29. fejezet : Jobb lesz ez így!

Sziasztok!

Tudom, majdnem két hét telt el a legutóbbi friss óta, és egy olvasót el is veszítettem - azonban köszönettel tartozom azoknak, akik kitartottak mellettem. Nagyon jól estek a dicsérő szavak, amiket a 28. részhez kaptam. Remélem, most is elegendő okot adok majd, hogy gyűljenek azok a kommentek! Hallgassátok szeretettel az egyik aktuális kedvenc számom (Adele - Someone like you), amiről azonnal tudtam, hogy ennek a fejezetnek a zenéje lesz, amint legutóbb meghallottam.
xoxo, Lana

- Miért hívtál ide? –kérdezte Jonathan, ahogy helyet foglalt kedvenc kávézónk, a Rummy’s egyik kényelmes kis babzsákfoteljében. A hangjából tagadhatatlanul érződött a megbántottság – tudtam, cseppet sem alaptalanul.

- Azt hiszem, tartozom egy magyarázattal –kezdtem, mire Nath felvonta a szemöldökét.
- Olivia, én megtettem minden tőlem telhetőt. Ez a te életed, nem várom el, hogy mentegetőzz a döntésed miatt –felelte. –Viszont, mint a barátod, arra azért számítottam, hogy felhívsz, elvégre mégiscsak én voltam az, aki elintézte neked a felvételit.
- Tudom, és pont erről szerettem volna veled beszélni. Nem hívtalak, mert azt hittem, megpróbálsz majd rábeszélni az Akadémiára… Te tudod a legjobban, mennyit ábrándoztam arról, mi lesz, hogyha bekerülök, és mennyit jelentett nekem ez az egész. Sőt, mennyit jelent, a mai napig… De semmi sem annyira fontos a számomra, mint Robert. Választásra kényszerültem, és én azt választottam, amit nem biztos, hogy később is megkapnék… a szerelmet.
- Te tényleg azt hiszed, hogy megpróbáltalak volna befolyásolni a döntésben? Milyen barát lennék? Sok mindent mondhatsz rám, de ha valaki, hát te pontosan tudod, hogy önző az nem vagyok! –emelte fel a hangját Jonathan. Nem igazán láttam még ilyennek – tényleg nagyon megbánthattam őt.
- Annyira sajnálom –leheltem. –Nézd, Nath, én… Vasárnap kimentem Rob után Hollywoodba, és mint látod, nem nyúlt túl hosszúra a látogatás… A helyzet úgy alakult, hogy nem megyek sehová. –Amint ezt kimondtam, a tudatomat elborító emlékképek, és Nath meghökkent pillantása egyszerre késztettek sírásra, de megálltam, hogy a könnyeim menthetetlenül elárasszák az asztalterítőt, és a –még félig teli- kávéscsészémet. Bár tudtam, hogy ismét el kell mesélnem elejétől a végéig a díjátadót és az after party-t, és a tegnapi, sajtótájékoztatós eseményeket –ami egyébként próbára tenné az amúgy labilis érzelmi világomat-, annyiszor átestem már ezen, és az elmúlt néhány napban annyit sírtam, hogy emlékeim szomorú mivolta ellenére is képtelen voltam több könnycseppet ejteni.
- Mi történt? –kérdezte Jonathan ahogy vártam, majd türelmesen, szinte másodpercenként váltakozó arckifejezéssel végighallgatott.
