Megkönnyebbülten adtam át magam a jóleső érzésnek, ahogy a forró kávé szétáradt a gyomromban, majd haraptam egy falatot a késői reggelimből, mely gyanánt egy ropogós croissant szolgált.
- Végre! –gondoltam elégedetten, és ez nem csupán annak szólt, hogy tervemhez hűen sikerült jelentős mennyiségű koffeint juttatnom a véráramomba, hanem hogy egyedül voltam, sikoltozó tinilányoktól, és Robert Pattinsonoktól mentesen.
Elmosolyodtam, és kényelmesen hátradőltem a párnákkal zsúfolásig megrakott kanapén –Christiana itt szokott aludni-, kezemben a bögrémmel.
Akárhogy is, szeretem ezt a lakást; valahogy olyan barátságos, megnyugtató hangulatot áraszt a maga rongyszőnyegeivel és régi bútoraival – nem is beszélve a Salt Lake City-ből áthozott illatgyertyáimról, füstölőimről és más, keleti dísztárgyaimról, melyek még inkább feldobják a szoba kinézetét.
- Fél 4 van –állapítottam meg a mobilomra nézve. Még korai az idő, ugyanis csak hétkor kezdődik a munkaidőm.
Elhatároztam, hogy előbb elkészülök, és bemegyek a Pacific Boulevard-ra, venni valami jó könyvet. Ennyit igazán megengedhetek már magamnak.
Átmentem a hálóba, hogy lecseréljem a lila felsőmet egy kevésbé egyszerűre, elvégre később dolgoznom kell – egy türkizkék, ujjatlan topra esett a választásom. Aztán irány a fürdőszoba, hogy felkenjek magamra némi make-upot.
Belenéztem a tükörbe. Egy nagy, zöld szempár meredt vissza rám, mely alatt –vélhetően a koffein miatt- csak halványan látszottak lila karikák. Előkotortam a korrektorom a mosógépen heverő, nem túl gazdag tartalmú piperetáskámból –ezen kívül csak egy alapozó, egy púder, egy szemceruza, egy szempillaspirál és egy cseresznye ízű ajakbalzsam volt benne-, aztán kentem belőle egy kicsit a szemem alá, hogy még inkább elfedjem az örökös fáradtság nyomait. Ezután a púder, és a spirál következett. Utóbbiból nem használtam túl sokat, mivel a pilláim alapvetően hosszúak és feketék voltak, csak úgy, mint a hajam, mely rakoncátlan hullámokban omlott le a vállamra. Gyorsan megfésültem, majd egy, a türkizkék felsőmhöz tökéletesen passzoló fülbevalót aggattam magamra, a cseresznyés rúzst pedig bedobtam a táskámba.
Legszívesebben a tornacipőmet vettem volna fel, de Pete, a főnököm utálta, ha abban jelentem meg a bárban, így nem tehettem mást: belebújtam a fekete csizmámba. Aztán felkaptam a retikülöm, leakasztottam a kardigánom a fogasról, és –a mai napon már másodszor- bezártam magam mögött az ajtót.
- Végre! –gondoltam elégedetten, és ez nem csupán annak szólt, hogy tervemhez hűen sikerült jelentős mennyiségű koffeint juttatnom a véráramomba, hanem hogy egyedül voltam, sikoltozó tinilányoktól, és Robert Pattinsonoktól mentesen.
Elmosolyodtam, és kényelmesen hátradőltem a párnákkal zsúfolásig megrakott kanapén –Christiana itt szokott aludni-, kezemben a bögrémmel.
Akárhogy is, szeretem ezt a lakást; valahogy olyan barátságos, megnyugtató hangulatot áraszt a maga rongyszőnyegeivel és régi bútoraival – nem is beszélve a Salt Lake City-ből áthozott illatgyertyáimról, füstölőimről és más, keleti dísztárgyaimról, melyek még inkább feldobják a szoba kinézetét.
- Fél 4 van –állapítottam meg a mobilomra nézve. Még korai az idő, ugyanis csak hétkor kezdődik a munkaidőm.
Elhatároztam, hogy előbb elkészülök, és bemegyek a Pacific Boulevard-ra, venni valami jó könyvet. Ennyit igazán megengedhetek már magamnak.
