Újra itt vagyok, kicsit később, mint ahogy arra számítottam (és ahogy azt ígértem), de egy kész és hiperhosszú fejezettel a tarsolyomban. Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és számíthatok néhány kommentre a részetekről, hogy tudjam: még velem vagytok.
Áldott, békés Karácsonyt és boldog Újévet mindenkinek!
xoxo: lana
- Készen állsz?
–kérdezte Rob, mikor végre megálltunk –sejtésem szerint egy ajtó előtt. Egészen
idáig csak annyit érzékeltem, hogy egy lépcsőn megyünk felfelé, ő pedig
óvatosan terelget a derekamnál fogva. Muszáj volt vezetnie, ugyanis semmit nem
láttam: még azelőtt bekötötte a szemem egy puha, de kellőképpen sötét színű
sállal, mielőtt elindultunk. Most viszont megérkeztünk az eddig nagy titokban
tartott parti helyszínére, Rob pedig végre levette rólam a látásomat akadályozó
anyagot, és –beigazolva az előérzetemet- kitárt egy díszes ajtót.
Sötét volt, és
mozgásnak nyomát sem véltem felfedezni, de mikor átléptem a küszöböt, hirtelen
világosság gyúlt.
- Meglepetés!
–hallottam az egybehangzó kiáltást, és az emberek kezdtek előjönni a bútorok és
falak takarásából.
Fogalmam sem volt,
mennyien vannak, csak azt láttam, hogy egyre többen és többen bújnak elő,
mígnem zsúfolásig betöltötték az egész helyiséget.
Ránéztem Robra, aki
hatalmas mosollyal az arcán konstatálta az engem ért meglepetés sikerességét.
Nem állt
szándékomban megbántani őt, hiszen rengeteget dolgozott ezen a partin, de nem
igazán az örömtől, sokkal inkább a meghökkentségtől maradt tátva a szám.
Rengeteg ember jött
el ma este miattam, de egyetlen ismerőst sem láttam közöttük. Azt gondoltam,
talán csak kevesebb a terem befogadóképessége, mint ahányan tartózkodnak benne,
és ezért nem látom rendesen a vendégek arcát.
Elnézést kértem
Robtól, és elindultam, hogy megkeressem a barátaimat a tömegben.
- Chris? Jonathan?
–kiabáltam, de a hangom csak egy volt a sok közül, és aligha jutott el bárkinek
a tudatáig. Annyian voltak, és akkora volt a hangzavar, hogy képtelenség lett
volna, ha egyáltalán a mellettem állók meghallják az óbégatásomat.
Ekkor megláttam
Jonathan szőkés haját, úgy négy-ötsornyival előttem.
- Nath! –integettem
buzgón, de pont abban a pillanatban indult az ellenkező irányba, így nem vett
észre. Igyekeztem magam átverekedni a meghívottakon, hogy utolérjem őt, de nem
volt egyszerű dolgom: két, egyenruhába bújtatott pincér nehezítette az utam,
akik éppen a fejük fölé emelt ezüsttálcákon szervíroztak fel pezsgőt és
szendvicsfalatkákat. Próbáltam kikerülni őket, de egy ügyetlen mozdulat
következtében az egyik tálca tartalma a földön végezte. Az volt a szerencsém, hogy
a pezsgőspoharak nem kristályból, hanem műanyagból voltak, de a lazackrémes és
a pármai sonkás harapnivalók szanaszét gurultak, hogy aztán ügyet sem vetve
rájuk mások beletapossák őket a lábuk alatt elterülő perzsaszőnyegbe.
Nem sokat törődtem
az általam okozott kárral, ugyanis már így is szem elől veszítettem Jonathant.
- Nath! –kiabáltam
szakadatlanul, miközben lábujjhegyre emelkedve kerestem a tekintetemmel
összetéveszthetetlen, rakoncátlan hullámokban leomló üstökét, mindhiába.
Esélytelennek tűnt, hogy újra sikerüljön kiszúrnom őt ebben a képtelenül nagy
tömegben.
