5. fejezet : Vallomások

- Megérkeztünk! –hallottam távolról a taxisofőr hangját. Úgy tűnik, egy kissé elszenderedhettem, annyira megnyugtatott, ahogy Robert ujjaival a kézfejemen táncolt. Gyorsan fizettem, mielőtt még ő tette volna, majd felvezettem a lakáshoz.
- A barátnőm, Christiana valószínűleg már alszik. –mondtam, miközben a lehető leghalkabban igyekeztem kinyitni a zárat. És valóban – bár még csak 9 óra volt, a nappalit betöltő szuszogás elárulta, hogy a kanapé, mint lehetséges ülőalkalmatosság már nem jöhet szóba.
- Menj be a szobámba, addig én hozok egy kis jeget! –suttogtam Robertnek. –A második ajtó balra! –azzal beosontam a konyhába, hogy kivegyek néhány darab jégkockát a mélyhűtőből, és becsavarjam őket egy tiszta konyharuhába.
Robert az ágyam szélén ücsörgött. Mellételepedtem, és az arcát kezdtem vizsgálgatni. A szájánál megalvadt a vér, az ütés nyoma még jobban felpüffedt, de még így is vonzódtam hozzá – jobban, mint bárkihez ezelőtt. Talán megőrültem – túl abszurd, hogy fél nap alatt ilyen változások mentek végbe bennem.
- Miért avatkoztál közbe? –kérdeztem, miközben a jeges ruhát óvatosan az arcán lévő dudorhoz nyomtam. –Csoda, ha nem leszel benne a holnapi lapokban!
- Akkor is benne lennék, ha egyedül, egy hotelben ücsörögve töltöttem volna az estét. És akkor is, ha hagytam volna, hogy azok a részeg őrültek bántsanak. De te túl különleges lány vagy ahhoz, hogy megbocsássam magamnak, ha bármi történne veled, Olivia. –mondta Robert, én pedig kiejtettem a jégkockás rongyot a kezemből; a tartalma szanaszét gurult a földön, de mielőtt lehajolhattam volna értük, Rob egyik kezével gyengéden az állam után kapott, és fejemet az övé felé fordította – nem volt menekvésem: beleborzongtam összehasonlíthatatlan színű tekintetébe.
- Tudod –kezdte –Nevetséges, hisz nincs még egy napja sem, hogy találkoztunk, én mégis úgy érzem, mintha már vagy ezer éve ismernélek.
- Bennem is… furcsa dolgok játszódtak le ebben a néhány órában.
- Tiszta röhej.
- Igen.
- Nem akarlak lerohanni –folytatta, én pedig remegni kezdtem, ahogy ugyanaz a kéz, mely az előbb megérintette az államat, most kisimított egy hajtincset a homlokomból. –Ne érts félre, kérlek… Voltak kapcsolataim, hosszabb, rövidebb… De sosem találkoztam még nővel, aki hozzád fogható lett volna… Úgy értem, a szemeid… Egyszerre olyanok, mint egy nyitott könyv és zavarnak össze… Ahogy te egyszerre nevettetsz meg és gondolkodtatsz el… Emlékszel? Mikor a parkban voltunk, azt mondtam…
- Még sosem érezted ennyire emberien magad, mint mellettem.
- Igen. Olyan vagy nekem, akár egy menedék. –mondta Robert, aztán hirtelen lehajtotta a fejét. –A legjobb dolog, ami valaha történt velem, hogy akkor, ott, a Davie Street-en, azzal a csúfondáros grimasszal az arcodon besétáltál az életembe, mégis, bár sosem találkoztunk volna!
- Miért? –kérdeztem döbbenten.
- Mert így borzasztó nehéz lesz visszamennem Angliába.
- Akkor ne menj! –futott át az agyamon, mint lehetséges válasz, de rájöttem, hogy ez képtelenség lenne; neki ott van az élete, a családja, akiket biztosan csak ritkán lát – egy, csupán menedékként funkcionáló, szinte idegen lány még nem elég indok arra, hogy maradjon… Aztán kimondtam, ami ebben a szent pillanatban vált teljesen világossá számomra.
- Félek, Rob.
- Tőlem? Tőlem félsz? –nyúlt volna a kezem után, de én felálltam az ágyról. Éreztem a talpam alatt az elolvadt jégkockák okozta kisebb tócsát. Az ablakhoz sétáltam, ahonnan a szoba jelenleg egyetlen fényforrása, az utak menti lámpák, neonok és autók fénye szűrődött be, így most egy árnyék nyúlt el a falak mentén, és szőtte körbe Robert halvány sziluettjét.
