A Firkin & Barmaid ajtaján „zárva” feliratú tábla jelezte, hogy még nem áll készen a vendégek fogadására – ahogy beléptünk, csupán Maureen-nel, a másik felszolgálólánnyal találtuk szemben magunkat, aki éppen egy asztalt törölgetett.
- Szia Maureen –köszöntem.
- Szia Liv –üdvözölt ő is, anélkül, hogy felnézett volna a munkából.
- Hoztam egy különleges vendéget, aki szeretné megkóstolni a hamburgerünket! –intettem Robertnek, hogy jöjjön bátran.
Maureen ekkor kíváncsian körbenézett, aztán ahogy megakadt a pillantása Robon, felsikoltott, a szivacs, mellyel az asztalt tisztogatta pedig egy laza mozdulattal kiesett a kezéből.
- Öhm, hello! –köszönt Robert, miközben egyik kezével beletúrt a hajába. Nyilván zavarba hozta Maureen teátrális reakciója. –Azért remélem, nem rémítettelek meg nagyon!
Munkatársnőm válasza csupán tátott száj, és fejrázás volt – úgy tűnt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
- Bocsáss meg, Rob –szabadkoztam. –Foglalj helyet, kérlek. Nekem még azt hiszem, van egy kis megbeszélnivalóm Maureen-nel! –mondtam, azzal karon ragadtam az élő szoborkompozíciót, és bevonszoltam a konyhára.
- Édes jó istenem! –dőlt neki kábán a pultnak Maureen. –Robert Pattinson! Micsoda mázlista vagy, Liv! Mesélj, hol szedted össze? Smároltatok? Mindent tudni akarok! –darálta. Úgy tűnt, máris életre kelt.
- Ez elég hosszú, és bonyolult történet –mondtam nevetve, ahogy egy-két esemény átvillant az agyamon. –De nem járunk. Csupán két hamburgerre lenne szükségünk, ennyi az egész.
- Olyat dobok nektek össze, amitől kiestek a gatyátokból, te csak menj vissza ahhoz a félistenhez, és csavard az ujjad köré! –kacsintott, és az ajtó felé tuszkolt. –Menj már!
Hirtelen összeszorult a torkom, ugyanis tudtam: amit Maureen mond, teljes képtelenség. De nem hibáztathatom – nyilván azt gondolja, hogy Robert itt marad. Csakhogy az ő élete nem Vancouverben, hanem 4725 mérföldnyire innen játszódik.
- Szia Maureen –köszöntem.
- Szia Liv –üdvözölt ő is, anélkül, hogy felnézett volna a munkából.
- Hoztam egy különleges vendéget, aki szeretné megkóstolni a hamburgerünket! –intettem Robertnek, hogy jöjjön bátran.
Maureen ekkor kíváncsian körbenézett, aztán ahogy megakadt a pillantása Robon, felsikoltott, a szivacs, mellyel az asztalt tisztogatta pedig egy laza mozdulattal kiesett a kezéből.
- Öhm, hello! –köszönt Robert, miközben egyik kezével beletúrt a hajába. Nyilván zavarba hozta Maureen teátrális reakciója. –Azért remélem, nem rémítettelek meg nagyon!
Munkatársnőm válasza csupán tátott száj, és fejrázás volt – úgy tűnt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
- Bocsáss meg, Rob –szabadkoztam. –Foglalj helyet, kérlek. Nekem még azt hiszem, van egy kis megbeszélnivalóm Maureen-nel! –mondtam, azzal karon ragadtam az élő szoborkompozíciót, és bevonszoltam a konyhára.
- Édes jó istenem! –dőlt neki kábán a pultnak Maureen. –Robert Pattinson! Micsoda mázlista vagy, Liv! Mesélj, hol szedted össze? Smároltatok? Mindent tudni akarok! –darálta. Úgy tűnt, máris életre kelt.
- Ez elég hosszú, és bonyolult történet –mondtam nevetve, ahogy egy-két esemény átvillant az agyamon. –De nem járunk. Csupán két hamburgerre lenne szükségünk, ennyi az egész.
- Olyat dobok nektek össze, amitől kiestek a gatyátokból, te csak menj vissza ahhoz a félistenhez, és csavard az ujjad köré! –kacsintott, és az ajtó felé tuszkolt. –Menj már!
Hirtelen összeszorult a torkom, ugyanis tudtam: amit Maureen mond, teljes képtelenség. De nem hibáztathatom – nyilván azt gondolja, hogy Robert itt marad. Csakhogy az ő élete nem Vancouverben, hanem 4725 mérföldnyire innen játszódik.
