6. fejezet : Spunk Ransom

Azt hittem, már sosem jön el a szombat.
Délután 5 óra volt, a koncert kezdési időpontjáról és hogy egyáltalán mikor találkozunk Roberttel viszont nem tudtam semmit. Egy órája indulásra készen álltam, és idegesen cikáztam a szemeimmel a mobilom kijelzőjén – a beütött számok egyetlen vonallá mosódtak össze.
- Nevetséges vagy, Olivia –mondtam magamnak, majd hirtelen megnyomtam a „hívás” gombot. Kicsengett.
- Halló –szólt bele egy markáns férfihang, melyről álmomból felkeltve is tudnám, kihez tartozik.
- Szia Rob, itt Olivia –az én hangom –Robéval ellentétben- mintha egy kissé elvékonyodott volna.
- Már vártam a hívásod. Készen állsz a koncertre?
- Öhm, igen.
- Gyere ki a lépcsőházba –mondta, és a vonal megszakadt.
Még sokáig hallgattam a monoton búgást, mielőtt elindultam volna ajtót nyitni.

*

Robert szürke, rövid ujjú inget és koptatott farmernadrágot viselt; kicsit túlzásnak éreztem mellette a testhezálló, fekete koktélruhámat, de aztán a kételyeim egy csapásra eloszlottak.
- Gyönyörű vagy –suttogta, miközben lehajolt, hogy adjon egy puszit az arcomra. Majdnem egy fejjel volt magasabb nálam.
- Mióta vársz itt? –kérdeztem, vélhetőleg lángvörös színben pompázva, ugyanis Robert megeresztett egy széles vigyort.
- Egy ideje.
- De hát miért nem csengettél?
- Nem akartam zavarni –felelte a hajába túrva. –Meg aztán… gondoltam megleplek.
- Hogy jöttél be?
Robert felkacagott.
- Egy kedves szomszédod által, és egy autogram fejében. Nincs több kérdés?
- Nincs.
- Akkor már mehetünk is!
Az ezüst Audival volt. Miután beszálltunk, elővettem a mobilom, hogy írjak egy sms-t – eszembe jutott, hogy szólnom kéne Chrisnek, nehogy programot szervezzen kettőnknek az estére.
„Elmentem Spunk Ransom koncertjére Robert Pattinsonnal. Ne ájulj el, ha hazaértem, mindent elmesélek, csak ne hívj! Liv” –pötyögtem.
A kézbesítési jelzés volt az egyetlen, ami megtörte a csendet az út során: mindketten szótlanul ültünk egymás mellett. Én legtöbbször az ablakon bámultam kifelé, csak néha-néha pillantottam Robra, aki viszont az utat figyelte. Mintha izgult volna valamiért.
Az oké, hogy nekem remegett a gyomrom –s bár ehhez már egészen hozzászoktam, most valahogy sokkal idegesebb voltam, mint előtte-, de hogy Robertnek mi baja lehet, arról ötletem sem volt. Már épp kezdtem rászánni magam, hogy megkérdezzem, mikor is megálltunk.
- Megérkeztünk! –mondta, és kiszállt, hogy kisegítsen a kocsiból. Körbenéztem.
Az utca kihalt volt: alig egy-két autó, sehol senki. És egy árva neoncégér sem hirdette, hogy a közelben bármiféle pub működne… Tényleg elég kicsi lehet.
Átmentünk a túloldalra, majd le egy pincehelyiségbe, melynek óriási, olajzöld vasajtaja volt.
- Isten hozott a Doolins-ban! –Rob kitárta előttem a nyikorgó vastömeget, és bejött mögöttem a félhomályban úszó, füstös terembe.
Sokkal kisebb volt, mint amire számítottam, de annál hangulatosabb. A berendezést egy bárpult, egy aprócska színpad –melyet két reflektor világított meg, és néhány asztal meg szék képezte.
- Még van idő a koncertig. Üljünk le! –ajánlotta Rob, én pedig követtem. Az egyik sarokban foglaltunk helyet. Körülöttünk már volt pár asztal, ahol ültek, de nem voltak valami sokan.
- Mit iszol? –kérdezte.
Megnéztem a kínálatot, bár az alkoholtól eleve elzárkóztam. Nem akartam, hogy Robert iszákosnak nézzen.
- Azt hiszem, maradok a kólánál.
- Rendben. Két kóla. Én fizetek –mondta, és elindult a pult felé.
- Hogy lehet, hogy ilyen kevesen vannak? –kérdeztem, mikor visszatért, kezében az üdítőkkel.
- Spunk nem igazán szokta meghirdetni a koncertjeit, de mindig van, aki kiszagolja. Ha jól sejtem, tíz percen belül nem lesz egyetlen üres szék sem.
És igaza lett. A vendégek elkezdtek szállingózni, a végére pedig már egészen megtelt a helyiség.
- Mikor kezdődik? –kérdeztem, látva, hogy akik még nem állnak ott, most odamennek a színpadhoz.
- Csak néhány perc. Addig maradj itt, hozok neked még inni!
- Nem vagyok szomjas! –mondtam, de Rob már el is tűnt a kavargó emberek között.
Biztos voltam benne, hogy nem ér vissza; már vagy öt perce elment. Ilyen nagy lenne a sor a pultnál? Felálltam, hogy utána induljak, mikor is ujjongás töltötte be a termet.
- Hölgyeim és Uraim: Spunk Ransom! –konferált egy férfihang, én pedig odakaptam a fejem.
Először azt hittem, valami tréfa az egész. Aztán felcsendült az autórádióban hallott szám, nekem pedig egyszerre hagyott ki a szívverésem, és ért villámcsapás-szerűen a felismerés: Spunk Ransom, aki most a reflektorok fényébe, és a sűrű cigarettafüstbe burkolózva játszik, nem más, mint Robert Pattinson.

