22. fejezet : "Túl szép..." *

3 hét múlva

Izgatottan ültem a fürdőszobánkban, a kád szélén egyensúlyozva. Miközben Christiana a legelitebb magazinokban szereplő sztárokéhoz hasonlatos frizurát varázsolt a hajamból, addig én a Vancouver Művészeti Akadémia nekem címzett levelét olvasgattam, már legalább századjára.
„Kedves Olivia Jane Cassidy,
Köszönjük a levelét, jelentkezését elfogadtuk.
Az ön meghallgatásának időpontja: 2009. október 16. 14:00
Ne felejtse el magával hozni a választott dalához tartozó kottát vagy zenei alapot, amennyiben igényli ezek használatát.
Eredményes felvételit kívánunk!
Üdvözlettel:
Samuel Longmore, a Vancouver Művészeti Akadémia vezetője”
Már csak két órám volt a nagy pillanatig.
Annak ellenére, hogy visszavettek a munkahelyemre, és az éjszakáimat legtöbbször felszolgálással töltöttem, mindig sikerült időt szakítanunk Jonathannel a felkészülésre. A helyzetem ez javarészt megkönnyítette, hiszen ő kísér majd a felvételin is. Szerencsére úgy döntött, nem megy vissza Minneapolisba, és bár a közös képünk nagy visszhangot keltett az ő köreiben is, nem rúgták ki sem az Akadémiáról, sem pedig a Doolinsból. Nem hiába, hiszen keresve sem találnának jobb kísérőt és korrepetitort Jonathan Brooke-nál.
Ami engem illet, pontosan három héttel ezelőtt beszéltem utoljára Roberttel. Sem ő, sem én nem kerestük a másikat, de ez nem azt jelentette, hogy nem hiányzik. Hiányzott… nagyon is. Azonban jobbnak láttam, ha hagyom a dolgokat elcsendesülni. Eleinte sok olyan ember akadt –az utcán, a bárban-, akik a szememre vetették a hibát, amit elkövettem. Voltak olyan vendégeim, akik extra borravalót ajánlottak, ha beszélek nekik Robról és a közös pillanatainkról, de szerencsére, ezek egyre ritkábban fordultak elő. Mi több, mostanság már nem is botlottam bele ilyenekbe.
Azzal, hogy Robert elment és a távozását jó néhány újság megírta, hirtelen kevésbé lettem érdekelt mások szemében. Olivia Cassidy és a magánélete már nem volt pletyka tárgya többé.
Csak egy óriási, üres lyuk tátongott a szívemben, amit viszont munkával, a Christianával és Maureen-nel való beszélgetésekkel és a velük töltött idővel, valamint a felvételire való készüléssel igyekeztem kitölteni.
Ennek kapcsán Jonathannel is rengeteget találkoztam, de sikerült letisztáznunk a kettőnk viszonyát: csak nagyon jó barátok vagyunk, akiknek szüksége van a másik támaszára – semmi több.
Mikor Christiana végzett a mesébe illő hajkölteményemmel, izgatottan léptem a tükörhöz, hogy belepillantsak: rakoncátlan, enyhén hullámos tincseim egy része most bonyolult kontyot formált a fejem tetején, a többi pedig lágy, mégis rendezett csigákban omlott a vállamra.
- Tetszik? –kérdezte büszkén barátnőm, mire én lelkes bólogatással válaszoltam. –Hé, csak óvatosan, nehogy szétmenjen nekem! –kiáltott fel ijedten, majd még egy utolsót fújt a kezében tartott hajlakkos üvegből az elkészült frizurámra.
- Nagyon szép lett, köszönöm! –Tényleg békében voltam a tükörképemmel. Már csak egy leheletnyi smink, és készen állok a megpróbáltatásra. Nem akartam túlzásba vinni, nehogy még azt higgyék, így szándékozom a férfi tanárok kegyei közé férkőzni. Azért vegyenek fel, amit tudok, ne pedig azért, ahogy kinézek.
Miután egy kevés szemfesték és púder is felkerült az arcomra (korrektort most nem használtam az egyébként állandóan jelen lévő karikák eltüntetésére, ugyanis tegnap Pete szigorú pihenésre ítélt), elérkezettnek láttam az időt az indulásra.
- Tudom, hogy tarolni fogsz! –mondta Chris egy bátorító ölelés kíséretében, majd még egy utolsó, elégedett pillantást vetett rám. –Ez a te napod, Liv. Szorítok érted!
