34. fejezet : Álom luxuskivitelben?

Sziasztok!

Újra itt vagyok, kicsit később, mint ahogy arra számítottam (és ahogy azt ígértem), de egy kész és hiperhosszú fejezettel a tarsolyomban. Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és számíthatok néhány kommentre a részetekről, hogy tudjam: még velem vagytok.

Áldott, békés Karácsonyt és boldog Újévet mindenkinek!

xoxo: lana

 

- Készen állsz? –kérdezte Rob, mikor végre megálltunk –sejtésem szerint egy ajtó előtt. Egészen idáig csak annyit érzékeltem, hogy egy lépcsőn megyünk felfelé, ő pedig óvatosan terelget a derekamnál fogva. Muszáj volt vezetnie, ugyanis semmit nem láttam: még azelőtt bekötötte a szemem egy puha, de kellőképpen sötét színű sállal, mielőtt elindultunk. Most viszont megérkeztünk az eddig nagy titokban tartott parti helyszínére, Rob pedig végre levette rólam a látásomat akadályozó anyagot, és –beigazolva az előérzetemet- kitárt egy díszes ajtót.

Sötét volt, és mozgásnak nyomát sem véltem felfedezni, de mikor átléptem a küszöböt, hirtelen világosság gyúlt.

- Meglepetés! –hallottam az egybehangzó kiáltást, és az emberek kezdtek előjönni a bútorok és falak takarásából.

Fogalmam sem volt, mennyien vannak, csak azt láttam, hogy egyre többen és többen bújnak elő, mígnem zsúfolásig betöltötték az egész helyiséget.

Ránéztem Robra, aki hatalmas mosollyal az arcán konstatálta az engem ért meglepetés sikerességét.

Nem állt szándékomban megbántani őt, hiszen rengeteget dolgozott ezen a partin, de nem igazán az örömtől, sokkal inkább a meghökkentségtől maradt tátva a szám.

Rengeteg ember jött el ma este miattam, de egyetlen ismerőst sem láttam közöttük. Azt gondoltam, talán csak kevesebb a terem befogadóképessége, mint ahányan tartózkodnak benne, és ezért nem látom rendesen a vendégek arcát.

Elnézést kértem Robtól, és elindultam, hogy megkeressem a barátaimat a tömegben.

- Chris? Jonathan? –kiabáltam, de a hangom csak egy volt a sok közül, és aligha jutott el bárkinek a tudatáig. Annyian voltak, és akkora volt a hangzavar, hogy képtelenség lett volna, ha egyáltalán a mellettem állók meghallják az óbégatásomat.

Ekkor megláttam Jonathan szőkés haját, úgy négy-ötsornyival előttem.

- Nath! –integettem buzgón, de pont abban a pillanatban indult az ellenkező irányba, így nem vett észre. Igyekeztem magam átverekedni a meghívottakon, hogy utolérjem őt, de nem volt egyszerű dolgom: két, egyenruhába bújtatott pincér nehezítette az utam, akik éppen a fejük fölé emelt ezüsttálcákon szervíroztak fel pezsgőt és szendvicsfalatkákat. Próbáltam kikerülni őket, de egy ügyetlen mozdulat következtében az egyik tálca tartalma a földön végezte. Az volt a szerencsém, hogy a pezsgőspoharak nem kristályból, hanem műanyagból voltak, de a lazackrémes és a pármai sonkás harapnivalók szanaszét gurultak, hogy aztán ügyet sem vetve rájuk mások beletapossák őket a lábuk alatt elterülő perzsaszőnyegbe.

Nem sokat törődtem az általam okozott kárral, ugyanis már így is szem elől veszítettem Jonathant.

- Nath! –kiabáltam szakadatlanul, miközben lábujjhegyre emelkedve kerestem a tekintetemmel összetéveszthetetlen, rakoncátlan hullámokban leomló üstökét, mindhiába. Esélytelennek tűnt, hogy újra sikerüljön kiszúrnom őt ebben a képtelenül nagy tömegben.

A következő pillanatban csörömpölést hallottam: valaki tósztot kívánt mondani, azonban az előttem állók miatt nem láttam az illető arcát.

- Egy kis figyelmet kérnék! –kezdte, és ekkor tisztán felismertem Jonathan hangját. Előrébb furakodtam, már amennyire ez lehetségesnek bizonyult.

- Köszöntsük most azokat, akikről ez a csodás este szól, akiket úgy gondolom, nem kell bemutatni… Hölgyeim és uraim, a parti és Hollywood legfényesebb csillagai, az igazi álompár: Kristen Stewart és Robert Pattinson!

Ekkor a tömeg kettéoszlott, mint mikor Mózes a Biblia szerint szétválasztotta a Vörös Tengert, és minden egyes pillantás rám szegeződött, aki egymagam álltam középen, totálisan lesokkolva az eseményektől.

Jonathan ott volt előttem, öltönyben, szélesen mosolyogva, mellette pedig Rob, az oldalán Kristennel. Mindannyian engem néztek, mintha várnának valamire, én azonban némán, földbe gyökerezett lábakkal bámultam vissza rájuk.

Annyira irracionálisnak tűnt ez az egész, hogy szinte fel sem fogtam, mi történik. Aztán mikor egy szempillantás múlva Kristen rám villantott egy kárörvendő mosolyt és egyre közelebb hajolt Robhoz, a lábam önkéntelenül is megmozdult.

- Ne! –kiáltottam, megpróbálva feléjük rohanni, de hátulról egy kéz elkapott és visszarántott.

A szemtanúja lehettem, hogy ez a visszataszító, kegyetlen ringyó elcsábítja a barátomat, aki élvezettel viszonozta ennek a nőszemélynek a csókját.

A szívem szúrt, a szemem pedig megtelt könnyekkel. Annyira fojtogatott a sírás, hogy nem kaptam levegőt, és csak percek kérdése volt, mikor fulladok meg. Bárhogy próbálkoztam ordítani, és bárhogy kapálóztam, egy hang sem jött ki a torkomon, az engem fogva tartó idegen kéz pedig nem engedett a szorításából.

Éreztem, hogy fogytán az erőm és mindjárt elájulok, amikor a föld elkezdett megnyílni alattam.

Kétségbeesetten próbáltam valami stabil dolog után kutatni, amiben megkapaszkodhatok, de a terem hirtelen kopár lett, és minden bútor, ami eddig a helyén állt eltűnt. Ahogy csak bírtam, felsikítottam, hátha valaki észrevesz, de a kettészakadt vendégsereg újra összeállt, és eszükbe sem jutott a segítségemre sietni. Ügyet sem vetettek az elkeseredett kiáltozásomra, sőt, egyre távolabb húzódtak.

Már nem bírtam hova lépni, az alattam elterülő, tátongó üresség egyre hatalmasabb lett, és végül teljesen bekebelezett. Éreztem, ahogyan zuhanok lefelé a semmibe, és nincs senki, aki megmenthetne. Legalább ha valamibe bele tudnék kapaszkodni… de már nem volt számomra remény.

Azt kívántam, bárcsak álmodnék! Bárcsak apa angyalként megjelenne, és kinyújtaná a láthatatlan karját, hogy elkapjon! Nem… ez nem lehet a valóság… Ez…

- Aú!

- Jól vagy, szerelmem? –kérdezte egy ismerős hang, mire felkaptam a fejem.

- Mi történik?!

A hang jóízűen felkacagott, majd éreztem, hogy egy kéz az enyém köré fonódik. Megszorítottam.

- Épp most landolunk New Yorkban –hallottam ismét a kellemes tónust, majd a hozzá tartozó ajakpár lágyan megcsókolt.

Amikor végre felfogtam, hogy hol vagyok, hálásan viszonoztam Robert csókját. A fenébe a rémálmokkal! Mondjuk, nem csoda, hogy elaludtam, hiszen egy örökkévalóságig tartó időnek tűnt, ami aközött telt el, hogy a gépünk felszállt Vancouverben, és most végre leereszkedett a JFK reptér kivilágított leszállópályájára.

- Mióta jövünk? –kérdeztem Robot, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy visszahelyezze az előtte lévő szék hátuljába a kezében szorongatott repülős magazint, de ez egy kissé nehezére esett, gondolom a leszállás következtében fellépő súrlódási erő miatt (hoppá, miket tudok!).

- 5 órája és úgy 5 perce –válaszolta.

- Isten hozta önöket New Yorkban! –hallottam a fejem fölötti hangszóróból az egyik légikisasszonyt. –Most már kikapcsolhatják biztonsági öveiket! Az American Airlines légitársaság nevében köszönöm, hogy minket választottak! Kellemes ittartózkodást kívánok!

- Hát itt volnánk! –mosolygott féloldalasan Rob, majd felém hajolt, hogy kioldja a biztonsági övem, amivel egyedül némi nehézségbe ütköztem. Nem hiába, hiszen a los angelesi kiruccanásomon kívül még nem volt szerencsém repülőn utazni.

- Izgulsz? –kérdezte, miközben levette a táskáinkat és kézen fogott, hogy átvezessen abba a csarnokba, ahol a poggyászokat adták ki.

Biztos voltam benne, hogy az általa szervezett parti fényévekkel jobb lesz, mint amilyennek megálmodtam, de ennek a kósza gondolatnak nem adtam hangot.

- Bízom benned –mosolyogtam vissza rá. –De ugye lesz időnk megnézni a nevezetességeket is?

- Hát, amennyi ruhát magaddal hoztál, szerintem akár az egész várost is bejárhatjuk! Sőt, még a környező településeket is! –tette hozzá nevetve.

Na igen. Az, hogy jóhiszeműen –és nem túl rutinos világjáró lévén- majd’ egy hétre csomagoltam, megmutatkozott a bőröndöm súlyán is. Míg Rob könnyedén lekapta a miniatűr sporttáskáját a futószalagról, addig az én nagyméretű csomagomnál csipkelődő megjegyzésekbe ütköztem.

- Már indulásnál is akartam kérdezni… mi van ebben, tégla? –mutatott vigyorogva az utazóbőröndömre.

- Nagyon vicces –nyújtottam ki rá a nyelvem. –Tudod, csak azt reméltem, hogy nem kapkodjuk el a hazautazást… még soha nem voltam New Yorkban. Szeretnék annyit látni belőle, amennyit csak lehet!

- Természetesen addig maradunk, ameddig csak szeretnél –Rob a két tenyere közé fogta az arcom és lehajolt, hogy megcsókoljon. Rögtön megbocsátottam neki az előbbi kis piszkálódását. –Most viszont béreljünk valami kocsit!

- Micsoda? Minek? –kérdeztem, mire ő értetlenül felvonta a szemöldökét. –Ugyan már, Rob! New Yorkban vagyunk, itt tudtommal szinte lehetetlen parkolóhelyet találni! Másrészt pedig, ez a város nem is igazi a sárga taxik nélkül! Menjünk egy olyannal! Kérlek –leheltem bociszemekkel, mire totálisan megadta magát.

- Ha ragaszkodsz hozzá! –Azzal kézen fogva kisétáltunk a terminálból, ő pedig leintette a reptér kijárata előtt várakozó rengeteg jármű egyikét.

A címről, amit bemondott még nem tudtam, hogy pontosan milyen létesítményhez tartozik, és Robnak esze ágában sem volt elárulni. Hogy hova is jöttünk, az csak akkor vált világossá számomra, amikor a taxi lefékezett, és megállt egy körülbelül 10 emeletnyi magas, barna épület előtt, melynek tetején a „Hotel Empire” felirat világított piros neonfénnyel.

Amint kiszálltunk, két londiner sietett felénk. Az egyik szó nélkül elvette a táskáinkat, és egy csomaghordó kocsira pakolva elvitte őket, a másik pedig ránk villantva barátságos mosolyát egy lépéssel közelebb jött.

- Miss Cassidy, Mr. Pattinson, isten hozta önöket! A nevem Tim. Kérem, kövessenek!

Amennyire szerénynek tűnt kívülről, olyan pompa fogadott bent az előcsarnokban. Hatalmas kristálycsillárok világították meg a belső teret, ahol a recepció körül kényelmes bőrülésekben lehetett várakozni, alattuk pedig az álmomban is látott drága perzsaszőnyegek terültek el. Minden arany, fekete és narancsszínű volt, az innen nyíló étterem is a hozzá tartozó bárral, mely valahogy ismerősnek tűnt a Chris által annyira imádott és bálványozott Gossip girl című sorozatból.

Sejtettem, hogy ennek a helyszínnek köze lesz a közelgő partihoz, és zavarba jöttem a ténytől, miszerint Rob ilyen impozáns helyre hozott, hogy együtt ünnepelhessünk a barátainkkal. Ezt szóvá is tettem, mielőtt elkezdtünk volna bejelentkezni.

- Liv, kicsim, mikor érem meg végre, hogy nem aggódsz azon, mennyi pénzt költök rád? A barátaink és mi is megérdemeljük, hogy remekül szórakozzunk, te pedig ennél sokkal többet érsz, de a csillagokat sajnos nem tudom lehozni az égről –felelte mosolyogva, majd kitöltötte a papírt, amit a recepciós elérakott. A „távozás napja” mezőt üresen hagyta, és ez belőlem is előcsalt egy önfeledt mosolyt.

