3. fejezet : Fojtogató érzések

- Szóval te is szereted Baudelaire-t? –kérdezte Robert, miközben szórakozottan kacsázott egy kaviccsal.
- Igen. És lehet, hogy perverz, de „A dög” című verse az egyik kedvencem! –feleltem nevetve, s közben néztem, ahogy a kis kődarab végigugrál a folyón, majd hirtelen elmerül.
- …A széteső alak már-már nem volt, csak álom, kusza vonalak tömege, vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon a művész emlékezete… -idézett. –Nekem is ez a kedvencem. A világ egyik legundorítóbb szerelmes verse, mégis szinte megérinti az embert.
- Pontosan! Ennél eszményibben nem is lehetne elegyíteni két, teljesen ellentétes képet. Ahogy Baudelaire mondta: A szép és rút emberi kategória…
- …a természet a maga hatalmas összhangjában nem ismeri ezeket. –fejezte be velem egyszerre, miközben tekintetével mosolyogva pásztázta az arcomat.
- Ezek szerint egy irodalmárral van dolgom –elfordultam, nehogy meglássa, hogy a bőröm színe megint rákvörösre váltott. Nem értem – hisz néhány órával ezelőtt még ki nem állhattam. Persze, azt sosem mondtam, hogy ne lenne jóképű… De hogy valaha ilyen hatással lehet rám, az eszembe sem jutott.
- Nem, csak sokat olvasok. Meg hát valamiből muszáj felkészülnöm a meghallgatásokra… -elindult egy pad felé, én pedig követtem. Leültünk. -Tudod, a filmek mellett néha bejön egy-egy színházi szereplés is.
- Aha –mondtam elcsukló hangon. Eszembe jutott az a szörnyű emlék a színiiskoláról, és a két hónappal ezelőtti próbálkozásomról.
- Valami baj van? –kérdezte Robert, hangjában pedig aggodalmat véltem felfedezni.
- Nem, nem, csak… Igazából én nem vancouveri vagyok. Salt Lake City-ből költöztem ide egy barátnőmmel, aki egy helyi magazinnál kapott állást, én pedig színművészeti tanulmányokat akartam folytatni. Csupán annyi a bökkenő, hogy nem vettek fel… -mondtam keserűen.
- Ahhoz, hogy valaki színész legyen, nem feltétlenül kell képzettség.
- Nos, az én esetemben igen. Musicalekben szeretnék játszani… de sosem jártam énektanárhoz, így gyakorlatilag kidobtak a felvételiről.
- De hát ez rémes! Pedig biztos tehetséges vagy. Van színpadi tapasztalatod? Iskolai színjátszó vagy ilyesmi?
- Hát, tavaly, még a gimiben előadtuk a Rómeó és Júliát. Én voltam Róza, úgyhogy nem mondanám túlzottan nagy áttörésnek a karrierem szempontjából! –vontam meg a vállam nevetve. –Egyszer mondjuk szívesen eljátszanám Wendlát, a Tavasz Ébredéséből, de a legnagyobb álmom, hogy végre rendes közönség előtt, és ne csak a négy falnak énekelhessek…
- Micsoda egyszerű, hétköznapi vágyak! –mondta Robert, valami furcsa szomorúsággal a hangjában, miközben rágyújtott egy cigarettára. –Az önzőség, ha néha azt kívánom, bár más ember lehetnék? Nem Robert Pattinson, az Alkonyat sztárja, hanem csak simán Robert Pattinson, a hülye hajú srác a szomszédból?
- Hát, a „sztár” jelzőt biztos, hogy még egy jó darabig nem tudod levakarni magadról, de megnyugtat, ha azt mondom, hogy a „hülye hajú” teljes mértékig stimmel? –böktem vigyorogva a fején ülő, barna kuszaságra, mely leginkább egy madárfészekre hasonlított, de valamilyen különös oknál fogva nekem mégis tetszett. Sőt, kifejezetten vonzónak tituláltam Robertet, és a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy egy hajtincsével játszadozom.
Ő pedig elnevette magát, aztán hirtelen komoly lett az arckifejezése.
- Tudod Olivia, még senki mellett nem éreztem ennyire emberien magam, mint most.
Eleresztettem a haját, pontosabban kiesett a kezemből, ugyanis az remegni kezdett. Gyorsan az ölembe dugtam, nehogy észrevegye, ráadásul engem is zavart, hogy a testem így viselkedik – mintha önálló életet élne minden egyes porcikám, úgy reagálnak Robert szavaira, pillantásaira… Ilyet még sohasem tapasztaltam…
- És te idevalósi vagy? –kérdeztem, hogy más irányba tereljem a beszélgetést, mire Robert ismét nevetésben tört ki.