Azzal egy hálás mosoly kíséretében kiléptem az ajtón, és a továbbiakban minden igyekezetemet a monológom memorizálására, valamint a Christiana által belémsulykolt optimista szemlélet teljes elsajátítására fordítottam, miszerint minden rendben lesz. Ez egy kaland, egy játék, ami csak akkor sikerülhet, ha elhiszem, hogy meg tudom csinálni. És nekem ez volt az álmom, amiért ideköltöztem Vancouverbe, úgyhogy muszáj, hogy felvegyenek. Nem lehet, hogy másodjára is visszautasítsanak. Az egyszerűen képtelenség.
Nagyot sóhajtva fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. „Csak pozitívan, Olivia!”-mormogtam magam elé, miközben gondolatban legalább ötször elátkoztam magam, amiért a gyomrom és a kezeim önálló életre keltek, és szűnni nem akaró remegés lett úrrá a testemen.
Rettenetesen izgultam.
Próbáltam valahogy elterelni a figyelmem, de az egyetlen dolog, ami a felvételin kívül befészkelte magát a fejembe, az Rob volt. Nem akartam „bárcsak itt lenne” és „mi lenne, ha”-szerű gondolatfoszlányokkal traktálni az elmém, mert ez csak még inkább rontana a helyzetemen. A tőled ki tudja, milyen távol lévő szerelmed –aki nem mellesleg szóba sem áll veled- emlékének felelevenítése nem túl szerencsés életed egyik legmeghatározóbb eseményének, a felvételidnek napján.
Megszaporázva a lépteimet a buszhoz siettem, gondosan ügyelve rá, hogy a frizurámnak, a cipőm sarkának és a kezemben tartott mappának nehogy valami baja essen. Normális esetben nem érdekelt volna ennyire a külsőm, hiszen többnyire tornacipő volt rajtam, a hajamat pedig kibontva hordtam. S bár egyáltalán nem jellemző rám, hogy kényes természetű lennék, ma különösen ügyeltem rá, hogy minden rendben legyen, hiszen mindennél jobban be akartam kerülni a Vancouver Művészeti Akadémiára.
Az épület a Water Street-en állt, Gastown-ban, pontosan Downtown felett. Nagyon impozáns környék volt, tele régi házakkal, gyönyörű, kovácsoltvas lámpaoszlopokkal, melyek egy letűnt kor emlékeit idézték. Az Akadémia épülete már-már kitűnt közülük, mivel jóval modernebb stílust képviselt. Széles üvegajtó hívogatta az oda betérő vendéget, az előtérben egy recepciós pulttal és néhány, az otthonosság érzetét keltő dísztárggyal.
Ahogy beléptem, rögtön szembetaláltam magam egy, az asztalnál ücsörgő hölggyel, aki szemüvegét az orrára tolva fürkészett.
- Segíthetek, kedvesem? –kérdezte fontoskodva.
- Igen. A felvételire jöttem, 14 órára –feleltem, miközben egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ezzel palástoljam idegességemet.
- Ó, nos, megtudhatnám a nevét? –az ötven év körüli nő most a számítógépének billentyűzetével volt elfoglalva, ahogy a nevem betűit keresgélte.
- Olivia Cassidy.
- Meg is van. Harmadik emelet, 114-es szoba. Menjen csak lifttel! –fontoskodott megint, mintha nem tudnám magam is, hogy úgy egyszerűbb, de azért megeresztettem egy barátságos biccentést.
Felérve a harmadik emeleti folyosóra, csupán üres székeket láttam a fal mellé sorakoztatva, néhány teremből pedig lágy zeneszó szűrődött ki. Ránéztem a mobilom kijelzőjére: tíz perc múlva kettő, ami csak egyet jelenthet – én vagyok ma az utolsó.
Kikapcsoltam a készüléket, majd téblábolva a „114”-es számmal fémjelzett ajtóhoz sétáltam, és vonakodva rátapasztottam a fülemet: odabent papírok suhogását, majd egy mély férfihangot észleltem.
- Rendben van, Adelaide, köszönjük! –mondta az illető, aki nyilván Samuel Longmore, az Akadémia vezetője lehetett.
Már éppen elálltam volna az ajtóból, hogy szabad utat engedjek a távozó felvételizőnek, amikor is az kinyílt, és Adelaide lépett ki rajta, egyenesen nekem ütközve.