Ezután követtük Timet, a londinert, aki elvezetett a szobánkhoz. Az egész tizedik emeleti lakosztály a miénk volt. A látvány, ami az ajtón belépve fogadott, még az előcsarnokénál is szebb volt (de a színek megegyeztek): világos nappali hatalmas ablakokkal a városra, bárszekrények mindenféle itallal megtömve (a választék talán még a Firkin & Barmaid-énél is nagyobb volt!), kényelmes, fekete bőrülések és egy csomó elektronikai berendezés. Egy kicsit a hálószobába is be lehetett látni, de amint megszabadultunk a kabátoktól és a csomagjaink is megérkeztek, azonnal felfedezőútra indultam.

Akkora franciaágy állt a szoba közepén, amekkorát még életemben nem láttam, mellé pedig egy üveg pezsgő és két kristálypohár volt bekészítve az éjjeliszekrényre. Ezután az ámulattól vezérelve átmentem oda, ami minden egyes hotelbe való látogatásom alkalmával a kedvencemmé vált: a fürdőbe.

A kád méretében most sem csalódtam – akár egy kisebb úszómedencének is beillett volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy mesebeli kastélyban járnék: drága kristályok, puha törölközők, fürdősók és illóolajok gazdag választéka, és minden csupa márvány. A legnagyobb élményt talán mégis az okozta, mikor a nappaliba visszatérve kinéztem az ablakon.

Odakint már alkonyodott, de az utcán még nyüzsgött az emberek, limuzinok és taxik kavalkádja. A nap narancssárgán világított, és utolsó sugarai a város fényeivel vegyülve megtörtek a Central Park délkeleti részén elterülő halastó tükrén, melyre az ablakunk nézett. Fantasztikus látvány volt.

- New York gyönyörű –mondtam aléltan Robnak, ahogy lerogytunk egymás mellé a kanapéra.

- Szeretnéd, hogy körbenézzünk egy kicsit? Egyébként is, van számodra egy meglepetésem –húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Sejtem, hogy megint valami zavarba ejtőre készülsz –feleltem, mire az általam annyira kedvelt grimasz még szélesebb lett. –Tiltakoznék, de tudom, hogy esélyem sincs ellened, abban viszont nagyon is benne vagyok, hogy elmenjünk várost nézni! –lelkesedtem.

- Rendben, de kizárólag csak holnap. A parti előtt bőven lesz időnk bejárni a főbb nevezetességeket, de ma már nem akarok mást, csak veled lenni és szeretkezni itt a kanapén, a fürdőben és a hálóban –lehelte Rob, miközben gyengéd csókokat hintett először az arcom, majd a nyakam és a kulcscsontom különböző pontjaira. Megborzongtam.

- És mi lesz az előszobával?

- Nem akarlak túlságosan kifárasztani… holnap hosszú napunk lesz –nyögte a között a két gomb között, amik megakadályozták, hogy a mellem láthatóvá váljon a külvilág számára… egészen mostanáig.

- Mondtam már, hogy fáradhatatlan vagyok, ha rólad van szó? –kérdeztem huncutul, majd eltoltam magamtól, hogy bezárjam az ajtót, és a „ne zavarjanak” táblával egyértelművé tegyem, hogy ez az este csak és kizárólag kettőnkről fog szólni.

*

Másnap egy kiadós reggeli után Rob –ígéretéhez híven- elvitt várost nézni.

Sétáltunk és kacsákat etettünk a Central Parkban, megnéztük a Times Square-t, a Metropolitan múzeumot, és mindennemű tiltakozásom ellenére hazafelé menet két hiperexkluzív boltba is bementünk a Broadway-n, hogy aztán egy Bvlgari karkötővel és egy iszonyú csinos fekete, pánt nélküli Valentino ruhával gazdagabban távozhassunk. Vagyis távozhassak én, ezeket ugyanis a parti miatt kaptam, bármilyen makacsul is érveltem, hogy már így is túlzás ez a felhajtás, ami körülöttem zajlik – de hiába. Rob az Rob, vele nem lehet vitázni, és ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt tűzön-vízen át megvalósítja.

A késői ebédünket a hotel éttermében fogyasztottuk, hogy a végeztével Rob azonnal elkezdhesse a parti szervezéséhez szükséges utolsó simításokat. Engem nem igazán vont be –feltehetően azért, hogy esélyem se legyen tiltakozni-, csupán a felszolgált szendvicsek és italok választékát illetően kérdezett egy-két dolgot (például, hogy van-e vegetáriánus a meghívottaim között), majd visszament egyeztetni, gondolom a főszakáccsal. Amikor elindultunk a szobánk felé, még mindig nem volt hajlandó bármit is elárulni, csak annyit mondott, hogy Chris, Brian és Jonathan gépe hamarosan leszáll.

Ó, Jonathan! Annyira bíztam benne, hogy eljön, annak ellenére, hogy a legutóbbi találkozásunk alkalmával elég furcsán viselkedett, és alig akarta elfogadni a repülőjegyet. Csak remélni tudtam, hogy átgondolta a dolgokat, és ad egy esélyt Robnak, vagy ha nem is, hát legalább miattam megjelenik a partin. Elvégre barátok vagyunk, és tudja, mennyit jelentene nekem, ha itt lenne mellettem ma este.

- Hol fognak aludni a vendégek? –kérdeztem Robot. Ez már csak nem akkora titok, hogy ne akarná megmondani.

- Mindannyiuknak itt foglaltam szobát az Empire-ben, a gépük pedig holnap indul haza, kinek hogy –felelte. –Jut eszembe… mielőtt újra beleásnám magam a szervezkedésbe, nem akarsz belebújni az új ruhádba, hogy még a barátaink érkezése előtt büntetlenül szemügyre vehesselek? –kacsintott rám, mire kuncogva a hálószobába tipegtem, és óvatosan magamra húztam a terebélyes franciaágyon fekvő „kis feketét”.

- Na, hogy festek? –kérdeztem, miután visszatértem az összejövetelre szánt ruhában, és pördültem egyet Rob előtt, aki most felállva a kanapéról tétova mozdulatokkal felém tartott.

- Csodaszép vagy –mondta, de közben nem nézett rám; kezeivel egyre csak a nyakamban függő medált babrálta, azt, amit Jonathantől kaptam. Ettől rossz érzésem támadt, és ezt aztán csak még inkább megerősítette Rob nekem szegezett kérdése:

- Nem akarod levenni ezt a láncot? Annyira, nem is tudom… bóvli. Egyáltalán nem illik ehhez a csinos öltözékhez!

- Bóvli? –kérdeztem zavartan, de ekkor Rob egy, az újonnan kapott Bvlgari karkötőmével egyező dobozt húzott elő zakójának zsebéből, és mire felocsúdtam a meglepettségből, már ki is cserélte tartalmát az egykor a vidámparki céllövöldében szerzett olcsó, de számomra annál kedvesebb medállal.

- Mi ez? –vontam fel a szemöldököm, s közben egy falitükörhöz sétáltam, hogy aztán ismerkedni kezdjek az elém táruló látvánnyal. Igyekeztem higgadt maradni, bár egyre biztosabb voltam benne, mire megy ki a játék.

- Örülsz neki? –kérdezte Rob a hajába túrva. Felé fordultam. –Szeretném, ha ezt viselnéd ma este –nézett rám egy helyben toporogva, miközben még mindig kócos tincsei közt matatott, én pedig egyből tudtam, hogy határozottan zavarban van.

- Ó, édes –sóhajtottam, majd lesütöttem a szemem, ahogy egyszer csak átjárt a felismerés. Rob valószínűleg már régóta sejti, kinek az ajándéka a láncom, eddig viszont nem zavarta, vagy legalábbis nem akarta szóvá tenni, nehogy veszekedés legyen belőle. Most azonban, hogy Jonathan is jelen lesz az általa szervezett partin, bántaná, ha nem a tőle kapott nyakéket venném fel. Egyszerűen sértené a férfiúi büszkeségét, ha Nath kis emléktárgyát részesíteném előnyben, mert úgy érezné, ő sokkal fontosabb számomra.

- Édesem, megmondhattad volna őszintén, mi zavar téged, nem halok bele, ha egy este erejéig nem lesz rajtam a medálom –léptem oda Robhoz, majd gyengéden a nyaka köré fontam a karom. Bár nem teljesen értettem vele egyet, és kicsit rosszul esett, hogy le kell vennem a barátom ajándékát, Robert sokkal többet jelentett nekem annál, mintsem hogy ne teljesítsem a kívánságát, és őszintén reméltem, hogy Jonathan is legalább ennyire megértő lesz ebben a kérdésben.

- De ugye tudod, hogy ezt a láncot a legjobb barátomtól kaptam, így sokkal több nekem egy ócska bóvlinál? –kérdeztem óvatosan, mire ő bólintott. –És ugye azt is, hogy Nath és köztem az égvilágon semmi nincs, mert te vagy az egyetlen, akit tiszta szívemből szeretek? –néztem rá, és erre enyhén borostás arca tagadhatatlanul felderült.

Egy csókkal jelezvén, hogy ő is hasonlóképp érez pontot tettünk ennek a beszélgetésnek a végére, majd Rob lehámozta magáról a nyakára tekeredett kezeimet.

- Na jó, most menj és lazíts egy kicsit, én addig elintézek mindent, ami még hátravan a partihoz szükséges teendőkből –mondta, és egy gyengéd csókot lehelt a homlokomra. –7-re itt vagyok érted!

*

A lakosztályunk nappalijában ücsörögtem, és szórakozottan kapcsolgattam a rádióállomások között, miközben egy pohár Cosmopolitant szürcsöltem. Bár bőven találtam magamnak elfoglaltságot, még úgy sem sikerült kitöltenem a parti kezdetéig rendelkezésemre álló időt, hogy minden házilag elvégezhető szépészeti trükköt kipróbáltam, amit csak a YouTube felkínált.

A WPLJ műsorvezetője szerint 7 előtt 1 perccel, tökéletes frizurával és sminkkel, a „kis feketémben” feszítve hadakoztam egy szem fogpiszkálóra szúrt koktélcseresznyével, amikor Rob belépett az ajtón.

- Indulhatunk? –kérdezte, miközben hátulról egyszerre ölelt át és nyúlt a Hi-Fi rendszer távirányítója után, hogy kikapcsolja azt. Én –lenyelve a számban bukfencező gyümölcsöt- válaszként már fel is álltam, hogy aztán heves bólogatások közepette, Robbal az oldalamon végre elindulhassak, ki a szállodai szobánk ajtaján, át egyenesen a még mindig titokban tartott helyszínre. Szívből reméltem, hogy az odáig vezető utat már nem övezi majd semmiféle misztérium, és az álmomban látott kendőre sem lesz szükség, hogy eltakarja előlem a külvilágot. Bár a gyomrom azért liftezett kissé az izgalomtól, már mindennél jobban vágytam arra, hogy megismerhessem Rob barátait, és magamhoz ölelhessem az enyémeket, köztük Jonathant, feltéve, hogy itt lesz ma este.

Amikor –szerencsére a látásomat korlátozó sál nélkül- beszálltunk a liftbe, szent meggyőződésem volt, hogy lefelé megyünk majd, talán pont abba a bárba, amit az első nap kipécéztem. De úgy látszik, volt még feljebb is a tizedik emeleti lakosztályunknál, ugyanis határozottan az ellenkező irányba indultunk meg a hotel színeihez hűen arany-fekete-narancssárga felvonóval.

- Remélem, minden tetszeni fog! –mondta Rob, és egy utolsó csókot nyomott az ajkamra, mielőtt az ajtók szétnyíltak. Aztán kiléptünk az Empire félhomályba burkolt, fedett tetőterébe, ahol a háttérzene, a beszélgetések moraja és a pohárcsörömpölés mintha egy pillanatra megszűnt volna, ahogy az emberek konstatálták az érkezésünket. Jó néhány szempár szegeződött ránk, de szerencsére közel sem láttam annyi vendéget, amennyi az álmomban megjelent, azonban az örömük hasonlóan kitörő volt. Tapsolni és ujjongani kezdtek, aztán egy szempillantás alatt rohamoztak meg minket – elsőként Christiana, aki két koktélos poharat szorongatva ugrott a nyakamba, és feltehetőleg már jópár italt elfogyasztott.

- Helló drágám! –üdvözölt túláradó lelkesedéssel, majd a kezembe nyomta az egyik alkoholos frissítőt. –Nesze, egy Margarita… Csúcs a buli! –sikkantotta, ezt már Rob fülébe, azzal tovább is állt, hogy táncolni kezdjen a hangszórókból felcsendülő zenére Brian nyakába csimpaszkodva, aki egy visszafogott integetéssel le is tudta a köszöntésemet. Ekkor Rob átkarolta a derekamat, és egy kisebb társaság elé vezetett.

- Liv, szeretném, ha megismernéd a barátaimat! Ők itt Kellan, Nikki, Ashley és Jackson –mutatott egyenként az egybegyűltekre, én pedig egyből felismertem az Alkonyat színészeit.