Átmentem a hálóba, hogy lecseréljem a lila felsőmet egy kevésbé egyszerűre, elvégre később dolgoznom kell – egy türkizkék, ujjatlan topra esett a választásom. Aztán irány a fürdőszoba, hogy felkenjek magamra némi make-upot.
Belenéztem a tükörbe. Egy nagy, zöld szempár meredt vissza rám, mely alatt –vélhetően a koffein miatt- csak halványan látszottak lila karikák. Előkotortam a korrektorom a mosógépen heverő, nem túl gazdag tartalmú piperetáskámból –ezen kívül csak egy alapozó, egy púder, egy szemceruza, egy szempillaspirál és egy cseresznye ízű ajakbalzsam volt benne-, aztán kentem belőle egy kicsit a szemem alá, hogy még inkább elfedjem az örökös fáradtság nyomait. Ezután a púder, és a spirál következett. Utóbbiból nem használtam túl sokat, mivel a pilláim alapvetően hosszúak és feketék voltak, csak úgy, mint a hajam, mely rakoncátlan hullámokban omlott le a vállamra. Gyorsan megfésültem, majd egy, a türkizkék felsőmhöz tökéletesen passzoló fülbevalót aggattam magamra, a cseresznyés rúzst pedig bedobtam a táskámba.
Legszívesebben a tornacipőmet vettem volna fel, de Pete, a főnököm utálta, ha abban jelentem meg a bárban, így nem tehettem mást: belebújtam a fekete csizmámba. Aztán felkaptam a retikülöm, leakasztottam a kardigánom a fogasról, és –a mai napon már másodszor- bezártam magam mögött az ajtót.
*
Tanácstalanul sétáltam a polcok között: annyi jó könyv van! Először Coelho és Dan Brown között vacilláltam, de aztán megakadt a tekintetem Charles Baudelaire összes versein. Régebben sokat olvastam tőle – úgyhogy végül ezt választottam. Mikor azonban elindultam a pénztár felé, valaki hátulról nekem jött, Baudelaire verseskötete pedig a földön landolt.
- Nézz már a lábad elé! –vetettem oda az illetőnek, miközben mindketten lehajoltunk a könyvért – aztán egyszer csak összeakadt a tekintetünk, én pedig éreztem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik.
- Hát ez nem lehet igaz! –motyogtam, s közben a szemem sarkából észrevettem azt a kiállhatatlan vigyort, ami –csak úgy, mint ma reggel- most is ott ült Robert Pattinson borostás arcán.
- Nahát, nahát… Csak nem a barátságos kislány a Davie Street-ről? –kérdezte, hangjában pedig mintha nevetés bujkált volna. Igen, határozottan nevetett…
- Visszaadnád a könyvemet? –kérdeztem, minden erőmmel arra koncentrálva, nehogy behúzzak neki egy hatalmasat.
- De hát ott van, előtted.
És valóban. Az a könyv pedig, amit a kezében szorongatott, és amit a sajátomnak hittem, ugyanaz volt, ami ott hevert a lakkozott padlón – Charles Baudelaire összes versei. Elpirultam.
És ekkor Robert nevetése –mely eddig csak a hangjában volt hallható- utat tört magának a külvilág felé, és szétáradt a könyvesboltban. Még szerencse, hogy volt egy-két ember rajtunk kívül, így meg tudtam állni az őrült késztetést, hogy ott helyben elpáholjam.
- Megmondanád, hogy mégis mi ilyen mulatságos rajtam?! –fakadtam ki, és közben azt kívántam, bárcsak beláthatnék a lehetetlenül álló haja alá, hogy megtudjam a gondolatait.
- Bocsáss meg –kacarászott. –Rég nevettem ilyen jót.
- Ég veled! –sziszegtem dühösen, de mielőtt faképnél hagyhattam volna, karon ragadott.
- Várj, ne menj el, kérlek! Ne haragudj rám. –mondta, és kékesszürke tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Szuggerálni próbált – és hatott. Akármennyire is ki nem állhatom, el kell ismernem, hogy a szemei gyönyörűek…
- Mondd csak, ezt minden helyzetben be szoktad vetni? –kérdeztem szédelegve, de ezt annak tudtam be, hogy a vérnyomásom jóval a normális érték felett járhatott az előbbi dührohamomnak köszönhetően.