A következő
pillanatban csörömpölést hallottam: valaki tósztot kívánt mondani, azonban az
előttem állók miatt nem láttam az illető arcát.
- Egy kis figyelmet
kérnék! –kezdte, és ekkor tisztán felismertem Jonathan hangját. Előrébb
furakodtam, már amennyire ez lehetségesnek bizonyult.
- Köszöntsük most
azokat, akikről ez a csodás este szól, akiket úgy gondolom, nem kell bemutatni…
Hölgyeim és uraim, a parti és Hollywood legfényesebb csillagai, az igazi
álompár: Kristen Stewart és Robert Pattinson!
Ekkor a tömeg
kettéoszlott, mint mikor Mózes a Biblia szerint szétválasztotta a Vörös
Tengert, és minden egyes pillantás rám szegeződött, aki egymagam álltam
középen, totálisan lesokkolva az eseményektől.
Jonathan ott volt
előttem, öltönyben, szélesen mosolyogva, mellette pedig Rob, az oldalán
Kristennel. Mindannyian engem néztek, mintha várnának valamire, én azonban
némán, földbe gyökerezett lábakkal bámultam vissza rájuk.
Annyira
irracionálisnak tűnt ez az egész, hogy szinte fel sem fogtam, mi történik.
Aztán mikor egy szempillantás múlva Kristen rám villantott egy kárörvendő
mosolyt és egyre közelebb hajolt Robhoz, a lábam önkéntelenül is megmozdult.
- Ne! –kiáltottam,
megpróbálva feléjük rohanni, de hátulról egy kéz elkapott és visszarántott.
A szemtanúja
lehettem, hogy ez a visszataszító, kegyetlen ringyó elcsábítja a barátomat, aki
élvezettel viszonozta ennek a nőszemélynek a csókját.
A szívem szúrt, a
szemem pedig megtelt könnyekkel. Annyira fojtogatott a sírás, hogy nem kaptam
levegőt, és csak percek kérdése volt, mikor fulladok meg. Bárhogy próbálkoztam
ordítani, és bárhogy kapálóztam, egy hang sem jött ki a torkomon, az engem
fogva tartó idegen kéz pedig nem engedett a szorításából.
Éreztem, hogy
fogytán az erőm és mindjárt elájulok, amikor a föld elkezdett megnyílni
alattam.
Kétségbeesetten
próbáltam valami stabil dolog után kutatni, amiben megkapaszkodhatok, de a
terem hirtelen kopár lett, és minden bútor, ami eddig a helyén állt eltűnt.
Ahogy csak bírtam, felsikítottam, hátha valaki észrevesz, de a kettészakadt
vendégsereg újra összeállt, és eszükbe sem jutott a segítségemre sietni. Ügyet
sem vetettek az elkeseredett kiáltozásomra, sőt, egyre távolabb húzódtak.
Már nem bírtam hova
lépni, az alattam elterülő, tátongó üresség egyre hatalmasabb lett, és végül
teljesen bekebelezett. Éreztem, ahogyan zuhanok lefelé a semmibe, és nincs
senki, aki megmenthetne. Legalább ha valamibe bele tudnék kapaszkodni… de már
nem volt számomra remény.
Azt kívántam,
bárcsak álmodnék! Bárcsak apa angyalként megjelenne, és kinyújtaná a
láthatatlan karját, hogy elkapjon! Nem… ez nem lehet a valóság… Ez…
- Aú!
- Jól vagy,
szerelmem? –kérdezte egy ismerős hang, mire felkaptam a fejem.
- Mi történik?!
A hang jóízűen
felkacagott, majd éreztem, hogy egy kéz az enyém köré fonódik. Megszorítottam.
- Épp most
landolunk New Yorkban –hallottam ismét a kellemes tónust, majd a hozzá tartozó
ajakpár lágyan megcsókolt.
Amikor végre
felfogtam, hogy hol vagyok, hálásan viszonoztam Robert csókját. A fenébe a
rémálmokkal! Mondjuk, nem csoda, hogy elaludtam, hiszen egy örökkévalóságig
tartó időnek tűnt, ami aközött telt el, hogy a gépünk felszállt Vancouverben,
és most végre leereszkedett a JFK reptér kivilágított leszállópályájára.
