Sziasztok!
Tudom, majdnem két hét telt el a legutóbbi friss óta, és egy olvasót el is veszítettem - azonban köszönettel tartozom azoknak, akik kitartottak mellettem. Nagyon jól estek a dicsérő szavak, amiket a 28. részhez kaptam. Remélem, most is elegendő okot adok majd, hogy gyűljenek azok a kommentek! Hallgassátok szeretettel az egyik aktuális kedvenc számom (Adele - Someone like you), amiről azonnal tudtam, hogy ennek a fejezetnek a zenéje lesz, amint legutóbb meghallottam.
xoxo, Lana
xoxo, Lana
- Azt hiszem, tartozom egy magyarázattal –kezdtem, mire Nath felvonta a szemöldökét.
- Olivia, én megtettem minden tőlem telhetőt. Ez a te életed, nem várom el, hogy mentegetőzz a döntésed miatt –felelte. –Viszont, mint a barátod, arra azért számítottam, hogy felhívsz, elvégre mégiscsak én voltam az, aki elintézte neked a felvételit.
- Tudom, és pont erről szerettem volna veled beszélni. Nem hívtalak, mert azt hittem, megpróbálsz majd rábeszélni az Akadémiára… Te tudod a legjobban, mennyit ábrándoztam arról, mi lesz, hogyha bekerülök, és mennyit jelentett nekem ez az egész. Sőt, mennyit jelent, a mai napig… De semmi sem annyira fontos a számomra, mint Robert. Választásra kényszerültem, és én azt választottam, amit nem biztos, hogy később is megkapnék… a szerelmet.
- Te tényleg azt hiszed, hogy megpróbáltalak volna befolyásolni a döntésben? Milyen barát lennék? Sok mindent mondhatsz rám, de ha valaki, hát te pontosan tudod, hogy önző az nem vagyok! –emelte fel a hangját Jonathan. Nem igazán láttam még ilyennek – tényleg nagyon megbánthattam őt.
- Annyira sajnálom –leheltem. –Nézd, Nath, én… Vasárnap kimentem Rob után Hollywoodba, és mint látod, nem nyúlt túl hosszúra a látogatás… A helyzet úgy alakult, hogy nem megyek sehová. –Amint ezt kimondtam, a tudatomat elborító emlékképek, és Nath meghökkent pillantása egyszerre késztettek sírásra, de megálltam, hogy a könnyeim menthetetlenül elárasszák az asztalterítőt, és a –még félig teli- kávéscsészémet. Bár tudtam, hogy ismét el kell mesélnem elejétől a végéig a díjátadót és az after party-t, és a tegnapi, sajtótájékoztatós eseményeket –ami egyébként próbára tenné az amúgy labilis érzelmi világomat-, annyiszor átestem már ezen, és az elmúlt néhány napban annyit sírtam, hogy emlékeim szomorú mivolta ellenére is képtelen voltam több könnycseppet ejteni.
- Mi történt? –kérdezte Jonathan ahogy vártam, majd türelmesen, szinte másodpercenként váltakozó arckifejezéssel végighallgatott.
- Jézusom, Livie… Sajnálom –mondta, miután az utolsó betűig kimerítettük a témát. –Ne haragudj, hogy goromba voltam, mikor már így is épp elég rosszul érezheted magad… Nem tudtam, hogy ez van… Mihez fogsz most kezdeni?
Nagyot sóhajtottam, hiszen ez a téma kezdett egy kissé kínossá válni, főleg nekem, mivel én voltam az, aki egyfolytában szívességet kért.
- Arra gondoltam, mégis elkezdeném a színiiskolát. Csak nem jelent gondot ez a három kimaradt nap… vagy igen? –kérdeztem, mert Nath egy kicsit elsápadt.
- Olivia, én nem akarok veled még egy rossz hírt közölni, de… a tanulmányaidat szüneteltettem. Mivel nem kaptam tőled választ, ez volt a lehető legjobb megoldás, amit tehettem. Sajnálom, de csak jövő ősszel kezdheted meg ezt a félévet –mondta szomorúan, lemondó tekintetét rám függesztve.
Hát, pont ez hiányzott, még egy csalódás. De ez most tényleg, száz százalékban az én hibám volt, csak magamat okolhattam érte.
