19. fejezet : Mint az esőcseppek

Hát, 2 hónap szünet után, de újra itt. Láttam, hogy azért olvastatok páran, de a kommentekről inkább nem ejtenék szót. Azért született meg olyan nehezen ez a fejezet is, mert hiányzott az inspiráció, amit régebben kaptam. Szeretném, ha erre a részre már egy kicsit több vélemény érkezne, nem hinném, hogy olyan nagy kérés pár mondatban megfogalmazni, amit a fejezet elolvasása okozott, legyen jó vagy rossz az élmény. Légyszi-légyszi, lepjetek meg páran még Szilveszter előtt :P És ha már itt tartunk: Boldog Új Évet kívánok mindenkinek, aki netalántán idetévedt, és elolvasta soraimat. :) xoxo, Lana

Kettesével vettem a lépcsőfokokat a lakásunk felé, miközben szakadatlanul ontottam a könnycseppeket. Szükségem volt valakire, akinek kiönthetem a lelkem, és tudtam, hogy minden köztünk történt affér ellenére Christiana az egyetlen, aki képes levenni a vállamról ezt a szörnyű terhet.
- Liv… -suttogta, mikor hangosan zokogva, kikelve önmagamból rontottam be az előszobába, és egyenesen a karjaiba borultam. A felvételim óta nem volt ennyire szükségem a barátnőm ölelésére. –Liv, drágám, mi történt?
- Pont rád van most szükségem! –temettem a vállába az arcom. –Rettenetesen érzem magam! Egy szörnyeteg vagyok!
Chris aggódva eltolt magától.
- Tudod, hogy nem esem valami könnyen pánikba, de te kezdesz igencsak megijeszteni! Folyton eltűnsz vagy rohansz valahová, és egyszerűen már képtelen vagyok nyomon követni, mi folyik körülötted… Megértem, hogy azért, amit tettem, nem szívesen tájékoztatsz dolgokról, de elvesztettem a fonalat, és gyakorlatilag azon kívül, hogy maholnap férjhez mész, nem tudok rólad semmit! Úgyhogy leszel szíves letenni azt a formás kis hátsódat a kanapéra, és szépen elmondani nekem mindent… Azt hiszem, lesz mit mesélned!
- Nem bírom, Chris, én már nem bírom! –mondtam elfúló hangon, és a mellkasomat maró fájdalomtól görnyedten az előbb felkínált ülőalkalmatossághoz támolyogtam. Barátnőm követett.
- Nyugodj meg! Biztos meg tudjuk oldani a problémád… Csak vegyél egy nagy levegőt, és mondd el végre, hogy mi bánt! Meg tudod ezt tenni? Tudsz újra bízni bennem?
Az engem vizslató, zavarodott szempárba néztem, ám a tekintetemet elhomályosító könnyfátyolon nem volt könnyű átlátnom.
- Te vagy az egyetlen, aki megérthet. Másnak el sem merném mondani ezt a szörnyűséget, de tudom, hogy te nem ítélnél el miatta, pedig megérdemelném… Hidd el, igazán rám férne, hogy valaki egy hatalmasat belém rúgjon, bár az még mindig nem lenne méltó büntetés… -legszívesebben szemen köptem volna saját magam.
- Liv, nem fogok beléd rúgni, elítélni meg aztán végképp nem, csak könyörgöm, beszélj, mert kezdem azt hinni, hogy megöltél valakit… Ugye, nem?… Nézd, ha kell ásó és lapát, én…
- Megcsaltam Robot. –ahogy kimondtam ezt a mondatot, a testemet még jobban szétfeszítette a kínzó fájdalom, holott mindvégig tisztában voltam a tény súlyával.
Christiana hitetlenkedve meredt rám.
- Nem éppen erre számítottam… Vagyis, mindenre gondoltam, csak erre nem…
- És így még nem kerek a történet.