- Mióta jövünk?
–kérdeztem Robot, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy visszahelyezze az előtte
lévő szék hátuljába a kezében szorongatott repülős magazint, de ez egy kissé
nehezére esett, gondolom a leszállás következtében fellépő súrlódási erő miatt
(hoppá, miket tudok!).
- 5 órája és úgy 5
perce –válaszolta.
- Isten hozta
önöket New Yorkban! –hallottam a fejem fölötti hangszóróból az egyik
légikisasszonyt. –Most már kikapcsolhatják biztonsági öveiket! Az American
Airlines légitársaság nevében köszönöm, hogy minket választottak! Kellemes
ittartózkodást kívánok!
- Hát itt volnánk!
–mosolygott féloldalasan Rob, majd felém hajolt, hogy kioldja a biztonsági
övem, amivel egyedül némi nehézségbe ütköztem. Nem hiába, hiszen a los angelesi
kiruccanásomon kívül még nem volt szerencsém repülőn utazni.
- Izgulsz?
–kérdezte, miközben levette a táskáinkat és kézen fogott, hogy átvezessen abba
a csarnokba, ahol a poggyászokat adták ki.
Biztos voltam
benne, hogy az általa szervezett parti fényévekkel jobb lesz, mint amilyennek megálmodtam,
de ennek a kósza gondolatnak nem adtam hangot.
- Bízom benned
–mosolyogtam vissza rá. –De ugye lesz időnk megnézni a nevezetességeket is?
- Hát, amennyi
ruhát magaddal hoztál, szerintem akár az egész várost is bejárhatjuk! Sőt, még
a környező településeket is! –tette hozzá nevetve.
Na igen. Az, hogy
jóhiszeműen –és nem túl rutinos világjáró lévén- majd’ egy hétre csomagoltam,
megmutatkozott a bőröndöm súlyán is. Míg Rob könnyedén lekapta a miniatűr
sporttáskáját a futószalagról, addig az én nagyméretű csomagomnál csipkelődő
megjegyzésekbe ütköztem.
- Már indulásnál is
akartam kérdezni… mi van ebben, tégla? –mutatott vigyorogva az utazóbőröndömre.
- Nagyon vicces
–nyújtottam ki rá a nyelvem. –Tudod, csak azt reméltem, hogy nem kapkodjuk el a
hazautazást… még soha nem voltam New Yorkban. Szeretnék annyit látni belőle,
amennyit csak lehet!
- Természetesen
addig maradunk, ameddig csak szeretnél –Rob a két tenyere közé fogta az arcom
és lehajolt, hogy megcsókoljon. Rögtön megbocsátottam neki az előbbi kis
piszkálódását. –Most viszont béreljünk valami kocsit!
- Micsoda? Minek?
–kérdeztem, mire ő értetlenül felvonta a szemöldökét. –Ugyan már, Rob! New
Yorkban vagyunk, itt tudtommal szinte lehetetlen parkolóhelyet találni!
Másrészt pedig, ez a város nem is igazi a sárga taxik nélkül! Menjünk egy
olyannal! Kérlek –leheltem bociszemekkel, mire totálisan megadta magát.
- Ha ragaszkodsz
hozzá! –Azzal kézen fogva kisétáltunk a terminálból, ő pedig leintette a reptér
kijárata előtt várakozó rengeteg jármű egyikét.
A címről, amit
bemondott még nem tudtam, hogy pontosan milyen létesítményhez tartozik, és
Robnak esze ágában sem volt elárulni. Hogy hova is jöttünk, az csak akkor vált
világossá számomra, amikor a taxi lefékezett, és megállt egy körülbelül 10
emeletnyi magas, barna épület előtt, melynek tetején a „Hotel Empire” felirat
világított piros neonfénnyel.
Amint kiszálltunk,
két londiner sietett felénk. Az egyik szó nélkül elvette a táskáinkat, és egy
csomaghordó kocsira pakolva elvitte őket, a másik pedig ránk villantva
barátságos mosolyát egy lépéssel közelebb jött.