Miért is nem bíztam Jonathanben? Mindig a legjobbat akarta nekem, az én érdekeimet tartotta szem előtt, pedig mindketten tudjuk, mi volt közöttünk. Soha, de soha nem próbálta meg a saját javára fordítani a helyzetet, még olyankor sem, amikor tényleg megtehette volna, például mikor részegen felkerestem a lakásán… Miért pont most beszélt volna a döntésem ellen? Annyira ostoba vagyok… Szörnyen ostoba, és pocsék egy barát.
- Istenem, hogy én mekkora hülye vagyok. Ráadásul rettenetesen viselkedtem veled –nyögtem panaszosan, mire Jonathan közelebb csúszott hozzám a fotellel, hogy kezét együtt érzően rátegye a vállamra.
- Ugyan már, Livie. Ettől még nem dől össze a világ. És meglátod, az az egy év nagyon hamar el fog telni! Tudod mit? Addig is gyakorolok majd veled! Sőt, ha szeretnéd, megkérem Davidet, hogy felléphessünk együtt a Doolinsban! Mit szólsz? Megígérem, hogy mostantól azon leszek, hogy ezt az egészet elfeledtessem veled! Nem fogom hagyni, hogy szomorkodj! –ajánlkozott kedvesen, de ekkorra már megfogalmazódott bennem a megoldás.
- Nath, te mindig tudod, mit kell mondani, és iszonyú hálás is vagyok ezért, de… azt hiszem, már megvan, mit fogok csinálni –mondtam.
Jonathan néhány másodpercig csak bambán pislogott rám, majd az arcára kiült a kétségbeesés, ahogy leesett neki a tantusz.
- Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne! –nézett továbbra is, szinte már könyörögve, de minekután nem kapott választ, folytatta. –Olivia, nem csinálhatod ezt!
- Mi rossz van abban, ha egy kicsit hosszabb időre visszamegyek oda, ahol a gyerekkoromat töltöttem? Hiányzik Salt Lake City, a házunk, a régi szobám… Már a napját sem tudom, mikor voltam utoljára apám sírjánál… így legalább bármikor meglátogathatom őt a temetőben. És most, hogy Helennel is rendeződött a kapcsolatom, csak még több okom van visszamenni… Hidd el, jobb lesz ez így! –magyaráztam, de úgy tűnt, nem igazán sikerült meggyőznöm Nath-et arról, hogy itt az ideje összecsomagolnom, és visszaköltöznöm anyámhoz.
- Olivia, te mondtad nekem, hogy nem menekülhetek a problémáim elől, emlékszel? Mi értelme volt, ha most te is pontosan ugyanazt csinálod? Nem futhatsz el egyfolytában, ha valami nem úgy jön össze, ahogy vártad!
- Te pedig azt mondtad, nem befolyásolsz a döntéseimben, mert az önzőség. Hát akkor szépen, vita nélkül kérlek, hogy ne légy önző! –replikáztam.
- De ez most más! Mi vagy ki elől menekülsz? Robert és az emléke akár két földrésszel arrébb is üldözni fog, hiába köt egy csomó, vele kapcsolatos emléked ide… Ez ellen nem tudsz semmit tenni, és ez így is van jól, hiszen szereted. De mi más oka van, amiért haza kéne költöznöd? Felvettek az Akadémiára, lehet, hogy nem most kezded, de akkor is bent vagy! Van munkád, és vannak barátaid, akiknek fontos vagy! Te pedig szereted ezt a várost… ez lett az otthonod, magad mondtad! –erősködött Jonathan, de mindhiába. Szomorúan megcsóváltam a fejem, majd egy újabb sóhajtás kíséretében megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Ebben a városban számomra már nincs több lehetőség. Kinyitottam minden kiskaput, amit csak lehetett, de azok egy pillanat alatt be is zárultak előttem… Szeretlek titeket, téged, Christ, Maureen-t és a többieket, de nem lehetek pultoslány egy bárban, amíg a napokat számlálom… Nem ez az álmom. Keresnem kell önmagam, és szükségem van egy kis időre, távol innen, hogy begyógyulhassanak a sebeim… Túl sok az emlék. Meg aztán, az anyám is egyedül van, szüksége van rám. Mindketten megérdemeljük, hogy ennyi év keserűség után végre normálisan, békességben eltöltsünk együtt egy kis időt. Amint letelik az egy év, visszajövök és elvégzem az Akadémiát, de engedj el, Jonathan… mennem kell –mondtam, miközben azért mégiscsak meg-megcsuklott a hangom. Hiába, a búcsúzás sosem volt az erősségem.
