Szomorúan látom, hogy nem érkeznek a kommentek a 13. fejezethez. Persze, gondolom sokan nyaralni mentetek, de ez azt jelenti, hogy kénytelen leszek eltolni a friss időpontját, legalább addig, amíg össze nem gyűlik a szokásos 10 hozzászólás. A versenyre sem jelentkezett senki, ez is elszomorít egy picit, de valahol megértem, hiszen nagyobb a kihívás és több időt igényel. A szavazatok alapján pedig új külsőt kellene adnom az oldalnak, ezt majd a 14. fejezettel hozom el nektek. Mára még annyit, hogy kaptam egy díjat Sourire-tól, nagyon köszönöm neki (remélem, jót másoltam be)!
5 dolog magamról:
- utálok korán kelni - imádom az édességet - szeretem azt képzelni, hogy az életem egy film - nehezen bírom a napokat, ha nem tudok zenét hallgatni - most leszek gólya az ELTE-BTK francia szakán :)
Mivel ezt a díjat kb. az összes kedvenc blogszerzőm megkapta, küldeném szeretettel Ariana-nak és nyc_girl-nek!
- Jonathan! –fordultam meglepetten a hang irányába. Amint megláttam a szőkés, göndör fürtöket, rögtön felismertem a Doolins zongoristáját. –Micsoda meglepetés! - Ezek a tieid –mondta, majd felém nyújtott egy zacskót, benne a boltban összeszedett holmikkal. - Nahát… igazán kedves tőled… bár tulajdonképpen nem is volt szükségem rájuk –feleltem egy kissé zavarban, ahogy eszembe jutott, miket is pakoltam a kosaramba. - Ki tudja? Egyszer még jól jöhet az az árva tasak instant, koffeinmentes kávé! –mosolygott egy hajtincse alól. - Koffeinmentes kávé? Hát ez abszolút nem vall rám! - Szerettem volna gratulálni múltkor, a koncert után, de aztán elmentél Mr. Pattinsonnal, és… Rob vezetéknevére mintha áram futott volna végig a testemben. - Olivia… minden rendben? –nézett rám Jonathan. - Persze, persze, csak… egy kicsit elszédültem –hazudtam. - Biztos, hogy jól vagy? Nem akarsz leülni? –kérdezte aggódva. - Nem, semmi baj. Tényleg –mosolyogtam rá, és úgy tűnt, ezzel meggyőztem. Nem akartam beszélni Robról, pláne nem egy félig idegen sráccal. –És veled mi újság? Még mindig a Doolinsban kísérsz? - Igen, de ez csak mellékállás. Ha csak ezt csinálnám, nem tudnék rendesen megélni, és fizetni az egyetemet. - Várj csak! Te egyetemre jársz? Hány éves vagy? –néztem rá hitetlenkedve. - Huszonegy. Miért, mennyinek hittél? - Szent ég! Ne haragudj… Azt hittem, fiatalabb vagy nálam! –szabadkoztam. Tényleg azt gondoltam, Jonathan még a gimnáziumot sem végezte el, nemhogy már egyetemista. - Előfordul. Biztos csak a hajam teszi –mondta szórakozottan, és ajkát felfelé csücsörítve odébb fújt egy szemébe lógó fürtöt. Felnevettem. - Egészen meglágyítja a vonásaidat! - Nem akarsz sétálni? Egy kicsit hülyén érzem magam, így egy helyben állva –toporgott félszegen Jonathan, én pedig nagyon megörültem az ajánlatának. Végre nem kell egyedül lennem! - Dehogyisnem, induljunk. - Itt van nem messze a David Lam park… - Jaj, ne! –kiáltottam a kelleténél indulatosabban. –Ne menjünk oda, kérlek… - Talán valami baj van azzal a parkkal? Nincs, azt leszámítva, hogy ott voltunk Robbal is, a könyvesboltos dolog után. De Jonathan ezt nyilván nem tudhatta. - Egyszerűen csak nem szeretnék ott sétálni. Túl késő van már –hazudtam megint, és egyre inkább bűntudatom volt, hogy miért nem mondom el neki az igazságot. Hisz biztos olvasta a cikket. Vagy ha nem, a sok címlap közül egyel csak szembetalálkozott az utcán. - Rendben, akkor mit szólnál, ha beülnénk valahova… egy kávéra, esetleg? –javasolta. Erre rábólintottam. A választásunk a Howe Street végén lévő csendes kis kávézóra esett. Miközben óvatosan kortyolgattuk a forró, fahéjas cappucinonkat, Jonathant faggattam, legalább addig sem rám terelődött a szó. - Szóval, hogy is van ez a dolog a tanulással és a munkával? - A Doolins mellett főállásban egy iskolában korrepetálok és kísérek énekeseket. Egyébként pszichológiát tanulok a Columbián, Shaugnessyben. Nahát, egy agyturkásztan-hallgató. Ha eddig nem látott bele a fejembe, akkor túl jó a színjátékom. - Melyik az az iskola, ahol dolgozol? - A Vancouver Művészeti Akadémia. Most mentem oda, körülbelül két hónapja. A mellkasomban megjelent a jól ismert szúrás, az emlékek pedig vulkán módjára törtek fel az agyam legmélyebb rejtekeiből. A Vancouver Művészeti Akadémia nem más, mint a színiiskola, ahova jelentkeztem. Körülbelül két hónappal ezelőtt. Hiába igyekeztem palástolni az érzéseim, valami kiülhetett az arcomra, ugyanis Jonathan most kevésbé áthatóan vizsgálgatott, mielőtt megállapította volna, hogy valami nem oké. - Na jó, Olivia. Engem nem tudsz becsapni. Elmondod, mi bántja a lelked? Itt az ideje őszintének lennem. - Hát jó. Kezdjük a legelejétől. És akkor szépen mindent elmeséltem Jonathannak, ami a költözésem óta történt, a sikertelen felvételitől a Robbal való szakításunkig, ő pedig figyelmesen végighallgatott. - Sajnálom, hogy így ért véget a kapcsolatod. –kezdte, amint befejeztem a mondandóm. –Tudom, közhelyesen hangzik, de ha így viselkedett, akkor nem is érdemelt meg téged. Viszont ami a színiiskolát illeti… ha akarod, szívesen segítek. A tekintetem a félig teli, virágmintás kávéscsészémről Jonathanra vándorolt. - Hogyan? - Korrepetálhatnálak. Gyakorolnék veled, amikor csak szeretnéd. Ha gondolod, azt is elintézem, hogy állandó fellépési lehetőséget kaphass a Doolinsban. Októberben pedig lesz egy pótfelvételi, azoknak, akik lemaradtak a jelentkezésről. Meg tudnám beszélni a vezetőséggel, hogy újra meghallgassanak. - Komolyan? Komolyan megtennéd? –csillant fel a szemem. - Persze. - Nahát, Jonathan! –álmélkodtam. Nem hittem el, hogy lehet valaki ennyire jófej és kedves. –Tényleg feláldoznád az időd azért, hogy nekem segíts? De hát mivel érdemeltem ezt ki? - Nos, megvan az a képességem, hogy felismerem az igazi tehetségeket. És te határozottan közéjük tartozol, Olivia. –felelte. - Hű –elpirultam. –Kösz szépen! - Szóval, gondold át. Ha szükséged van rám, csak szólj és megbeszélünk egy találkát. Van otthon zongorám. - Rendben. Mindenképpen! Egy darabig szótlanul ültünk, én a maradék cappucinomat szürcsölgettem, mikor is Jonathan megtörte a csendet. - Mit csinálsz később? –szegezte nekem hirtelen a kérdést. Mit felelhetnék? Hazamegyek sírni és Robertről ábrándozni? - Öhm, nincs programom. Miért? - Arra gondoltam, elmehetnénk valahova. Táncolni, szórakozni… Nem szeretném, ha szomorkodnál! Nem áll jól –mosolygott. Ezt a fiút az égiek küldték. Bár nem volt sok kedvem bulizni, Jonathan értette a módját, hogyan kell valakit jobb kedvre deríteni. - Tudod, reméltem, hogy nem kell egyedül töltenem az estét… Menjünk! –lelkesedtem, mire az arca felragyogott. –Ja és Jonathan… köszönöm!
A Columbia Egyetem és a Vancouver Művészeti Akadémia