- Miss Cassidy, Mr.
Pattinson, isten hozta önöket! A nevem Tim. Kérem, kövessenek!
Amennyire szerénynek tűnt kívülről, olyan
pompa fogadott bent az előcsarnokban. Hatalmas kristálycsillárok világították
meg a belső teret, ahol a recepció körül kényelmes bőrülésekben lehetett
várakozni, alattuk pedig az álmomban is látott drága perzsaszőnyegek terültek
el. Minden arany, fekete és narancsszínű volt, az innen nyíló étterem is a
hozzá tartozó bárral, mely valahogy ismerősnek tűnt a Chris által annyira
imádott és bálványozott Gossip girl című sorozatból.
Sejtettem, hogy ennek a helyszínnek köze
lesz a közelgő partihoz, és zavarba jöttem a ténytől, miszerint Rob ilyen
impozáns helyre hozott, hogy együtt ünnepelhessünk a barátainkkal. Ezt szóvá is
tettem, mielőtt elkezdtünk volna bejelentkezni.
- Liv, kicsim, mikor érem meg végre, hogy
nem aggódsz azon, mennyi pénzt költök rád? A barátaink és mi is megérdemeljük,
hogy remekül szórakozzunk, te pedig ennél sokkal többet érsz, de a csillagokat
sajnos nem tudom lehozni az égről –felelte mosolyogva, majd kitöltötte a
papírt, amit a recepciós elérakott. A „távozás napja” mezőt üresen hagyta, és
ez belőlem is előcsalt egy önfeledt mosolyt.
Ezután követtük Timet, a londinert, aki
elvezetett a szobánkhoz. Az egész tizedik emeleti lakosztály a miénk volt. A
látvány, ami az ajtón belépve fogadott, még az előcsarnokénál is szebb volt (de
a színek megegyeztek): világos nappali hatalmas ablakokkal a városra,
bárszekrények mindenféle itallal megtömve (a választék talán még a Firkin &
Barmaid-énél is nagyobb volt!), kényelmes, fekete bőrülések és egy csomó
elektronikai berendezés. Egy kicsit a hálószobába is be lehetett látni, de
amint megszabadultunk a kabátoktól és a csomagjaink is megérkeztek, azonnal
felfedezőútra indultam.
Akkora franciaágy állt a szoba közepén,
amekkorát még életemben nem láttam, mellé pedig egy üveg pezsgő és két
kristálypohár volt bekészítve az éjjeliszekrényre. Ezután az ámulattól
vezérelve átmentem oda, ami minden egyes hotelbe való látogatásom alkalmával a
kedvencemmé vált: a fürdőbe.
A kád méretében most sem csalódtam – akár
egy kisebb úszómedencének is beillett volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy
mesebeli kastélyban járnék: drága kristályok, puha törölközők, fürdősók és
illóolajok gazdag választéka, és minden csupa márvány. A legnagyobb élményt
talán mégis az okozta, mikor a nappaliba visszatérve kinéztem az ablakon.
Odakint már alkonyodott, de az utcán még
nyüzsgött az emberek, limuzinok és taxik kavalkádja. A nap narancssárgán
világított, és utolsó sugarai a város fényeivel vegyülve megtörtek a Central
Park délkeleti részén elterülő halastó tükrén, melyre az ablakunk nézett.
Fantasztikus látvány volt.
- New York gyönyörű –mondtam aléltan Robnak,
ahogy lerogytunk egymás mellé a kanapéra.
- Szeretnéd, hogy körbenézzünk egy kicsit?
Egyébként is, van számodra egy meglepetésem –húzta féloldalas mosolyra a
száját.
- Sejtem, hogy megint valami zavarba ejtőre
készülsz –feleltem, mire az általam annyira kedvelt grimasz még szélesebb lett.
–Tiltakoznék, de tudom, hogy esélyem sincs ellened, abban viszont nagyon is
benne vagyok, hogy elmenjünk várost nézni! –lelkesedtem.
