12. fejezet : Mindenhol Ő

Free MP3 Downloads at MP3-Codes.com

Vége. Mindennek vége. A szerelmemnek, az életemnek, az álmomnak.
Odakint már alkonyodott, amikor felébredtem. Ránéztem az órámra: este 8-ra járt, úgyhogy olyan két órát tölthettem az ágyban. Emlékszem, hogy elájultam – a többit nem akartam felidézni. Épp elég volt rádöbbennem a tényre, hogy elveszítettem azt, akit a világon a legjobban szerettem. Hogy a tündérmese, amelyben eddig éltem megszűnt létezni, és nem maradt más, csak a kegyetlen valóság. Most jutott el a tudatomig, hogy ennyi volt. Nincs tovább.
Kikászálódtam az ágyból és kimentem a nappaliba, de Christianát nem találtam sehol. Csupán egy cetlit hagyott maga után a konyhában:
„Kajálni mentünk, C.”
A „mentünk” szót nyilván magára és a barátjára értette, a „kajálni” pedig egy romantikus vacsorát takart – Chris igyekezett finoman fogalmazni, nehogy fájdalmat okozzon, de egyből eszembe jutott a puding és a félkész lasagne, amik most ott álltak a hűtőben. A gyomrom görcsbe rándult, de kipakoltam őket. Ha már megvettem a hozzávalókat és neki is láttam a főzésnek, nem hagyhatom félbe és dobhatom ki ezt a rengeteg, drága ételt…
Bekapcsoltam a sütőt és csináltam tovább, amit kellett – közben próbáltam nem gondolkodni. Amíg a lasagne sült, robot módjára raktam ki magamnak az evőeszközöket, s –bár makulátlanul tiszták voltak- alaposan áttörölgettem őket, hogy addig is eltereljem a figyelmem. Sosem terítettem még egy személyre…
A sütő órája csipogni kezdett: az étel elkészült.
Megfogtam a tányéromat, tettem rá egy szeletet, majd gépiesen visszamentem az asztalhoz.
- Jó étvágyat –suttogtam magam elé, és a villámra szúrtam egy kis darabot életem legrosszabb főztjéből.

*

Az elkövetkező órákban hol a kanapén, hol az ágyamban forgolódtam, miközben újra és újra rám tört a sírás. Nincs fél napja sem, hogy Rob kilépett az életemből, engem mégis úgy kínzott a hiánya, mintha legalább egy hete történt volna. És így, hogy Christiana is elment itthonról, magányosabbnak éreztem magam, mint valaha, pedig tudtam, hogy ez önzőség – hisz végre talált valakit és boldog; nem kívánhattam tőle, hogy velem legyen, csak mert nekem most ment tönkre a szerelmi életem… Egyedül maradtam, minden értelemben.
Miközben épp a nappaliba csoszogtam, véletlenül nekimentem a kávézóasztalnak. Hirtelen fájdalom hasított a lábfejembe, mire mostmár szánt szándékkal, dühösen belerúgtam egyet a kemény fa lábba. Aztán valami leesett a földre. Közelebb mentem, hogy felvegyem, de mielőtt lehajoltam volna érte, a szívem heves dobogásba kezdett: a padlón a születésnapomra kapott Alkonyat-DVD hevert, mint valami égi jel. Vagy mint egy arra szolgáló kínzóeszköz, hogy még véletlenül se tudjam elfelejteni Robot… Erőt vettem magamon, és a tok után nyúltam, melynek legelején Ő és az a lány álltak, szorosan egymáshoz simulva. Üveges tekintettel bámultam az élettelen képre – Rob fehérre maszkolt arcára, amely az életben barackszínű és enyhén pirospozsgás, és a valójában kékesszürke, de itt kontaktlencsével színezett szempárra. Akármennyire sem ő volt előttem, átláttam a rengeteg sminken, láttam a kócos, borostás Robert Pattinsont, és rá kellett jönnöm, hogy még őrültebben hiányzik, mint azt gondoltam. A következő pillanatban már a lejátszóban volt az ezüstös korong.
Ahogy néztem a filmet, nem tudta elkerülni a figyelmemet a Kristen és Rob közti vibrálás. Láttam a köztük lévő heves vonzalmat, és eszembe jutott az az újságcikk.
„Kristen Stewarttal az eljegyzést tervezték, sőt, a pletykák szerint a színésznő gyermeket várt.”
Hát igaz lenne? Tényleg szeretik egymást? Hisz minden e mellett szól… De akkor Rob miért tette ezt velem? Miért hazudott? Képtelen voltam felfogni.
A csókjelenetnél aztán újból kigördült a könnyem. Nem olyan rég még engem csókolt így, talán még nagyobb szenvedéllyel, és azon az estén odaadtam magam neki… Nem bírtam tovább. Fátyolos tekintettel a távirányító után kutattam, majd kikapcsoltam a TV-t.
Elegem volt az egyedüllétből. Úgy éreztem, el kell mennem itthonról, bár azt még nem tudtam, hová, de muszáj, különben lassan megzavarodom.
Így, ahogy voltam felkaptam a táskámat és nekivágtam a Seymour Street-nek, majd a Pacific Boulevard-nak. Próbáltam kiszellőztetni a fejem, de aztán feltűnt velem szemben az Opus Hotel. A hely, ahol ez az egész kezdődött…
Sietve, szinte már futólépésben indultam a másik irányba, ahol azonban egy plakát fogadott, Kristen és Rob képével. Nem akartam tovább az utcán maradni, bementem a legközelebb eső boltba, a Urban Fare-be. Tudtam, hogy egyszer innen is ki kell jönnöm, de legalább egy rövid időre megszabadulok a kínzó emlékektől.
Felkaptam egy kosarat, és elindultam a polcok között. Alig volt valami pénz nálam, úgyhogy próbáltam olcsó dolgokat keresni, amikre talán még szükségem is lehet. Egy pár hajgumi, egy csomag keksz és egy tasak instant kávé voltak, amik még belefértek a maradék fizetésembe. Ahogy beálltam a pénztárhoz, az előttem lévő két lány egy újságot olvasgatott, Roberttel a címlapon. Hát már mindenhol ott van… Mikor jövök rá végre, hogy képtelenség elmenekülnöm előle, mert mindenhol körülvesz?
- Annyira jól néz ki ezen a képen! –sóhajtozott vágyakozva az egyik tizenéves kislány.
- Igen, Kristen egy mázlista! –így a másik is, nem kevésbé ábrándozva, mint az előző.
- Kíváncsi vagyok, mikor lesz az esküvőjük!
Éreztem, ahogyan a vér kiszalad az arcomból. A pénztáros sürgetve nézett rám, hiszen én következtem, de ahelyett, hogy a kezemben szorongatott kosarat a futószalagra raktam volna, hirtelen levágtam a földre és meg sem álltam a kijáratig.
Futottam, amerre láttam, reszketve a fájdalomtól, az érzéseimtől és attól a tudattól, hogy talán sosem fogom tudni kizárni őt az életemből. Ott volt bennem és körülöttem, minden egyes percben…
Aztán egy ismerős férfihangot hallottam a hátam mögött.
- Olivia! –szólított meg, mire megtorpantam. –Ezeket otthagytad a boltban.