19. fejezet : Mint az esőcseppek

Hát, 2 hónap szünet után, de újra itt. Láttam, hogy azért olvastatok páran, de a kommentekről inkább nem ejtenék szót. Azért született meg olyan nehezen ez a fejezet is, mert hiányzott az inspiráció, amit régebben kaptam. Szeretném, ha erre a részre már egy kicsit több vélemény érkezne, nem hinném, hogy olyan nagy kérés pár mondatban megfogalmazni, amit a fejezet elolvasása okozott, legyen jó vagy rossz az élmény. Légyszi-légyszi, lepjetek meg páran még Szilveszter előtt :P És ha már itt tartunk: Boldog Új Évet kívánok mindenkinek, aki netalántán idetévedt, és elolvasta soraimat. :) xoxo, Lana

Kettesével vettem a lépcsőfokokat a lakásunk felé, miközben szakadatlanul ontottam a könnycseppeket. Szükségem volt valakire, akinek kiönthetem a lelkem, és tudtam, hogy minden köztünk történt affér ellenére Christiana az egyetlen, aki képes levenni a vállamról ezt a szörnyű terhet.
- Liv… -suttogta, mikor hangosan zokogva, kikelve önmagamból rontottam be az előszobába, és egyenesen a karjaiba borultam. A felvételim óta nem volt ennyire szükségem a barátnőm ölelésére. –Liv, drágám, mi történt?
- Pont rád van most szükségem! –temettem a vállába az arcom. –Rettenetesen érzem magam! Egy szörnyeteg vagyok!
Chris aggódva eltolt magától.
- Tudod, hogy nem esem valami könnyen pánikba, de te kezdesz igencsak megijeszteni! Folyton eltűnsz vagy rohansz valahová, és egyszerűen már képtelen vagyok nyomon követni, mi folyik körülötted… Megértem, hogy azért, amit tettem, nem szívesen tájékoztatsz dolgokról, de elvesztettem a fonalat, és gyakorlatilag azon kívül, hogy maholnap férjhez mész, nem tudok rólad semmit! Úgyhogy leszel szíves letenni azt a formás kis hátsódat a kanapéra, és szépen elmondani nekem mindent… Azt hiszem, lesz mit mesélned!
- Nem bírom, Chris, én már nem bírom! –mondtam elfúló hangon, és a mellkasomat maró fájdalomtól görnyedten az előbb felkínált ülőalkalmatossághoz támolyogtam. Barátnőm követett.
- Nyugodj meg! Biztos meg tudjuk oldani a problémád… Csak vegyél egy nagy levegőt, és mondd el végre, hogy mi bánt! Meg tudod ezt tenni? Tudsz újra bízni bennem?
Az engem vizslató, zavarodott szempárba néztem, ám a tekintetemet elhomályosító könnyfátyolon nem volt könnyű átlátnom.
- Te vagy az egyetlen, aki megérthet. Másnak el sem merném mondani ezt a szörnyűséget, de tudom, hogy te nem ítélnél el miatta, pedig megérdemelném… Hidd el, igazán rám férne, hogy valaki egy hatalmasat belém rúgjon, bár az még mindig nem lenne méltó büntetés… -legszívesebben szemen köptem volna saját magam.
- Liv, nem fogok beléd rúgni, elítélni meg aztán végképp nem, csak könyörgöm, beszélj, mert kezdem azt hinni, hogy megöltél valakit… Ugye, nem?… Nézd, ha kell ásó és lapát, én…
- Megcsaltam Robot. –ahogy kimondtam ezt a mondatot, a testemet még jobban szétfeszítette a kínzó fájdalom, holott mindvégig tisztában voltam a tény súlyával.
Christiana hitetlenkedve meredt rám.
- Nem éppen erre számítottam… Vagyis, mindenre gondoltam, csak erre nem…
- És így még nem kerek a történet.