- Rendben, de kizárólag csak holnap. A parti
előtt bőven lesz időnk bejárni a főbb nevezetességeket, de ma már nem akarok
mást, csak veled lenni és szeretkezni itt a kanapén, a fürdőben és a hálóban
–lehelte Rob, miközben gyengéd csókokat hintett először az arcom, majd a nyakam
és a kulcscsontom különböző pontjaira. Megborzongtam.
- És mi lesz az előszobával?
- Nem akarlak túlságosan kifárasztani…
holnap hosszú napunk lesz –nyögte a között a két gomb között, amik
megakadályozták, hogy a mellem láthatóvá váljon a külvilág számára… egészen
mostanáig.
- Mondtam már, hogy fáradhatatlan vagyok, ha
rólad van szó? –kérdeztem huncutul, majd eltoltam magamtól, hogy bezárjam az
ajtót, és a „ne zavarjanak” táblával egyértelművé tegyem, hogy ez az este csak
és kizárólag kettőnkről fog szólni.
*
Másnap egy kiadós reggeli után Rob
–ígéretéhez híven- elvitt várost nézni.
Sétáltunk és kacsákat etettünk a Central
Parkban, megnéztük a Times Square-t, a Metropolitan múzeumot, és mindennemű
tiltakozásom ellenére hazafelé menet két hiperexkluzív boltba is bementünk a
Broadway-n, hogy aztán egy Bvlgari karkötővel és egy iszonyú csinos fekete,
pánt nélküli Valentino ruhával gazdagabban távozhassunk. Vagyis távozhassak én,
ezeket ugyanis a parti miatt kaptam, bármilyen makacsul is érveltem, hogy már
így is túlzás ez a felhajtás, ami körülöttem zajlik – de hiába. Rob az Rob,
vele nem lehet vitázni, és ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt tűzön-vízen át
megvalósítja.
A késői ebédünket a hotel éttermében
fogyasztottuk, hogy a végeztével Rob azonnal elkezdhesse a parti szervezéséhez
szükséges utolsó simításokat. Engem nem igazán vont be –feltehetően azért, hogy
esélyem se legyen tiltakozni-, csupán a felszolgált szendvicsek és italok
választékát illetően kérdezett egy-két dolgot (például, hogy van-e vegetáriánus
a meghívottaim között), majd visszament egyeztetni, gondolom a főszakáccsal.
Amikor elindultunk a szobánk felé, még mindig nem volt hajlandó bármit is
elárulni, csak annyit mondott, hogy Chris, Brian és Jonathan gépe hamarosan
leszáll.
Ó, Jonathan! Annyira bíztam benne, hogy
eljön, annak ellenére, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával elég furcsán
viselkedett, és alig akarta elfogadni a repülőjegyet. Csak remélni tudtam, hogy
átgondolta a dolgokat, és ad egy esélyt Robnak, vagy ha nem is, hát legalább
miattam megjelenik a partin. Elvégre barátok vagyunk, és tudja, mennyit
jelentene nekem, ha itt lenne mellettem ma este.
- Hol fognak aludni a vendégek? –kérdeztem
Robot. Ez már csak nem akkora titok, hogy ne akarná megmondani.
- Mindannyiuknak itt foglaltam szobát az
Empire-ben, a gépük pedig holnap indul haza, kinek hogy –felelte. –Jut eszembe…
mielőtt újra beleásnám magam a szervezkedésbe, nem akarsz belebújni az új
ruhádba, hogy még a barátaink érkezése előtt büntetlenül szemügyre vehesselek?
–kacsintott rám, mire kuncogva a hálószobába tipegtem, és óvatosan magamra
húztam a terebélyes franciaágyon fekvő „kis feketét”.
- Na, hogy festek? –kérdeztem, miután
visszatértem az összejövetelre szánt ruhában, és pördültem egyet Rob előtt, aki
most felállva a kanapéról tétova mozdulatokkal felém tartott.
