a közös otthonunkba, és egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ez a valaki te magad vagy.
- Nekem nem kell hozzá papír, hogy azt érezzem, hozzád tartozom –suttogtam a padlóra bámulva, mikor is Rob megfogta a kezem.
- Mit szólnál ahhoz, ha elölről kezdenénk mindent? Gyűrűk és papírok nélkül… Rendeznénk egy partit, ahol találkozhatnál a barátaimmal, aztán elvinnélek hozzánk, Londonba, hogy megismerd a szüleim, és te is bemutathatnád édesanyád! Persze, csak ha te is akarod… Ha hajlandó vagy tiszta lappal indítani.
- Semmit sem szeretnék ennél jobban! –leheltem, majd hagytam, hogy az ajkaim engedelmesen elnyíljanak Rob csókja alatt, és magával ragadjon a vágy.
Hosszú-hosszú időbe telt, míg felfogtam, hogy mindez valóban megtörténik. Tegnap még magatehetetlenül, a visszautasítás súlyától görnyedten zokogtam az ágyamon, és eszembe sem jutott, hogy Rob váratlanul besétál majd az ajtómon. Igaz, már megszokhattam volna, hogy a dolgok az életemben szürreálisan hirtelen sebességgel képesek megváltozni, de ez akkor is annyira álomszerű volt.
- Csípj meg –kérleltem Robot, aki most az orrom hegyére lehelt apró csókokat. –Csípj meg, hogy tudjam, nem csak álmodom!
- Ez a valóság, Liv –felelte, miközben óvatosan megszabadított a copfomat összetartó hajgumitól, és ujjaival szétzilálta a tincseimet. –Itt vagyok, és mostmár itt is maradok örökre. –Azzal mondandója megpecsételése végett további csókokat hintett az arcom és a nyakam egyes pontjaira. Megborzongtam.
- Érzed ezt? Érzed, miként száguld a vér egyenesen az arcodba, ahogy elpirulsz, mikor végigsimítok a kulcscsontodon? Érzed, hogy dobog a szívem? –kérdezte, kezem a mellkasára téve. –Nem álmodsz, Liv.
Több sem kellett, hogy Rob felsőtestén kalandozó kezem megtalálja ingének gombsorát, és egy szempillantás alatt megszabadítsam őt a ruhadarabtól. Nem akartam kapkodni, de a szenvedély és a kínzó szomjúság olyannyira eluralkodtak rajtam, hogy azonnal magamban akartam tudni őt. Nem csoda, hiszen a napját sem tudom, mikor érintettem meg utoljára, és a vágyakozás, melyet egész lénye iránt éreztem rettenetesen gyötört.
Úgy látszik, Rob is hasonlóan viszonyulhatott hozzám, ugyanis a felsőm a következő pillanatban már a nappali padlóján hevert, majd újabb és újabb ruhadarabok repültek a lakás különböző pontjai felé, ahogy haladtunk egyre beljebb a hálószobámba, és végül meztelenül, hevesen sóhajtozva rádőltünk az ágyra.
- Annyira hiányoztál –suttogtam, miközben kisimítottam egy kósza hajtincset Rob homlokából.
- Nincsenek rá szavak, hogy te nekem mennyire –így ő, még szorosabbra fonva karját körülöttem, mintha attól félne, hogy egyszer csak kibújok az öleléséből, de ez a veszély sem most, sem az elkövetkezendő percekben nem fenyegetett.
- Szeretlek –súgtuk szinte egyszerre, majd egy érzéki, minden gondolatunkat és érzésünket leleplező csókot követően, kínzó hosszúságú idő után végre egymásba forrtunk.
Rob egyszer vad és gyors, másszor apró és óvatoskodó lökései őrült tempóban sodortak a beteljesülés felé. Megállás nélkül csókoltam, harapdáltam, és cirógattam a nyelvemmel az ajkait, miközben a kezeim sűrű, kócos hajtincseit és széles vállát szántották. Az utolsó impulzust a végkifejlet felé a Rob torkából felszakadó hangos, kéjes sóhaj adta meg, majd néhány másodpercre rá belőlem is hasonló hangok törtek elő, s végül egymásba kapaszkodva, egyszerre söpörtek végig rajtunk a gyönyör rég nem érzett hullámai.
- Hűha –adtam a tudtára elégedettségemet, amint a szavakkal leírhatatlan együttlét után Rob szabálytalan ritmusban pihegő mellkasához simultam. –Azt hittem, annál már semmi sem lehet csodálatosabb, mint mikor ott, az ajtóban állva megcsókoltál, de úgy tűnik, tévedtem.
- Én tudok valamit, ami még ezt is felülmúlja –könyökölt felém Rob. –Te, Olivia. A legjobb dolog, ami valaha megtörtént velem az életemben te vagy –nézett mélyen a szemembe, miközben ujjaival az arcélemet simogatta. –Tudod, volt idő, amikor minden nap hálát adtam a sorsnak, hogy találkoztam veled, aztán csak átkoztam azokat a perceket, amiket nélküled töltöttem el. De ez soha többé nem fog megtörténni!… Egyébként, ha már itt tartunk, mi ez a bőrönd? –nézett értetlenül az ágyról a földre száműzött utazótáskámra. A heves ölelkezésben nyilván nem foglalkozott vele, hogy mit is rak arrébb.
- Mikor jöttél, éppen költözni készültem… vissza, Salt Lake City-be, az anyámhoz. Úgy éreztem, itt, Vancouverben már kimerítettem a lehetőségeim tárházát, meg aztán, túl sok volt a csalódás, a rossz emlék, ami ehhez a városhoz fűzött… Képtelenség lett volna felejtenem –magyaráztam, mire Rob bűnbánóan lehajtotta a fejét, de egy pillanat alatt elértem, hogy ismét belefúrja tekintetét az enyémbe. –Jó is, hogy kérdezted, fel kellene hívnom Helent, hogy változott a terv… Benne lennél egy Salt Lake City-i kiruccanásban? Ha már úgyis bepakoltam… Így végre megismerhetnéd az anyámat, és a helyet, ahol felnőttem. Annyit maradhatunk, amennyit szeretnél, és nem muszáj a mi házunkban aludni, ha kényelmetlennek érzed… Mit szólsz? Eltűnünk csak te és én néhány napra, a Sóstó városában?
