27. fejezet : Kiderül az igazság

Sziasztok!
Tudom, tudom. Tegnapra ígértem az új részt, de mikor fel szerettem volna tölteni, az internetem épp akkor mondott csődöt... Ne haragudjatok! Most viszont meghoztam, és azt tanácsolom, hogy akit megkavart a köztes fejezet (Jonathan), az olvasson vissza egy picit. Lesznek, akik utálni fognak, de remélem, sikerült fokoznom az izgalmakat! Jó szórakozást!
xoxo, Lana

Nem egyedül ült az asztalnál – ott volt vele valaki más is. És annak a valakinek az ajkai mágnesként tapadtak Rob szájához, aki heves csókokkal viszonozta a közeledést, olyan szenvedélyes és követelőző csókokkal, amelyekkel engem halmozott el korábban.
Nem szólhattam egy szót sem. Hogyan is szólhattam volna, mikor pont én vagyok az, akinek nincs joga ítélkezni a férfi felett, akit megcsalt? Az egészben csak az fájt, hogy nem volt hozzám őszinte. Hogy a nő, akinek az ajkait hosszasan birtokolta, éppen az volt, akivel már annyiszor hírbe hozták, és akit minden egyes alkalommal letagadott: Kristen Stewart.
A tekintetemet elhomályosító könnyfátyol akkor vált még vastagabbá, amikor a nyomomban loholó biztonsági őrök erős szorítását éreztem a két karom körül. A patáliára nem csupán a számomra néhonnan ismerős, azonban többnyire ismeretlen –de minden bizonnyal jelentős- személyiségek figyeltek fel; Rob és Kristen is zavarodottan szétrebbentek, hogy aztán minden figyelmükkel a zajforrás felé összpontosítsanak. Miközben a két gorilla agresszívan és ellentmondást nem tűrően ráncigált lefelé a lépcsőn, még láttam Robert egyszerre döbbent és riadt arckifejezését, ahogy a pillantásunk találkozott.
Nem tudtam, mi lenne a jobb: ha utánam jönne, roppant kínos helyzetbe hozva ezzel mindkettőnket, vagy ha egyszerűen hagyná, hogy kitegyék a szűrömet és egyedül süllyedjek el szégyenemben… Azonban a körülmények még a lehetséges végkifejleteknél is komplikáltabban alakultak.
- Chris? –Hallottam egy ismerős hangot, ahogy a biztonságiak kifelé cibáltak az ajtón –nem mintha bármiféle ellenállást is tanúsítottam volna-. Annak ellenére, hogy nem az én nevem hangzott el, tudtam, hogy a szólongatást nekem címezték, így hát –könnyektől elvakított szemekkel bár, de felfigyeltem.
Inka állt a klub előtti járdán, kócosan, ziláltan és meglehetősen rémült állapotban.
- Mit csinálnak vele? Azonnal engedjék el! –kiabálta az őröknek, és már rohant is, hogy kiszabadítson a szorításukból, persze, mindhiába. Csupán annyit sikerült elérnie, hogy a föld helyett az ő karjaiba lökjenek erőteljesen, amitől „kolléganőm” –erre a szóra gondolatban cinikusan felnevettem- egy kissé meg is ingott.
- Jól vagy, Chris? –nézett rám aggódva, de minekután egy hang sem jött ki a torkomon, a biztonságiak felé fordult. –Mégis, mi folyik itt?
- Ez a nő megpróbált beszökni a rendezvényre, miután nem volt hajlandó felmutatni az igazolványát! –vetette oda az egyik nagydarab férfi.
- Azzal erősködött, hogy rajta van a listán, aztán pedig előállt mindenféle kifogással –így a másik, aki inkább mentegetőzéssel, mintsem flegma szigorúsággal próbálta megmagyarázni az Inka előtt nyilván kínosnak vélt helyzetet.
- De hát rajta is van! A neve Christiana McLaine, és újságíróként jött ide Vancouverből! Mondd meg nekik, Chris! –nézett rám Inka, de én csak lemondóan megcsóváltam a fejem. Képtelen voltam tovább hazudozni.