Azzal mindent elmeséltem neki, dacolva a lelkemben dúló és alattomosan rám telepedő érzelmekkel, melyek közül talán a bűnbánat volt a legfojtóbb. Felfedtem előtte emlékeim tárházát, kezdve a Robbal való szakításunktól a Jonathannal való találkozásig, a vidámparki csókon át az összeveszésig és a kialakult szerelmi háromszöget, melyet a mai napon elkövetett akcióm és a paparazzi kép koronázott meg. Chris egyszer sem vágott közbe, csupán a mimikák változtak másodpercenként a még mindig hitetlenséget tükröző arcán, miközben próbálta feldolgozni a rá zúdított, majdnem egy hetet átölelő eseménysorozatot.
- Tehát most két férfit szeretsz egyszerre –konstatálta végül a hallottakat. –És holnap Rob számára is világossá válik a helyzet.
- Fogalmam sincs, mit tehetnék. Nem az újságokból kellene megtudnia ezt az egész Jonathan-dolgot, de elmondani még jobban félek –kezdtem pánikba esni a saját tehetetlenségemtől.
- Talán a Vancouver Magazine-nál meg tudom akadályozni, hogy publikálják a képet, de a többi újsághoz nem ér el a kezem –sóhajtotta Chris. –Ennél többet sajnos nem tehetek.
- Nem is oldana meg semmit, ha belenyúlnánk a sajtó munkájába… Hülye voltam, hiszen tudtam, hogy bármikor lekaphatnak. Az embereket már nem csak Rob érdekli, az én életem is a nyilvánosság előtt zajlik… Attól pedig csak még rosszabbul érezném magam, ha eltitkolnám előtte az igazságot –mondtam, miközben magamban idegesen kutattam a megfelelő megoldás után, de rá kellett jönnöm, hogy hiába; csupán a gondolataim kuszálódtak egyetlen nagy összevisszasággá.
- És mi lesz… Jonathannel? –kérdezte óvatosan Christiana, de a lelkemben tomboló fájdalmat és érzelmi zűrzavart már nem lehetett tovább fokozni.
- Az a csók volt az utolsó. Elbúcsúztunk, és én igyekszem lezárni magamban mindent… csak hát… rettenetesen nehéz –hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mellyel együtt egy kis könnycsepp is útnak indult az arcomon.
- Gyere ide! –suttogta Chris, és szorosan magához vont. Pontosan erre volt szükségem, a barátnőm ölelésére. Úgy éreztem magam, mint egy gyámoltalan, védelemre szoruló kisgyerek, aki végre biztonságban tudhatja magát. A fejemet a vállára hajtottam, és a hangtalan sírás óriási méretű zokogássá nőtte ki magát, de Christ ez egy cseppet sem zavarta. Gondosan manikűrözött ujjaival az én kevésbé gondozott, de annál kuszábbnak mondható hajamat simogatta, hogy ezzel próbáljon némiképp megnyugtatni.
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik –kezdte –De nem a te hibád.
Elszakadva az oltalmat nyújtó válltól, most könnyektől patakzó arccal, hitetlenkedve meredtem az engem nagyon is határozottan vizslató szempárba.
- Tessék?
- Nem a te hibád, Liv –ismételte meg az előbbi kijelentését Christiana. –Rob elhagyott, Jonathan pedig belépett a képbe, ilyen egyszerű. Pont az olyan pillanatokban történik meg ez, amikor egyedül vagyunk, magányosan és összetörve. Mindig jön valaki, aki felépíti a lerombolt álomvilágot. Nem tehetsz róla, hogy beleszerettél Jonathanbe, hiszen ő volt az, aki miatt újjászülettél.
- De hát… -próbáltam volna közbevágni, de Chris folytatta.
- Ha valaki hibás, akkor az én vagyok. Én tehetek a szakításotokról. –mondta szemlesütve.