- Nem, dehogy! Londonban lakom. Csoda, hogy eddig nem tűnt fel az akcentusom! –és valóban, tipikus, angolos hanglejtése volt, ami –egészen mostanáig- elkerülte a figyelmemet. –Csak azért jöttem Vancouverbe, hogy leforgassam az Alkonyat második részét, az Újholdat. –mintha egy kissé mulattatta volna a tudatlanságom azt illetően, hogy a világ lassan egyik legnépszerűbb filmjének a folytatását ebben a városban veszik fel. –De már csak az utómunkálatok vannak hátra, úgyhogy a jövő hét végén visszarepülök Angliába… –megint elkomorult, és nagyot szippantott a kezében füstölgő cigarettából. Aztán kapkodva elővette a dobozát, és felém nyújtotta.
- Milyen illetlen vagyok! Megkínálhatlak?
- Köszönöm, nem –éreztem, hogy a kezem még mindig remeg, így jobbnak láttam nem előhúzni a rejtekéből. Pedig megkívántam – mindig kedvem támad rágyújtani, ha ideges vagyok, most pedig határozottan elfogott a nyugtalanság. Tényleg hazautazik a jövő héten?
- Tartsd meg ezt a jó szokásod! Én sajnos nem bírom letenni. Ez az egyik szenvedélyem, a másik a kóla. Mániákus fogyasztója vagyok! –vallotta be.
- Nekem az egyetlen, amit képtelen vagyok nélkülözni, a kávé –árultam el én is, és erről eszembe jutott, hogy ma még nem ettem semmit, a reggeli croissant-on kívül. Megkordult a gyomrom – ezt nyilván Robert is hallotta, ugyanis diszkréten megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes.
- De, egy picit. Tíz perc múlva fél 7 –állapítottam meg a szokásos módon. –Mit szólnál hozzá, ha bekapnánk valamit a Firkin & Barmaidben? Hétre úgyis oda kell mennem.
- Miért? –nézett rám Robert értetlenül.
- Hát, izé, ott dolgozom… Muszáj, hogy ki tudjam fizetni a lakást. –hebegtem. –Nos? Benne vagy?
- Adnak ott hamburgert?
- Mi az, hogy! A legfinomabbat egész Amerikában!
- Akkor már mehetünk is! –azzal felállt a padról, magával húzva engem is, és elindultunk kifelé.
- Szuper. De számíts rá, hogy most az én vendégem vagy! –kacsintottam.
- Hát jó, de az én kocsimmal megyünk! –így ő.
Rákanyarodtunk a Pacific Boulevard-ra, onnan pedig a Hamilton Street-re, mikor Robert egyszer csak megállt egy Audi cabriolet előtt, és kinyitotta nekem az ajtaját.
- Hűha! –csak ennyit sikerült mondanom, ahogy szemügyre vettem az ezüstszínű karosszériát, a lehajtható tetőt, és a bordó kárpitot.
- Hja. A menedzserem bérli. Jó, mi? –kérdezte, miközben beindította a motort. Az autórádió automatikusan bekapcsolt, a hangszórókból pedig kellemes férfihang és lágy gitárjáték áradt. Robert épp kikapcsolta volna, mikor megkérdeztem:
- Mi ez?
- Ja, hogy ez? Ez csak… Tetszik neked? –kérdezte, és mintha egy kissé zavarba jött volna. Talán szégyellte, hogy kedveli ezt a fajta zenei stílust.
- Nagyon –feleltem, és adtam rá még egy kis hangot. –Ki az előadó?
- Spunk Ransom.
- Spunk Ransom? Sosem hallottam még róla… De isteni!
- Hát… Lesz egy fellépése holnapután, egy kisebb pubban. Ha gondolod, eljöhetnél… Vagyis elmehetünk együtt. Ha szeretnél… Bemutatlak neki.
- Komolyan mondod?
- Komolyan.
- Jaj, Rob, ez fantasztikus! Alig várom! –lelkendeztem.
- És Spunk Ransom miatt várod vagy azért, mert velem mehetsz? –kérdezte féloldalas mosollyal, anélkül, hogy rám nézett volna.
- Most megfogtál –vallottam be. –De azt hiszem, azért, mert veled mehetek Spunk Ransom koncertjére!
Mindketten nevetésben törtünk ki, én pedig szépen lassan felfogtam, hogy Robert Pattinson gyakorlatilag randira hívott szombat estére - és én igent mondtam. Ettől a tudattól –mostmár feleslegesen mondanám, hogy furcsa mód- kis gombóc keletkezett a torkomban, ugyanakkor elfogott egy másik, másképpen fojtogató érzés; mert bármi is lenne közöttünk, feleslegesen élném bele magam… A jövő hét végén hazarepül Angliába, és valószínűleg soha többé nem találkozunk.

A David Lam park:
http://i55.tinypic.com/2ewppbs.jpg