- Micsodát? –nézett rám ártatlanul, cinkos mosolyra húzva a száját.
Összefontam a karom.
- Jó, jó, rendben, abbahagyom… Csak tudod, elég szokatlan számomra, hogy van valaki, aki a közelemben nem változik sikítozó tizenévessé. Mikor ma reggel felfigyeltem rád azzal a grimasszal az arcodon, akármilyen furcsa, nem feldühített, hanem kíváncsivá tett – és igen, meg is nevettetett. Vicces látvány volt a több száz, visongó ember között egy ilyen fancsali arcot látni… Azt gondoltam: végre egy normális lány! El sem tudod képzelni, mennyire unom már ezt az állandó pózolást, hogy akkor is mosolyognom kell, amikor legszívesebben ordítanék, és nem értem, miért van körülöttem ekkora felhajtás… Vagy akár azt is mondhatnám: ekkora felfordulás… –azzal a mosoly -melyről azt hittem letörölhetetlen- lehervadt Robert arcáról. – Mostmár érted?
- Oh –csak ennyit tudtam kinyögni –Értem.
Annyira őszintének, annyira sebezhetőnek tűnt. Lehet, hogy rosszul gondoltam, és Robert Pattinson valójában nem is olyan, amilyennek látszik?
- Látod, máris ecsetelem itt a problémáimat, pedig még be sem mutatkoztam! -mondta, jobb kezét felém nyújtva.
- Szerintem erre nincs szükség! Ha valakinek be kell mutatkoznia, akkor az én vagyok! –mondtam nevetve, azzal megráztam a kezét. –Olivia Cassidy.
- Olivia, van kedved sétálni velem egyet? Van itt, nem messze az a park… Elmehetnénk oda.
Elővettem a mobilom. Negyed 6 van – ami azt jelenti, hogy van durván egy és háromnegyed órám a melóig. Végül is, miért ne mehetnék el sétálni Robert Pattinsonnal?
- Persze, szívesen.
- Nagyszerű. A könyvet pedig add csak ide, majd én kifizetem. Mielőtt még tiltakozhattam volna, mosolyogva hozzátette: -És nincs ellenkezés! Tartozom neked ennyivel, amiért olyan csúnyán kinevettelek.
- Neked pedig tudnod kell, hogy nem utállak, egyszerűen csak másnak hittelek. A sok címlap és a ma reggel miatt azt gondoltam, öntelt, fellengző, érzéketlen alak vagy. Nos, be kell látnom, hogy tévedtem, és remélem, a csalódás csak még kellemesebb lesz, ha jobban megismerlek…
- Ezt értsem úgy, hogy szívesen találkoznál velem a későbbiekben is? –nézett rám kifürkészhetetlenül.
- Hmm… talán! –válaszoltam.
Ekkor az arcán ismét feltűnt az a mosoly, és én ahelyett, hogy szokás szerint méregbe gurultam volna, elfelejtettem levegőt venni. Hihetetlen, hogy a dolgok néhány pillanat alatt, 180 fokos fordulattal képesek megváltozni…
- Nézz már a lábad elé! –vetettem oda az illetőnek, miközben mindketten lehajoltunk a könyvért – aztán egyszer csak összeakadt a tekintetünk, én pedig éreztem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik.
- Hát ez nem lehet igaz! –motyogtam, s közben a szemem sarkából észrevettem azt a kiállhatatlan vigyort, ami –csak úgy, mint ma reggel- most is ott ült Robert Pattinson borostás arcán.
- Nahát, nahát… Csak nem a barátságos kislány a Davie Street-ről? –kérdezte, hangjában pedig mintha nevetés bujkált volna. Igen, határozottan nevetett…
- Visszaadnád a könyvemet? –kérdeztem, minden erőmmel arra koncentrálva, nehogy behúzzak neki egy hatalmasat.
- De hát ott van, előtted.
És valóban. Az a könyv pedig, amit a kezében szorongatott, és amit a sajátomnak hittem, ugyanaz volt, ami ott hevert a lakkozott padlón – Charles Baudelaire összes versei. Elpirultam.