- Nem tudsz vigyázni? –förmedt rám a sötét hajú, fura öltözködésű lány, miközben otrombán végigmért.
- Bocsánat, én… -szabadkoztam, de közbevágott.
- Hallgatóztál… Gondoltam.
- Csak szerettem volna megtudni, hogy vannak-e odabent! –Mostmár az én hangom is barátságtalanul csengett. Mégis, kinek hiszi magát ez a lány?
- Nekem mindegy –vetette oda foghegyről, aztán már el is tűnt.
- Micsoda lehetetlen perszóna! –dohogtam, de nem sokáig morfondírozhattam Adelaide-on, ugyanis valaki szólított odabentről.
- Olivia Cassidy!
Nagyot sóhajtva, a pakkomat igazgatva indultam be a terembe. Itt az idő.
- Jó napot! –köszöntem mosolyogva, miközben a szemem sarkából a terem közepén álló zongorát lestem. Jonathan ült ott, és a kottákat rendezgette.
- Cassidy kisasszony, minő meglepetés! –mondta egy nő, akit rögtön felismertem, még az előző felvételiről. –Már nem ismeretlen a számunkra… lássuk, ez alkalommal mit tud nekünk mutatni!
Bólintottam, majd egyenesen Nath-hez sétáltam, hogy odaadjam neki a számom partitúráját, bár tisztában voltam vele, hogy fejből is el tudja játszani. Ő lopva rám kacsintott, és már kezdte is volna a dalt, mikor Longmore közbeszólt.
- Előbb a monológot, ha lehetne.
Zavartan előrébb léptem, majd belefogtam Shakespeare LXXV. szonettjébe.
(Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek…)
Ahogy a sorokat mondtam, úgy elevenedett meg a szemeim előtt Rob alakja.
Az emlékképek sorozata villámcsapásként érte el az elmém, őt láttam magam előtt, a bőrömön éreztem az érintését, kezének szorítását, a könnycseppek pedig vészesen gyűltek a szemembe, de nem álltam meg.
(Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.)
A monológ végére érve láttam, hogy a bent lévő három tanár közül mindegyik buzgón jegyzetel, de egyik sem szólt semmit, ezért ismét Jonathan felé vettem az irányt. Ő fejével aprót biccentett, majd belefogott a számomra oly ismerős és kedves nótába, én pedig belemarva beforratlan sebeimbe énekelni kezdtem:
(I peer through windows,
Watch life go by,
Dream of tomorrow,
And wonder why?)
Samuel Longmore és Alison Lohman –mostmár eszembe jutott a neve is- egyszerre kapták fel a fejüket, de a harmadik vizsgáztatónak, Daniel Carternek is megcsúszott a tolla a papíron.
(But if someone like you
Found someone like me
Then suddenly
nothing would ever be the same!
My heart would take wing
and I’d feel so alive -
If someone like you
Loved me…
Loved me…
Loved me!…)
Jonathan leütötte az utolsó hangokat a zongora fekete-fehér billentyűin, és ezzel a dalom –valamint a felvételim véget ért.
Hálásan pillantottam rá, mire ő ismét egy kacsintással felelt, majd a tanárok felé fordultam. A gyomromban megint úrrá lett az ismerős remegés, ugyanis percekig csak egymással sugdolóztak, mikor Samuel végre megszólalt.
- Köszönjük, Olivia! Hamarosan értesül az eredményről!
Sejtettem, hogy ez a hamarosan körülbelül egy hét hosszúságú, idegtépő várakozás lesz, mire érkezik valami értesítő levél, de mindennemű kérdés nélkül, egy halvány „viszlátot” elhebegve kilibbentem az ajtón.
Legszívesebben a falat kapartam volna, de eszem ágában sem volt a reakciókat elemezgetni, és az esélyeimet latolgatni. Egy szaggatott sóhaj kíséretében beszálltam a liftbe, miközben a mobilom visszakapcsolásával voltam elfoglalva. Számítottam rá, hogy Christiana perceken belül keresni fog – viszont amit a legkevésbé sem vártam, az egy sms volt, méghozzá Nath-től.
„Várj meg az épület előtt, 5 perc és ott vagyok” –írta.