- Chris… az, hogy egy óvatlan pillanatban mindkettőnknek sikerült ugyanott lenni, ahol a másik, nem a te hibád, és valóban, az enyém sem. Viszont abban, hogy a találkozásunk után minden egyes napot Jonathannel töltöttem, vagy ha épp nem volt mellettem, akkor óránként beszéltünk telefonon, és hogy egyáltalán felmerült bennem annak csak a halvány szikrája is, hogy esetleg több lehetne, mint barát, na, abban nagyon is benne vagyok… méghozzá nyakig.
Tiltakozást véltem felfedezni hallgatóm arcán, és már épp kifejtette volna következő elméletét, mikor jeleztem, hogy az enyém még nem ért véget.
- Hiszek benne, hogy a sors rendelte nekem Jonathant, de a sorsot is ki lehet védeni, ha úgy akarjuk. Csakhogy nekem már nem volt választásom –sóhajtottam. –Túlságosan vak voltam, és képtelen felismerni a saját érzéseim. Amikor pedig rájöttem, már késő volt. Nem fojthattam magamba, hisz mindenáron szenvedés lett volna a vége, de nem mindegy, mekkora az az ár… ha eltitkolom, és inkább hagyom, hogy felemésszen a fájdalom, akkor Rob mellett fakad ki, és abba nem csak én halok bele, hanem ő is. Jonathannek talán jobb lett volna… Nem tudom. Nem tudom, Chris –a torkomat szorongató gombóctól és a fejemben üvöltő káosztól nem tudtam egy épkézláb mondatot összerakni. Az ablakhoz botorkáltam, hogy beszívjak egy kicsit a városi levegőből, mely nagyon is éltetően hatott, de nem azért volt szükségem rá, hogy józanul gondolkozhassak; enélkül is tudtam, mit kell tennem.
- Így vagy úgy, de holnap mindenféleképpen visszaköszön a képünk vagy egy tucat magazin címlapjáról, én pedig vállalom a tetteimért a felelősséget. Nem tehetem meg Robbal, hogy a hotelből kilépve, egy szaftos neonreklámból tudja meg, mi történt Jonathan és köztem tegnap este… ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak –mondtam még mindig az ablaknál állva, miközben a lebukó nap fényében megcsillanó, éppen záporozni kezdő esőcseppek helyébe képzeltem magam - bárcsak én is eltűnhetnék, egyszerűen elpárologhatnék, hogy soha többé ne kelljen látnia senkinek.
- Vagyis? –mocorgott a kanapén Chris. –Mit fogsz csinálni?
- Még ma este elmegyek Robhoz, és elmondok neki mindent. Az őszinteség az egyetlen helyes megoldás.
- Liv –barátnőm homloka hirtelen sokat sejtető ráncba szaladt. –Biztos, hogy meg tudod ezt tenni?
A szívem szakad meg, de egyszerűen nincs más választásom. Némán bólintottam, miközben lenyeltem a torkomban bukfencező, méretes gombócot.
Christiana hasonlóképp, egyetlen hang nélkül vizsgálta az arcomat, miközben a vonásai kétségbeesésről árulkodtak.
- Rendben van –mondta végül, és ő is az ablakhoz botorkált, hogy egy újabb, vigaszt nyújtó öleléssel jutalmazzon. –Tudod, hogy akárhogy döntesz, én támogatlak. És mostmár melletted fogok állni, bármi történjék is!
- Köszönöm –suttogtam a vállába, majd elindultam, hogy átvegyek a melegítőegyüttesemnél valami vállalhatóbb ruhát, elvégre mégiscsak át fogom lépni a Fairmont hotel küszöbét… hacsak nem halok meg útközben.
Miután mindenemet összeszedtem és egy utolsó, bátorító gesztus kíséretében elköszöntem Christől, kiléptem a sűrű esőcseppekkel festett járdára. Ezen az estén éreztem először az ősz hűvös leheletét. Valahogy minden sokkal hidegebbnek tűnt, mint előtte, pedig nem ez az első alkalom, hogy esik.