Rob és az ing:

http://i47.tinypic.com/2efi8nm.jpg

Liv koktélruhája:

http://i48.tinypic.com/r21aaa.jpg

A Doolins:
http://i52.tinypic.com/2zhfb07.jpg

5. fejezet : Vallomások

- Megérkeztünk! –hallottam távolról a taxisofőr hangját. Úgy tűnik, egy kissé elszenderedhettem, annyira megnyugtatott, ahogy Robert ujjaival a kézfejemen táncolt. Gyorsan fizettem, mielőtt még ő tette volna, majd felvezettem a lakáshoz.
- A barátnőm, Christiana valószínűleg már alszik. –mondtam, miközben a lehető leghalkabban igyekeztem kinyitni a zárat. És valóban – bár még csak 9 óra volt, a nappalit betöltő szuszogás elárulta, hogy a kanapé, mint lehetséges ülőalkalmatosság már nem jöhet szóba.
- Menj be a szobámba, addig én hozok egy kis jeget! –suttogtam Robertnek. –A második ajtó balra! –azzal beosontam a konyhába, hogy kivegyek néhány darab jégkockát a mélyhűtőből, és becsavarjam őket egy tiszta konyharuhába.
Robert az ágyam szélén ücsörgött. Mellételepedtem, és az arcát kezdtem vizsgálgatni. A szájánál megalvadt a vér, az ütés nyoma még jobban felpüffedt, de még így is vonzódtam hozzá – jobban, mint bárkihez ezelőtt. Talán megőrültem – túl abszurd, hogy fél nap alatt ilyen változások mentek végbe bennem.
- Miért avatkoztál közbe? –kérdeztem, miközben a jeges ruhát óvatosan az arcán lévő dudorhoz nyomtam. –Csoda, ha nem leszel benne a holnapi lapokban!
- Akkor is benne lennék, ha egyedül, egy hotelben ücsörögve töltöttem volna az estét. És akkor is, ha hagytam volna, hogy azok a részeg őrültek bántsanak. De te túl különleges lány vagy ahhoz, hogy megbocsássam magamnak, ha bármi történne veled, Olivia. –mondta Robert, én pedig kiejtettem a jégkockás rongyot a kezemből; a tartalma szanaszét gurult a földön, de mielőtt lehajolhattam volna értük, Rob egyik kezével gyengéden az állam után kapott, és fejemet az övé felé fordította – nem volt menekvésem: beleborzongtam összehasonlíthatatlan színű tekintetébe.
- Tudod –kezdte –Nevetséges, hisz nincs még egy napja sem, hogy találkoztunk, én mégis úgy érzem, mintha már vagy ezer éve ismernélek.
- Bennem is… furcsa dolgok játszódtak le ebben a néhány órában.
- Tiszta röhej.
- Igen.
- Nem akarlak lerohanni –folytatta, én pedig remegni kezdtem, ahogy ugyanaz a kéz, mely az előbb megérintette az államat, most kisimított egy hajtincset a homlokomból. –Ne érts félre, kérlek… Voltak kapcsolataim, hosszabb, rövidebb… De sosem találkoztam még nővel, aki hozzád fogható lett volna… Úgy értem, a szemeid… Egyszerre olyanok, mint egy nyitott könyv és zavarnak össze… Ahogy te egyszerre nevettetsz meg és gondolkodtatsz el… Emlékszel? Mikor a parkban voltunk, azt mondtam…
- Még sosem érezted ennyire emberien magad, mint mellettem.
- Igen. Olyan vagy nekem, akár egy menedék. –mondta Robert, aztán hirtelen lehajtotta a fejét. –A legjobb dolog, ami valaha történt velem, hogy akkor, ott, a Davie Street-en, azzal a csúfondáros grimasszal az arcodon besétáltál az életembe, mégis, bár sosem találkoztunk volna!