És ekkor Robert nevetése –mely eddig csak a hangjában volt hallható- utat tört magának a külvilág felé, és szétáradt a könyvesboltban. Még szerencse, hogy volt egy-két ember rajtunk kívül, így meg tudtam állni az őrült késztetést, hogy ott helyben elpáholjam.
- Megmondanád, hogy mégis mi ilyen mulatságos rajtam?! –fakadtam ki, és közben azt kívántam, bárcsak beláthatnék a lehetetlenül álló haja alá, hogy megtudjam a gondolatait.
- Bocsáss meg –kacarászott. –Rég nevettem ilyen jót.
- Ég veled! –sziszegtem dühösen, de mielőtt faképnél hagyhattam volna, karon ragadott.
- Várj, ne menj el, kérlek! Ne haragudj rám. –mondta, és kékesszürke tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Szuggerálni próbált – és hatott. Akármennyire is ki nem állhatom, el kell ismernem, hogy a szemei gyönyörűek…
- Mondd csak, ezt minden helyzetben be szoktad vetni? –kérdeztem szédelegve, de ezt annak tudtam be, hogy a vérnyomásom jóval a normális érték felett járhatott az előbbi dührohamomnak köszönhetően.
- Micsodát? –nézett rám ártatlanul, cinkos mosolyra húzva a száját.
Összefontam a karom.
- Jó, jó, rendben, abbahagyom… Csak tudod, elég szokatlan számomra, hogy van valaki, aki a közelemben nem változik sikítozó tizenévessé. Mikor ma reggel felfigyeltem rád azzal a grimasszal az arcodon, akármilyen furcsa, nem feldühített, hanem kíváncsivá tett – és igen, meg is nevettetett. Vicces látvány volt a több száz, visongó ember között egy ilyen fancsali arcot látni… Azt gondoltam: végre egy normális lány! El sem tudod képzelni, mennyire unom már ezt az állandó pózolást, hogy akkor is mosolyognom kell, amikor legszívesebben ordítanék, és nem értem, miért van körülöttem ekkora felhajtás… Vagy akár azt is mondhatnám: ekkora felfordulás… –azzal a mosoly -melyről azt hittem letörölhetetlen- lehervadt Robert arcáról. – Mostmár érted?
- Oh –csak ennyit tudtam kinyögni –Értem.
Annyira őszintének, annyira sebezhetőnek tűnt. Lehet, hogy rosszul gondoltam, és Robert Pattinson valójában nem is olyan, amilyennek látszik?
- Látod, máris ecsetelem itt a problémáimat, pedig még be sem mutatkoztam! -mondta, jobb kezét felém nyújtva.
- Szerintem erre nincs szükség! Ha valakinek be kell mutatkoznia, akkor az én vagyok! –mondtam nevetve, azzal megráztam a kezét. –Olivia Cassidy.
- Olivia, van kedved sétálni velem egyet? Van itt, nem messze az a park… Elmehetnénk oda.
Elővettem a mobilom. Negyed 6 van – ami azt jelenti, hogy van durván egy és háromnegyed órám a melóig. Végül is, miért ne mehetnék el sétálni Robert Pattinsonnal?
- Persze, szívesen.
- Nagyszerű. A könyvet pedig add csak ide, majd én kifizetem. Mielőtt még tiltakozhattam volna, mosolyogva hozzátette: -És nincs ellenkezés! Tartozom neked ennyivel, amiért olyan csúnyán kinevettelek.
- Neked pedig tudnod kell, hogy nem utállak, egyszerűen csak másnak hittelek. A sok címlap és a ma reggel miatt azt gondoltam, öntelt, fellengző, érzéketlen alak vagy. Nos, be kell látnom, hogy tévedtem, és remélem, a csalódás csak még kellemesebb lesz, ha jobban megismerlek…
- Ezt értsem úgy, hogy szívesen találkoznál velem a későbbiekben is? –nézett rám kifürkészhetetlenül.
- Hmm… talán! –válaszoltam.
Ekkor az arcán ismét feltűnt az a mosoly, és én ahelyett, hogy szokás szerint méregbe gurultam volna, elfelejtettem levegőt venni. Hihetetlen, hogy a dolgok néhány pillanat alatt, 180 fokos fordulattal képesek megváltozni…
A türkiz felső, fülbevaló és a csizma:
Nagyon szupííííííííí!
VálaszTörlés