- Csodaszép vagy –mondta, de közben nem
nézett rám; kezeivel egyre csak a nyakamban függő medált babrálta, azt, amit
Jonathantől kaptam. Ettől rossz érzésem támadt, és ezt aztán csak még inkább
megerősítette Rob nekem szegezett kérdése:
- Nem akarod levenni ezt a láncot? Annyira,
nem is tudom… bóvli. Egyáltalán nem illik ehhez a csinos öltözékhez!
- Bóvli? –kérdeztem zavartan, de ekkor Rob
egy, az újonnan kapott Bvlgari karkötőmével egyező dobozt húzott elő zakójának
zsebéből, és mire felocsúdtam a meglepettségből, már ki is cserélte tartalmát
az egykor a vidámparki céllövöldében szerzett olcsó, de számomra annál
kedvesebb medállal.
- Mi ez? –vontam fel a szemöldököm, s közben
egy falitükörhöz sétáltam, hogy aztán ismerkedni kezdjek az elém táruló
látvánnyal. Igyekeztem higgadt maradni, bár egyre biztosabb voltam benne, mire
megy ki a játék.
- Örülsz neki? –kérdezte Rob a hajába túrva.
Felé fordultam. –Szeretném, ha ezt viselnéd ma este –nézett rám egy helyben
toporogva, miközben még mindig kócos tincsei közt matatott, én pedig egyből
tudtam, hogy határozottan zavarban van.
- Ó, édes –sóhajtottam, majd lesütöttem a
szemem, ahogy egyszer csak átjárt a felismerés. Rob valószínűleg már régóta
sejti, kinek az ajándéka a láncom, eddig viszont nem zavarta, vagy legalábbis
nem akarta szóvá tenni, nehogy veszekedés legyen belőle. Most azonban, hogy
Jonathan is jelen lesz az általa szervezett partin, bántaná, ha nem a tőle
kapott nyakéket venném fel. Egyszerűen sértené a férfiúi büszkeségét, ha Nath
kis emléktárgyát részesíteném előnyben, mert úgy érezné, ő sokkal fontosabb
számomra.
- Édesem, megmondhattad volna őszintén, mi
zavar téged, nem halok bele, ha egy este erejéig nem lesz rajtam a medálom
–léptem oda Robhoz, majd gyengéden a nyaka köré fontam a karom. Bár nem
teljesen értettem vele egyet, és kicsit rosszul esett, hogy le kell vennem a
barátom ajándékát, Robert sokkal többet jelentett nekem annál, mintsem hogy ne
teljesítsem a kívánságát, és őszintén reméltem, hogy Jonathan is legalább
ennyire megértő lesz ebben a kérdésben.
- De ugye tudod, hogy ezt a láncot a legjobb
barátomtól kaptam, így sokkal több nekem egy ócska bóvlinál? –kérdeztem
óvatosan, mire ő bólintott. –És ugye azt is, hogy Nath és köztem az égvilágon
semmi nincs, mert te vagy az egyetlen, akit tiszta szívemből szeretek? –néztem
rá, és erre enyhén borostás arca tagadhatatlanul felderült.
Egy csókkal jelezvén, hogy ő is hasonlóképp
érez pontot tettünk ennek a beszélgetésnek a végére, majd Rob lehámozta magáról
a nyakára tekeredett kezeimet.
- Na jó, most menj és lazíts egy kicsit, én
addig elintézek mindent, ami még hátravan a partihoz szükséges teendőkből
–mondta, és egy gyengéd csókot lehelt a homlokomra. –7-re itt vagyok érted!
*
A lakosztályunk nappalijában ücsörögtem, és
szórakozottan kapcsolgattam a rádióállomások között, miközben egy pohár
Cosmopolitant szürcsöltem. Bár bőven találtam magamnak elfoglaltságot, még úgy
sem sikerült kitöltenem a parti kezdetéig rendelkezésemre álló időt, hogy
minden házilag elvégezhető szépészeti trükköt kipróbáltam, amit csak a YouTube
felkínált.
A WPLJ műsorvezetője szerint 7 előtt 1
perccel, tökéletes frizurával és sminkkel, a „kis feketémben” feszítve
hadakoztam egy szem fogpiszkálóra szúrt koktélcseresznyével, amikor Rob
belépett az ajtón.