- Sajnálom –suttogtam elcsukló hangon. –Hazudtam. Hazudtam neked is, és mindenki másnak. Az igazság az, hogy más vagyok, mint akinek valójában hittél. –Próbáltam Inka szemébe nézni, de annyira szégyelltem magam, hogy legtöbbször inkább a cipőm orrát bámultam, akár egy kisgyerek, akit rajtakaptak csínytevés közben. Mennyire szánalmas… A szemem továbbra is égett a kicsordulni készülő könnyektől, de halkan kifújva a tüdőmben rekedt levegőt tovább folytattam a valóság leleplezését. –Nem vagyok sem Christiana McLaine, sem pedig újságíró, csak egy egyszerű pultoslány, aki helyre akarta hozni, amit elrontott –mondtam. Inka sötétbarna szempárja kerekre tágult a döbbenettől, ahogy feldolgozta a hallottakat, majd a leblokkolt állapotból kijózanodva hirtelen a megbántottság és a düh vegyes érzelmei mutatkoztak meg az arcán.
- Nos –vetette oda a rajta tükröződő grimaszokkal ellentétben sziklaszilárd higgadtsággal. –Ezt már semmiképp nem tudod jóvátenni. –Azzal Inka elindult az út mentén várakozó limuzin felé, és vissza sem fordulva beült, hogy aztán néhány másodpercre rá el is tűnjön az éjszakában.
Nem tudtam, mitévő legyek. Mostmár tényleg, istenigazából egyedül maradtam egy illúziókkal teli városban, kártyavárként összedőlt tervvel, a saját hazugságom dugájába dőlve.
Tudtam, hogy az ötletemnek –miszerint minden más lehetőséget félredobva szökjek be a klubba- még meglesz a böjtje, de a bent történtek alapján jobb lett volna, ha inkább otthon maradok, és megpróbálom csendben felépíteni az új életemet, ahogyan Rob is tette.
Miért is gondoltam, hogy várni fog rám? Azok után, amiket műveltem vele bolond lett volna nem visszarohanni Kristen karjai közé. De legalább jó helyen van. A saját, álmokkal és lehetőségekkel teli, csillogó kis világában, amibe –néhai viselkedése és vélekedése ellenére- úgy tűnt, nagyon is beleillett.
Nem bírtam tovább – a szememet szúró könnyek óhatatlanul is kicsordultak.
Torkig voltam ezzel az őrülettel. Szerettem volna elvonulni a világ elől –ha már egyedül vagyok, akkor tényleg legyek is úgy- valami nyugodt helyre, de azt itt nem tehettem meg; az úttesten egyre megszaporodott a limuzinok, az azokban érkező sztárocskák és a paparazzik száma, így jobbnak láttam eltűnni a helyszínről. Nem akartam újabb pletykák és fényképek áldozatának kitenni magam, és szerettem volna minél távolabb lenni az Avalontól és az azt körülvevő nyüzsgéstől, így sietve leintettem egy taxit.
- A Marriottba, legyen szíves –mondtam a sofőrnek, és már indultunk is a szállás felé.
A szobámba érve aztán rádőltem az ágyra, és zokogtam egy kiadósat. Sosem gondoltam volna, hogy az életem valaha is ennyire összeomlik majd, és most, hogy megtörtént, csak még felfoghatatlanabb volt az egész.
Az elkeseredéstől vezérelve, hirtelen felindulásból a bőröndömhöz ugrottam, hogy aztán –továbbra is fékezhetetlen, kétségbeesett zokogással- belehajigáljam, ami a kezem ügyébe akadt, mikor is kopogtattak.
Az ereimben hirtelen megfagyott a vér. Alattomosan hulló könnyeimet törölgetve léptem a bejárathoz, és remegő kézzel, az elém táruló látványtól való félelem szülte óvatossággal kinyitottam azt.
- Odaát hallani, hogy sírsz –mondta Inka, kiábrándult, ugyanakkor aggódó tekintetét rám függesztve, majd a pillantása hirtelen rólam az ágyamon heverő, félig –hanyagul- megpakolt utazótáskámra tévedt. –Mit csinálsz?
- Elmegyek –szipogtam a földre meredve. –Itt már nincs maradásom.
- Na jó –Inka maga felé fordította lehorgasztott fejemet. –Most bemegyek, te pedig szépen elmondod, hogy mi a fene folyik itt, ami miatt hazudnod kellett.
Tétován arrébb álltam az ajtóból, hogy utat engedjek az ellentmondást nem tűrően az ágyamhoz vágtató egyszemélyes kihallgató bizottságnak. Talán ha fény derül a teljes igazságra, Inka majd megbocsát, és én sem fogom rosszul érezni magam, mert mindvégig hazudtam neki.