Azzal mindent elmeséltem neki, dacolva a lelkemben dúló és alattomosan rám telepedő érzelmekkel, melyek közül talán a bűnbánat volt a legfojtóbb. Felfedtem előtte emlékeim tárházát, kezdve a Robbal való szakításunktól a Jonathannal való találkozásig, a vidámparki csókon át az összeveszésig és a kialakult szerelmi háromszöget, melyet a mai napon elkövetett akcióm és a paparazzi kép koronázott meg. Chris egyszer sem vágott közbe, csupán a mimikák változtak másodpercenként a még mindig hitetlenséget tükröző arcán, miközben próbálta feldolgozni a rá zúdított, majdnem egy hetet átölelő eseménysorozatot.
- Tehát most két férfit szeretsz egyszerre –konstatálta végül a hallottakat. –És holnap Rob számára is világossá válik a helyzet.
- Fogalmam sincs, mit tehetnék. Nem az újságokból kellene megtudnia ezt az egész Jonathan-dolgot, de elmondani még jobban félek –kezdtem pánikba esni a saját tehetetlenségemtől.
- Talán a Vancouver Magazine-nál meg tudom akadályozni, hogy publikálják a képet, de a többi újsághoz nem ér el a kezem –sóhajtotta Chris. –Ennél többet sajnos nem tehetek.
- Nem is oldana meg semmit, ha belenyúlnánk a sajtó munkájába… Hülye voltam, hiszen tudtam, hogy bármikor lekaphatnak. Az embereket már nem csak Rob érdekli, az én életem is a nyilvánosság előtt zajlik… Attól pedig csak még rosszabbul érezném magam, ha eltitkolnám előtte az igazságot –mondtam, miközben magamban idegesen kutattam a megfelelő megoldás után, de rá kellett jönnöm, hogy hiába; csupán a gondolataim kuszálódtak egyetlen nagy összevisszasággá.
- És mi lesz… Jonathannel? –kérdezte óvatosan Christiana, de a lelkemben tomboló fájdalmat és érzelmi zűrzavart már nem lehetett tovább fokozni.
- Az a csók volt az utolsó. Elbúcsúztunk, és én igyekszem lezárni magamban mindent… csak hát… rettenetesen nehéz –hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mellyel együtt egy kis könnycsepp is útnak indult az arcomon.
- Gyere ide! –suttogta Chris, és szorosan magához vont. Pontosan erre volt szükségem, a barátnőm ölelésére. Úgy éreztem magam, mint egy gyámoltalan, védelemre szoruló kisgyerek, aki végre biztonságban tudhatja magát. A fejemet a vállára hajtottam, és a hangtalan sírás óriási méretű zokogássá nőtte ki magát, de Christ ez egy cseppet sem zavarta. Gondosan manikűrözött ujjaival az én kevésbé gondozott, de annál kuszábbnak mondható hajamat simogatta, hogy ezzel próbáljon némiképp megnyugtatni.
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik –kezdte –De nem a te hibád.
Elszakadva az oltalmat nyújtó válltól, most könnyektől patakzó arccal, hitetlenkedve meredtem az engem nagyon is határozottan vizslató szempárba.
- Tessék?
- Nem a te hibád, Liv –ismételte meg az előbbi kijelentését Christiana. –Rob elhagyott, Jonathan pedig belépett a képbe, ilyen egyszerű. Pont az olyan pillanatokban történik meg ez, amikor egyedül vagyunk, magányosan és összetörve. Mindig jön valaki, aki felépíti a lerombolt álomvilágot. Nem tehetsz róla, hogy beleszerettél Jonathanbe, hiszen ő volt az, aki miatt újjászülettél.
- De hát… -próbáltam volna közbevágni, de Chris folytatta.
- Ha valaki hibás, akkor az én vagyok. Én tehetek a szakításotokról. –mondta szemlesütve.
- Chris… az, hogy egy óvatlan pillanatban mindkettőnknek sikerült ugyanott lenni, ahol a másik, nem a te hibád, és valóban, az enyém sem. Viszont abban, hogy a találkozásunk után minden egyes napot Jonathannel töltöttem, vagy ha épp nem volt mellettem, akkor óránként beszéltünk telefonon, és hogy egyáltalán felmerült bennem annak csak a halvány szikrája is, hogy esetleg több lehetne, mint barát, na, abban nagyon is benne vagyok… méghozzá nyakig.