- Indulhatunk? –kérdezte, miközben hátulról
egyszerre ölelt át és nyúlt a Hi-Fi rendszer távirányítója után, hogy
kikapcsolja azt. Én –lenyelve a számban bukfencező gyümölcsöt- válaszként már
fel is álltam, hogy aztán heves bólogatások közepette, Robbal az oldalamon
végre elindulhassak, ki a szállodai szobánk ajtaján, át egyenesen a még mindig
titokban tartott helyszínre. Szívből reméltem, hogy az odáig vezető utat már
nem övezi majd semmiféle misztérium, és az álmomban látott kendőre sem lesz
szükség, hogy eltakarja előlem a külvilágot. Bár a gyomrom azért liftezett
kissé az izgalomtól, már mindennél jobban vágytam arra, hogy megismerhessem Rob
barátait, és magamhoz ölelhessem az enyémeket, köztük Jonathant, feltéve, hogy
itt lesz ma este.
Amikor –szerencsére a látásomat korlátozó
sál nélkül- beszálltunk a liftbe, szent meggyőződésem volt, hogy lefelé megyünk
majd, talán pont abba a bárba, amit az első nap kipécéztem. De úgy látszik,
volt még feljebb is a tizedik emeleti lakosztályunknál, ugyanis határozottan az
ellenkező irányba indultunk meg a hotel színeihez hűen arany-fekete-narancssárga
felvonóval.
- Remélem, minden tetszeni fog! –mondta Rob,
és egy utolsó csókot nyomott az ajkamra, mielőtt az ajtók szétnyíltak. Aztán
kiléptünk az Empire félhomályba burkolt, fedett tetőterébe, ahol a háttérzene,
a beszélgetések moraja és a pohárcsörömpölés mintha egy pillanatra megszűnt
volna, ahogy az emberek konstatálták az érkezésünket. Jó néhány szempár
szegeződött ránk, de szerencsére közel sem láttam annyi vendéget, amennyi az
álmomban megjelent, azonban az örömük hasonlóan kitörő volt. Tapsolni és
ujjongani kezdtek, aztán egy szempillantás alatt rohamoztak meg minket –
elsőként Christiana, aki két koktélos poharat szorongatva ugrott a nyakamba, és
feltehetőleg már jópár italt elfogyasztott.
- Helló drágám! –üdvözölt túláradó lelkesedéssel,
majd a kezembe nyomta az egyik alkoholos frissítőt. –Nesze, egy Margarita…
Csúcs a buli! –sikkantotta, ezt már Rob fülébe, azzal tovább is állt, hogy
táncolni kezdjen a hangszórókból felcsendülő zenére Brian nyakába
csimpaszkodva, aki egy visszafogott integetéssel le is tudta a köszöntésemet.
Ekkor Rob átkarolta a derekamat, és egy kisebb társaság elé vezetett.
- Liv, szeretném, ha megismernéd a
barátaimat! Ők itt Kellan, Nikki, Ashley és Jackson –mutatott egyenként az
egybegyűltekre, én pedig egyből felismertem az Alkonyat színészeit.
- Szia Liv! –üdvözöltek mosolyogva, szinte
egybehangzóan, majd Nikki és Ashley is egyszerre léptek oda hozzám, hogy puszit
nyomjanak az arcomra.
- Nikki volt az, akinek köszönhetően
nyilvánosságra kerültek a dalaim –kezdte a mesélést Rob a feltűnően gyönyörű, a
filmmel ellentétben most barna hajú lányra pillantva, aki egy hangtalan
nevetéssel kísért legyintéssel átsiklott az őt dicsérő kijelentés felett,
mondván, ez semmiség.
- Sokkal csinosabb vagy, mint ahogy azt Rob
sztorizgatásai alapján képzeltem, pedig ódákat zengett rólad –váltott témát
kedélyesen Kellan, miközben alaposan végigmért, Rob pedig játékosan beleboxolt
egyet a vállába. Jackson jókedvűen figyelte a jelenetet, majd biccentett egyet,
ahogy összetalálkozott a tekintetünk.