- Miért? –kérdeztem döbbenten.
- Mert így borzasztó nehéz lesz visszamennem Angliába.
- Akkor ne menj! –futott át az agyamon, mint lehetséges válasz, de rájöttem, hogy ez képtelenség lenne; neki ott van az élete, a családja, akiket biztosan csak ritkán lát – egy, csupán menedékként funkcionáló, szinte idegen lány még nem elég indok arra, hogy maradjon… Aztán kimondtam, ami ebben a szent pillanatban vált teljesen világossá számomra.
- Félek, Rob.
- Tőlem? Tőlem félsz? –nyúlt volna a kezem után, de én felálltam az ágyról. Éreztem a talpam alatt az elolvadt jégkockák okozta kisebb tócsát. Az ablakhoz sétáltam, ahonnan a szoba jelenleg egyetlen fényforrása, az utak menti lámpák, neonok és autók fénye szűrődött be, így most egy árnyék nyúlt el a falak mentén, és szőtte körbe Robert halvány sziluettjét.
- 17 éves voltam, és őrülten szerelmes. Életemben először és utoljára… Naiv módon azt hittem, örökre együtt maradunk, csakhogy egy nap ő fogta magát, és szó nélkül New Yorkba utazott. Soha többé nem hallottam felőle. Az egyetlen, amit maga után hagyott, egy levél volt. Azt írta, óriási lehetőséget kapott, de tudta, ha előbb szól, mindenképpen vele akarok menni, ő viszont úgy volt vele: új város, új élet!… Azt hittem, belehalok… Szörnyű érzés elveszíteni azt, akit szeretsz. Épp ezért félek. Félek bármit is érezni, pedig nagyon könnyen tudnék. De nem akarok megint csalódni, megint átélni azt a veszteséget, amit annak idején… Érted? Nem szabad, hogy köztünk bármi szülessen… mert az kész öngyilkosság. Mostmár értem, miért mondtad, hogy: „bár sosem találkoztunk volna!”…
- Igen. De megtörtént. És mint ez is, vannak dolgok, amelyek ellen nem lehet mit tenni. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy őrültség lenne, ha elmenekülnénk. –mondta Rob, miközben ő is az ablakhoz jött, hogy aztán a sűrű szmog mögött megbúvó csillagokat kezdje kémlelni. –Mi értelme lenne? És mi értelme lenne megfosztani magunkat valaminek az esélyétől? Valamitől, amiben már nagyon régen nem volt részünk, ami fontosabb lehet, mint bármi a világon… Márpedig te túl hamar lettél fontos ahhoz, hogy megpróbáljam távol tartani magam tőled.
- Nem akarom, hogy távol tartsd magad tőlem!
Bár a tenyerem izzadt, a szívem pedig vad ütemben dübörgött, magam felé fordítottam, és mélyen a szemébe néztem. Ez lenne a legutolsó, amit akarnék… mostmár végképp megijedtem.
- Nem fogom, már mondtam. Különben is, szombaton koncertre megyünk! –Robert arcán féloldalas mosoly jelent meg, ami a szája sarkában lévő kis sebtől és a szeme alatti puklitól igen groteszk hatást keltett. Mint egy félrefaragott, görög isten szobra.
- Spunk Ransom! –mondtam felocsúdva.
- Látom, nem felejtetted el.
- Azt a zenét sosem tudnám elfelejteni!
- Ennek örülök.
- Fáj még?
- Tessék?