- Ez azt jelenti, hogy a 365 nap leteltéig most látlak utoljára? –kérdezte az angyalom, akinek a szemében valami mérhetetlen fájdalmat véltem felfedezni.
- Még ma felhívom Helent, és ha rábólint, hogy holnap már vonatra szállhatok, akkor igen… azt –feleltem nehéz szívvel. De ne csüggedj, hívlak majd, és írok is. Néhányszor talán visszajövök, persze, nem ígérek semmit. Nem tudom még, hogyan lesz. Így a legbiztosabb, ha elköszönünk az októberi viszontlátásig.
- És én? Én nem látogathatlak meg?
- Idővel… talán.
- …S mi –az idő halálraítélt foglyai- leszünk a hézagok e furcsa űrben*…
- Nézd csak –mondtam, miközben a felsőm kivágásából elővettem a láncot, melyre a Jonathantől kapott medált függesztettem. –Látod? Mindig itt leszel velem! Itt vagy a szívemben! –suttogtam, majd homlokon csókoltam a legjobb barátot a világon, és sírással küszködve, vissza sem nézve kisiettem a kávézóból.
Önmagam után a búcsú a második azoknak a dolgoknak a listáján, amiket a világon a legjobban gyűlölök.
- Olivia, én megtettem minden tőlem telhetőt. Ez a te életed, nem várom el, hogy mentegetőzz a döntésed miatt –felelte. –Viszont, mint a barátod, arra azért számítottam, hogy felhívsz, elvégre mégiscsak én voltam az, aki elintézte neked a felvételit.
- Tudom, és pont erről szerettem volna veled beszélni. Nem hívtalak, mert azt hittem, megpróbálsz majd rábeszélni az Akadémiára… Te tudod a legjobban, mennyit ábrándoztam arról, mi lesz, hogyha bekerülök, és mennyit jelentett nekem ez az egész. Sőt, mennyit jelent, a mai napig… De semmi sem annyira fontos a számomra, mint Robert. Választásra kényszerültem, és én azt választottam, amit nem biztos, hogy később is megkapnék… a szerelmet.
- Te tényleg azt hiszed, hogy megpróbáltalak volna befolyásolni a döntésben? Milyen barát lennék? Sok mindent mondhatsz rám, de ha valaki, hát te pontosan tudod, hogy önző az nem vagyok! –emelte fel a hangját Jonathan. Nem igazán láttam még ilyennek – tényleg nagyon megbánthattam őt.
- Annyira sajnálom –leheltem. –Nézd, Nath, én… Vasárnap kimentem Rob után Hollywoodba, és mint látod, nem nyúlt túl hosszúra a látogatás… A helyzet úgy alakult, hogy nem megyek sehová. –Amint ezt kimondtam, a tudatomat elborító emlékképek, és Nath meghökkent pillantása egyszerre késztettek sírásra, de megálltam, hogy a könnyeim menthetetlenül elárasszák az asztalterítőt, és a –még félig teli- kávéscsészémet. Bár tudtam, hogy ismét el kell mesélnem elejétől a végéig a díjátadót és az after party-t, és a tegnapi, sajtótájékoztatós eseményeket –ami egyébként próbára tenné az amúgy labilis érzelmi világomat-, annyiszor átestem már ezen, és az elmúlt néhány napban annyit sírtam, hogy emlékeim szomorú mivolta ellenére is képtelen voltam több könnycseppet ejteni.
- Mi történt? –kérdezte Jonathan ahogy vártam, majd türelmesen, szinte másodpercenként váltakozó arckifejezéssel végighallgatott.
- Jézusom, Livie… Sajnálom –mondta, miután az utolsó betűig kimerítettük a témát. –Ne haragudj, hogy goromba voltam, mikor már így is épp elég rosszul érezheted magad… Nem tudtam, hogy ez van… Mihez fogsz most kezdeni?
Nagyot sóhajtottam, hiszen ez a téma kezdett egy kissé kínossá válni, főleg nekem, mivel én voltam az, aki egyfolytában szívességet kért.
- Arra gondoltam, mégis elkezdeném a színiiskolát. Csak nem jelent gondot ez a három kimaradt nap… vagy igen? –kérdeztem, mert Nath egy kicsit elsápadt.
- Olivia, én nem akarok veled még egy rossz hírt közölni, de… a tanulmányaidat szüneteltettem. Mivel nem kaptam tőled választ, ez volt a lehető legjobb megoldás, amit tehettem. Sajnálom, de csak jövő ősszel kezdheted meg ezt a félévet –mondta szomorúan, lemondó tekintetét rám függesztve.