Tiltakozást véltem felfedezni hallgatóm arcán, és már épp kifejtette volna következő elméletét, mikor jeleztem, hogy az enyém még nem ért véget.
- Hiszek benne, hogy a sors rendelte nekem Jonathant, de a sorsot is ki lehet védeni, ha úgy akarjuk. Csakhogy nekem már nem volt választásom –sóhajtottam. –Túlságosan vak voltam, és képtelen felismerni a saját érzéseim. Amikor pedig rájöttem, már késő volt. Nem fojthattam magamba, hisz mindenáron szenvedés lett volna a vége, de nem mindegy, mekkora az az ár… ha eltitkolom, és inkább hagyom, hogy felemésszen a fájdalom, akkor Rob mellett fakad ki, és abba nem csak én halok bele, hanem ő is. Jonathannek talán jobb lett volna… Nem tudom. Nem tudom, Chris –a torkomat szorongató gombóctól és a fejemben üvöltő káosztól nem tudtam egy épkézláb mondatot összerakni. Az ablakhoz botorkáltam, hogy beszívjak egy kicsit a városi levegőből, mely nagyon is éltetően hatott, de nem azért volt szükségem rá, hogy józanul gondolkozhassak; enélkül is tudtam, mit kell tennem.
- Így vagy úgy, de holnap mindenféleképpen visszaköszön a képünk vagy egy tucat magazin címlapjáról, én pedig vállalom a tetteimért a felelősséget. Nem tehetem meg Robbal, hogy a hotelből kilépve, egy szaftos neonreklámból tudja meg, mi történt Jonathan és köztem tegnap este… ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak –mondtam még mindig az ablaknál állva, miközben a lebukó nap fényében megcsillanó, éppen záporozni kezdő esőcseppek helyébe képzeltem magam - bárcsak én is eltűnhetnék, egyszerűen elpárologhatnék, hogy soha többé ne kelljen látnia senkinek.
- Vagyis? –mocorgott a kanapén Chris. –Mit fogsz csinálni?
- Még ma este elmegyek Robhoz, és elmondok neki mindent. Az őszinteség az egyetlen helyes megoldás.
- Liv –barátnőm homloka hirtelen sokat sejtető ráncba szaladt. –Biztos, hogy meg tudod ezt tenni?
A szívem szakad meg, de egyszerűen nincs más választásom. Némán bólintottam, miközben lenyeltem a torkomban bukfencező, méretes gombócot.
Christiana hasonlóképp, egyetlen hang nélkül vizsgálta az arcomat, miközben a vonásai kétségbeesésről árulkodtak.
- Rendben van –mondta végül, és ő is az ablakhoz botorkált, hogy egy újabb, vigaszt nyújtó öleléssel jutalmazzon. –Tudod, hogy akárhogy döntesz, én támogatlak. És mostmár melletted fogok állni, bármi történjék is!
- Köszönöm –suttogtam a vállába, majd elindultam, hogy átvegyek a melegítőegyüttesemnél valami vállalhatóbb ruhát, elvégre mégiscsak át fogom lépni a Fairmont hotel küszöbét… hacsak nem halok meg útközben.
Miután mindenemet összeszedtem és egy utolsó, bátorító gesztus kíséretében elköszöntem Christől, kiléptem a sűrű esőcseppekkel festett járdára. Ezen az estén éreztem először az ősz hűvös leheletét. Valahogy minden sokkal hidegebbnek tűnt, mint előtte, pedig nem ez az első alkalom, hogy esik.
A táskámba nyúltam, hogy elővegyem az ernyőmet, de mikor kinyitottam, a feltámadó szél azzal a lendülettel kicsavarta a kezemből, és átrepítette az út túloldalára. Remek…
Nagyot sóhajtottam. Miért is ne fogna össze ellenem minden?
Tudván, hogy ennél már csak rosszabb lehet, magam mögött hagyva a törött esernyőt, de tovább cipelve törött szívemet elindultam a végzetem felé vezető, zord éjszakában.