*
- Mmm, igazad volt! –hümmögött elismerően Robert, azzal lenyelte a szájában bukfencező, utolsó falat hamburgert is. –Életemben nem ettem ilyen jót!
- Örülök, hogy ízlett –feleltem, miközben a konyha ajtaja felé sandítva „oké” jelet formáltam a kezemmel az asztal alatt. Maureen elégedetten vigyorgott, majd ajkait csókra kerekítve nagyokat cuppogott a levegőbe. Megforgattam a szemeimet.
- Hét óra van –nézett az órájára Rob.
- Oh, tényleg? –úgy tűnt, teljesen elvesztettem az időérzékemet, mert sejtelmem sem volt róla, hogy már ilyen későre jár. –Hát… Akkor gondolom, neked menned kell… Dolgozni vagy ilyesmi.
- Nem, ma nem dolgozom. –válaszolta. –De arra gondoltam, hogy itt maradhatnék veled egy darabig, persze, csak ha nem bánod.
A Maureen-féle hamburger hirtelen mintha dupla szaltót vetett volna a gyomromban.
- Nem… Dehogy… Nem bánom –dadogtam. –Ha téged nem zavar a sok ember.
Ekkor a főnököm, Pete ordítozása ütötte meg a fülemet.
- Olivia! –krákogta. –Hét óra elmúlt, és az ajtón még mindig ott a zárva tábla… Nem a te feladatod lenne, hogy megfordítsd?
- De, igen, ne haragudj Pete –mintha ez bármit is segítene a helyzetemen… Óriási pácban vagyok.
- Ne haragudjak?! NE HARAGUDJAK?! –toporzékolt. –Két vendég már öt perce ott ácsorog az ajtó előtt, te meg itt eszel ezzel a fickóval!
Robert kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székében. Kapkodva összeszedtem a tányérokat és az evőeszközöket, majd a konyha felé siettem velük, mikor is megbotlottam egy szék lábában, az edények pedig nagy csörömpölés közepette a földre estek, és összetörtek.
- Hát ez nem lehet igaz, Olivia! –Pete dühét, és az arcom pirosságának árnyalatát már nem lehetett hova fokozni. A szemem sarkából láttam, hogy Robert épp egy tányérdarabért hajolna, de Maureen gyorsabb volt; másodpercek alatt mellettem termett, és összeszedte a maradványokat.
- Köszönöm, Maureen, de majd Olivia megcsinálja! Te menj, és engedd be a vendégeket! Ami pedig téged illet –nézett rám jelentőségteljesen Pete –Hozd a partvist, és nagyon gyorsan söpörj össze! Ja és Olivia! –vágott közbe, mielőtt elindulhattam volna. –Remélem, tudod, hogy még egy esélyed van, aztán az állásodnak annyi! Többet ne csinálj ilyet! –nagyot nyelve bólintottam, majd kihoztam a takarítóeszközöket a raktárból.
Miközben én a romhalmazzal bíbelődtem, Robert szerencsétlenül, zsebre dugott kézzel és lehajtott fejjel toporgott mellettem.
- Az én hibám –mondta.
- Micsoda? Hogy kétbalkezes vagyok? –kérdeztem némi öniróniával, de mint aki meg sem hallotta.
- Nem kellett volna idejönnöm. Kis híján elvesztetted a munkádat miattam.
- Elnéztük az időt. Ez bárkivel előfordulhat.
- De a főnököd…
- Ugyan, Pete-tel ne is törődj! Kissé heves a természete, de majd lenyugszik.
- Ha inkább azt szeretnéd, hogy elmenjek…
- Ne! –kiáltottam indulatosan, magam is meglepve, hogy a kétségbeesett hang az én torkomból származott. –Vagyis… nem akarom, hogy elmenj. Maradj.
- Biztos?
- Biztos.
- Ez esetben –mosolyodott el Rob –Egy mojito-t kérnék!
*
Robert koktélját szürcsölgetve, szótlanul ült a pultnál, és figyelte, hogyan készítem el, majd viszem ki a rendeléseket az asztalokhoz. Néha-néha találkozott a pillantásunk, és olyankor –nem tudom, hogy a kékesszürke szempártól vagy attól a mosolyától, de mindig megingott a tálca a kezemben - egészen addig, amíg egy korsó sört bele nem borítottam egyenesen az egyik vendég ölébe.
- Mi van, kisanyám, nem tudsz vigyázni? –hördült fel a habtól tocsogó ruhájú, bizarr kinézetű férfi. Körülötte még két, hasonló alak ült, azok valami ordenáré módon felröhögtek. Nem kellett hozzá sok idő, hogy észrevegyem, mindannyian részegek.