Hát, pont ez hiányzott, még egy csalódás. De ez most tényleg, száz százalékban az én hibám volt, csak magamat okolhattam érte.
Miért is nem bíztam Jonathanben? Mindig a legjobbat akarta nekem, az én érdekeimet tartotta szem előtt, pedig mindketten tudjuk, mi volt közöttünk. Soha, de soha nem próbálta meg a saját javára fordítani a helyzetet, még olyankor sem, amikor tényleg megtehette volna, például mikor részegen felkerestem a lakásán… Miért pont most beszélt volna a döntésem ellen? Annyira ostoba vagyok… Szörnyen ostoba, és pocsék egy barát.
- Istenem, hogy én mekkora hülye vagyok. Ráadásul rettenetesen viselkedtem veled –nyögtem panaszosan, mire Jonathan közelebb csúszott hozzám a fotellel, hogy kezét együtt érzően rátegye a vállamra.
- Ugyan már, Livie. Ettől még nem dől össze a világ. És meglátod, az az egy év nagyon hamar el fog telni! Tudod mit? Addig is gyakorolok majd veled! Sőt, ha szeretnéd, megkérem Davidet, hogy felléphessünk együtt a Doolinsban! Mit szólsz? Megígérem, hogy mostantól azon leszek, hogy ezt az egészet elfeledtessem veled! Nem fogom hagyni, hogy szomorkodj! –ajánlkozott kedvesen, de ekkorra már megfogalmazódott bennem a megoldás.
- Nath, te mindig tudod, mit kell mondani, és iszonyú hálás is vagyok ezért, de… azt hiszem, már megvan, mit fogok csinálni –mondtam.
Jonathan néhány másodpercig csak bambán pislogott rám, majd az arcára kiült a kétségbeesés, ahogy leesett neki a tantusz.
- Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne! –nézett továbbra is, szinte már könyörögve, de minekután nem kapott választ, folytatta. –Olivia, nem csinálhatod ezt!
- Mi rossz van abban, ha egy kicsit hosszabb időre visszamegyek oda, ahol a gyerekkoromat töltöttem? Hiányzik Salt Lake City, a házunk, a régi szobám… Már a napját sem tudom, mikor voltam utoljára apám sírjánál… így legalább bármikor meglátogathatom őt a temetőben. És most, hogy Helennel is rendeződött a kapcsolatom, csak még több okom van visszamenni… Hidd el, jobb lesz ez így! –magyaráztam, de úgy tűnt, nem igazán sikerült meggyőznöm Nath-et arról, hogy itt az ideje összecsomagolnom, és visszaköltöznöm anyámhoz.
- Olivia, te mondtad nekem, hogy nem menekülhetek a problémáim elől, emlékszel? Mi értelme volt, ha most te is pontosan ugyanazt csinálod? Nem futhatsz el egyfolytában, ha valami nem úgy jön össze, ahogy vártad!
- Te pedig azt mondtad, nem befolyásolsz a döntéseimben, mert az önzőség. Hát akkor szépen, vita nélkül kérlek, hogy ne légy önző! –replikáztam.
- De ez most más! Mi vagy ki elől menekülsz? Robert és az emléke akár két földrésszel arrébb is üldözni fog, hiába köt egy csomó, vele kapcsolatos emléked ide… Ez ellen nem tudsz semmit tenni, és ez így is van jól, hiszen szereted. De mi más oka van, amiért haza kéne költöznöd? Felvettek az Akadémiára, lehet, hogy nem most kezded, de akkor is bent vagy! Van munkád, és vannak barátaid, akiknek fontos vagy! Te pedig szereted ezt a várost… ez lett az otthonod, magad mondtad! –erősködött Jonathan, de mindhiába. Szomorúan megcsóváltam a fejem, majd egy újabb sóhajtás kíséretében megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Ebben a városban számomra már nincs több lehetőség. Kinyitottam minden kiskaput, amit csak lehetett, de azok egy pillanat alatt be is zárultak előttem… Szeretlek titeket, téged, Christ, Maureen-t és a többieket, de nem lehetek pultoslány egy bárban, amíg a napokat számlálom… Nem ez az álmom. Keresnem kell önmagam, és szükségem van egy kis időre, távol innen, hogy begyógyulhassanak a sebeim… Túl sok az emlék. Meg aztán, az anyám is egyedül van, szüksége van rám. Mindketten megérdemeljük, hogy ennyi év keserűség után végre normálisan, békességben eltöltsünk együtt egy kis időt. Amint letelik az egy év, visszajövök és elvégzem az Akadémiát, de engedj el, Jonathan… mennem kell –mondtam, miközben azért mégiscsak meg-megcsuklott a hangom. Hiába, a búcsúzás sosem volt az erősségem.