- Jézusom, Livie… Sajnálom –mondta, miután az utolsó betűig kimerítettük a témát. –Ne haragudj, hogy goromba voltam, mikor már így is épp elég rosszul érezheted magad… Nem tudtam, hogy ez van… Mihez fogsz most kezdeni?
Nagyot sóhajtottam, hiszen ez a téma kezdett egy kissé kínossá válni, főleg nekem, mivel én voltam az, aki egyfolytában szívességet kért.
- Arra gondoltam, mégis elkezdeném a színiiskolát. Csak nem jelent gondot ez a három kimaradt nap… vagy igen? –kérdeztem, mert Nath egy kicsit elsápadt.
- Olivia, én nem akarok veled még egy rossz hírt közölni, de… a tanulmányaidat szüneteltettem. Mivel nem kaptam tőled választ, ez volt a lehető legjobb megoldás, amit tehettem. Sajnálom, de csak jövő ősszel kezdheted meg ezt a félévet –mondta szomorúan, lemondó tekintetét rám függesztve.
Hát, pont ez hiányzott, még egy csalódás. De ez most tényleg, száz százalékban az én hibám volt, csak magamat okolhattam érte.
Miért is nem bíztam Jonathanben? Mindig a legjobbat akarta nekem, az én érdekeimet tartotta szem előtt, pedig mindketten tudjuk, mi volt közöttünk. Soha, de soha nem próbálta meg a saját javára fordítani a helyzetet, még olyankor sem, amikor tényleg megtehette volna, például mikor részegen felkerestem a lakásán… Miért pont most beszélt volna a döntésem ellen? Annyira ostoba vagyok… Szörnyen ostoba, és pocsék egy barát.
- Istenem, hogy én mekkora hülye vagyok. Ráadásul rettenetesen viselkedtem veled –nyögtem panaszosan, mire Jonathan közelebb csúszott hozzám a fotellel, hogy kezét együtt érzően rátegye a vállamra.
- Ugyan már, Livie. Ettől még nem dől össze a világ. És meglátod, az az egy év nagyon hamar el fog telni! Tudod mit? Addig is gyakorolok majd veled! Sőt, ha szeretnéd, megkérem Davidet, hogy felléphessünk együtt a Doolinsban! Mit szólsz? Megígérem, hogy mostantól azon leszek, hogy ezt az egészet elfeledtessem veled! Nem fogom hagyni, hogy szomorkodj! –ajánlkozott kedvesen, de ekkorra már megfogalmazódott bennem a megoldás.
- Nath, te mindig tudod, mit kell mondani, és iszonyú hálás is vagyok ezért, de… azt hiszem, már megvan, mit fogok csinálni –mondtam.
Jonathan néhány másodpercig csak bambán pislogott rám, majd az arcára kiült a kétségbeesés, ahogy leesett neki a tantusz.
- Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne! –nézett továbbra is, szinte már könyörögve, de minekután nem kapott választ, folytatta. –Olivia, nem csinálhatod ezt!
- Mi rossz van abban, ha egy kicsit hosszabb időre visszamegyek oda, ahol a gyerekkoromat töltöttem? Hiányzik Salt Lake City, a házunk, a régi szobám… Már a napját sem tudom, mikor voltam utoljára apám sírjánál… így legalább bármikor meglátogathatom őt a temetőben. És most, hogy Helennel is rendeződött a kapcsolatom, csak még több okom van visszamenni… Hidd el, jobb lesz ez így! –magyaráztam, de úgy tűnt, nem igazán sikerült meggyőznöm Nath-et arról, hogy itt az ideje összecsomagolnom, és visszaköltöznöm anyámhoz.
- Olivia, te mondtad nekem, hogy nem menekülhetek a problémáim elől, emlékszel? Mi értelme volt, ha most te is pontosan ugyanazt csinálod? Nem futhatsz el egyfolytában, ha valami nem úgy jön össze, ahogy vártad!
- Te pedig azt mondtad, nem befolyásolsz a döntéseimben, mert az önzőség. Hát akkor szépen, vita nélkül kérlek, hogy ne légy önző! –replikáztam.
- De ez most más! Mi vagy ki elől menekülsz? Robert és az emléke akár két földrésszel arrébb is üldözni fog, hiába köt egy csomó, vele kapcsolatos emléked ide… Ez ellen nem tudsz semmit tenni, és ez így is van jól, hiszen szereted. De mi más oka van, amiért haza kéne költöznöd? Felvettek az Akadémiára, lehet, hogy nem most kezded, de akkor is bent vagy! Van munkád, és vannak barátaid, akiknek fontos vagy! Te pedig szereted ezt a várost… ez lett az otthonod, magad mondtad! –erősködött Jonathan, de mindhiába. Szomorúan megcsóváltam a fejem, majd egy újabb sóhajtás kíséretében megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Ebben a városban számomra már nincs több lehetőség. Kinyitottam minden kiskaput, amit csak lehetett, de azok egy pillanat alatt be is zárultak előttem… Szeretlek titeket, téged, Christ, Maureen-t és a többieket, de nem lehetek pultoslány egy bárban, amíg a napokat számlálom… Nem ez az álmom. Keresnem kell önmagam, és szükségem van egy kis időre, távol innen, hogy begyógyulhassanak a sebeim… Túl sok az emlék. Meg aztán, az anyám is egyedül van, szüksége van rám. Mindketten megérdemeljük, hogy ennyi év keserűség után végre normálisan, békességben eltöltsünk együtt egy kis időt. Amint letelik az egy év, visszajövök és elvégzem az Akadémiát, de engedj el, Jonathan… mennem kell –mondtam, miközben azért mégiscsak meg-megcsuklott a hangom. Hiába, a búcsúzás sosem volt az erősségem.
- Ez azt jelenti, hogy a 365 nap leteltéig most látlak utoljára? –kérdezte az angyalom, akinek a szemében valami mérhetetlen fájdalmat véltem felfedezni.
- Még ma felhívom Helent, és ha rábólint, hogy holnap már vonatra szállhatok, akkor igen… azt –feleltem nehéz szívvel. De ne csüggedj, hívlak majd, és írok is. Néhányszor talán visszajövök, persze, nem ígérek semmit. Nem tudom még, hogyan lesz. Így a legbiztosabb, ha elköszönünk az októberi viszontlátásig.
- És én? Én nem látogathatlak meg?
- Idővel… talán.
- …S mi –az idő halálraítélt foglyai- leszünk a hézagok e furcsa űrben*…
- Nézd csak –mondtam, miközben a felsőm kivágásából elővettem a láncot, melyre a Jonathantől kapott medált függesztettem. –Látod? Mindig itt leszel velem! Itt vagy a szívemben! –suttogtam, majd homlokon csókoltam a legjobb barátot a világon, és sírással küszködve, vissza sem nézve kisiettem a kávézóból.
Önmagam után a búcsú a második azoknak a dolgoknak a listáján, amiket a világon a legjobban gyűlölök.

*

Az utóbbi időszakban már megszokott kép volt számomra, hogy a bőröndöm lassan többször feküdt az ágyamon, félig megpakolva, mint a sarokba dugva, üresen.

Helen sajnálkozva, de többnyire persze örömmel, azonnal beleegyezett, hogy visszaköltözhessek hozzá.
A Firkin & Barmaidben már elintéztem mindent, elköszöntem az én drága Maureen-emtől és Pete-emtől, aki visszahelyezte Bridgetet teljes műszakba –állítása szerint, amíg beugrott helyettem, olyan jól végezte a munkáját, hogy megbocsátott neki-, így az elutazásommal keletkezett, üres hellyel kapcsolatos probléma is megoldódott. Már csak a vonatút maradt hátra, és egyetlen, kicsit bonyolultabb „ügy”, ami megoldásra várt: Chris.
Barátnőm kissé sértődötten ült a nappali kanapéján; nyilván rosszul érintette, hogy nem egyeztem bele az általa kigondolt, a tiszteletemre tartandó búcsúbuliba. Mivel nem éppen örömteli az elutazásom oka, és elegem van abból, hogy folyton el kell köszönnöm azoktól, akiket szeretek, nem tartottam helyénvalónak egy ilyen „mulatozást”. Meg aztán, sokkal szívesebben töltöttem volna az utolsó estémet Chrissel kettesben.
- Ne haragudj rám, most egyszerűen nincs kedvem az ilyesfajta összejövetelekhez –mondtam bűnbánóan. –De kedves tőled, hogy eszedbe jutottam.
- Nem baj –vonta meg a vállát Christiana, de azért még láttam rajta az elkeseredettség nyomait, amiért nem hagytam, hogy kiélje szervezői képességeit. –Elvégre ez az este rólad szól. Mihez van kedved, mit csináljunk?
- Nem is tudom… Talán csak ülnék itt veled a heverőn, egy pohár borral, és hajnalig beszélgetnénk. Mint régen.
- Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk egy filmet? Mondjuk, a Római vakációt! Úgyis az a kedvenced. És azt néztük akkor is, mielőtt vonatra szálltunk… Emlékszel?
- Hogyan is felejthetném el? –feleltem. –Rendben. Római vakáció!
- Hozom a DVD-t. Meg egy üveg bort is! –pattant fel barátnőm, mikor is csengetésre lettem figyelmes.
- Várunk valakit? –kérdeztem, miközben érdeklődve néztem az ajtóra.
- Tudtommal nem –így Chris. –Fogalmam sincs, ki lehet az. Menj, engedd be a látogatónkat, addig én előkészítek mindent a filmezéshez. Akárki is az, remélem, nem marad sokáig, ugyanis találtam egy kis fagyit is a hűtőben, amit nem szívesen osztanék meg egy harmadik személlyel! –kiabálta már a konyhából.
Kíváncsian sétáltam a bejárathoz, majd kinyitva azt egy pillanatra megállt a szívverésem, és a lélegzetem is elakadt.
- Mi a…? –kezdtem, de már nem tudtam befejezni a mondandómat, ugyanis valami puha és lágy befogta a számat, és azon nyomban önkívületi állapotba zuhantam.

A Rummy's:

http://i56.tinypic.com/15ot09h.jpg

*Ismeretlen idézet

28. fejezet : A második első találkozás

Sziasztok, lányok!

Elnézést kérek mindenkitől, hogy késtem a fejezettel, de megvolt rá az okom. Sajnos, nem sajnos az életem egy kész felfordulás és kavalkád lett, az eddigi kemény munkám most hozza meg a gyümölcsét a zenekar terén, valamint álláskereséssel telnek a napjaim, hogy szeptembertől boldoguljak a költségeimmel. Magánjellegű problémák, tudom, de gondoltam, megosztom veletek, hogy tudjátok, miért kell ennyit várnotok a frissre.
Ismét fogok bőven meglepetésekkel szolgálni, de kérlek, ne harapjátok le a fejem. Úgy gondolom, egy történet akkor jó és izgalmas, ha tele van fordulatokkal, no meg, nem kell mindennek "happy end"-el végződnie. ;)

ölelcsókol, Lana

- „Livie, itt Jonathan. Nem tudom, merre vagy, de ma van az első nap az Akadémián. Mivel nem szóltál, arra számítottam, hogy jössz… Amint meghallgattad ezt az üzenetet, sürgősen hívj fel, még ma el kellene döntened, hogy tovább akarsz-e tanulni vagy pedig halasztasz. Hívj… kérlek.” –hallgattam a rögzítőmre mondott, a tartalmából ítélve ma reggeli üzenetet.
Tudtam, hogy Jonathan nem hagyja majd szó nélkül, ha csak simán eltűnök, és nem beszélek vele, de akkor ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak. Nem akartam sem megbántani, sem pedig hagyni, hogy esetleg megpróbáljon befolyásolni a döntésemben, rábeszélve, hogy az Akadémiát válasszam Rob helyett. Mielőtt kézhez kaptam volna az értesítő levelet, már akkor tudtam, hogy a két út közül hova húz a szívem – a színészi álmokat később is megvalósíthatom, de ha hagyom, hogy az igaz szerelem lehetősége –ami jobbára csak egyszer adódik az életben- kicsússzon a kezem közül, ha hagyom, hogy Rob ott folytassa, ahol előttem abbahagyta, azzal mindent elbaltázok, és azt örökké bánni fogom. Persze, az már más kérdés, hogy semmi sem jött össze, de legalább megpróbáltam, mert tudom, hogy Rob nélkül soha, de soha nem lennék igazán boldog.
Tudtam, hogy Jonathan csak segíteni akart, de úgy döntöttem, majd csak később magyarázom el neki részletesen a választásom okát.
„Mindent el fogok mondani” –pötyögtem a telefonba, hogy aztán továbbítsam Nath számára, miközben igyekeztem rendezni kusza gondolataimat. Rémes egy barát vagyok, de csak én tudhatom igazán, mi a jó nekem, ezt az ügyet pedig egyedül kell megoldanom.
- Minden rendben? –kérdezte Inka, mire kizökkentem alélt állapotomból.
- Tessék?… Ja, igen, persze… Hol is tartottunk? –mosolyogtam bárgyún, barátnőm nem kis értetlenségére és döbbenetére.
- Ott, hogy tudom, hogyan segíthetnék neked rendbe hozni a helyzetet… Van még egy esély, hogy találkozhass Robbal. –felelte. Mi ez az egész? Egy újabb haditerv?
- Holnap délelőtt Robert, Taylor és Kristen sajtótájékoztatót adnak a Four Seasons Hotelnél. Ott még el tudnád csípni őt, hogy megbeszéljétek a dolgokat.
- Kristen is ott lesz? –kérdeztem rosszallóan. Cseppet sem volt ínyemre, hogy ismét szembe kelljen néznem azzal a nővel. Volt benne valami, ami egyáltalán nem tetszett, és nem csak az, hogy piócaként csüngött Robon.
- Igen, de ez ne érdekeljen! Olivia, ez az utolsó alkalom, hogy helyrehozz mindent! Kit izgat egy ostoba, elkényeztetett kis nőszemély, aki a nyomodba sem érhet? –Inka olyan kedvesen bíztatott, hogy még véletlenül sem akartam elrontani a kedvét azzal, ha közbeszólok, hogy talán pont Rob az, akit igenis izgat, így hát jobbnak láttam csendben maradni.
- Bár mindkettőnk gépe pont délelőtt indul vissza, szerintem el tudnánk intézni, hogy valamelyik későbbivel menj. Sőt, hogy ne vegyünk zsákbamacskát, be is jelenthetnénk Rob ügynökségénél a részvételi szándékodat. Ő maga nem fog tudni erről semmit, mielőtt elkezdesz ezen rágódni… Nos, benne vagy? Leszel még egy napig Christiana McLaine újságíró?

*

Szótlanul, de annál izgatottabban ültem Inka mellett a limuzinban, ami most a Four Seasons Hotel felé tartott, hogy elvigyen a sajtótájékoztatóra.
A bőröndömet a Marriott recepcióján hagytam, ugyanis sikerült elintézni, hogy egy délutáni géppel mehessek haza, barátnőm viszont egyenesen a reptérre készült, így nem volt túl sok időnk, hogy könnyes búcsút vegyünk egymástól.
Szerencsére ő még tegnap gondoskodott arról, hogy az utolsó, Hollywoodban töltött éjszakánk igazán emlékezetesre sikerüljön. Nem mentünk bulizni, hiszen ahhoz –az Avalonban történtek után- nem volt túl sok kedvem; helyette felhívtuk a szobaszervizt, rendeltünk egy csomó fagyit, és órákon át beszélgettünk. Ez kellett, hogy egy kicsit kikapcsoljak, és erőt gyűjtsek a rám váró, mindent eldöntő feladathoz.
- Olyan kár, hogy nem maradhatok itt veled –mondta Inka. –Sajnos minél előbb vissza kell mennem Helsinkibe, hogy elkészítsem a beszámolót a díjátadóról.
- Nem baj –feleltem. –Délután már én is úton leszek Vancouver felé. Különben is, ezt egyedül nekem kell helyrehozni, te már így is rengeteget segítettél a tervben!
- Tudom, hogy minden rendbe jön majd! –mosolygott. –Bátorság és fel a fejjel! Ne feledd, ez a Kristen semmi hozzád képest! Piskóta az egész! Paskapuhe! – tett hozzá még valamit finnül, amit nem értettem, de Inka arckifejezéséből ítélve nem dicshimnuszt zengett. Én is elmosolyodtam.
- Ég veled! Hiányozni fogsz!
- Majd írok levelet! Felhívlak néha! És lehet, hogy meg is látogatlak! Én bármikor szívesen látlak, ha Finnországban jársz! –hadarta barátnőm az elguruló autóból, miközben bőszen integetett. Még egy percig bámultam, ahogyan a fekete Lincoln eltűnik a láthatáron, majd nagyot sóhajtva a hotel felé indultam.
Néhány rajongó, fényképész és újságíró már lehorgonyozott a Four Seasons bejárata előtt, hogy minél többet kaphasson az emberek millióit lázban tartó sztárokból. Én is beálltam közéjük, de inkább hátul maradtam, nehogy egyből kiszúrjon valami szemfüles paparazzi, és azt sem szerettem volna, ha Rob hanyatt-homlok menekül vissza az épületbe, csak mert megzavarja őt a látványom.
Furcsa, hogy néhány héttel ezelőtt hasonló körülmények között találkoztam először vele, igaz, akkor egészen másképp viszonyultam hozzá. Ódzkodtam a viselkedésétől, attól, ahogy rám nézett, most viszont bármit megadnék azért, hogy legalább végighallgasson –noha fogalmam sem volt, hogyan is kezdhetném a mondandómat-.
Egy csapat lázban égő tini sikoltozására, kiáltásokra, és vakuk villanására lettem figyelmes. Gyorsan a nyakamba akasztottam a Chris által rámruházott plasztikkártyát, majd nem törődve a dühösen az orruk alatt sziszegő, kevésbé rámenős sajtósokkal és más egyéb személyekkel, előrébb furakodtam a tömegben. Aztán a bejáratnál megjelentek ők hárman.
Elsőként Taylor Lautner, akit látva Inka biztosan elolvadt volna itt mellettem, és majdhogynem egyszerre Rob, és a nyomában kiskutyaként koslató Kristen Stewart, aki szemmel láthatóan alig akart elmozdulni mellőle.
Egyfolytában vigyorgott rá, hozzásimult, és frivol pillantásokkal bombázta, mit sem törődve a körülöttük lévő újságírókkal, Rob pedig mindannyiszor azzal a féloldalas mosolyával viszonozta a gesztusokat, amit úgy imádok.
Próbáltam finn barátnőm szavaival nyugtatgatni magam Kristent illetően, de nem igazán sikerült. Ki vagyok én hozzá képest? Csak egy senkiházi, vancouveri kis fruska, aki épphogy ki tudja fizetni a számláit.
Egy valamit viszont biztosan tudtam: szeretem Robot, és bármit, akármit megtennék érte, elmennék akár a világ végére is, hogy visszaszerezzem. Sokszor hibáztam, de mit számít, hogy nem vagyok sztár, vagy hogy nincs sok pénzem, ha Rob is belém tudott szeretni?
Ez a gondolat adott elég erőt és bátorságot, hogy kijátsszam az utolsó kártyalapot, és mindent vagy semmit alapon éljek az egyetlen megmaradt lehetőségemmel.
- Figyelj csak, lefoglalnád egy percre Kristent? –szólítottam le egy idősebb tinilányt, és a nyakába akasztottam a kártyát. Válaszként lelkes bólogatást kaptam, majd a lány utat tört magának, hogy Kristen közelébe férkőzhessen. Megvártam, míg Rob jó néhány lépésnyi távolságra kerül tőle, hogy autogramot adjon egy baseball-sapkás, vámpírfogat viselő kisfiúnak, majd egyenesen elé álltam.