- Hallgatlak –nézett rám, miután feszélyezve leült a termetes fekvőhelyre.
- Hát jó –sóhajtottam, majd belekezdtem a terjedelmes, de mindenekelőtt bonyolult történetbe. Végül is, vesztenivalóm az már nincs, nem igaz? –A nevem Olivia Cassidy. Vancouverből jöttem, de a foglalkozásom nem újságíró, hanem mint már mondtam, pultoslány. Christiana a barátnőm, aki felajánlotta, hogy jöjjek el helyette a rendezvényre, hogy visszaszerezhessem a szerelmemet, akit az én hibámból elveszítettem. –Inka értetlenkedő pillantását látva, és a kérdést –melyet nekem szegezni készült- megelőzve belefogtam a második számú, talán százszor elismételt, és még az előzőnél is szövevényesebb cselekmények összességébe Robról, Jonathanről, a köztünk kialakult szerelmi háromszögről, az eljegyzésről, majd Chris ötletéről, hogy magamat újságírónak kiadva jussak be a díjátadóra, és hódítsam vissza a férfi szívét, aki nélkül mit sem ér az életem.
- Te jó ég –Inka hitetlenkedve meredt rám. –Te vagy az az Olivia, Robert Pattinson volt barátnője!?… Hogy én milyen egy buta fruska vagyok! –kiáltotta a felismeréstől sújtottan. –Még Finnországban is megjelent egy csomó pletykalap a képetekkel, nem hiszem el, hogy nem ismertelek meg… Hogy a csudában lehetek ilyen vak?! Te meg… miért nem ezzel kezdted?
- Nos –hebegtem, egy kissé zavarba jőve Inka reakciójától. –Szerettem volna, hogy még véletlenül se derüljön fény az ittlétemre, hiszen ha valahogy Rob fülébe jutott volna, hogy utána jöttem, talán még azelőtt elmenekült volna innen, hogy elindult az after party-ra. Ahol nem mellesleg Kristen Stewartba gabalyodva találtam rá…
- Jaj nekem! De hisz ez szörnyű! Ne haragudj rám, én… Én nem tudhattam, min mész keresztül.
- Nem, te bocsáss meg nekem. Tudod, mikor ide jöttem, nem tudtam, hogy kiben bízhatok és kiben nem. De aztán megismertelek, és rettenetesen éreztem magam amiatt, hogy nem voltam hozzád őszinte! Csak hát… fogalmam sem volt, mit szólnál, ha egyszer csak bejelenteném, hogy nem az vagyok, akinek kiadtam magam –magyaráztam bűnbánóan. –Azért remélem, lehetünk még barátok, annak ellenére, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztem.
- Olivia, én az első perctől barátként tekintettem rád, amint szóba elegyedtünk a repülőtéren… -mosolygott finn beszélgetőtársam, majd rövid szünet után folytatta. –Az életben sok minden közbejöhet, amire nem számítunk, sokszor fogunk csalódni, mire elérjük a céljainkat, de azt nem szabad hagyni, hogy bármiféle kudarc eltántorítson tőlük! Ha Robert igazán szeret, vissza fog jönni hozzád. Te pedig, ha igazán szereted őt, nem adhatod fel a harcot. És tudom is, én hogyan segíthetnék ebben… megvan még a plasztikkártyád? –kérdezte, hangja pedig valamiféle cselszövésről árulkodott. Fogalmam sem volt, Inka hova akar kilyukadni mindezzel, de bólintottam, majd a táskámért mentem, hogy kivegyem belőle a Chris nevével ellátott kis plakettet.
Ekkor vettem észre, hogy a telefonom kijelzője nem világít. Ó, jaj! Még Vancouverben, a reptéren kapcsoltam ki, és úgy látszik, annyira megfeledkeztem róla, hogy a felszállás óta ilyen állapotban hagytam. Csak remélni tudtam, hogy Helen és Chris nem kerestek, különben már rég idegbajt kaptak miattam…
Fogtam a kis készüléket és beütöttem a pin-kódomat, hogy legalább egy rövidke sms-ben tudassam velük: élek. Azonban a mobilom éles csipogása és a kijelzőn megjelenő, a hangpostámhoz tartozó számok arról tettek tanúbizonyságot, hogy nem hiába aggódtam.
„Önnek egy új üzenete érkezett” –olvastam még, mielőtt kétségbeesett pillantást vetettem barátnőmre, és a fülemhez emeltem a kagylót.