- Ez azt jelenti, hogy a 365 nap leteltéig most látlak utoljára? –kérdezte az angyalom, akinek a szemében valami mérhetetlen fájdalmat véltem felfedezni.
- Még ma felhívom Helent, és ha rábólint, hogy holnap már vonatra szállhatok, akkor igen… azt –feleltem nehéz szívvel. De ne csüggedj, hívlak majd, és írok is. Néhányszor talán visszajövök, persze, nem ígérek semmit. Nem tudom még, hogyan lesz. Így a legbiztosabb, ha elköszönünk az októberi viszontlátásig.
- És én? Én nem látogathatlak meg?
- Idővel… talán.
- …S mi –az idő halálraítélt foglyai- leszünk a hézagok e furcsa űrben*…
- Nézd csak –mondtam, miközben a felsőm kivágásából elővettem a láncot, melyre a Jonathantől kapott medált függesztettem. –Látod? Mindig itt leszel velem! Itt vagy a szívemben! –suttogtam, majd homlokon csókoltam a legjobb barátot a világon, és sírással küszködve, vissza sem nézve kisiettem a kávézóból.
Önmagam után a búcsú a második azoknak a dolgoknak a listáján, amiket a világon a legjobban gyűlölök.
*
Az utóbbi időszakban már megszokott kép volt számomra, hogy a bőröndöm lassan többször feküdt az ágyamon, félig megpakolva, mint a sarokba dugva, üresen.
Helen sajnálkozva, de többnyire persze örömmel, azonnal beleegyezett, hogy visszaköltözhessek hozzá.
A Firkin & Barmaidben már elintéztem mindent, elköszöntem az én drága Maureen-emtől és Pete-emtől, aki visszahelyezte Bridgetet teljes műszakba –állítása szerint, amíg beugrott helyettem, olyan jól végezte a munkáját, hogy megbocsátott neki-, így az elutazásommal keletkezett, üres hellyel kapcsolatos probléma is megoldódott. Már csak a vonatút maradt hátra, és egyetlen, kicsit bonyolultabb „ügy”, ami megoldásra várt: Chris.
Barátnőm kissé sértődötten ült a nappali kanapéján; nyilván rosszul érintette, hogy nem egyeztem bele az általa kigondolt, a tiszteletemre tartandó búcsúbuliba. Mivel nem éppen örömteli az elutazásom oka, és elegem van abból, hogy folyton el kell köszönnöm azoktól, akiket szeretek, nem tartottam helyénvalónak egy ilyen „mulatozást”. Meg aztán, sokkal szívesebben töltöttem volna az utolsó estémet Chrissel kettesben.
- Ne haragudj rám, most egyszerűen nincs kedvem az ilyesfajta összejövetelekhez –mondtam bűnbánóan. –De kedves tőled, hogy eszedbe jutottam.
- Nem baj –vonta meg a vállát Christiana, de azért még láttam rajta az elkeseredettség nyomait, amiért nem hagytam, hogy kiélje szervezői képességeit. –Elvégre ez az este rólad szól. Mihez van kedved, mit csináljunk?
- Nem is tudom… Talán csak ülnék itt veled a heverőn, egy pohár borral, és hajnalig beszélgetnénk. Mint régen.
- Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk egy filmet? Mondjuk, a Római vakációt! Úgyis az a kedvenced. És azt néztük akkor is, mielőtt vonatra szálltunk… Emlékszel?
- Hogyan is felejthetném el? –feleltem. –Rendben. Római vakáció!
- Hozom a DVD-t. Meg egy üveg bort is! –pattant fel barátnőm, mikor is csengetésre lettem figyelmes.
- Várunk valakit? –kérdeztem, miközben érdeklődve néztem az ajtóra.
- Tudtommal nem –így Chris. –Fogalmam sincs, ki lehet az. Menj, engedd be a látogatónkat, addig én előkészítek mindent a filmezéshez. Akárki is az, remélem, nem marad sokáig, ugyanis találtam egy kis fagyit is a hűtőben, amit nem szívesen osztanék meg egy harmadik személlyel! –kiabálta már a konyhából.