- Nagyon sajnálom, elnézést! –szabadkoztam. –Máris hozok valamit, amivel feltörölhetek!
- Tudod, mivel törölj fel, cicám? Ezzel! –kiáltotta az előbbi, majd a karomnál fogva egy rántással az ölébe húzott. A nadrágomat pillanatokon belül átitatta a kiömlött sör.
- Örülök, hogy segíthettem, de most vissza kell mennem dolgozni! –hebegtem, az asztaltársaság arckifejezésétől és egyre hangosodó, lónyerítés-szerű nevetésétől ijedten.
- Hohó, azt hiszed, elengedünk csak így? –mondta egy másik, hosszú, csapzott hajú férfi, miközben felém jött.
- Úgy ám, nem mész te sehová! –így a harmadik, és ő is megindult. Aki pedig az ölében tartott, most még szorosabban átkulcsolt a kezeivel, és orrával a nyakamat kezdte cirógatni. Megpróbáltam eltolni, reménytelenül.
- Ne, kérem… Hagyjon! -könyörögtem, miközben a másik kettő egyre közelebb jött. Alkoholszagú leheletük megszédített.
- Kérem, hagyjanak békén… Eresszenek el! –kapálóztam, és éreztem, ahogy a könnyek szúrni kezdik a szemem. Szerettem volna sikítani, de nem mertem.
- Valami gond van? –Robert hangja ütötte meg a fülem.
- Tűnés innen, szépfiú! –kiáltott rá az ölében szorongató.
- Addig nem, amíg el nem engeditek a lányt!
- Bunyót akarsz? –lökött oda a csapzott hajúnak a férfi, majd öklét lóbálva Robert felé indult. Az egész bár a jelenetet figyelte.
- Ne, Rob, nem ér ennyit! –néztem rá könyörgőn. Ő visszanézett, ijedt, ugyanakkor elszánt, mély pillantással.
- Elengeditek vagy sem?
- Mit gondolsz, Jerry, elengedjük?
- Persze, csak előbb még játszunk vele egy kicsit! –azzal a csapzott, miközben egyik karjával lefogott, a másikkal megragadta a hajam, és hátrahúzta a fejem, hogy szabaddá téve a kulcscsontom csókolgatni kezdje azt. Aztán minden egy szempillantás alatt történt.
Robert üvöltve nekirontott, és az arcába boxolt a Jerry nevű fickónak. Az ösztönösen elengedett, én pedig a földre zuhantam.
- Rob, ne! –sikítottam, látva, hogy a másik két férfi épp lefogja őt, Jerry pedig ököllel a gyomra majd az arca felé suhint.
Ekkor Maureen és Pete tűnt fel, a nyomukban három biztonsági őrrel, akik egyenesen a részegek felé indultak, és leráncigálták őket az összecsuklott Robertről. Azonnal odarohantam, és letérdeltem mellé.
- Istenem, Rob… –mondtam elhaló hangon, ahogy észrevettem feldagadt orcáját, és a szája sarkában vérző sebet. Már nem bírtam visszatartani a könnyeimet.
- Semmi baj, jól vagyok –felelte. –Ugye nem esett bajod?
De én egyre csak zokogtam.
- Ssss, ne sírj! –csitított, miközben magához ölelt. –Már nem bánthatnak.
- Te azt hiszed, hogy én magam miatt sírok? –néztem fel rá. –Rob, hiszen te vérzel! És én tehetek róla!
- Ne törődj vele. És nem, te nem tehetsz semmiről! Azok a mocskok… -szitkozódott.
- Gyere, menjünk! –álltam fel.
- Hová?
- Hozzám. Beborogatom az arcod. Ha látnád magad… -sóhajtottam aggodalmasan, miközben kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem őt a földről.
- Nem kéne inkább mentőt hívni? –szólt közbe Maureen, aki eddig –Pete-tel együtt- a vendégek kiterelgetésével volt elfoglalva.
- Nem, bízd csak rám. –feleltem. -Már így is túl sokan látták a történteket.
Azzal Roberttel a sarkamban kisiettem a bárból, és leintettem egy taxit.
- A Seymour Street 12-be, legyen szíves! –mondtam idegesen a sofőrnek, de aztán mintha valamiféle nyugtató áradt volna szét a testemben, olyan érzés fogott el, ahogy az ülésen hátradőlve Robert ujjai védelmezően az enyéim köré fonódtak.
A Firkin & Barmaid:
http://i51.tinypic.com/sd1zyo.jpg
http://i51.tinypic.com/sd1zyo.jpg