A táskámba nyúltam, hogy elővegyem az ernyőmet, de mikor kinyitottam, a feltámadó szél azzal a lendülettel kicsavarta a kezemből, és átrepítette az út túloldalára. Remek…
Nagyot sóhajtottam. Miért is ne fogna össze ellenem minden?
Tudván, hogy ennél már csak rosszabb lehet, magam mögött hagyva a törött esernyőt, de tovább cipelve törött szívemet elindultam a végzetem felé vezető, zord éjszakában.

18. fejezet : Végső búcsú

Sziasztok, olvasók (ha még vagytok) !
Sajnálom, hogy ilyen későn sikerült hoznom ezt a fejezetet, de nem csak az egyetemi zűrzavar, hanem az összesen 2 (!) komment is közrejátszott ebben (a 3. az enyém volt). Viszont köszönöm, hogy néhányan legalább rányomtak Vivinek, illetve az ő ötletének köszönhetően kikerült "tetszik-nem tetszik" gombokra, azért egy kis visszajelzést sikerült leszűrnöm. :) Remélem, ehhez a részhez több hozzászólást kapok, és akkor most jóval hamarabb hozom nektek a 19. fejezetet, ami már majdnem kész. Jó szórakozást, remélem, nem üt mindenkit szíven az a kis meglepetés, amit talán okozhat ez a rész. :) Lana

Kővé dermedve álltam, és bámultam a Jonathan mögött becsukódott ajtót. A kilincset szuggeráltam, hátha történhet még valami csoda, és magától lenyomódik, Jonathan visszatértét jelezve ezzel, aki a küszöbön térdelve esdekli vissza magát az életembe… Az életembe, amiből két perccel ezelőtt csak úgy kiszállt.
De egyre jobban éreztem a veszteség ólomsúlyát, hogy ennyi volt, és végleg elveszítettem a legjobb barátomat. Azt az embert, aki soha nem tudott úgy nézni rám, ahogyan én rá, hisz az első pillanattól fogva szerelmes volt belém.
- Ki volt ez, Liv? –Christiana csoszogott ki a konyhából, ahova időközben besurrant váratlan látogatóm elől.
- Senki… csak egy barátom. –feleltem, de kimondva az utolsó szót, valahogy kelletlen érzések ébredtek bennem. Tényleg csak egy barát lenne Jonathan?
A fejemet elárasztották az emlékképek: megcsókoltam őt, mi több, összebújva csókolóztunk és én mindezt akartam, hiába villant be Robert alakja. És Rob… egy szóval sem említettem neki, mit tettem – bár nem jártunk akkor, valahol úgy érzem, magyarázattal tartozom neki, ennek ellenére képes vagyok hosszú ideje titkolni előtte ezt az egészet.
Többet rágódtam azon, hogy elveszítem Jonathant, mint amennyi időt Rob keresésével töltöttem, és most is csak az utolsó mondata visszhangzott a fejemben: megígérte, hogy többé nem áll az utamba.
És akkor rájöttem.
Lehet, hogy később megbánom majd és biztos, hogy nem helyes, de ebben a pillanatban úgy éreztem, meg kell tennem azt, amit tenni fogok.
- Most meg hová mész? Mégis, mi ez az egész? –kiáltott utánam értetlenül Chris, de én nem gondolkodtam; ahogy voltam, rohantam ki az ajtón, és lélekszakadva vettem a lépcsőfokokat a dohos, pergő vakolatú épületben.
Mikor kiértem az utcára, először az Opus Hotel irányába indultam, de nagyobbnak tartottam a valószínűségét, hogy a sikátorok és a szűk utcácskák felé menet találom meg, amit –vagy inkább akit keresek. Még két saroknyit loholtam eszeveszett tempóban, mikor is a következő kereszteződésben megláttam.
- Nem úgy ismertelek meg, mint aki megfutamodik, Nath! –kiáltottam.
Jonathan megtorpant, majd némi tétovázás után megfordult, és egyenesen a szemembe nézett.
- Úgy ismertelek meg, mint aki tudja, mit akar… Livie.
- Így is van –mondtam, miközben közelebb mentem hozzá. –Nem hagyhattam, hogy búcsú nélkül menj el.
- Én úgy emlékszem, elköszöntem tőled.
- Én meg azt hiszem, mondanom kell valamit.
Jonathan fürkésző tekintetével követte az enyémet, ami figyelmet parancsolóan mélyedt az előttem álló kipirult arcába.
- Lehet, hogy nem helyes és csak összezavar… Nézd, én szeretem Robot, de… fontos lettél. Túl fontos. Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál az után a csók után… amire csak most jöttem rá, mennyit jelentett nekem valójában.
- Te is hiányoztál –bukott ki Jonathanből, a következő pillanatban pedig gyengéden végigsimított a futástól összekuszálódott hajamon, majd az arcomon, melyen az érintésétől legördülni készült pár erőtlen könnycsepp. –Kérlek, ne kínozz tovább. Mi az, amit mondanod kell?
- Szeretlek, Jonathan! –leheltem, majd még közelebb léptem a megilletődöttségtől szoborrá merevedett, angyalarcú fiúhoz, és mohón, másodszor is megcsókoltam.
Pontosan olyan csók volt, mint azok között, akik nagyon hosszú időre –talán örök életükre el készülnek válni. Ezt Jonathan is megérezhette, ugyanis karját olyan szorosra fonta körülöttem, hogy alig kaptam levegőt, ajkai pedig szinte követelték az enyéimet, de nem bántam: lehet, hogy ez lesz életünk utolsó ilyen pillanata.
- Szeretlek, Livie –suttogta Jonathan is, én pedig egyszerre éreztem végtelen boldogságot és kínzó ürességet. A könnyeim megállíthatatlanul utat törtek maguknak a lelkemmel vívott küzdelemben.
- Ne sírj –suttogta ismét, letörölve az arcomon végigfolyó, hűvös cseppeket.
- Most mindent elrontottam, igaz? Könnyebb lett volna, ha nem mondom el.
- Ennek így kellett lennie. Meg kellett tudnom, hogyan érzel valójában.
- Ha a szívem két darabra szakadna –kezdtem –Ha ott tudnék lenni két helyen, két különböző életben… abból az egyik biztosan a tiéd lenne.
- De csak egy életed van –felelte Jonathan, miközben a tőle kevésbé megszokott komolysággal pásztázta a szemeimet. –És el kell döntened, mit akarsz kezdeni vele.
- Bár ilyen egyszerű lenne! –sóhajtottam. –Nem akarok elmenni… túl sok szál köt ide ahhoz, hogy csak úgy elrepüljek, magam mögött hagyva mindent és… mindenkit. –néztem az angyalomra, aki ugyanolyan gyönyörű volt, mint előtte – kétségbeesett, lemondó, ugyanakkor egyszerre lázas és szerelmes arckifejezése láttán még inkább vonzott, a szívem pedig belefacsarodott, ha csak arra gondoltam, hogy el kell őt hagynom.
- Akkor ne menj, Livie! Ha a szíved azt diktálja, akkor maradj! Nem akarlak győzködni, sem pedig válaszút elé állítani, csak tudnod kell… hogy én itt vagyok. –azt hittem, meg fog csókolni, de Jonathan csak állt egy helyben, és a válaszomra várt. Tényleg nem akart befolyásolni, és ez így volt rendjén, hiszen valahol mindketten tudtuk, hogy a sorsom –és ennek a szerelemnek a sorsa meg van pecsételve.
Nagyot sóhajtottam.
- Egyszer el kell hagynom Vancouvert. Robnak nem ez az otthona és a munkája sem ide köti… én pedig vele kell, hogy menjek. A lelkem mélyén hozzá tartozom, bármilyen nehéz is ezt kimondani.
- Tudom, tudom. De csak felcsillant egy halvány reménysugár –mosolygott szomorúan Jonathan, aztán hosszú percekig csak álltunk egymással szemben, és meredtünk a semmibe.
- Nem bírom ezt! Mondj valamit –nyögtem a minket körülölelő kínos csend, és a rám nehezedő teher alatt.
- Mit mondhatnék? Hogy legyél nagyon boldog?
Mielőtt felelhettem volna, Nath közbevágott.
- Tudom, hogy boldoggá tesz, de megöl a gondolat, hogy én is azzá tudnálak tenni. –nagyot nyelt, majd bizonytalanul végigsimított az arcomon. –Önzőség, de annyiszor kívánom azt, bárcsak előbb találkoztunk volna!
- Bárcsak. De ennek is így kellett lennie. Hiszek abban, hogy előre meg van írva mindenki életének a saját kis könyve. Az enyém is. És te az egyik legszebb fejezet voltál a könyvemben, amiért örökre hálás leszek! –leheltem, miközben egy újabb halvány könnycsepp szaladt végig az arcomon.
- Most mi lesz? –kérdezte egy következő, szavak nélküli pillanat után.
- Nem tudom, Jonathan. Talán itt maradok még néhány napig. De nagyon kegyetlen kérés lenne, ha azt mondanám, hadd csókoljalak meg utoljára? –néztem rá könyörgőn, szinte már szánalmasnak érezve saját kínlódásom.
- Ez… amolyan búcsúcsók lenne, igaz?
- Igen.
Nath nem mondott semmit; tétován közelebb lépett és fuldokolva, mégis dacolva az érzéseivel érintette hozzá puha ajkát az enyémhez, miközben karjai béklyójában vad ütemben dübörgő mellkasához szorított… egyszer és mindenkorra utoljára.
Kezeim elkeseredetten szántották szőke tincseit és széles vállát, amikor egy vaku villanására lettem figyelmes. Nem várt hirtelenséggel, szinte egyszerre szakadtunk el egymástól.
- A rohadt életbe! –kiáltottam indulatosan, az egyik sikátorban eltűnni készülő paparazzit nézve. Hiába futottam volna utána, nem értem volna utol.
- Ezt sajnos sikerült elkapnia a mocsoknak –így Jonathan, akin hasonlóan felfedeztem az idegesség jeleit. –Most mit csináljunk?
- Semmit. A fotósok ellen nem lehet mit tenni. Holnapra az összes újság tele lesz a képünkkel.
- Sajnálom, Livie.
- Én is sajnálom. Sikeresen elrontotta a pillanatot… és valószínűleg az esküvőmet is.
Lemondóan, magatehetetlenül toporogtam Jonathan mellett, aki egy kavicsot rugdosott.
- Erre nem tudok mit mondani.
- Talán az lenne a legjobb, ha mindketten hazamennénk.
- Rendben.
Tudtam, hogy ezzel megint hibát követek el és mindkettőnket gyötröm vele, de összekulcsoltam az ujjaimat az angyalom keze körül.
- Ég veled, Jonathan Brooke. Remélem, megtalálod azt, aki megérdemli, hogy szeresd. –mondtam, majd lelkembe maró fájdalmak árán kihúztam a kezemet az övéből, és némán legördülő könnyek között visszaindultam az albérlet felé.
- Már megtaláltam –hallottam még Jonathan hangját, de nem fordultam vissza; csupán megtorpantam a lábam alatt futó, poros aszfalton. –Örökké szeretni foglak, kicsi Livie!
Azzal magam mögött hagytam az angyalarcú fiút, akit szerettem, akinek köszönhetően visszatért belém az élet, és aki miatt számomra már nem süt ki többé a nap Vancouverben. Lezárult egy fejezet a sorsom könyvében és most itt az ideje, hogy továbblépjek – de a rám váró napok újabb nehézséget jelentenek majd. Holnap minden kiderül, és Rob talán soha többé nem áll velem szóba. Megérdemelném, ha valami óriási csapás sújtana le rám, azokért, amiket tettem: jelen pillanatban úgy éreztem, nincsen nálam kegyetlenebb és undorítóbb alak ezen a földön.