- Az ütés… Hozzak még jeget? –kérdeztem a földre mutatva, ahol már csak pár kósza vízcsepp árulkodott a valamikori jégkockák létezéséről.
- Ne, hagyd csak –felelte Rob, és újra az ágyam felé vette az irányt, hogy aztán lerogyva rá maga mellé invitáljon engem is. –Beszélgessünk.
Kíváncsian lehuppantam a lágy selyemanyagra.
- Annyi kérdésem van. Szeretnék mindent megtudni rólad.
- Mindent? Ennyire azért nem hinném, hogy ráérsz! –nevettem.
- Hosszú még az éjszaka.
- Hát jó, de csak ha én is kérdezhetek tőled!
- Természetesen.
Órákon át pusmogtunk. Életünk legjelentéktelenebb eseményeitől kezdve a kedvenc színünkig, mindenről.
Aztán Rob elaludt. Én csak feküdtem mellette, és –bár tudtam, hogy nem helyes- rendíthetetlenül néztem angyalarcát, és hallgattam a lélegzetvételét. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a ruhája illatát. Mélyen magamba szívtam – szerettem volna örökre megjegyezni. Majd –ki tudja mennyi idő múltán, de engem is elnyomott az álom.
Mikor reggel felébredtem, hűlt helyét találtam Robertnek. Csupán egyetlen, halvány kis gyűrődés maradt utána az ágynak azon a részén, ahol feküdt. Odakintről lépteket hallottam – gyorsan felpattantam, remélve a reménytelent, de csak Christianával találtam szembe magam, aki épp munkába készült.
- Szia Liv –köszönt. –Valami baj van?
- Nem –feleltem zihálva.
- Oké –vonta meg a vállát, majd kinyitotta az ajtót, de mielőtt még kilépett volna a lépcsőházba, visszafordult. –Te, nem tudom, kit hoztál fel tegnap, úgy egy órával ezelőtt ment el, épp, mikor felkeltem és igaz, hogy csak hátulról láttam, de határozottan úgy nézett ki, mint Robert Pattinson. –Christiana rövid hatásszünetet tartott, de mikor látta, hogy csak bambán pislogok rá, ismét megvonta a vállát. –Na mindegy. Van egy cetli a konyhaasztalon a nevedre.
Erre totálisan bepörögtem.
- Oké, köszi, szia Chris! –daráltam, és már olvastam is a zöld papírkát, melyen Rob girbegurba betűi díszelegtek.
„Olivia,
Bocsáss meg, amiért eljöttem, de ma dolgozom, és korán be kellett, hogy menjek.
Viszlát holnap, a koncerten – Te, én és Spunk.
Szép napot, R.”
A lap aljára egy telefonszám volt kanyarítva.
Megkönnyebbüléssel vegyes öröm áradt szét bennem, miközben becsúsztattam a cetlit a farmerom hátsó zsebébe. Aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is fürödtem, és a tegnapi ruhám van rajtam. Megengedtem egy teli kád habos vizet, és nyakig elmerültem benne. Közben nem tudtam megállni, hogy ne Robert, a holnapi találkánk, és a tegnap elhangzottak járjanak az eszemben. Még sosem nyíltam meg, ugyanakkor sosem féltem ennyire: csak annyit tudtam, hogy akármi történik, a végén úgyis el kell válnunk – és ennek csak a gondolatára is már most úgy érzem, összeroskadok; ha úgy nézzük, hogy 24 órával ezelőtt a hátam közepére sem kívántam Robot, a dolog több mint aggasztó…
Minden bennem kavargó érzést beleadtam abba a visításba, melynek kíséretében lebuktam a fürdőkád mélyére.