- 17 éves voltam, és őrülten szerelmes. Életemben először és utoljára… Naiv módon azt hittem, örökre együtt maradunk, csakhogy egy nap ő fogta magát, és szó nélkül New Yorkba utazott. Soha többé nem hallottam felőle. Az egyetlen, amit maga után hagyott, egy levél volt. Azt írta, óriási lehetőséget kapott, de tudta, ha előbb szól, mindenképpen vele akarok menni, ő viszont úgy volt vele: új város, új élet!… Azt hittem, belehalok… Szörnyű érzés elveszíteni azt, akit szeretsz. Épp ezért félek. Félek bármit is érezni, pedig nagyon könnyen tudnék. De nem akarok megint csalódni, megint átélni azt a veszteséget, amit annak idején… Érted? Nem szabad, hogy köztünk bármi szülessen… mert az kész öngyilkosság. Mostmár értem, miért mondtad, hogy: „bár sosem találkoztunk volna!”…
- Igen. De megtörtént. És mint ez is, vannak dolgok, amelyek ellen nem lehet mit tenni. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy őrültség lenne, ha elmenekülnénk. –mondta Rob, miközben ő is az ablakhoz jött, hogy aztán a sűrű szmog mögött megbúvó csillagokat kezdje kémlelni. –Mi értelme lenne? És mi értelme lenne megfosztani magunkat valaminek az esélyétől? Valamitől, amiben már nagyon régen nem volt részünk, ami fontosabb lehet, mint bármi a világon… Márpedig te túl hamar lettél fontos ahhoz, hogy megpróbáljam távol tartani magam tőled.
- Nem akarom, hogy távol tartsd magad tőlem!
Bár a tenyerem izzadt, a szívem pedig vad ütemben dübörgött, magam felé fordítottam, és mélyen a szemébe néztem. Ez lenne a legutolsó, amit akarnék… mostmár végképp megijedtem.
- Nem fogom, már mondtam. Különben is, szombaton koncertre megyünk! –Robert arcán féloldalas mosoly jelent meg, ami a szája sarkában lévő kis sebtől és a szeme alatti puklitól igen groteszk hatást keltett. Mint egy félrefaragott, görög isten szobra.
- Spunk Ransom! –mondtam felocsúdva.
- Látom, nem felejtetted el.
- Azt a zenét sosem tudnám elfelejteni!
- Ennek örülök.
- Fáj még?
- Tessék?
- Az ütés… Hozzak még jeget? –kérdeztem a földre mutatva, ahol már csak pár kósza vízcsepp árulkodott a valamikori jégkockák létezéséről.
- Ne, hagyd csak –felelte Rob, és újra az ágyam felé vette az irányt, hogy aztán lerogyva rá maga mellé invitáljon engem is. –Beszélgessünk.
Kíváncsian lehuppantam a lágy selyemanyagra.
- Annyi kérdésem van. Szeretnék mindent megtudni rólad.
- Mindent? Ennyire azért nem hinném, hogy ráérsz! –nevettem.
- Hosszú még az éjszaka.
- Hát jó, de csak ha én is kérdezhetek tőled!
- Természetesen.
Órákon át pusmogtunk. Életünk legjelentéktelenebb eseményeitől kezdve a kedvenc színünkig, mindenről.
Aztán Rob elaludt. Én csak feküdtem mellette, és –bár tudtam, hogy nem helyes- rendíthetetlenül néztem angyalarcát, és hallgattam a lélegzetvételét. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a ruhája illatát. Mélyen magamba szívtam – szerettem volna örökre megjegyezni. Majd –ki tudja mennyi idő múltán, de engem is elnyomott az álom.
Mikor reggel felébredtem, hűlt helyét találtam Robertnek. Csupán egyetlen, halvány kis gyűrődés maradt utána az ágynak azon a részén, ahol feküdt. Odakintről lépteket hallottam – gyorsan felpattantam, remélve a reménytelent, de csak Christianával találtam szembe magam, aki épp munkába készült.
- Szia Liv –köszönt. –Valami baj van?
- Nem –feleltem zihálva.
- Oké –vonta meg a vállát, majd kinyitotta az ajtót, de mielőtt még kilépett volna a lépcsőházba, visszafordult. –Te, nem tudom, kit hoztál fel tegnap, úgy egy órával ezelőtt ment el, épp, mikor felkeltem és igaz, hogy csak hátulról láttam, de határozottan úgy nézett ki, mint Robert Pattinson. –Christiana rövid hatásszünetet tartott, de mikor látta, hogy csak bambán pislogok rá, ismét megvonta a vállát. –Na mindegy. Van egy cetli a konyhaasztalon a nevedre.
Erre totálisan bepörögtem.
- Oké, köszi, szia Chris! –daráltam, és már olvastam is a zöld papírkát, melyen Rob girbegurba betűi díszelegtek.
„Olivia,
Bocsáss meg, amiért eljöttem, de ma dolgozom, és korán be kellett, hogy menjek.
Viszlát holnap, a koncerten – Te, én és Spunk.
Szép napot, R.”
A lap aljára egy telefonszám volt kanyarítva.
Megkönnyebbüléssel vegyes öröm áradt szét bennem, miközben becsúsztattam a cetlit a farmerom hátsó zsebébe. Aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is fürödtem, és a tegnapi ruhám van rajtam. Megengedtem egy teli kád habos vizet, és nyakig elmerültem benne. Közben nem tudtam megállni, hogy ne Robert, a holnapi találkánk, és a tegnap elhangzottak járjanak az eszemben. Még sosem nyíltam meg, ugyanakkor sosem féltem ennyire: csak annyit tudtam, hogy akármi történik, a végén úgyis el kell válnunk – és ennek csak a gondolatára is már most úgy érzem, összeroskadok; ha úgy nézzük, hogy 24 órával ezelőtt a hátam közepére sem kívántam Robot, a dolog több mint aggasztó…
Minden bennem kavargó érzést beleadtam abba a visításba, melynek kíséretében lebuktam a fürdőkád mélyére.