A szívem hirtelen nem a mellkasomban, hanem a torkomban kezdett dobogni. Vajon miért akarja, hogy megvárjam? Talán elmondja az eredményt? Rossz hírt fog közölni, de nem akarja, hogy levélben tudjam meg, ezért inkább elmondja személyesen?
Már több ideje szobroztam a Wall Street 21 előtt, mint amennyit Jonathan az üzenetben írt. Az önkívületi állapotom okozta kábulattól éppen 8-as alakú köröket róttam egy virágosláda körül, mikor Nath végre valahára kilépett az üvegajtón. Diónyivá zsugorodott gyomorral, kérdőn pillantottam rá, mire ő lassan kifújta a tüdejébe szorult levegőt.
- Sajnálom.
Mintha mellkason vágtak volna. Éreztem, ahogy az arcomból kitódul a vér, a szememet pedig szúrni kezdik az alattomos könnyek. Nem, ez nem igaz… Ez nem lehet a valóság.
- Hát, egyszer fent, egyszer lent, nem igaz? –néztem szomorúan a zongoristámra, aki másodpercekig meg sem szólalt. –Úgy látszik, tényleg nem vagyok olyan jó.
- Sajnálom –mondta ismét, mire épp felelni akartam valami tőlem telhetőt, de ő mutatóujját a magasba tartva félbeszakított. –Sajnálom, de nem utazhatsz Londonba! A suli a jövő hétfőn elkezdődik!
Na, várjunk csak. Mi van?
- Tessék? –elég értetlen ábrázat ülhetett ki az arcomra, ugyanis Nath jóízű nevetésben tört ki.
- Felvettek, Livie! –kiáltotta diadalittasan, mintha csak vele történt volna ez a csoda. –Jövő héttől a Vancouver Művészeti Akadémia diákja leszel!
- Ezt nem hiszem el! –A nevetés hullámai engem is elsöprő erővel ragadtak el. –Jonathan Brooke, te aljas dög, jól megijesztettél! –csiklandoztam meg a kis árulót, majd ezerféle érzelemtől sújtva a nyakába borultam. –Felvettek!
-Bizony fel! –így ő. –A tanárok el voltak tőled ragadtatva! Sam azt mondta, nem is érti, miért küldtek el nyár elején, de úgy látja, hogy rengeteget fejlődtél!
- Istenem, Nath, nem lehetek elég hálás ezért! –suttogtam a nyakába, mire ő eltolt magától, és komoly pillantást vetett rám.
- Magadnak köszönhetsz mindent –mondta. –Ahogy azt is magadnak kell eldöntened, hogy kijárod-e az Akadémiát, vagy inkább… Rob után mész.
A jókedvem egy csapásra elillant. Erről az egyetlen, apró kis részletről valahogy megfeledkeztem.
- Persze, akad más lehetőséged is.
- Micsoda? –kérdeztem lemondóan.
- Halaszthatsz.
- Hogyan? De hát, az azt jelenti, hogy…
- Azt jelenti, hogy legalább egy, de maximum két évig szüneteltetheted a tanulást, viszont ha utána nem iratkozol be, akkor… kirúgnak –nézett rám Jonathan. –Pontosan.
- Jaj, ne! –nyögtem a felismerés terhétől sújtva, miközben lehuppantam egy virágosláda peremére.
Végre megadatott a lehetőség, az, amire egész életemben vártam, az, amiért Vancouverbe jöttem. De ott van Rob, a szerelmem, akivel majd le akarom élni az életem, már ha egyáltalán kibékülünk. És ha ez sikerül, hogyan lehetnék egyszerre két különböző kontinensen, hogy az álmaimat megvalósítsam? Egyáltalán, hol leszek két év múlva?
Az agyamban hirtelen rövidzárlat keletkezett, egyszerűen nem tudtam gondolkozni.
Nem tudtam semmit sem.
Kétségbeesetten néztem Jonathanra, aki ugyanolyan tanácstalannak látszott, mint én, pedig jó lett volna, ha elemi erővel fejbe ver, vagy legalább lekever egy pofont, hogy végre visszataláljak a józan eszemhez.
Az élet egyszerűen túl kegyetlen játékokat űz.

A csodálatos Gastown

Adelaide:

http://i55.tinypic.com/2i75r9l.jpg
Samuel Longmore:
http://i51.tinypic.com/14cf885.jpg

*A fejezet címe az Olivia által énekelt "Someone like you" c. számra utal, aminek a magyar fordítása "Túl szép".