- Feltehetnék egy kérdést? –köszörültem meg a torkom, amire Rob –anélkül, hogy felnézett volna- rávágott egy „tessék”-et, de rövid hatásszünet után felkapta a fejét, és azzal a furcsa, egyszerre csodálkozó, dühös, és bűnbánó tekintetével meredt rám.
- Beszélnem kell veled –mondtam halkan, mire Rob azonnal arrébb termett, hogy kiosszon még pár aláírást.
- Ne haragudj, de látod, hogy most nem érek rá –felelte, miközben álmosolyt villantott az éppen a fényképezőjüket kattintó anya-lánya rajongópáros és egy fotóriporter felé, én azonban láttam, mennyire zavart valójában.
- Nem baj, akkor majd ha végeztél. Van itt, nem messze egy csendes kis kávézó… -Próbáltam magabiztos lenni, de valahogy éreztem, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Mi több, Rob egyáltalán nem akart beszélgetni.
- Nem lehet –bökte ki röviden a választ, miközben Kristenre sandított, aki rosszallóan figyelte minden mozdulatát, majd arrébb ment néhány lépést. Követtem.
- Ő az oka, igaz? Miatta nem akarsz meghallgatni. –A torkom összeszorult, miközben tudatosult bennem, hogy Rob számára már végképp megszűntem létezni. Mindent elrontottam, de esélyem sincs jóvátenni, hiszen Kristen bekerült a képbe.
- Mit akarsz, Olivia? –kérdezte Rob szinte alig hallhatóan, összeszorított ajkakkal, miközben egyre csak a körülötte hemzsegő embertömegnek pózolt.
- Azt akarom, hogy figyelj rám, hogy meghallgass végre! –Mintha egy teljesen másik Robert Pattinson állt volna előttem, olyan érzésem támadt. Ez nem az a kedves, félénk srác, akit egykor ismertem. –Idejöttem, és igen, újságírónak adtam ki magam, csak hogy megtaláljalak! Hibát követtem el, méghozzá óriásit, de féltem. Emberek vagyunk, Rob. Mindannyian elszúrhatjuk, de most azért vagyok itt, hogy megmagyarázzam és jóvátegyem a dolgokat! Adj egy esélyt, hogy helyrehozhassam! Ez minden, amit kérek tőled… Kérlek –suttogtam szinte könyörögve, könnyektől elhomályosult tekintettel, miközben vártam, hogy Rob mondjon valamit.
- Olivia, az idők változnak –sóhajtotta végre hosszú szünet után, de nem ez volt a válasz, amire vártam. –Elhagytalak, hogy túl tudjam tenni magam a történteken, és ez sikerült is… Új életet kezdtem, erre idejössz és felforgatsz mindent… Igen, szerettem volna és vártam, hogy utánam gyere, de ez hetekkel ezelőtt volt. Azóta minden más lett. Sajnálom.
A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon, miközben Kristen csörtetett oda hozzánk, és furakodott kettőnk közé.
- Befejeztétek? –kérdezte álszent mosollyal, miközben a szemei szikrákat szórtak felém. Rob bólintott, majd pár lépéssel arrébb ment az őt a karjánál fogva vonszoló nővel, de még így is tisztán hallottam a köztük zajló diskurzust.
- Ki ez a csaj? –vetette oda Kristen, mire Rob csak ennyit válaszolt: Senki.
Senki. Ez lennék én. Minden, ami köztünk volt Roberttel, egyszerre megszűnt, és a helyét egy óriási, tátongó lyuk vette át.
Hát ennyi. Vége. Nincs tovább. Itt az ideje, hogy eljusson a tudatomig, hogy Rob és én már csak a múlt részesei vagyunk; hogy a férfi, akit szerettem, és akit teljes szívemből szeretek továbblépett, és újra megtalálta a boldogságot.
Nekem is ezt kellene tennem, megpróbálni emlékként tekinteni erre a kapcsolatra, és lezárni az életem ezen szakaszát. Idővel talán sikerül, abban az egyben viszont biztos voltam, hogy Rob nélkül minden kétségbeesett próbálkozás ellenére, soha nem leszek igazán boldog.
Vissza se néztem, úgy menekültem el a Four Seasons Hoteltől, pont úgy, mint az első találkozásunkkor, hosszú-hosszú hetekkel ezelőtt. Csakhogy most a veszteség, a sors, nem pedig Rob szemtelenül vizslató pillantása elől futottam.
Gyorsan leintettem egy taxit. Még volt fél órám annak a gépnek az indulásáig, amivel eredetileg repültem volna haza. Bár Inka elintézte, hogy az eggyel későbbivel mehessek, még megvolt a régi jegyem, és minél előbb otthon akartam lenni Vancouverben, hogy visszatérjek a barátaimhoz, a munkámhoz, és az egyszerű, megszokott életemhez, ahol minden úgy folytatódik majd, ahogy eddig is, az elutazásom előtt: a normális kerékvágásban, Robert nélkül.

A Four Seasons:
http://i54.tinypic.com/11vo56r.jpg