- Szia Liv! –üdvözöltek mosolyogva, szinte egybehangzóan, majd Nikki és Ashley is egyszerre léptek oda hozzám, hogy puszit nyomjanak az arcomra.

- Nikki volt az, akinek köszönhetően nyilvánosságra kerültek a dalaim –kezdte a mesélést Rob a feltűnően gyönyörű, a filmmel ellentétben most barna hajú lányra pillantva, aki egy hangtalan nevetéssel kísért legyintéssel átsiklott az őt dicsérő kijelentés felett, mondván, ez semmiség.

- Sokkal csinosabb vagy, mint ahogy azt Rob sztorizgatásai alapján képzeltem, pedig ódákat zengett rólad –váltott témát kedélyesen Kellan, miközben alaposan végigmért, Rob pedig játékosan beleboxolt egyet a vállába. Jackson jókedvűen figyelte a jelenetet, majd biccentett egyet, ahogy összetalálkozott a tekintetünk.

- Gyere, van itt még valaki, akinek mindenféleképpen be szeretnélek mutatni! –nyúlt a kezem után Rob, de ekkor egy kicsit távolabb megláttam Jonathant, amint egyedül ácsorgott a sárga fényárban úszó bárpultnak háttal.

- Csak egy pillanat –feleltem, és már el is indultam Nath felé, aki felváltva fixírozta a szürkés járólapokat, és a fejünk fölött húzódó üvegtetőt.

- Hát eljöttél! –kiáltottam boldogan, miközben szorosan magamhoz öleltem őt. –Annyira reméltem, hogy így lesz… Köszönöm! Iszol valamit? –buzgólkodtam, látva, hogy nincs pohara, de ő csak szótlanul megrázta a fejét.

- Szép nyaklánc –bökött a Robtól kapott Bvlgari ékszer felé, és én azonnal tudtam, mire céloz.

- Nath, ez csak… -kezdtem, de félbeszakított.

- Ne, hagyd… Nem kell magyarázkodnod! Ez az este azért van, hogy szórakozzunk… ne rontsuk el –vizslatott a szemébe lógó tincsei mögül, s közben néha-néha egy kicsit távolabbra fókuszált. A pillantása összetalálkozott Robertével, aki egy férfival folytatott diskurzus közben a háttérből figyelt minket.

Mielőtt még bármit reagálhattam volna, egy fotós termett előttünk.

- Szabad egy képet?

- Persze –felelte Jonathan, és átkarolva a vállamat a kamerába mosolygott, én azonban félreugrottam.

Először azt hittem, nem látok jól. Aztán az ereimben egy szempillantás alatt hűlt meg a vér, amint az előttem álló, kócos hajú és meglehetősen szemtelen ábrázatú fickóban felismertem az első szerelmemet.

- Eric? –kérdeztem döbbenten, mire a fotós passot viselő alak arcára is ráfagyott a grimasz.

- Nahát, Olivia –nézett végig rajtam elismerően, ami –bevallom- zavarba hozott. –Nem hittem volna, hogy egy ilyen jellegű partin látlak viszont. –A hangja úgy csengett, mintha elképzelhetetlennek tartaná, hogy én bármikor is részt vehetnék ilyen nívós eseményen, mint mondjuk egy világsztár által adott estély.

- Nos –köszörültem meg a torkom. –Ezt a partit a párom szervezte, hogy megismerhessük egymás barátait. Mellesleg én sem hittem volna, hogy valaha újra találkozunk –néztem mélyen Eric Webley világoskék szemébe. Bár az arcizmai összerándultak, pislogás nélkül állta a tekintetemet. Eközben Jonathan zavartan toporogva próbálta meg feldolgozni a jelenetet.

- Minden rendben, kicsim? –lépett oda hozzám Rob is, így mostmár egyszerre három férfi pillantásainak kereszttüzében találtam magam. Pont annak a hároménak, akik az életemben valamikor is fontos szerepet játszottak, és akik egymást is ugyanolyan kíváncsian és felsőbbrendűen méregették. És mikor azt hittem, ennél kínosabb már nem is lehetne, az élet valahogy ismét az ellenkezőjét igazolta, mikor a liftajtó szétnyílt, a levegő pedig hirtelen megfagyott.

- Helló mindenki! Remélem, nem késtem el nagyon! –hallottam meg a kiáltást, de a lábam csak akkor gyökerezett igazán a földbe, amikor a hang tulajdonosa valami ördögi vigyorral az arcán, vészjóslóan villogó tekintetét az enyémbe fúrva megindult, egyenesen felénk.

A JFK repülőtér:

http://i50.tinypic.com/okdjc6.jpg

Az Empire:

 http://i50.tinypic.com/w0kokw.jpg

Az előcsarnok:

http://i49.tinypic.com/2ebx4ro.jpg

A bár:

http://i49.tinypic.com/33ue647.jpg

Olivia és Rob lakosztálya:

http://i47.tinypic.com/v8d5c4.jpg

A háló:

http://i46.tinypic.com/2qao8x3.jpg

A fürdő:

http://i45.tinypic.com/mr8pdg.jpg

Olivia ruhája és a karkötő:

http://i46.tinypic.com/qnwmdv.jpg

A Bvlgari nyaklánc:

http://i50.tinypic.com/69p8qb.jpg

Eric Webley:

 http://i48.tinypic.com/24eq1si.jpg

 

Újra itt!

Hát, sziasztok!
Több, mint fél éves hallgatás után most végre megtöröm a csendet.
Nem tudom, hányan vagytok, akik még néha-néha visszanéznek a blogra az új rész reményében, vagy kik azok az olvasók, akik -sajnos nem alaptalanul- felhagytak az érdeklődéssel, és már nem követik Olivia, Rob és Jonathan életét. Való igaz, hogy az én lelkesedésem is alábbhagyott az elmúlt hónapokban, nem jött az ihlet, de legfőképpen időhiány miatt nem tudtam a fejezetekkel foglalkozni - azonban ma beleolvastam az eddig megírt részekbe, és jelentem, inspirálódtam! Ma este biztos, hogy belevetem magam a 34. fejezetbe, ami 60-70% körül áll, a felépültség tekintetében. Nem ígérem, hogy ma befejezem, de megpróbálok minél hamarabb végezni vele, hiszen ilyen hosszú némaság után szeretnék végre visszakerülni a körforgásba, és a bloggerek izgalmakkal teli életébe! :) Keep it up!

xoxo: lana 

Ajándék - Nektek!

Sziasztok!
Tudom, az ígéretemmel ellentétben nem sikerült (most sem) hamar hoznom a frisst, és ez a bejegyzés sem az új fejezetről fog szólni, egyelőre. Akadt némi nehézség most az életemben, amikkel meg kell küzdenem, és amikor van ihlet, időm nincs, amikor van időm, akkor pedig ihletem nincs. Ördögi kör. A 34. fejezet jelen pillanatban úgy 50%-nál tart, de igyekszem minél hamarabb befejezni, amint lesz rá lehetőségem. Addig is szeretnék valami kis különlegességgel kedveskedni, ami egyenesen Vancouverből érkezett, és kifejezetten Nektek készült!

Na ki tudja, hogy mi ez, és melyik fejezetben esett róla szó?
A megoldásokat kommentben várom, a helyes megfejtés pedig az új fejezettel érkezik!

xoxo,
Lana

33. fejezet : A meghívás

Sziasztok!
Hát, íme az, amivel olyan sokáig várattalak Benneteket: a 33. rész! Szerettem volna még a délelőtt folyamán felrakni, hogy aki teheti, hamar elolvashassa.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és számíthatok egy-két véleményre is!
xoxo, lana

/And it's been a week
And it's been a week too long
There are several things that I've been doing wrong.../

Próbáltunk feltűnésmentesen végighajtani, majd kiszállni az autóból a Christianával közös albérletünk utcájában, ami majdhogynem sikerült is volna, ha az utolsó pillanatban nem talál meg bennünket egy paparazzi. Szerencsére csak a Salt Lake City-ben töltött hosszú hétvégénkről szeretett volna hallani némi információt, s bár fogalmunk sem volt arról, honnan tudott az úticélról, néhány kérdés megválaszolása, és a minket pásztázó fényképezőgép vakujának villanása után visszavonultunk a lakásba, hogy elintézzük, amiért idejöttünk.
Úgy volt, hogy a Helennel töltött, rögtönzött kis vakáció után –ami összességében nem is sikerülhetett volna jobban- azonnal New Yorkba utazunk, azonban szerettem volna, hogy a barátaim is ott legyenek a Rob által megálmodott partin. Ragaszkodtam hozzá, hogy személyesen adhassak át mindannyiuknak egy-egy repülőjegyet a „Nagy Almába”, így kerültünk most ide, Vancouverbe.
Szerencsére Christ és a barátját, Briant is egyaránt a bérelt lakásunk nappalijában találtuk, amint pattogatott kukoricát rágcsálva meredtek a tv-képernyőre.
- Csak nem Csillagok Háborúja-maratont tartotok? –kérdezte Rob, és már le is huppant az ágyként is használatos kanapéra Brian mellé, hogy megvitassák az éppen aktuális epizód végkimenetelét.
- Úgy látom, egymásra találtak –böktem oldalba barátnőmet, aki időközben felállt, hogy eltakarítsa a konyhában keletkezett romokat.
- Ja, Brian imádja ezt az izét… kinyitnád az ablakot? –kérte Chris, és ekkor tűnt fel számomra a helyiségben terjengő, fullasztóan égett szag.
- Ne kérdezd –emelte fel védekezően a karját. –Palacsintát sütöttünk. Egyébként, mit kerestek itt? Ha jól vettem ki a legutóbbi hívásodból, most New Yorkban kéne lennetek valami hiperexkluzív partin.
- Egy baráti összejövetelen –helyesbítettem, lenyelve a palacsintás incidens miatt kitörni készülő nevetésemet. –Amire szeretném, ha eljönnétek ti is, Brian és te. Nem mondhatsz nemet! –kérleltem.
- Meg vagy te huzatva, drágám? –pislogott kerekre tágult szemekkel Chris. –New York és egy puccos buli Hollywood krémjével? Hogy a viharba mondana erre bárki is nemet? Ott a helyünk! –sikkantotta izgatottan. –De ugye a repjegyet a pasid állja?
- Erre is gondoltam! -lengettem meg a visszaigazolást rejtő borítékot a szeme előtt. –Sajnos, csak másodosztály, de remélem, megteszi. Benne van a cím is. Rob intézte, nekem fogalmam sincs arról, hová kell majd jönnötök… meglepetés lesz.
- Király! –Barátnőmmel madarat lehetett volna fogatni, mikor a kezébe kapta a pakkot, és kirohant, hogy elújságolja Briannek a hírt.
- Akkor számítunk rátok! –kacsintottam, miközben magam mellé tereltem a filmtől és a Briannel való beszélgetéstől totálisan átszellemült Robertet.
- Kösz, Liv! És neked is köszi, Rob! –hálálkodott Chris. –De ne mondjátok, hogy máris mentek!
- Mi egy nappal előbb érkezünk New Yorkba, hogy elkezdhessük az előkészületeket… -feleltem. -Előtte azonban még van egy kis elintéznivalóm. Van még egy jegy, amit át kell adnom valakinek.

*

- Sietek vissza! –nyomtam egy csókot Rob arcára, amikor megálltunk a 4. Sugárút és a Fir Street sarkán. Ő zavartan méregetve az elé táruló épületet biztosított afelől, hogy megvár, azonban a gesztusaiból ítélve nem túlzottan lelkesedett érte, hogy épp felmenni készülök annak az illetőnek a lakására, akinek át szeretném adni az utolsó, New Yorkba szóló repülőjegyet.
A lelke mélyén még mindig féltékeny volt, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt az érzéseimmel, és nem is kérdőjelezte meg azokat.
- Igen? –hallottam az ismerős hangot, ahogy megnyomtam a névhez tartozó kapucsengőt.
- Szia, Olivia vagyok… felmehetnék egy percre? –kérdeztem, de nem kaptam választ – csupán az ajtó jelezte hangos berregéssel, hogy nyitva áll előttem.
Ahogy beléptem az enyhén dohos, de a miénkkel ellentétben kevésbé omladozó vakolatú lépcsőházba, eszembe jutott a legutóbbi, s egyben a legelső látogatásom. Az állapotomat tekintve nem voltam sem vidám, sem éppen józan, és –legtisztább emlékeim szerint- valahogy négykézláb vonszoltam fel magam Nath ajtajáig, ahol egy jó darabig vártam rá – most viszont még csak el sem jutottam a megfelelő emeletig, amikor Jonathan szélvészként száguldott felém a lépcsőn, és önfeledt, gyermeki kacajt produkálva a karjába kapott.
- Hát nem mentél el! –kiáltotta, és háromszor megpörgetett a levegőben, miközben szinte megfojtott az ölelésével.
- Jaj… Nath, én is örülök neked, csak… tegyél le! Összeroppantod a derekamat! –nyögtem, majd miután újra a lábam alatt éreztem a talajt, viszonoztam az előbbi ölelést.
- Miért nem szóltál, hogy maradsz? –kérdezte Jonathan, miközben beinvitált a lakásába. A hangjában felfedeztem némi sértődöttséget, de inkább meglepettnek és aggodalmasnak tűnt.
- Nos… ami azt illeti, valójában elmentem, mondjuk úgy, egy rövidebb vakációra… de nem egyedül –feleltem, mire már az arcán is tisztán kivehetők voltak a döbbenet jelei.
- Csak nem…?
- De… de, igen. –Mosolyt erőltettem az arcomra. Tudtam, hogy Jonathan mire gondol, azt azonban nem, hogy örül-e ennek a hírnek, vagy sem.
- És…?
- Hát, egyelőre nem beszéltünk arról, mi lesz a… jövőben. –Próbáltam keresni a helyénvaló kifejezést. Annyira szerettem volna, hogy ez legyen a megfelelő szó, hiszen minden vágyam volt megalapozni Robbal a közös életünket, de nem tudtam, mit vált ki Nath-ből, hogy újra együtt vagyunk. Nem akartam megbántani őt.
–Még nincsenek konkrét terveink. Szeretnénk egy kicsit jobban megismerni a másikat, főleg ami a családjainkat és a barátokat illeti.
- Ez egy igen remek ötlet. Örülök, hogy… boldog vagy –felelte Nath. Láttam rajta, hogy őszintén gondolja, amit mond, ugyanakkor majd’ megszakadt a szíve.
- Köszönöm.
Ezután fél percig bámultuk egymást néma csendben és zavartan toporogva, mikor Jonathan egyszer csak felvonta a szemöldökét.
- Na és… minek köszönhetem a látogatásod? –kérdezte. –Gondolom, nem csak úgy beugrottál, közölni, hogy még nem mész el, meg hogy az életed sínen van… mert hát, az nem igazán a te stílusod.
Ez fájt.
- Nos… hű, ez kedves. –Reméltem, hogy kellőképpen érződik a hangomon az elszenvedett sérelmem. –Voltaképpen, de, szerettem volna, hogy tudd, mi van velem. Mint a barátod, ezt kötelességemnek éreztem. És csak hogy emlékeztesselek, eddig is mindenről beszámoltam… előbb vagy utóbb.
Nath keserűen felciccegett, és tudtam, nem hiába. Egy kicsit azért jogos volt az engem ért vád, de ettől még igenis rosszul esett. Lesütöttem a szemem.
- Livie, még… vissza kell mennem az Akadémiára valamiért, úgyhogy bökd ki végre, hogy miért vagy itt –sürgetett.
Hazudik. Tudtam, hogy hazudik, hiszen hétfőnként csak kéthetente járt be dolgozni a színiiskolába, a beiratkozás pedig az előző héten volt, másrészt, az arckifejezése is elárulta. Nagyon ügyesen ki tudtam szűrni, hogy ki mikor blöfföl és mikor nem, és Jonathan határozottan nem mondott igazat. Csak kellett neki valami indok, hogy lerázhasson, bár nem igazán értettem, miért. Mindenesetre elhatároztam, hogy nem teszem szóvá a csúfondáros lebukását.
- Nem teljesen világos, miért vagy velem ilyen goromba, de mindegy is. Csak ezt szerettem volna átadni. –Elővettem a kabátomból a borítékot, és felé nyújtottam. Ő –vonakodva bár, de kivette a kezemből.
- Mi ez?
- Egy repülőjegy… New Yorkba –feleltem, mire kigúvadtak a szemei.
- New Yorkba…? És… milyen alapon adod ezt nekem? –kérdezte szkeptikusan.
- Szóval –kezdtem, –Rob egy partit rendez a tiszteletemre, amire szeretném, ha te is eljönnél. –Láttam, hogy Nath arckifejezése semmi jót nem ígér.
- Olivia… nem hiszem, hogy okos ötlet lenne, ha Rob és én…
- Ne! Mielőtt… mielőtt bármit is mondanál… vagy gondolnál, ez a parti rólam szól. Nem Robról, és még csak nem is magunkat ünnepeltetjük –magyaráztam. –Azért van, hogy a barátaink összejöhessenek… és hát, hogy megismerjem Rob barátait és ő az enyémeket, de nem kell vele jópofiznod, ha nem akarsz! Sőt, nem is kell vele még csak beszélned sem! –Mostmár leesett a tantusz. Nem velem van baja Jonathannek, hanem Roberttel. Örül a boldogságomnak, de még mindig nem tette túl magát azon, ahogy a legutóbb Rob bánt velem. Nem bízott benne, és ez érthető, hiszen szeretett.
- Nem fogok könyörögni, úgy döntesz, ahogy akarsz, de boldoggá tennél, ha ott lennél –néztem rá, mire elkapta a tekintetét.
- Nem tudom, Livie… nem tudom.
- Csak gyere el, oké? Ha mást nem, legalább miattam –mondtam, majd megpusziltam az arcát, és magára hagytam a konyhában.
A lépcsőházban lefelé menet vegyes érzések kavarogtak bennem Jonathannel kapcsolatban. Csak remélni tudtam, hogy találkozom vele New Yorkban, de a Roberthez fűződő negatív ellenérzései tekintetében erre sajnos igen kevés esélyt láttam.
De nem csupán emiatt volt kellemetlen a találkozásunk. Bántott, ahogyan viselkedett velem, és fel nem foghattam, miért, hiszen láthatólag boldog volt, hogy én is az vagyok. Ez nyilvánvaló, hiszen egy barát örül, ha a másiknak összejön valami, nem igaz? Csak hát, olyan furcsa volt… mintha neheztelne rám.
Tudom, sok hülyeséget csináltam már, de számtalanszor tisztáztuk, hogy ő és én csak barátok lehetünk, semmi több. Őszintén hittem benne, hogy nem valami ilyesmi áll a háttérben, mert azt nem élném túl, ha még egyszer fájdalmat kellene okoznom valakinek, pláne, ha Jonathanről van szó.
Amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, Rob megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Végre! Azt hittem, már sosem jössz! –Azzal nyomott egy sietős csókot az ajkamra. –Hogy ment?
- Nehezebben, mint gondoltam –leheltem az ablakból visszanézve a sarki épületre, majd hangos fékcsikorgás kíséretében elhajtottunk.

Holnap jön, JÖN, JÖN!!!

Sziasztok!
Először is, boldog új évet kívánok! Másodszor, őszintén sajnálom, hogy a tervem ellenére nem sikerült Karácsonyra elhoznom Nektek a 33. részt. Nem szeretnék magyarázkodni, de az életem egy kissé felfordult mostanság, ráadásul egészen idáig a vizsgákkal is foglalatoskodnom kellett. Még hátravan egy, de szerencsére az elmúlt napokban akadt egy szusszanásnyi időm, amit a fejezetre fordíthattam. Most csak azért ugrottam fel, hogy ezt leírjam, és tudassam Veletek, hogy az új rész HOLNAP érkezik! Ezt mostmár garantálom. Addig is olvassátok el a lejebb található előzetest, hogy izgulhassatok, ha egyáltalán még olvastok...:) Tényleg sajnálom, hogy nem tudtam annyi időt szánni a történetre, amennyit szerettem volna, de a mai nap már el is kezdtem dolgozni a 34. fejezeten, hogy behozzam a lemaradásom. Addig is, egy dolgot kérnék Tőletek: Nyomjatok egyet a tetszik-nem tetszik gombok bármelyikére, hogy tudjam, itt vagytok-e még!
Köszönöm a türelmet, a kitartást, és az eddigi szeretetet!
xoxo, lana

Miért nincs még új rész?

Sziasztok!
Tudom, hosszú-hosszú ideje nem volt új fejezet, és sokan már fel sem néznek a blogra.
Az utóbbi hetekben olyan elfoglalt voltam, hogy nem jutott időm írni. Suli, koncertek, vizsgára készülés mellett sajnos a magánéletemre is alig tudtam koncentrálni. Kérlek, nézzétek el ezt nekem. Ma este megpróbálok leülni a kis füzetem elé, persze, nem ígérem, hogy még a héten meglesz, de Karácsonyra mindenképpen szeretném, ha fent lenne a 33. rész. Ugye, még azért várjátok Ti is?:)
Mindenkinek izgalmakban gazdag ünnepi készülődést, a vizsgázóknak pedig sikeres vizsgaidőszakot kívánok, és kitartást!!:)
Szeretettel,
Lana

32. fejezet : Életre szóló döntések

Sziasztok!
Hoztam Nektek valamit, amit már régóta megígértem, és amit már egy ideje vártatok.
Hogy mi az, az olvasásból magától értetődően ki fog derülni. :)
Viszont előreláthatólag csúszni fog a 33. fejezet, már elkezdtem írni, de nagyon sok elfoglaltságom van jelenleg, amik akadályoznak az alkotásban. Remélem, megértitek!
xoxo, Lana

3 nappal később

Robert

Szörnyű idegesség uralkodott el rajtam, olyan mértékű, amilyet eddig csak nagyon ritkán tapasztaltam. Öt percen belül már vagy harmadszor néztem az órámra –pedig tudtam, hogy ettől nem fog hamarabb letelni az a bizonyos időintervallum-, miközben az ajtófélfának támaszkodva próbáltam fülelni a csukott fürdőszobaajtó mögött zajló eseményeket, kevés sikerrel. Azt az utasítást kaptam, hogy ne merjek bemerészkedni, amíg arra felszólítást nem kapok, s bár ezt eskü alatt megfogadtam, minden egyes alkalommal, mikor a dzsekim zipzárja véletlenül koppant egyet a kemény faanyagon, egy zaklatott „Ne gyere be!” kiáltás próbált eltéríteni a bennem még csak fel sem merülő szándéktól, miszerint rátörök az odabent tartózkodó személyre. Azt persze meg kell hagyni, hogy iszonyúan furdalt a kíváncsiság, és már majd’ szétrobbantam az idegtől.
Nem tudom, mennyire tudnék örülni, ha pont most lepne meg a sors egy ilyen volumenű hírrel… Nem feltétlenül magam, hanem inkább Olivia miatt. Alig több mint két hónappal a 20. születésnapja előtt közel sem biztos, hogy ilyen ajándékra vágyik. Ha mégis, és valóban bekövetkezik az, ami ellen most a zsigereim túlnyomó többsége tiltakozik, hát legyen; de addig is –bármily kegyetlenül hangzik is- marad a reménykedés, hogy mindennek nem most jött el az ideje.
Ez a negyedik esténk itt, Salt Lake City-ben. Nem tudom, hogy akkor is ennyit maradtunk volna-e, ha nem történik meg az első nap az a bizonyos „baleset”, mely bár az együtt töltött időre nem nyomta rá a bélyegét, az én idegeimet jelentősen felőrölte.
Bár nem igazán voltam szakértője a női témáknak, másnap Liv az előző délutáni reakciójához, és ezáltal az általam kalkuláltakhoz képest jóval nyugodtabban viselte a ránk nehezedő nyomást, és a helyzetet az ovuláció, a ciklus és a naptármódszer szavakkal próbálta oldani, amiket utoljára talán biológiaórán, de nőtől legalábbis évekkel ezelőtt hallottam. Hogy igyekezzek eloszlatni a tudatomat elhomályosító ködfelhőt, bátorkodtam feltenni egy kérdést, ami egy ideje már motoszkált bennem, de eddig valahogy nem mertem előhozakodni vele, túlzottan kényes mivolta miatt.
- Liv, mikor fog… őőő, szóval tudod… mikor fog megjönni neked?
- 3 nap múlva, 26-án –felelte ő könnyedén, mintha csak az időjárásról faggatnám. -Bár túl sok tapasztalatom nincs ezen a téren, azt tudom, hogy ilyenkor már kevés okunk lehet az aggodalomra.
- Tudod, azért én egy kicsit mégiscsak megijedtem. Nem lehetne ennek utánajárni… mondjuk, egy terhességi teszttel? –kérdeztem, miközben totál hülyének éreztem magam, nem is beszélve a szituáció kellemetlenségéről. De minekután Liv nem csupán az én, de a saját lelki nyugalma végett is beleegyezett, hogy vásároljunk egy ilyen kis kütyüt, mely –rendkívül humorosan- az elején mosolygós, a hátulján szomorú szmájlival borított csomagolásba pakolva, 3 nap elteltével, 99%-os bizonyossággal igazolni tudja, hogy lesz-e baba vagy sem, eljutottunk az ajtófélfánál és a csukott ajtó mögött elért állapotig, melyben már Liv sem volt olyan higgadt, mint előtte. Érthető, hiszen nyilván ő is tartott az eredménytől.
Aztán, ki tudja milyen hosszú és idegtépő várakozás után, de végre meghallottam a hangját a résnyire nyíló ajtóban.
- Mostmár bejöhetsz –mondta halkan, annak ellenére, hogy ketten voltunk a házban. Helen éppen a barátnőivel mulatozott valami női klubban, és fogalma sem volt róla, hogy Olivia mit művel a fürdőszobában. Jobb is, hiszen ha megtudná, azt hiszem, elkergethetnék mindennemű bennem felötlött tervet és vágyat a lányával, és a közös jövőnkkel kapcsolatban.
- Na? –néztem sürgetően Livre, aki viszont szüntelenül a mosdó peremére fektetett tesztet fixírozta.
- Mindjárt kiderül, a használati utasítás szerint két perc alatt kirajzolódik az eredmény. Ha egy vonal, akkor negatív, ha viszont kettő… akkor terhes vagyok.
Szótlanul téblábolva vártuk, hogy történjen végre valami, mikor is Olivia megtörte a csendet.
- Letelt az idő. Megnéznéd, kérlek? –nézett rám könyörgőn. –Egyszerűen nem bírok odamenni. Félek, hogy mi van, ha… tudod…
- Mi lenne, ha inkább együtt néznénk meg? Együtt szúrtuk el, együtt is kell vállalnunk a felelősséget –mondtam, mire Liv lesütötte a szemét.
- Igazad van –felelte, majd bátortalanul a mosdón álló, lázmérőhöz hasonlatos kis tárgyhoz lépett, én pedig követtem.
- Liv?
- Igen?
- Szeretném, ha tudnád, hogy akármi lesz, együtt fogjuk csinálni. Szeretlek, és támogatlak mindenben –bíztattam, majd egyszerre hajoltunk a tesztcsík fölé.
- Nem terhes –állapítottuk meg egybehangzóan, majd a megkönnyebbülés örömétől vezérelve egymás karjába bonyolódtunk.
- Ugye tudod, hogy ha nem lettünk volna ilyen felelőtlenek, nem kellett volna átélnünk ezt a sok, felesleges izgalmat? –kérdeztem figyelmeztetően, tisztában léve a saját józanságom hiányával is.
- Máskor jobban fogunk vigyázni –helyeselt egyetértően ő is, majd felnyalábolta a „bébicsomagot”, én pedig felajánlottam, hogy elrejtem a kocsi kesztyűtartójában, megelőzve ezzel a szomszédok, és főképpen Helen aggályokkal teli faggatózását.
Mire felértem a szobájába, Liv az ágyon elnyúlva édesdeden szunyókált. Nyilván rettenetesen kimerítette őt az elmúlt pillanatok okozta zaklatottság, így jobbnak láttam, ha inkább meg sem kísérelem felébreszteni – majd megágyazom mellette a földön, esetleg alszom a lenti kanapén.
Becsuktam a hálószobaajtót, és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak valamit. Az események engem is próbára tettek, és a torkomat is igencsak kiszárították. Egy forró kávét készítettem, majd letelepedtem vele a konyhapultnál, ahol két szál gyertya pislákolt és vonta be lágy félhomállyal a helyiséget. Ezen kívül az előszobában égő lámpasor és a nappaliban felgyújtott állólámpa gyér világítása adta az alsó szint összes fényforrását.
A kávé és a téli estékhez hasonlatos, idilli hangulat gondolkodásra ösztökéltek.
Mi lett volna, ha a teszt mégis pozitív lesz? Megtartottuk volna a gyereket? Vajon Liv készen áll egy ilyen óriási döntésre? És én készen állok az apaságra?
23 éves vagyok. Mióta beindult a karrierem, a szüleim londoni házát leszámítva nem volt állandó otthonom, sem pedig barátnőm, akihez hazamehettem. Kapcsolataim persze voltak, de sosem éreztem igazán, hogy tartozom valakihez. Most viszont rettenetesen elkezdtem vágyódni valami új és ismeretlen után. Valami után, amit úgy hívnak: család.
Tudtam, hogyha egyszer eljegyzésre kerül a sor, Liv lesz az, akire ráhúzom a gyűrűt. Attól a pillanattól éreztem, hogy megláttam őt. Az első alkalom –mely szerencsére inkább csak szándék volt, mintsem megvalósítás- kudarcba fulladt, így megbeszéltük, hogy várunk a tényleges lánykéréssel, míg legalább meg nem ismerjük egymás családját, és persze, a barátaimat, Kellant, Nikkit és a jó öreg Tomot is be kellene mutatnom.
Biztosan lesznek olyanok a társaságból, akik nem fogadják majd kitörő lelkesedéssel, ha bejelentem a szándékom, mondván: nem az én világom az elkötelezettség, de nem érdekel.
A régi énem százszor is megpróbálta volna lebeszélni önnönmagát a házasságról, azonban ma már másként látom mindezt. Megváltoztam. És pontosan Liv volt az, aki ezt a jobbik énemet előhozta belőlem.
Merengésemet a bejárati ajtó zárjának kattanása, majd léptek zaja törte meg.
- Szervusz, Robert –köszönt Helen, miközben letette a táskáját az egyik konyhaszékre. –Hát te hogyhogy fent vagy ilyenkor? –utalt a szemközti falon ketyegő óra mutatóinak állására.
- Nem tudok aludni –vallottam be, majd a csaphoz sétáltam, hogy elöblítsem a bögrémet. –Meg aztán… jó néhány gondolat kavarog a fejemben.
- Hagyd csak –vette át egy kéz a mosogatnivalót. –Inkább mesélj, mi gyötör!
Vagy most, vagy soha.
- Szeretem a lányod, Helen. Kimondhatatlanul szeretem, és ha eljön az ideje, meg akarom kérni a kezét. Csak róla tudom elképzelni, hogy egyszer majd a feleségem lesz, a gyerekeim anyja, de ehhez a te beleegyezésed is szükséges. Mivel mostanság folyton úton leszünk, először New Yorkba, utána pedig a családomhoz, Londonba, aztán ki tudja, hol állapodunk meg, így szeretném feltenni a kérdést: nekem adod Olivia kezét?
Helen ajkai szelíd mosolyra húzódtak.
- Én ezer örömmel, de tudod, ez nem csak rajtam múlik –felelte. –Liv mit szól hozzá? Bár nagyon önálló lány és mindig is jóval érettebb volt a koránál, félek, ez még egy kicsit korai. Mikor lenne az eljegyzés?
- Mindenképpen szeretném vele megvárni a 20. születésnapját.
- Addig kicsivel több, mint két hónap van hátra. Visszajöttök még? Vagy azért kérted az áldásomat, mert az esküvő napjáig nem is láthatlak benneteket?
- Fogalmam sincs, hogyan alakul majd az életünk, főleg az enyém, ami a filmezést illeti –vallottam be. –De a jövőben szeretnék minél kevesebbet vállalni, hogy több időt tölthessek Oliviával, és persze, a szeretteinkkel is, így amint sikerült vennünk egy házat valahol, és minden az elképzeléseim szerint alakul, küldök egy repülőjegyet, hogy végig a lányod mellett lehess! Szeret téged, és nagy szüksége van rád.
- Köszönöm, Robert, ez nagyon gáláns tőled, de ugye nem feledkezel meg Olivia vágyairól sem?
- Soha nem kényszeríteném rá olyanra, amit ő nem akar –feleltem, majd hálásan megszorítottam Helen kezét. –Köszönöm. Fogalmad sincs, mennyit jelent nekem mindez.
- Azt viszont tudom, hogy a lányomnak mennyit jelentesz te –így ő, majd egy sokatmondó pillantás után jó éjt kívánt, és eltűnt az emeletre vezető lépcső felé.
Még sokáig álltam a félhomályba burkolt konyhában, mielőtt elindultam volna magam is, hogy megágyazzak életem szerelme mellett a földön.
Azonban -legnagyobb meglepetésemre- Livet ébren találtam.
- Ne haragudj –nyöszörögte, miközben megpaskolta maga mellett az ágytakarót. –Sokat aludtam? Mit csináltál?
- Csak egy keveset. És anyukáddal beszélgettem.
- Jaj, ne! –nyöszörögte ismét, miközben a függönyön át beszűrődő fényben alig-alig láthatóan megcsillant az arcára kiült, rémült ábrázat. –Ugye nem traktált téged mindenféle kiskori történettel?
- Sajnos nem –mosolyogtam. –De közel jársz. Ugyanis kegyetlenül és borzasztó alantas módon kielemeztünk téged. Most pedig aludjunk, későre jár már, és lassan össze kell pakolnunk, hogy felkészülhessünk New Yorkra.
- New York?
- Ott lesz a parti, ahol bemutatom neked a barátaim. De most aludj, édes! Én itt vagyok melletted, és álmomban is őrzöm az álmodat… Te vagy a mindenem, kicsi Liv!

31. fejezet : Otthon, édes otthon

Sziasztok!
Újra itt vagyok, és azt hiszem, elmondhatom, hogy révbe értem. Nem szándékozom kisregényt írni, hiszen nem rám vagytok kíváncsiak, de mint azt -emlékeim szerint- augusztus végén említettem, sikerült munkát szereznem. Nos, ezt a munkát most azzal a lendülettel ott is hagytam, mert nem csupán lelkileg, de fizikailag is felőrölt, és semmire nem volt időm mellette. Ezért késett ennyit a fejezet is. De végre szabad vagyok, és bár a zenekarral iszonyatosan jól alakulnak a dolgaink, és előttem áll egy óriási és igen nehéz vizsga is, végre van időm önmagamra és arra, amit szeretek! Igyekszem ezentúl gyakrabban hozni Nektek a frisst, de azért jólesne egy kicsivel több komment... Nem panaszkodni akarok, de az előző rész például teljes mértékben Robról és Livről szólt, azt hittem, több reakció érkezik majd.
Más. Ennek a fejezetnek nagyon fognak örülni azok, akik szeretik a leírásokat (persze, remélem azok is, akik kevésbé!), illetve egy kicsit visszatekinthetünk Olivia múltjába. Kíváncsian várom a véleményeket!
xoxo, Lana

"Választhatnám, a csillagokhoz vezető utat, de én inkább azt választom, amelyikre szükségem van." /Nick Drake/

Világ életemben úgy gondoltam, van valami sajátos varázsa az utazásoknak. Bár legtöbbször kényszerből szálltam vonatra, kiskoromban édesapám sokszor elvitt magával a fellépéseire, és nem csupán az, hogy élvezhettem a játékát, a vele töltött idő miatt a sztrádán való gondtalan száguldás is kedvessé vált számomra.
Ehhez fogható volt az is, ahogy Rob és én szinte hirtelen felindulásból, céltalanul tartottunk Salt Lake City felé, hogy eltöltsünk néhány napot anyámmal.
Mivel a tegnap este túl jól alakult, és tulajdonképpen reggelig ki sem mozdultunk az ágyból, Helen továbbra is úgy tudta, hogy egyedül megyek. Bizonyára dobni fog egy hátast, ha meglátja Robot, de nem csak a meglepetéstől – azóta drukkol nekünk, hogy kimentem Hollywoodba, megpróbálni helyrehozni a dolgokat, ami –bár nem túl zökkenőmentesen, de lássuk be: sikerült is.
Robert ragaszkodott hozzá, hogy az otthonomban, és ne egy szállóban lakjunk az alatt a pár nap alatt, amíg Salt Lake City-ben vagyunk. Szerette volna minél jobban megismerni Helent, és a helyet, ahol felnőttem. Abból az elképzeléséből sem engedett, hogy kényelmesen, kettesben utazzunk, és ő vezessen, így most egy bérelt Audiban –mely nem túl hivalkodó, de mégsem egy rozzant tragacs- ülve közeledtünk a szülővárosom felé.
- Mesélj egy kicsit anyukádról –kérte egyszer csak. –Azt már említetted, hogy szerinte a művészek ingyenélők, de szeretnék róla többet tudni, hogy mégse menjek teljesen felkészületlenül –húzta féloldalas mosolyra a száját, miközben azért a tekintetében zavart aggodalmat véltem felfedezni. Nyilván egyszerre mulattatta és rémítette meg anyámnak ez a kijelentése.
- Nos, a neve Helen, Helen Cassidy. És ne izgulj, azóta, hogy meséltem róla, már megváltozott az elképzelése a művészetekről… Mielőtt kimentem volna utánad, találkoztam vele.
Rob ennek hallatán egy kissé elképedt.
- Nem azt mondtad, hogy nem valami jó a viszonyotok, tudod… édesapád halála, és a költözésed óta? Csodálkoztam is, hogy miért akartál egyáltalán visszamenni hozzá.
- Tudom, de aztán Christiana szervezett egy bulit a tiszteletemre, amire eljött Helen is, mint meglepetés-vendég… Gondolhatod, mennyire meglepődtem… majd utána leültünk egymással, és megbeszéltünk mindent. Végül sikerült tisztáznunk a dolgokat és kibékülnünk, így mikor Chris jóvoltából megkaptam a repülőjegyemet Hollywoodba és az újságírói belépőkártyát, hogy be tudjak jutni a díjátadóra, ott volt mellettem a reptéren is, és támogatott mindenben. Nagyon szép gesztus volt tőle –hadartam.
- Hű, de bonyolult. –Robnak erősen kellett koncentrálnia, hogy egyszerre tudjon rám is és az útra is figyelni. –És milyen alkalomból rendezte neked a barátnőd ezt a bulit?
- Ezt nem is mondtam, de… felvettek a Vancouver Művészeti Akadémiára. –Hát, elérkeztünk a témához, amitől tartottam.
Rob bizonyára egy hatalmasat fékezett volna –egy kissé hirtelen lelassult az autó alattunk-, de szerencsére még időben kapcsolt, hogy a sztrádán vagyunk, így csak az arcára kiült, egyszerre boldog, de inkább döbbent és ijedt arckifejezéséből láthattam, milyen sokkhatás érte a hír hallatán.
- Micsoda? Liv, hiszen ez csodás, de… -kezdte, ám félbeszakítottam.
- Nincs de. Az már biztos, hogy egy évet halasztok. Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom, de mikor döntésre kényszerültem, még csak nem is gondolkoztam, hogy melyik utat válasszam. Téged akartalak, még úgy is, hogy nem voltunk együtt, mert mindennél fontosabbnak tartottam, hogy utánad menjek. És ha ismét elhatározás előtt állnék, ugyanazt mondanám, amit az első alkalommal: azt, hogy veled megyek –feleltem elpirulva, de annál határozottabban.
- Te feladnád az álmodat… értem? –kérdezte Rob ámulva. –Ha egyszer eljön az a pillanat, hogy… tudod, te és én… akkor is, én sohasem kérnék tőled ilyet!
- Mit számítanak azok a vágyaim, amiket bárhol, bármikor meg tudok valósítani, ha van valami nagyobb, amit nem szabad elengednem, soha többé? –leheltem. –Te vagy az igazi álmom, Rob. Ha nem vagy velem, a többi semmit sem ér.
Ekkor az eddig a sebváltón nyugvó kéz gyengéden megszorította az enyémet.
- Pontosan ugyanezt érzem én is –felelte ő. –Az életemnek csak akkor van értelme, ha te a részese vagy, ezt már megtapasztalhattam. Hálát adok a sorsnak, hogy nem veszítettelek el, hogy itt vagy velem, és megígérem, hogy csodásan fogjuk érezni magunkat anyukáddal, és persze, néha kettesben is! –kacsintott.
- Akkor jó –nyugtáztam elégedettséggel vegyes boldogsággal, és kinyújtózkodtam, hogy egy csókot nyomjak Rob arcára. –Látod ott azokat a felhőkarcolókat? Az már Salt Lake City! Közeledünk az otthonom felé!

*

- Megjöttünk! –sikkantottam izgatottan. Ahogy megpillantottam szülőházam kék-fehér sziluettjét, elárasztottak az emlékképek: a felhajtón, melyre most rágurultunk az ezüstös Audival, körülbelül tizenegy évvel ezelőtt még apám öreg Chryslerje állt. Az erkélyre helyezett virágosládákban az október vége-feli időjárást megsínylett, ritkás szirmaikat hullató leanderek rogyadoztak Helen túlbuzgó locsolgatásától ernyedten. Majdnem fél évvel ezelőtt, mikor utoljára láttam a házunkat, a növények még dúsan, békés háborítatlanságban bimbóztak tartóedényeikben, de ezt leszámítva minden olyan volt, ahogy arra emlékeztem.
Komótosan kiszálltunk az autóból, miközben Rob kíváncsian ismerkedett az elé táruló látvánnyal. Bíztatóan belékarolva a bejárati ajtóhoz vezettem, ahol már érezni lehetett a konyhában készülő finomság illatát. Almás kosárkák.
A viszontlátás örömétől vezérelve csengettem be az ajtón, és azzal az egyszerre kicsattanó és meglepődött arckifejezés képével a szemem előtt, amit majd anyám fog produkálni, ha meglát bennünket, együtt. Nemcsak a lányát, egyedül, hanem a férfit is, akiről olyan sokat hallott már, és akiről tudja, hogy milyen fontos nekem. Számításom nem maradt el.
- Szervusztok… nahát! –köszönt Helen megilletődötten, pontosan, ahogy vártam. –Gyertek be, mindjárt kész az édesség! Oli kedvence! –kacsintott Robra, aki zavartan a hajába túrt, majd bemutatkozásra nyújtotta a kezét.
- Robert Pattinson vagyok. Elnézést, hogy ilyen váratlanul… -harapta el a mondatot.
- Ugyan, ugyan, borzasztóan örülök! Végre megismerhetlek! Nem baj, ha tegeződünk? –kérdezte anyám, majd Rob megkönnyebbült fejrázását követően beljebb tessékelt minket. –Helen Cassidy. Érezd otthon magad, Robert! Hozhatok valami hűsítőt? Esetleg egy meleg italt? Mielőtt nekilátnátok a süteménynek.
- Köszönöm, egy kávé jólesne –felelte Rob, miközben az előszobából nyíló nappalit, és a falon függő, keretbe foglalt fényképeket szemlélte.
- Ejha –bökött oldalba vigyorogva, ahogy meglátta a szalagavatós fotómat, majd visszafelé haladva a kronológiai sorrendben megállapodott az édesapámmal közös, születéskori képemnél.
- Nagyon szeretett téged –állapította meg. –Nem csoda, már pelenkás korodban is gyönyörű voltál.
- Rengeteg album van –tért vissza Helen a konyhából, egy gőzölgő bögrével a kezében. –Érdekel? Oli biztosan szívesen megmutatja őket.
- Anya! –torkolltam le, és már hevesen tiltakoztam volna, de Rob megelőzött a szokásos, féloldalas mosolyával kísért bólogatással.
- Tudod, hol találod őket –nézett rám anyám, majd a sütő csipogó hangját meghallva elindult vissza, a zajforrás irányába. –Addig feltálalom az almás kosárkákat.
Félszegen a nappaliban álló széles fiókosszekrényhez sétáltam, hogy előássam az albumokat, melyekben megannyi hosszú év kedves és kevésbé kedves emlékei gyülekeztek. De tulajdonképpen mitől is tartottam? Egyszer úgyis fény derült volna Rob előtt a múltam majdnem minden pillanatára, legyen az keserű, fájdalmas vagy épp örömteli – és ez így is van rendjén. Közösen lapozgattuk a családi relikviákat. Miközben magyaráztam, hogy melyik fotón épp mi van megörökítve, Rob rábukkant egy közel 3 évvel ezelőtti képre.
- Ő kicsoda? –kérdezte, rámutatva a mellettem másfél fejjel magasodó, barna hajú illetőre, akivel szelíd, beállított ölelésbe bonyolódva voltam ábrázolva.
- Ő Eric, a volt barátom. Úgy rémlik, már meséltem róla egyet s mást –feleltem, igyekezve elkerülni az elkerülhetetlent.
- A srác, aki tizenhét éves korodban elhagyott! –bólogatott Rob, de kíváncsisága ezzel nem hagyott alább. Kérdőn nézett rám.
- Egy gimibe jártunk, Eric eggyel felettem. Nagyon tehetséges fotós volt, az érettségi évében már rengeteg felkérést kapott, szinte profiként tekintettek rá a szakmabeliek. A levélben, amelyben elbúcsúzott, csupán az állt, hogy ösztöndíjjal bekerült a Cornell Egyetemre. Nem is kellett felvételiznie, és még állandó munkát is ajánlottak neki, így azonnal New Yorkba költözött… Azóta nem hallottam felőle –vontam meg a vállam sóhajtva.
- Fontos volt neked… igaz?
- Rettenetesen. Ő pedig szó nélkül itt hagyott, egy üzenettel elintézve az egészet. Összetörte a szívemet… Ezért is féltem újra szeretni. De aztán jöttél te, és képtelen voltam elmenekülni, bármennyire is akartam az elején… -feleltem, majd ujjaimmal körbefontam Rob kézfejét. –Ami történt, megtörtént. Eric Webley már a múltam része, és nem is tekintek rá másként. Olyan ez, mint egy heg a tested valamelyik pontján. Egy ideig fáj és a nyoma megmarad, de megtanulsz együtt élni vele és később úgy tekintesz rá, mint valami apró jelre, ami emlékeztet egy régi hibádra.
- Furcsa, hogy nagy szerelmek, melyekről azt hiszed, örökké tartanak, ilyen átalakulásokon képesek végbemenni –gondolkozott el Rob. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, Helen szerencsére betoppant egy nagy tálca illatozó süteménnyel, félbeszakítva kínos merengésünket.
- Éhesek vagytok? –kérdezte anyáskodón, elénk pakolva kedvenc almás édességemet. –Ha mást ennétek inkább, van sajtos makaróni is a tűzhelyen. Ezek a lányom kedvenc ételei –fordult Robhoz, aki maga mellé helyezte az eddig a kezében tartott albumot. –Nem baj, ugye, Robert? Ha tudtam volna, hogy te is jössz… Egyébként, ha már itt tartunk, mit szeretsz? Holnapra elkészítem azt!
- Köszönöm a fáradozásod, Helen, de ezek a sütik nagyon jól néznek ki, és a tésztát is minden formájában megeszem –felelte udvariasan kedvesem, miközben két kosárkát helyezett az egyik kikészített porcelántányérra. De mikor anyu sorolni kezdte az ízlésvilágához közel álló fogásokat, a hamburgernél felcsillant a szeme.
- Hát igen, Rob nem bír nemet mondani a gyorskajára –kuncogtam. –Anya, mutasd meg neki, milyen egy jó, Cassidy-féle házi hamburger!
- Örömmel! Holnap ez fog várni benneteket ebédre! –felelte lelkesen Helen, majd kizavart a nappaliból. –Menj, Liv, vezesd körbe Robertet a házban! A fényképeket ráértek később is nézegetni.
Miután minden helyiséget megmutattam odalent, felmentünk a lépcsőn, hogy a szobám felé vegyük az irányt.
Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy hagytam: a mélykékre festett falakon különböző poszterek, fényképek, keretbe foglalt rajzok és egyéb, színes ábrák sorakoztak szertelen összevisszaságban. Az íróasztalomon régi tankönyvek és néhány szórakoztató mű állt, amiket nem tartottam fontosnak magammal vinni Vancouverbe. Körülöttük tollak, levelek, kacatok. Az asztal alatt a régi magnóm porosodott, mellette egy dobozban pár kazettával. Az ágy pedig bevetve várta, hogy valaki végre összegyűrje a selyemtakaróval elfedett ágyneműt. Ezt Rob is így gondolhatta, ugyanis minekután kíváncsian végigfürkészte a szobámban eluralkodott zsibvásárt, kézen fogva a fekvőhelyhez húzott.
- Gondolod, hogy belefér most egy fél órás csendespihenő? –kérdezte, ujjaival végigsimítva az arcvonalamon.
- Csendesnek én nemigen nevezném.
- Akarlak.
- Mutasd meg, mennyire.
Incselkedésem nem is hathatott volna ösztönzőbben. Rob őrült tempóban kezdte szaggatni a ruháim, bár még így is kínzó lassúságúnak hatott minden mozdulat, amely elvezetett a meztelenségig. Azután a tébolyult kapkodásról lassabbra váltottunk. Mindketten ki akartunk élvezni minden másodpercet. Miközben a nyakától lefelé haladva forró csókokat leheltem Rob izgalomtól liftező felsőtestére, ő ujjaival hol finoman, hol a szenvedélytől elragadtatva szántott végig a hajamon, amely ezektől a mozdulatoktól egyre kócosabb lett, de ezt egy percig sem bántam: megelégelve az izgató, ámde a türelmemet annál inkább próbára tévő előjátékot, Rob szabálytalan ritmusban hullámzó teste fölé kerekedtem, hogy az irányítást átvéve magamban érezhessem őt. Azután elvesztettem az eszemet.
- Liv… -sóhajtotta Rob, majd hirtelen felnyögve körém fonta kezeit, hogy megpróbáljon lelökni magáról, de a derekamat övező szorítás egyszer csak alábbhagyott.
- Liv… elkéstünk –suttogta a szemembe nézve, ködfátyolos tekintetében az ijedtség csillogásával.
- Mi van? –kérdeztem kábán, majd egy csapásra felocsúdtam, ahogy végre eljutott a tudatomig az előbbi kijelentés. Kétségbeesetten Robra néztem, aki addigra feltornázta magát az ágyon és a támlának dőlve, az enyémhez hasonló, magatehetetlen arcmimikát öltve viszonozta a pillantásom.
- Most mégis mi a fenét csináljunk?

Az Audi:
http://i52.tinypic.com/2nld92w.jpg
Olivia szülőháza:
http://i52.tinypic.com/ja7vi8.jpg
A nappali:
http://i55.tinypic.com/5a3jsx.jpg
Eric Webley, Liv volt barátja:
http://i56.tinypic.com/2uqf6z5.jpg
Liv hálószobája:
http://i53.tinypic.com/2ut6tlk.jpg

30. fejezet : B-terv

Sziasztok, csajszik!
Meghoztam a várva-várt részt. Nem mondok semmit, olvassátok el és kommenteljetek!
Szeretném jelezni, hogy munka és koncertezés miatt a 31. fejezet előreláthatóan igencsak csúszni fog, de megteszek minden tőlem telhetőt. Tartsatok velem továbbra is!
Köszönöm az immáron 41 követőt, illetve az egyre több visszatérő olvasót! Ne felejtsetek el csatlakozni a facebook-oldalhoz, ahol a következő friss időpontjain kívül más hasznos információkat is kaphattok!
xoxo, Lana

- Nem bírtam ki… nem bírtam –hallottam a halk zihálást, amint a puha, de annál követelőzőbb ajkak elszakadtak az enyémektől, és a tudatomat elborító ködfelhő végre elszállt a fejem felől. Azonban az még nem kevés időbe telt, hogy feldolgozzam az elmúlt pár másodperc –de az is lehet, hogy hosszú percek- történéseit, és felfogjam, hogy az imént vadul csókoló, tökéletes ívű ajkak, és a rám meredő, szintén tökéletes szempár kihez tartoznak.
- Te, itt… -kezdtem megbabonázva, de aztán észhez tértem. –Akarom mondani… mégis mit keresel itt? Hogy merészeled ezt, azok után, ahogy a legutóbb viselkedtél velem? –szegeztem a kérdést a hibátlan testrészeket birtokló, de annál zavarodottabb személynek az ajtóban, aki szokásához híven most is a hajával babrált.
- Engedd, hogy megmagyarázzam –szuggerált szürkéskék tekintetével, aminek -csak úgy, mint minden egyes alkalommal- most sem maradt el a hatása. –Bejöhetek?
Bágyadtan néztem farkasszemet az engem vizslató szempárral, az „igen” és a „nem, mert éppen kétszemélyes búcsúbulit tartunk a tiszteletemre Chrissel” válaszok között vacillálva, amikor az emlegetett szamár pont feltűnt mellettünk.
- Na neee… –nyújtotta el az utolsó szót. –Vagyis hali… Mi a szösz!? Úgy látom, ebből nem lesz filmezés, nem igaz, Liv?
- Hát… -mekegtem, pillantásommal barátnőm és az ajtóban álló személy között ingázva, de a tanácstalan egy helyben ácsorgást természetesen megszakította Christiana közbenjárása.
- Oké, Brian úgyis moziba akart menni. Majd csörögj, ha van valami, és ebbe beletartozik az is, ha a fejedbe veszed, hogy világgá mész. Na sziasztok! –trillázta barátnőm, azzal már el is tűnt a lépcsőházban.
Képtelen voltam egy hangot is szólni, és nem tudtam, hogy ez azért van-e, mert a döbbenet, az öröm, az értetlenség és más egyéb érzelmek színes palettája kavarog bennem, vagy mert egész egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy az illető, akire tétován, de mindenekelőtt felettébb bárgyú arckifejezéssel bámulok még mindig a bejárati ajtóban, az Robert Pattinson.
- Nos, akkor bejöhetek? –kérdezte ismét, még egyszer végigsimítva madárfészek-szerű haján. –Úgy látom, egyedül maradtunk.
- Csak tessék –feleltem, és odébbálltam, hogy beengedjem őt. –Hozhatok esetleg valamit?
- Nem, Liv, csak ülj le, kérlek, és hagyd ezt az idióta formaiságot… Csak hallgass végig! Engedd, hogy megmagyarázzam! –így Rob.
- És egész pontosan mit akarsz megmagyarázni? Hiszen annyira egyértelmű… De megértelek. Egyébként nekem nem tartozol…
- Ez nem az, aminek látszik! Kristen és én nem járunk! –szakított félbe, mire felkaptam a fejem.
- Hogyan? –Már megint valami ócska trükk a bulvárlapok eladási példányszámainak növelése érdekében, vagy valamelyikük ügynökének az ötletére?
- Soha nem akartam tőle semmit, és ennek jelét is mutattam. Csupán Kristen hitte azt mindig, hogy van köztünk valami, és úgy is viselkedett, rövid pórázon tartott… Azt nem tagadom, hogy hozzá fordultam, amikor felejteni akartam, de minden próbálkozás ellenére sem sikerült kivernem téged a fejemből.
- Lefeküdtetek? –néztem Robra kerekre tágult szemekkel, mire ő heves tiltakozásba kezdett.
- Nem, soha! Nem tudtam megtenni. Egyszerűen csak ő volt az, aki rögtön mellettem termett, amikor összeomlottam, és amikor társaságra volt szükségem, de a végén már képtelen voltam elüldözni magam mellől. A sajtótájékoztatón is minden lépésemet, minden mozdulatomat figyelte, nem akartalak kitenni egyáltalán semmiféle kockázatnak, mondjuk, hogy ismét címlapokra kerülsz… Pedig olyan boldog voltam, amikor megláttalak, a bennem lévő tüske ellenére is. Nem is tudod, mennyit jelent az, hogy utánam jöttél, hiszen így legalább tudom, hogy nincs minden veszve. –hadarta egy szuszra. Furcsán néztem rá.
- És mi lett volna, ha nem kereslek meg, pedig veled akarok lenni? Vagy ami még rosszabb, ha nem találkozunk? Továbbléptél volna, annyiban hagyva a dolgokat, meg sem próbálva utánajárni, hogy vajon mit érzek? Hogy megbántam, amit tettem, és te vagy az egyetlen, akivel le tudnám élni az életem?
- Nem, az biztos, hogy nem adtam volna fel egykönnyen, de gondolj csak bele… Te mit tennél, ha az, akit szeretsz bevallja, hogy belegabalyodott valaki másba, ráadásul minden úgy alakul, hogy azt hiszed, számodra már nincs esély? –kérdezte meggyötört hangon Rob, majd egy kisebb szünetet tartva félve, mélyen a szemembe nézett. –Miatta… emiatt a Jonathan miatt mondtad le az esküvőt?
Most rajtam volt a sor, hogy tiltakozzak.
- Bűntudatom volt amiatt, amit veled tettem, és ez a mai napig nem hagy nyugodni, pedig Nath és én csak barátok vagyunk! –feleltem. –De a legfőbb ok, hogy megijedtem… Még csak akkor szoktam meg Vancouvert, akkor kezdtem igazán az otthonomnak érezni, és egyáltalán… túl korainak tartottam, hogy férjhez menjek. Még be sem töltöttem a húszat, Rob! Alig voltunk együtt, nem ismerjük egymás családját, sőt, én még csak a barátaidat sem! Az a gondolat, hogy ilyen hamar fejest ugorjak egy házasságba megrémített.
- Igazad van –sóhajtotta. –Sajnálom, hogy így lerohantalak ezzel, csak… annyira boldog voltam! Szerettem volna úgy végre, igazán tartozni valakihez, akihez hazamehetek a közös otthonunkba, és egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ez a valaki te magad vagy.
- Nekem nem kell hozzá papír, hogy azt érezzem, hozzád tartozom –suttogtam a padlóra bámulva, mikor is Rob megfogta a kezem.
- Mit szólnál ahhoz, ha elölről kezdenénk mindent? Gyűrűk és papírok nélkül… Rendeznénk egy partit, ahol találkozhatnál a barátaimmal, aztán elvinnélek hozzánk, Londonba, hogy megismerd a szüleim, és te is bemutathatnád édesanyád! Persze, csak ha te is akarod… Ha hajlandó vagy tiszta lappal indítani.
- Semmit sem szeretnék ennél jobban! –leheltem, majd hagytam, hogy az ajkaim engedelmesen elnyíljanak Rob csókja alatt, és magával ragadjon a vágy.
Hosszú-hosszú időbe telt, míg felfogtam, hogy mindez valóban megtörténik. Tegnap még magatehetetlenül, a visszautasítás súlyától görnyedten zokogtam az ágyamon, és eszembe sem jutott, hogy Rob váratlanul besétál majd az ajtómon. Igaz, már megszokhattam volna, hogy a dolgok az életemben szürreálisan hirtelen sebességgel képesek megváltozni, de ez akkor is annyira álomszerű volt.
- Csípj meg –kérleltem Robot, aki most az orrom hegyére lehelt apró csókokat. –Csípj meg, hogy tudjam, nem csak álmodom!
- Ez a valóság, Liv –felelte, miközben óvatosan megszabadított a copfomat összetartó hajgumitól, és ujjaival szétzilálta a tincseimet. –Itt vagyok, és mostmár itt is maradok örökre. –Azzal mondandója megpecsételése végett további csókokat hintett az arcom és a nyakam egyes pontjaira. Megborzongtam.
- Érzed ezt? Érzed, miként száguld a vér egyenesen az arcodba, ahogy elpirulsz, mikor végigsimítok a kulcscsontodon? Érzed, hogy dobog a szívem? –kérdezte, kezem a mellkasára téve. –Nem álmodsz, Liv.
Több sem kellett, hogy Rob felsőtestén kalandozó kezem megtalálja ingének gombsorát, és egy szempillantás alatt megszabadítsam őt a ruhadarabtól. Nem akartam kapkodni, de a szenvedély és a kínzó szomjúság olyannyira eluralkodtak rajtam, hogy azonnal magamban akartam tudni őt. Nem csoda, hiszen a napját sem tudom, mikor érintettem meg utoljára, és a vágyakozás, melyet egész lénye iránt éreztem rettenetesen gyötört.
Úgy látszik, Rob is hasonlóan viszonyulhatott hozzám, ugyanis a felsőm a következő pillanatban már a nappali padlóján hevert, majd újabb és újabb ruhadarabok repültek a lakás különböző pontjai felé, ahogy haladtunk egyre beljebb a hálószobámba, és végül meztelenül, hevesen sóhajtozva rádőltünk az ágyra.
- Annyira hiányoztál –suttogtam, miközben kisimítottam egy kósza hajtincset Rob homlokából.
- Nincsenek rá szavak, hogy te nekem mennyire –így ő, még szorosabbra fonva karját körülöttem, mintha attól félne, hogy egyszer csak kibújok az öleléséből, de ez a veszély sem most, sem az elkövetkezendő percekben nem fenyegetett.
- Szeretlek –súgtuk szinte egyszerre, majd egy érzéki, minden gondolatunkat és érzésünket leleplező csókot követően, kínzó hosszúságú idő után végre egymásba forrtunk.
Rob egyszer vad és gyors, másszor apró és óvatoskodó lökései őrült tempóban sodortak a beteljesülés felé. Megállás nélkül csókoltam, harapdáltam, és cirógattam a nyelvemmel az ajkait, miközben a kezeim sűrű, kócos hajtincseit és széles vállát szántották. Az utolsó impulzust a végkifejlet felé a Rob torkából felszakadó hangos, kéjes sóhaj adta meg, majd néhány másodpercre rá belőlem is hasonló hangok törtek elő, s végül egymásba kapaszkodva, egyszerre söpörtek végig rajtunk a gyönyör rég nem érzett hullámai.
- Hűha –adtam a tudtára elégedettségemet, amint a szavakkal leírhatatlan együttlét után Rob szabálytalan ritmusban pihegő mellkasához simultam. –Azt hittem, annál már semmi sem lehet csodálatosabb, mint mikor ott, az ajtóban állva megcsókoltál, de úgy tűnik, tévedtem.
- Én tudok valamit, ami még ezt is felülmúlja –könyökölt felém Rob. –Te, Olivia. A legjobb dolog, ami valaha megtörtént velem az életemben te vagy –nézett mélyen a szemembe, miközben ujjaival az arcélemet simogatta. –Tudod, volt idő, amikor minden nap hálát adtam a sorsnak, hogy találkoztam veled, aztán csak átkoztam azokat a perceket, amiket nélküled töltöttem el. De ez soha többé nem fog megtörténni!… Egyébként, ha már itt tartunk, mi ez a bőrönd? –nézett értetlenül az ágyról a földre száműzött utazótáskámra. A heves ölelkezésben nyilván nem foglalkozott vele, hogy mit is rak arrébb.
- Mikor jöttél, éppen költözni készültem… vissza, Salt Lake City-be, az anyámhoz. Úgy éreztem, itt, Vancouverben már kimerítettem a lehetőségeim tárházát, meg aztán, túl sok volt a csalódás, a rossz emlék, ami ehhez a városhoz fűzött… Képtelenség lett volna felejtenem –magyaráztam, mire Rob bűnbánóan lehajtotta a fejét, de egy pillanat alatt elértem, hogy ismét belefúrja tekintetét az enyémbe. –Jó is, hogy kérdezted, fel kellene hívnom Helent, hogy változott a terv… Benne lennél egy Salt Lake City-i kiruccanásban? Ha már úgyis bepakoltam… Így végre megismerhetnéd az anyámat, és a helyet, ahol felnőttem. Annyit maradhatunk, amennyit szeretnél, és nem muszáj a mi házunkban aludni, ha kényelmetlennek érzed… Mit szólsz? Eltűnünk csak te és én néhány napra, a Sóstó városában?

29. fejezet : Jobb lesz ez így!

Sziasztok!

Tudom, majdnem két hét telt el a legutóbbi friss óta, és egy olvasót el is veszítettem - azonban köszönettel tartozom azoknak, akik kitartottak mellettem. Nagyon jól estek a dicsérő szavak, amiket a 28. részhez kaptam. Remélem, most is elegendő okot adok majd, hogy gyűljenek azok a kommentek! Hallgassátok szeretettel az egyik aktuális kedvenc számom (Adele - Someone like you), amiről azonnal tudtam, hogy ennek a fejezetnek a zenéje lesz, amint legutóbb meghallottam.
xoxo, Lana

- Miért hívtál ide? –kérdezte Jonathan, ahogy helyet foglalt kedvenc kávézónk, a Rummy’s egyik kényelmes kis babzsákfoteljében. A hangjából tagadhatatlanul érződött a megbántottság – tudtam, cseppet sem alaptalanul.

- Azt hiszem, tartozom egy magyarázattal –kezdtem, mire Nath felvonta a szemöldökét.
- Olivia, én megtettem minden tőlem telhetőt. Ez a te életed, nem várom el, hogy mentegetőzz a döntésed miatt –felelte. –Viszont, mint a barátod, arra azért számítottam, hogy felhívsz, elvégre mégiscsak én voltam az, aki elintézte neked a felvételit.
- Tudom, és pont erről szerettem volna veled beszélni. Nem hívtalak, mert azt hittem, megpróbálsz majd rábeszélni az Akadémiára… Te tudod a legjobban, mennyit ábrándoztam arról, mi lesz, hogyha bekerülök, és mennyit jelentett nekem ez az egész. Sőt, mennyit jelent, a mai napig… De semmi sem annyira fontos a számomra, mint Robert. Választásra kényszerültem, és én azt választottam, amit nem biztos, hogy később is megkapnék… a szerelmet.
- Te tényleg azt hiszed, hogy megpróbáltalak volna befolyásolni a döntésben? Milyen barát lennék? Sok mindent mondhatsz rám, de ha valaki, hát te pontosan tudod, hogy önző az nem vagyok! –emelte fel a hangját Jonathan. Nem igazán láttam még ilyennek – tényleg nagyon megbánthattam őt.
- Annyira sajnálom –leheltem. –Nézd, Nath, én… Vasárnap kimentem Rob után Hollywoodba, és mint látod, nem nyúlt túl hosszúra a látogatás… A helyzet úgy alakult, hogy nem megyek sehová. –Amint ezt kimondtam, a tudatomat elborító emlékképek, és Nath meghökkent pillantása egyszerre késztettek sírásra, de megálltam, hogy a könnyeim menthetetlenül elárasszák az asztalterítőt, és a –még félig teli- kávéscsészémet. Bár tudtam, hogy ismét el kell mesélnem elejétől a végéig a díjátadót és az after party-t, és a tegnapi, sajtótájékoztatós eseményeket –ami egyébként próbára tenné az amúgy labilis érzelmi világomat-, annyiszor átestem már ezen, és az elmúlt néhány napban annyit sírtam, hogy emlékeim szomorú mivolta ellenére is képtelen voltam több könnycseppet ejteni.
- Mi történt? –kérdezte Jonathan ahogy vártam, majd türelmesen, szinte másodpercenként váltakozó arckifejezéssel végighallgatott.
- Jézusom, Livie… Sajnálom –mondta, miután az utolsó betűig kimerítettük a témát. –Ne haragudj, hogy goromba voltam, mikor már így is épp elég rosszul érezheted magad… Nem tudtam, hogy ez van… Mihez fogsz most kezdeni?
Nagyot sóhajtottam, hiszen ez a téma kezdett egy kissé kínossá válni, főleg nekem, mivel én voltam az, aki egyfolytában szívességet kért.
- Arra gondoltam, mégis elkezdeném a színiiskolát. Csak nem jelent gondot ez a három kimaradt nap… vagy igen? –kérdeztem, mert Nath egy kicsit elsápadt.
- Olivia, én nem akarok veled még egy rossz hírt közölni, de… a tanulmányaidat szüneteltettem. Mivel nem kaptam tőled választ, ez volt a lehető legjobb megoldás, amit tehettem. Sajnálom, de csak jövő ősszel kezdheted meg ezt a félévet –mondta szomorúan, lemondó tekintetét rám függesztve.
Hát, pont ez hiányzott, még egy csalódás. De ez most tényleg, száz százalékban az én hibám volt, csak magamat okolhattam érte.
Miért is nem bíztam Jonathanben? Mindig a legjobbat akarta nekem, az én érdekeimet tartotta szem előtt, pedig mindketten tudjuk, mi volt közöttünk. Soha, de soha nem próbálta meg a saját javára fordítani a helyzetet, még olyankor sem, amikor tényleg megtehette volna, például mikor részegen felkerestem a lakásán… Miért pont most beszélt volna a döntésem ellen? Annyira ostoba vagyok… Szörnyen ostoba, és pocsék egy barát.
- Istenem, hogy én mekkora hülye vagyok. Ráadásul rettenetesen viselkedtem veled –nyögtem panaszosan, mire Jonathan közelebb csúszott hozzám a fotellel, hogy kezét együtt érzően rátegye a vállamra.
- Ugyan már, Livie. Ettől még nem dől össze a világ. És meglátod, az az egy év nagyon hamar el fog telni! Tudod mit? Addig is gyakorolok majd veled! Sőt, ha szeretnéd, megkérem Davidet, hogy felléphessünk együtt a Doolinsban! Mit szólsz? Megígérem, hogy mostantól azon leszek, hogy ezt az egészet elfeledtessem veled! Nem fogom hagyni, hogy szomorkodj! –ajánlkozott kedvesen, de ekkorra már megfogalmazódott bennem a megoldás.
- Nath, te mindig tudod, mit kell mondani, és iszonyú hálás is vagyok ezért, de… azt hiszem, már megvan, mit fogok csinálni –mondtam.
Jonathan néhány másodpercig csak bambán pislogott rám, majd az arcára kiült a kétségbeesés, ahogy leesett neki a tantusz.
- Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne! –nézett továbbra is, szinte már könyörögve, de minekután nem kapott választ, folytatta. –Olivia, nem csinálhatod ezt!
- Mi rossz van abban, ha egy kicsit hosszabb időre visszamegyek oda, ahol a gyerekkoromat töltöttem? Hiányzik Salt Lake City, a házunk, a régi szobám… Már a napját sem tudom, mikor voltam utoljára apám sírjánál… így legalább bármikor meglátogathatom őt a temetőben. És most, hogy Helennel is rendeződött a kapcsolatom, csak még több okom van visszamenni… Hidd el, jobb lesz ez így! –magyaráztam, de úgy tűnt, nem igazán sikerült meggyőznöm Nath-et arról, hogy itt az ideje összecsomagolnom, és visszaköltöznöm anyámhoz.
- Olivia, te mondtad nekem, hogy nem menekülhetek a problémáim elől, emlékszel? Mi értelme volt, ha most te is pontosan ugyanazt csinálod? Nem futhatsz el egyfolytában, ha valami nem úgy jön össze, ahogy vártad!
- Te pedig azt mondtad, nem befolyásolsz a döntéseimben, mert az önzőség. Hát akkor szépen, vita nélkül kérlek, hogy ne légy önző! –replikáztam.
- De ez most más! Mi vagy ki elől menekülsz? Robert és az emléke akár két földrésszel arrébb is üldözni fog, hiába köt egy csomó, vele kapcsolatos emléked ide… Ez ellen nem tudsz semmit tenni, és ez így is van jól, hiszen szereted. De mi más oka van, amiért haza kéne költöznöd? Felvettek az Akadémiára, lehet, hogy nem most kezded, de akkor is bent vagy! Van munkád, és vannak barátaid, akiknek fontos vagy! Te pedig szereted ezt a várost… ez lett az otthonod, magad mondtad! –erősködött Jonathan, de mindhiába. Szomorúan megcsóváltam a fejem, majd egy újabb sóhajtás kíséretében megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Ebben a városban számomra már nincs több lehetőség. Kinyitottam minden kiskaput, amit csak lehetett, de azok egy pillanat alatt be is zárultak előttem… Szeretlek titeket, téged, Christ, Maureen-t és a többieket, de nem lehetek pultoslány egy bárban, amíg a napokat számlálom… Nem ez az álmom. Keresnem kell önmagam, és szükségem van egy kis időre, távol innen, hogy begyógyulhassanak a sebeim… Túl sok az emlék. Meg aztán, az anyám is egyedül van, szüksége van rám. Mindketten megérdemeljük, hogy ennyi év keserűség után végre normálisan, békességben eltöltsünk együtt egy kis időt. Amint letelik az egy év, visszajövök és elvégzem az Akadémiát, de engedj el, Jonathan… mennem kell –mondtam, miközben azért mégiscsak meg-megcsuklott a hangom. Hiába, a búcsúzás sosem volt az erősségem.
- Ez azt jelenti, hogy a 365 nap leteltéig most látlak utoljára? –kérdezte az angyalom, akinek a szemében valami mérhetetlen fájdalmat véltem felfedezni.
- Még ma felhívom Helent, és ha rábólint, hogy holnap már vonatra szállhatok, akkor igen… azt –feleltem nehéz szívvel. De ne csüggedj, hívlak majd, és írok is. Néhányszor talán visszajövök, persze, nem ígérek semmit. Nem tudom még, hogyan lesz. Így a legbiztosabb, ha elköszönünk az októberi viszontlátásig.
- És én? Én nem látogathatlak meg?
- Idővel… talán.
- …S mi –az idő halálraítélt foglyai- leszünk a hézagok e furcsa űrben*…
- Nézd csak –mondtam, miközben a felsőm kivágásából elővettem a láncot, melyre a Jonathantől kapott medált függesztettem. –Látod? Mindig itt leszel velem! Itt vagy a szívemben! –suttogtam, majd homlokon csókoltam a legjobb barátot a világon, és sírással küszködve, vissza sem nézve kisiettem a kávézóból.
Önmagam után a búcsú a második azoknak a dolgoknak a listáján, amiket a világon a legjobban gyűlölök.

*

Az utóbbi időszakban már megszokott kép volt számomra, hogy a bőröndöm lassan többször feküdt az ágyamon, félig megpakolva, mint a sarokba dugva, üresen.

Helen sajnálkozva, de többnyire persze örömmel, azonnal beleegyezett, hogy visszaköltözhessek hozzá.
A Firkin & Barmaidben már elintéztem mindent, elköszöntem az én drága Maureen-emtől és Pete-emtől, aki visszahelyezte Bridgetet teljes műszakba –állítása szerint, amíg beugrott helyettem, olyan jól végezte a munkáját, hogy megbocsátott neki-, így az elutazásommal keletkezett, üres hellyel kapcsolatos probléma is megoldódott. Már csak a vonatút maradt hátra, és egyetlen, kicsit bonyolultabb „ügy”, ami megoldásra várt: Chris.
Barátnőm kissé sértődötten ült a nappali kanapéján; nyilván rosszul érintette, hogy nem egyeztem bele az általa kigondolt, a tiszteletemre tartandó búcsúbuliba. Mivel nem éppen örömteli az elutazásom oka, és elegem van abból, hogy folyton el kell köszönnöm azoktól, akiket szeretek, nem tartottam helyénvalónak egy ilyen „mulatozást”. Meg aztán, sokkal szívesebben töltöttem volna az utolsó estémet Chrissel kettesben.
- Ne haragudj rám, most egyszerűen nincs kedvem az ilyesfajta összejövetelekhez –mondtam bűnbánóan. –De kedves tőled, hogy eszedbe jutottam.
- Nem baj –vonta meg a vállát Christiana, de azért még láttam rajta az elkeseredettség nyomait, amiért nem hagytam, hogy kiélje szervezői képességeit. –Elvégre ez az este rólad szól. Mihez van kedved, mit csináljunk?
- Nem is tudom… Talán csak ülnék itt veled a heverőn, egy pohár borral, és hajnalig beszélgetnénk. Mint régen.
- Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk egy filmet? Mondjuk, a Római vakációt! Úgyis az a kedvenced. És azt néztük akkor is, mielőtt vonatra szálltunk… Emlékszel?
- Hogyan is felejthetném el? –feleltem. –Rendben. Római vakáció!
- Hozom a DVD-t. Meg egy üveg bort is! –pattant fel barátnőm, mikor is csengetésre lettem figyelmes.
- Várunk valakit? –kérdeztem, miközben érdeklődve néztem az ajtóra.
- Tudtommal nem –így Chris. –Fogalmam sincs, ki lehet az. Menj, engedd be a látogatónkat, addig én előkészítek mindent a filmezéshez. Akárki is az, remélem, nem marad sokáig, ugyanis találtam egy kis fagyit is a hűtőben, amit nem szívesen osztanék meg egy harmadik személlyel! –kiabálta már a konyhából.
Kíváncsian sétáltam a bejárathoz, majd kinyitva azt egy pillanatra megállt a szívverésem, és a lélegzetem is elakadt.
- Mi a…? –kezdtem, de már nem tudtam befejezni a mondandómat, ugyanis valami puha és lágy befogta a számat, és azon nyomban önkívületi állapotba zuhantam.

A Rummy's:

http://i56.tinypic.com/15ot09h.jpg

*Ismeretlen idézet