Kíváncsian sétáltam a bejárathoz, majd kinyitva azt egy pillanatra megállt a szívverésem, és a lélegzetem is elakadt.
- Mi a…? –kezdtem, de már nem tudtam befejezni a mondandómat, ugyanis valami puha és lágy befogta a számat, és azon nyomban önkívületi állapotba zuhantam.
A Firkin & Barmaidben már elintéztem mindent, elköszöntem az én drága Maureen-emtől és Pete-emtől, aki visszahelyezte Bridgetet teljes műszakba –állítása szerint, amíg beugrott helyettem, olyan jól végezte a munkáját, hogy megbocsátott neki-, így az elutazásommal keletkezett, üres hellyel kapcsolatos probléma is megoldódott. Már csak a vonatút maradt hátra, és egyetlen, kicsit bonyolultabb „ügy”, ami megoldásra várt: Chris.
Barátnőm kissé sértődötten ült a nappali kanapéján; nyilván rosszul érintette, hogy nem egyeztem bele az általa kigondolt, a tiszteletemre tartandó búcsúbuliba. Mivel nem éppen örömteli az elutazásom oka, és elegem van abból, hogy folyton el kell köszönnöm azoktól, akiket szeretek, nem tartottam helyénvalónak egy ilyen „mulatozást”. Meg aztán, sokkal szívesebben töltöttem volna az utolsó estémet Chrissel kettesben.
- Ne haragudj rám, most egyszerűen nincs kedvem az ilyesfajta összejövetelekhez –mondtam bűnbánóan. –De kedves tőled, hogy eszedbe jutottam.
- Nem baj –vonta meg a vállát Christiana, de azért még láttam rajta az elkeseredettség nyomait, amiért nem hagytam, hogy kiélje szervezői képességeit. –Elvégre ez az este rólad szól. Mihez van kedved, mit csináljunk?
- Nem is tudom… Talán csak ülnék itt veled a heverőn, egy pohár borral, és hajnalig beszélgetnénk. Mint régen.
- Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk egy filmet? Mondjuk, a Római vakációt! Úgyis az a kedvenced. És azt néztük akkor is, mielőtt vonatra szálltunk… Emlékszel?
- Hogyan is felejthetném el? –feleltem. –Rendben. Római vakáció!
- Hozom a DVD-t. Meg egy üveg bort is! –pattant fel barátnőm, mikor is csengetésre lettem figyelmes.
- Várunk valakit? –kérdeztem, miközben érdeklődve néztem az ajtóra.
- Tudtommal nem –így Chris. –Fogalmam sincs, ki lehet az. Menj, engedd be a látogatónkat, addig én előkészítek mindent a filmezéshez. Akárki is az, remélem, nem marad sokáig, ugyanis találtam egy kis fagyit is a hűtőben, amit nem szívesen osztanék meg egy harmadik személlyel! –kiabálta már a konyhából.
Kíváncsian sétáltam a bejárathoz, majd kinyitva azt egy pillanatra megállt a szívverésem, és a lélegzetem is elakadt.
- Mi a…? –kezdtem, de már nem tudtam befejezni a mondandómat, ugyanis valami puha és lágy befogta a számat, és azon nyomban önkívületi állapotba zuhantam.
A Rummy's:
*Ismeretlen idézet
Sziia:)
VálaszTörlésJézusom!! Nagyon jó lett. Ugye Rob? Már kezdtem feladni erre tessék. Dejoo. Alig várom a frisst, remélem rendeződnek a dolgok ;d
Csók ♥
Szia ,
VálaszTörlésHát ez a rész .... :) én is azt remélem, hogy Rob az :)Bááááááááárrr kérdéses. Na mind1 már nagyon várom a folytatást.Csak így tovább. :D
Szia!
VálaszTörlésEz elképesztő, hogy mindig kitalálsz valami újat! Szerintem is Rob gondolta meg magát, bár azt is lehetségesnek tartom, hogy Jonathan nem akarja feladni amit teljesen megértenék. Ha viszont az előbbi lesz, akkor nagyon kíváncsi lennék az okára... Már tűkön ülök a folytatásért, mert szuper a történeted.
Szívből grat.: Tara
remélem hamar jön a friss, mert izgulok nagyon! jó lett amugy :D
VálaszTörlés