- Gyere, van itt még valaki, akinek mindenféleképpen be
szeretnélek mutatni! –nyúlt a kezem után Rob, de ekkor egy kicsit távolabb
megláttam Jonathant, amint egyedül ácsorgott a sárga fényárban úszó bárpultnak
háttal.
- Csak egy pillanat –feleltem, és már el is
indultam Nath felé, aki felváltva fixírozta a szürkés járólapokat, és a fejünk
fölött húzódó üvegtetőt.
- Hát eljöttél! –kiáltottam boldogan,
miközben szorosan magamhoz öleltem őt. –Annyira reméltem, hogy így lesz…
Köszönöm! Iszol valamit? –buzgólkodtam, látva, hogy nincs pohara, de ő csak
szótlanul megrázta a fejét.
- Szép nyaklánc –bökött a Robtól kapott
Bvlgari ékszer felé, és én azonnal tudtam, mire céloz.
- Nath, ez csak… -kezdtem, de
félbeszakított.
- Ne, hagyd… Nem kell magyarázkodnod! Ez az
este azért van, hogy szórakozzunk… ne rontsuk el –vizslatott a szemébe lógó
tincsei mögül, s közben néha-néha egy kicsit távolabbra fókuszált. A pillantása
összetalálkozott Robertével, aki egy férfival folytatott diskurzus közben a
háttérből figyelt minket.
Mielőtt még bármit reagálhattam volna, egy
fotós termett előttünk.
- Szabad egy képet?
- Persze –felelte Jonathan, és átkarolva a
vállamat a kamerába mosolygott, én azonban félreugrottam.
Először azt hittem, nem látok jól. Aztán az
ereimben egy szempillantás alatt hűlt meg a vér, amint az előttem álló, kócos
hajú és meglehetősen szemtelen ábrázatú fickóban felismertem az első
szerelmemet.
- Eric? –kérdeztem döbbenten, mire a fotós
passot viselő alak arcára is ráfagyott a grimasz.
- Nahát, Olivia –nézett végig rajtam
elismerően, ami –bevallom- zavarba hozott. –Nem hittem volna, hogy egy ilyen
jellegű partin látlak viszont. –A hangja úgy csengett, mintha
elképzelhetetlennek tartaná, hogy én bármikor is részt vehetnék ilyen nívós
eseményen, mint mondjuk egy világsztár által adott estély.
- Nos –köszörültem meg a torkom. –Ezt a
partit a párom szervezte, hogy megismerhessük egymás barátait. Mellesleg
én sem hittem volna, hogy valaha újra találkozunk –néztem mélyen Eric Webley
világoskék szemébe. Bár az arcizmai összerándultak, pislogás nélkül állta a
tekintetemet. Eközben Jonathan zavartan toporogva próbálta meg feldolgozni a
jelenetet.
- Minden rendben, kicsim? –lépett oda hozzám
Rob is, így mostmár egyszerre három férfi pillantásainak kereszttüzében
találtam magam. Pont annak a hároménak, akik az életemben valamikor is fontos
szerepet játszottak, és akik egymást is ugyanolyan kíváncsian és felsőbbrendűen
méregették. És mikor azt hittem, ennél kínosabb már nem is lehetne, az élet
valahogy ismét az ellenkezőjét igazolta, mikor a liftajtó szétnyílt, a levegő
pedig hirtelen megfagyott.
- Helló mindenki! Remélem, nem késtem el
nagyon! –hallottam meg a kiáltást, de a lábam csak akkor gyökerezett igazán a
földbe, amikor a hang tulajdonosa valami ördögi vigyorral az arcán, vészjóslóan
villogó tekintetét az enyémbe fúrva megindult, egyenesen felénk.
A JFK repülőtér:
Az Empire:
Az előcsarnok:
A bár:
Olivia és Rob lakosztálya:
A háló:
A fürdő:
Olivia ruhája és a karkötő:
A Bvlgari nyaklánc:
Eric Webley:
