-Meglepetés fejezet-

Sziasztok, lányok!
Először is, hálás vagyok azoknak, akik erőt vettek magukon, és megajándékoztak néhány kommenttel, valamint az egyre növekvő követők számáért is köszönetet kell mondanom. Nagyon jól esik, hogy ilyen sokatokat érdekel a történet, hogy elmondjátok a véleményeteket, hiszen végre elértem a célom, azt, hogy tanuljak és inspirációt nyerjek tőletek. Igyekszem mindig olyan részeket hozni, amik elnyerik a tetszéseteket, és ez -úgy látom, javarészt sikerült is.
Egy különleges fejezettel készültem Nektek. Arra gondoltam, nem ártana tisztázni néhány dolgot - hogy miket és hogyan, arra majd olvasás közben rá fogtok jönni. Nem lett túl hosszú, de nem is az volt a célom, hogy regényt írjak, hanem hogy képet kapjatok a háttérben zajló eseményekről. Akiben megfogalmazódik valamilyen gondolat, az kérem, ossza meg velem bátran! Jó szórakozást!
xoxo, Lana

"A barátság számtalan dolgot magában foglal: az élet bármely helyzetében készen áll segítségedre, sohasem jön alkalmatlan időben, soha sincsen terhünkre. Ezért szokták mondani, hogy a tűzre és vízre nincs többször szükségünk, mint a barátságra. Hiszen a barátság nem csak a boldogságot aranyozza be még ragyogóbban, hanem a bajokat is elviselhetőkké teszi azzal, hogy osztozik bennük és részt kér belőlünk." /Cicero/

7 órával korábban

Jonathan

Kora délután jókedvűen fütyörészve, kezemben egy frissen vásárolt, jókora lekváros baguettel, és két pohár kávéval indultam dolgozni az Akadémiára.
Új nap, új kihívás, új diákok. Többek között Olivia is, akivel a sikeres felvételije óta nem beszéltem, így bátorkodtam feltételezni, hogy találkozunk és neki is hoztam egyet a kedvenc csokis macchiatomból.
Azonban mikor az épületbe érve belestem a tanterembe, ahol a mai nap első drámaórája zajlott, Livie arcát nem láttam sehol. Pedig azt az arcot ezer közül is megismerném…
- Biztos bent van, talán csak én nem látom az ajtóból –nyugtattam magam, majd rájöttem, hogy annál, hogy a folyosón ücsörögve végigvárom, míg mindenki kijön a teremből, egyszerűbb és kevésbé idegölő módja is van Olivia ittlétének felderítésére.
Bekopogtattam az iroda ajtaján.
- Jonathan, jó reggelt! –köszöntött a mindig mosolygós, őszülő hajú titkárnő.
- Neked is jó reggelt, Rosie! A segítségedre lenne szükségem. Beiratkozott már egy bizonyos Olivia Cassidy?
Rosie leemelt egy mappát az asztalán heverő stócról, és a benne lévő papírokat kezdte lapozgatni.
- Sajnos nem. Ő talán a barátod?
- Igen, jó a kapcsolatom vele… legalábbis eddig azt hittem –motyogtam alig érthetően, miközben átjárt a felismerés.
- Akkor mondd meg neki, hogy feltétlenül döntsön a jogviszonya felől! Tudod, hogy annak a jelentkezését, aki az első napon nem iratkozik be, másnap töröljük! Így is rengetegen várnak a helyre. –Rosie aggodalmaskodva megcsóválta a fejét, majd visszarakta a mappát az iratköteg tetejére, gondosan eligazgatva a kupacot.
- Rendben. Azonnal beszélek vele! –feleltem, azon imádkozva, hogy Livie csak elfelejtette, hányra kell jönnie, de ezt a reményekkel teli feltevésemet azonnal elvetettem, amint rájöttem, hogy kapott egy értesítőt az Akadémiától, benne minden fontos részlettel. De mi van akkor, ha a levél még a kézbesítés előtt elkallódott? Vagy Livie épp nem volt otthon, amikor megérkezett, és a barátnője elfelejtette odaadni neki?
Ilyen és ehhez hasonló, képtelen gondolatok kavarogtak a fejemben, holott tudtam, Olivia tisztában volt vele, mikor van a beiratkozás, s az első nap is egyben. Talán csak tegnap este sokáig dolgozott, és elaludt. Ez a lehetőség még számba jöhetett, mint a feltételezhető indokok egyike.
Előkaptam a zsebemből a mobilom, és azonnal tárcsázni kezdtem a számát. Azonban kiderült, a félelmem nem volt alaptalan – még csak ki sem csöngött, máris egyből az üzenetrögzítő monoton hangja kapcsolt be.
- Livie, itt Jonathan. Nem tudom, merre vagy, de ma van az első nap az Akadémián. Mivel nem szóltál, arra számítottam, hogy jössz… Amint meghallgattad ezt az üzenetet, sürgősen hívj fel, még ma el kellene döntened, hogy tovább akarsz-e tanulni vagy pedig halasztasz. Hívj… kérlek. –hadartam a sípszó után, majd kapkodva kinyomtam a telefont.
Az órámra nézve megállapítottam, hogy még van időm a korrepetálás kezdetéig. Miért ne járhatnék én magam utána, hogy Olivia milyen okból kifolyólag nem ad magáról életjelet?
Fogtam a dzsekimet, és sietős léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn, hogy aztán leintsek egy taxit. Normális esetben tömegközlekedéssel mentem volna, hisz igyekeztem spórolni, de ez az ügy –mivel nem tűrt halasztást, és mivel Livie van ennyire fontos nekem- megkövetelte a bőkezűen szórt dollárokat.
Először a munkahelye, a Firkin & Barmaid felé vettem az irányt. Ha ott nincs, a főnöke vagy a barátnője, az az idősebb pultos biztosan meg tudják mondani, merre találom.
Az ajtóra még ki volt függesztve a „zárva” tábla, de mivel odabent mozgást véltem felfedezni, bátorkodtam egy kissé erőteljesebben bekopogni.
- Fiatalúr, ha nem látná, még nem nyitottunk ki! –jött ki erélyesen, de feltűnő érdeklődéssel méregetve a –emlékeim szerint Pete nevű férfi. –Miben segíthetek?
- Itt van Olivia? Muszáj beszélnem vele! –kérleltem sürgetve, de mindhiába – a pasas tehetetlenül megcsóválta a fejét.
- Hát, alaposan elkerültétek egymást… öhm, Jonathan, ha nem tévedek –nézett rám kérdőn, mire bólintottam. –A kis virágszál már úton van Los Angeles felé, hogy visszahódítsa a széptevője szívét.
Az arcomra rettenetesen fájdalmas és csalódott grimasz ülhetett ki, ugyanis Pete együtt érzően rátette a kezét a vállamra.
- Sajnálom, lehet, hogy ezt nem tőlem kellett volna megtudnod. Gyere be, a vendégem vagy egy italra –ajánlkozott, de én visszautasítottam a felkínált lehetőséget.
- Nem, köszönöm, most… most mennem kell –dadogtam, és ismét leintettem az első üres taxit, amit megláttam, a fickó pedig vállát megvonva visszament a bárba.
Az autóban ülve egyszerre fogtak el a dühös, elkeseredett és sajnálkozó gondolatok.
Tudtam, hogyha eljön az a nap, amikor Livie választásra kényszerül, a szíve úgyis Robert felé húzza őt. De miért nem volt képes szólni nekem? Azt hittem, vagyunk annyira jó barátok, hogy elmondja, miként döntött, pláne, hogy én voltam az, aki ezt az egész lehetőséget elintézte neki. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb erőbedobással beszéltem rá, mint kellett volna, de ez volt minden vágya, amiért Vancouverbe költözött, nem akartam, hogy utólag bánja meg azt, hogy nem ment el.
Most, hogy úton volt egy több mint 1200 mérföldre lévő nagyvárosba, abba a világba, ami után annyira sóvárgott, és amitől mindig is félt, és elérni sem tudtam őt, fogalmam sem volt, mitévő legyek.
Próbáltam úgy gondolkodni, hogy neki mi lenne a legjobb –elvégre mégiscsak róla van szó, én pedig mindig is az ő érdekeit tartottam szem előtt-, amikor eszembe jutott az egyetlen kézenfekvő megoldás. Ha akar, ma estig még változtathat rajta, ha nem, jövőre még mindig ott áll majd a lehetőség, hogy valóra váltsa az álmát.
Az iroda számát kezdtem tárcsázni.
- Halló… Rosie, itt Jonathan. Sajnos a barátommal nem sikerült beszélnem, viszont egy ismerősével igen. Kérlek, vedd elő Olivia Cassidy papírját, és írd rá, hogy a tanulmányait csak jövő ősszel kezdi meg… Igen, majd én aláírom, mint megbízott. És igen, biztos vagyok benne, hogy ez lesz számára a lehető legjobb megoldás!

Rosie:
http://i53.tinypic.com/axnnuh.jpg

26. fejezet : A díjátadó

Sziasztok!
Mivel a két hónap kihagyás ellenére azért felfedezni véltem némi érdeklődést, meghoztam az új fejezetet. Előre mondom, ne harapjatok :DD Viszont nagyon szeretnék több kommentet kapni, úgy gondolom, ez a rész igazán megérdemel párat. Minél több visszajelzés érkezik, annál szívesebben írok én is, és annál hamarabb jön a folytatás...
Szép hétvégét és jó éjt mindenkinek!
xoxo, Lana

- Készen állsz? –kérdezte Inka.
- Azt hiszem, igen –feleltem, lenyelve a torkomban lévő hatalmas gombócot. –Tudod mit, menj csak előre! Ott van Nina Dobrev, felteszek neki néhány kérdést! –füllentettem, rögtönzött kis hazugságomat megtoldva az első hangzatos sztárnévvel, ami eszembe jutott, mire Inka bólintott, majd a sofőr szélesre tárta a limuzin ajtaját. Azonban kiszálláskor olyan dolog történt, ami igencsak zavarba hozott, és amire magam sem számítottam…

Egy elegáns, öltönybe öltözött férfi állt Inka és elém, mielőtt egy lépést is megtehettünk volna.
- Láthatnám a meghívóját vagy a kártyáját, kisasszony? –kérdezte, mire mindketten az ittlétünk célját igazoló kis plasztik után kezdtünk kutatni, amely –nekem, természetesen a táskám legmélyén rejtőzött. Azonban mielőtt még minden magammal hozott dolgot kiszórtam volna a földre, a biztonsági ember illedelmesen maga felé fordított.
- A kérdés a hölgynek szólt. Ön menjen csak nyugodtan, eszemben sincs feltartóztatni! –mosolygott kedvesen. A fenébe!
Lopva Inkára pillantottam, aki szemöldökét felvonva, igencsak furcsállva fogadta a szituációt, de egy pillanattal később előzékenyen legyintett, mikor látta, hogy tanácstalanul toporgom egy helyben. Azt nyilván nem tudhatta, miért.
- Semmi baj, Christiana, menj csak nyugodtan! Úgyis interjút akartál készíteni! –mondta, majd meglengette kártyáját a fickó orra előtt, aki azonban ahelyett, hogy odafigyelt volna rá, engem méregetett gyanakodva.
- Christiana? –kérdezte, s arca olyan ábrázatot öltött, mintha most próbálná meg beolajozni a régen elrozsdásodott agytekervényeit. Ó, az ördögbe is!
- Na jó, tényleg előre megyek! Ott van Anna Paquin, muszáj őt elkapnom egy percre! –Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy lelépjek, mielőtt az öltönyös biztonsági őr összerakná a puzzle darabkáit.
Anélkül, hogy hátranéztem volna, az oldalsó bejárathoz siettem, és csak remélni tudtam, hogy a helyzet finn „kolléganőm” és a fickó között tisztázatlan marad. Már az is elég volt, hogy ő tudja, ki vagyok, nem hiányzott még valaki a sorból, pláne, ha az a valaki maga Inka. Kedvel és megbízik bennem, tehát nem ez lenne a legjobb módja, hogy fény derüljön a valódi kilétemre.
A színház nagyobb és zsúfoltabb volt, mint amilyennek képzeltem. Az est csillagain kívül rengeteg újságíró, riporter, operatőr és hozzájuk hasonló személyiség, valamint pezsgőt és apró szendvicsfalatkákat kínáló pincér volt jelen az épület falain belül. Mindenki ráérősen csevegett és nevetgélt – a díjátadó 20 órai kezdettel volt kitűzve, addig pedig még volt egy kis idő.
Úgy döntöttem, azt a röpke háromnegyed órát a mosdóban vagy valami más, eldugott helyen töltöm, ahol még csak véletlenül sem szólít le senki, és amit a fotósok is messziről elkerülnek. Ekkor láttam meg az ismerős, vörös hajzuhatagot, és Inka kutakodó pillantását, amely vélhetően engem pásztázott a fontos emberek seregében.
Mit tehetnék? Rohanjak el előle? Előbb vagy utóbb úgyis egymásba botlanánk, a meneküléssel pedig csak felhívnám magamra a figyelmet, és tovább növelném a lebukás rizikóját. Így hát úgy csináltam, mint aki a falnak támaszkodva pont őt várja – mikor észrevett, bőszen integetni kezdtem.
- Csak hogy megtaláltalak! –lihegte. –Mi volt ez odakint?
- Fogalmam sincs –hazudtam ismét. –Szerintem az a férfi összekevert valakivel. –Körbenézve láttam, hogy éppen egy fotós tart felénk, de aztán szerencsére megállapodott a Twilightból jól ismert Taylor Lautnernél. Jaj nekem! A szívem egy hatalmasat dobbant, a látószögem pedig innentől csak arra a területre terjedt ki, ahol állt. Ha itt van ő, akkor…
- Figyelj, nem megyünk ki és foglalunk valami jó helyet? Nagyon bánnám, ha elhappolnák előlünk az összes széket, és emiatt nem látnánk semmit! –Kétség sem fért hozzá: berezeltem. Egyszerűen megrémített a gondolat, hogy bármikor összetalálkozhatok Robbal, de hiába a jó kifogás, sajnos Inka is észrevette a fényképésznek lazán pózoló Taylort.
- Elment az eszed?! –kérdezte a nyálát csorgatva, miközben egyre csak imádott bálványát figyelte. –Látod, ki van ott? Erre vártam, amióta megtudtam, hogy kijutok ide, Hollywoodba!
- Szerinted… Robert Pattinson is megérkezett már? –tettem fel félve a kérdést, amire egy vállrándítás volt a válasz.
- Nem láttam sem őt, sem a többi Alkonyatos szereplőt. De kit érdekel?! Egek, micsoda feneke van! –áradozott Inka, továbbra is azzal foglalatoskodva, hogy imádatának minden egyes porcikáját megcsodálja.
- Ugyan már, csak azt ne mondd, hogy jobban érdekel egy tizenhét éves srác, minthogy normális ülőhelyet szerezzünk! –nevetést színleltem, majd társamba karolva megpróbáltam őt finoman kifelé terelni.
- De hát csak huszonegy éves vagyok! Csak négy évvel fiatalabb nálam! A finn nők szeretik a fiatalabb fiúkat! –magyarázta tiltakozva Inka, de egy kis unszolást követően sikerült rávennem, hogy velem tartson a nézőtérre.
A tévések és a sajtó munkatársai számára fenntartott helyek középtájt voltak, és az első sorokat már mind elfoglalták, úgyhogy nem maradt túl sok választási lehetőségünk. Nem is baj, hiszen így legalább esélyem volt meghúzni magam.
A show –óriási zenebona és fényjáték kíséretében- elkezdődött.
Más –általam ismert gálákkal ellentétben, itt nem volt állandó műsorvezető. Először a díjátadó házigazdája mutatta be a rendezvényt, majd kategóriánként egy-egy híresség jelentette be a győztest, és nyújtotta át a –leginkább egy fáklyához hasonlatos, fekete trófeát. Mikor kiderült, hogy Taylor Lautner kapta a legjobb feltörekvő színésznek járó díjat, Inkát nem lehetett lelőni. Szinte már ugrálva, teli torokból kiabálta kedvence nevét, a körülöttünk ülők nem kis meglepetésére és bosszúságára. Kristen Stewart lett a legjobb fantasy színésznő kategória győztese, azonban nem jelent meg, hogy átvegye a díját. Furcsának találtam, de a szívdobogásom egészen addig nem tért ki a normális ritmusából, amíg be nem jelentették, hogy Rob lett ugyanennek a kategóriának a férfi győztese, és amíg hasonlóképp ő sem ment fel a színpadra a trófeáért.
Most én álltam fel a székből, és nyakamat nyújtogatva próbáltam kideríteni, mi lehet az oka, hogy egyikük sem tűnik fel és veszi át a neki járó kitüntetést, de nem láttam semmit. Csak azt sikerült elérnem, hogy a bejáratnál megszólító, öltönyös férfi leplezetlen aggodalommal idesiessen.
- Mi a probléma, kisasszony? Ha azért ült ide, mert előrébb már nem volt hely, adjon egy percet, és…
- Semmi szükség rá! –Próbáltam illedelmesen mosolyogni, de az idegesség túlságosan is kiülhetett az arcomra, ugyanis –a zakója zsebére illesztett plakett szerint Lucas nevű biztonsági őr egy kissé meghátrált.
- Akkor miben lehetek a segítségére?
Kioldalogtam a székek között, hogy még csak véletlenül se hallja senki, amit kérdezni fogok.
- Meg tudná esetleg mondani, hogy Rob… Robert Pattinson merre tartózkodik? Az előbb, mikor szólították, nem…
- Tudtam, hogy maga az! –szólt közbe Lucas, széles mosolyt villantva rám. Inka kétségbeesetten méregetett a székéből. –Nos, az előbb kaptam az információt, hogy Mr. Pattinson nemrég érkezett meg az after party helyszínére. Óhajtja esetleg, hogy elkísérjem az autójáig?
- Nem, köszönöm, inkább csak arra kérném, kezelje diszkréten a jelenlétemet, és azt, hogy a továbbiakban hol szándékozom tölteni az estét. Bárki kérdezné, a nevem Christiana McLaine, és a Vancouver Magazine-tól jöttem, hogy anyagot gyűjtsek a gáláról szóló cikkemhez. –daráltam, s közben őszintén reméltem, hogy valóban bízhatok ebben a fickóban.
- Biztosíthatom a teljes tapintatosságom felől, bár felteszem, nem én vagyok az egyetlen személy, aki tudja, hogy itt van, kisasszony. A maga helyében viszont ragaszkodnék ahhoz, hogy mégiscsak elkísérjem, a hely ugyanis tele van paparazzikkal.
- Ez esetben, kérnék még egy utolsó szívességet.
- Menjünk –mondta az öltönyös, aki mostmár testőrként is funkcionált, és elém vágva, szapora léptekkel húzott maga után az egyik oldalsó kijárat felé. –Tudok egy biztonságosabb utat.
Gyorsan hátrapillantva még láttam, amint Inka értetlenül fordul utánam, de magyarázkodni már nem volt időm.
Minél előbb oda kellett érnem az Avalonba, hisz ez volt az utolsó lehetőségem.
A kocsiig tartó, végtelenül hosszúnak tűnő úton Lucas agresszívan hessegette az éppen kattintani készülő lesifotósokat, míg én az arcom takargatásával próbáltam védekezni ellenük. Szerencsére nem voltak olyan sokan, így egy-két, a ruhámról és a hátamról készült képtől eltekintve sikerült megúsznom és beszállnom a limuzinba.
- Köszönöm! –kiáltottam még a garde-de-dame-omnak, majd bediktáltam a sofőrnek a címet.
Az Avalon Klub számomra úgy nézett ki, mintha véletlenül Hollywood utcáira pottyant volna egy épület Bagdadból. Az egyetlen megkülönböztetés a vörös szőnyeg, és a bejáratnál sorban állók szabályos rendjének fenntartására szolgáló kordonok voltak, persze, a mai estén szó sem volt semmiféle sorról, ugyanis az egész helyet a díjátadón részt vevők számára bérelték ki, a gála pedig még nagyban zajlott. Ezért is reménykedtem benne, hogy hamar megtalálom majd Robot.
Az autóból kiszállva a bejárathoz siettem, ahol már előrelátóan felmutattam a retikülömből kihalászott, Chris névjegyével fémjelzett plasztikkártyát, és türelmetlenül vártam, hogy a biztonsági őr ellenőrizze a listát. Azonban mielőtt beviharozhattam volna, a másik őr megragadta a karomat.
- Kérnék valami iratot, amivel igazolni tudja a személyazonosságát! –dörmögte, cseppet sem barátságosan.
- Tessék? De hiszen rajta vagyok a listán! Ott a nevem! –mutogattam. Kezdtem nagyon, de nagyon pánikba esni.
- Sajnálom, de a stafftól muszáj igazolványt kérnünk! A szabály az szabály! –felelte a másik, aki az előbb a nevekkel teli papírt böngészte.
- Hát jó, megnézem… de lehet, hogy otthon felejtettem –próbáltam bájosan mosolyogva, de egyre fogyó türelemmel kivágni magam, mire az őrök összenéztek. Így hát tovább játszottam. –Olyan kevesen vannak bent… nem lehetne ez esetben eltekinteni a szabályoktól? Különben is, nem ismernek meg? –pislogtam rájuk, mire az egyik gondolkodóba esett.
- Ami azt illeti, Archie, nekem nagyon is ismerős!
- Erről van szó! –mondtam, és futásnak eredtem befelé. Tudtam, hogy ennek az őrült ötletemnek még nagy lesz az ára, de nem volt más választásom, és jelen esetben csak az érdekelt, hogy végre szembenézhessek Robbal.
Egy rövid terepszemlét követően láttam, hogy lent, a tánctéren nincs senki, csupán megterített büféasztalok sorakoznak a fal mellett néhány, szalvétákat hajtogató és a dekorációkat rendezgető pincérrel körülvéve –akik most leginkább velem és a nyomomban koslató biztonságiakkal voltak elfoglalva-, így az utam csakis felfelé vezethetett, ahol halk zene és beszélgetések morajának összemosódott zaját véltem felfedezni. Mint egy őrült felcaplattam a földszintet az emelettel összekötő csigalépcsőn, hogy aztán az egyik sötét sarokban, egy kis asztalnál meg is találjam, aki miatt idejöttem.
Ami pedig ezután történt, az már csak néhány keserves másodperc szilánkos töredéke volt.

A Görög Színház:
http://i51.tinypic.com/213kf48.jpg
Lucas:
http://i51.tinypic.com/280jhuw.jpg
Az Avalon kívülről:
http://i54.tinypic.com/2jg79c8.jpg
Belülről:
http://i53.tinypic.com/2m440ms.jpg